FÖLD VOLT BENNÜK
(Es war Erde in ihnen)
(a Niemandsrose c. ciklus nyitóverse)

Föld volt bennük, és
csak ástak.

Ástak és ástak, így múlt
nappaluk, így éjjelük. Nem dicsérték az Istent,
aki, mint hallották, mindezt akarta,
aki, mint hallották, mindezt tudta.

Ástak hát, és semmit sem hallottak már,
bölcsekké nem lettek, dalt sem szereztek,
nyelveket ki nem találtak.
Ástak.

Aztán csend lett, vihar is jött,
és eljöttek mind a tengerek.
Én vagyok, aki ás, és te, aki ásol, és a féreg is ás,
s ott az éneklő is így szól: ásnak.

Ó csak egy, ó egy se, ó senki, ó te:
Hova vitt utunk, ha nem tartott sehová?
Te ásol, és én is ások, feléd ásom magam,
és ébreszt a gyűrű ujjunkon.

ASSISI

Umbria, éjidő.
Harangok, olajfák ezüstjével festett umbriai éj.
Umbriai éj: sziklával, mit te hordtál ide.
Umbria. Kong az éj a kőtől.

Néma minden, mi az életbe felszivárog. Néma.
Töltsd meg a korsókat.

Agyagkorsó.
Agyagkorsó, melyhez fazekaskéz nőtt.
Agyagkorsó, mit örökre lezárt a lidércek karja.
Agyagkorsó, árnyak pecsétje rajta.

Ahova nézel, csak kő marad.
Engedd be a szamarat.

Baktató állat.
Baktató állat a hóban, mit legmeztelenebb kezek szórnak.
Baktató állat szavaink előtt, mik ölekbe hullnak.
Baktató állat. Álmát kezedből eszi.

Csillogás, mely vigasztalni nem akar, glanc.
A holtak – ezek még koldulnak, látod, Franz?

Bánfai Zsolt fordításai

(Kép: Paul Klee)