Köln, Am Hof

Szívek órája,
a megálmodottak
éjfelet kongatnak.

Néhányan belesúgtak a csendbe, mások hallgattak,
akadt, ki útjára kelt.
A száműzött és ki elveszett,
hazára lelt.

Ti, dómok.

Ti dómok, szemnek nem láthatók,
folyók, ki nem hallgathatók,
és ti órák, itt, mélyen bennünk.

Tübingen, január

A vakságra rábírt szemek.
>> Rejtélyük tisztán felfedett <<,**
emlékeik az úszó Hölderlin-tornyokról,
sirályok gyűrűjében.

Fulladt asztalosok látogatása
a mélybe merült szavaknál:

Jönne,
bárcsak jönne egy ember,
egy ember születvén a világra ma,
fényes szakállú, mint egy patriárka:

ha erről a korról beszélne,
csak gagyogni és dadognia volna szabad –
újra és újra, mindig,
és mindig.

** (>> Pallaksch. Pallaksch. <<)

(* Utalás Hölderlin születés témájú versére)
(**>> Pallaksch << – Hölderlin múszava, mely nála vélhetően „igent” jelent)

Vascipők csikorognak

Vascipők csikorognak a cseresznyefában.
Sisakokból önti rád habjait a nyár. Gyémántsarkantyúval
a mennyek kapujára arcképet ken egy fekete madár.

Hajadonfőtt a lombokon lovas tör át.
Nehéz pajzsán mosolyodat hordja, míg dereng,
az ellenség acélos kendőjére szegezve.
Az Álmodók Kertjét neki ígérték, s már készíti is a dárdát –
s mint karóra, kicsiny fejüket a rózsák ráhajtják.

Sarutlan jő a levegőn át, ki leginkább hozzád fogható lenne:
vézna kezére vascipő csatolva, s míg alszik, csata és nyár elvonul.
Érte vérzik a cseresznye.

Bánfai Zsolt fordításai