Bánfai Zsolt összes bejegyzése

Bánfai Zsolt 1965-ben született Mohácson. A budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem Társadalomtudományi Karának Idegennyelvi Tanszékén szerzett német nyelv és irodalom szakos tanári diplomát. Német nyelvtanár, fordító, az Art’húr Irodalmi Kávéház kortárs költészet rovatának szerkesztője. Versei az alábbi irodalmi folyóiratokban jelentek meg: Bárka, Előretolt Helyőrség, Látó, Székelyföld, kolozsvári Helikon, KULTer, Zempléni Múzsa, Népszava, Tiszatáj Online, Irodalmi Jelen, Litera, Pannon Tükör, Napút Online, Spanyolnátha, Palócföld, Szépirodalmi Figyelő, Nincs Online, Új Nautilus, Képírás. Szerzőként tíz versével közreműködött a Kertész László Hajdúsági Irodalmi Kör 10 éves fennállásának alkalmából megjelent jubileumi antológiában. Szerepelt a Kossuth Rádió Vers napról napra című irodalmi műsorában, ahol négy versét olvasta fel. Szívesen foglalkozik versfordításokkal is. Kötete a Terra címet viseli. (Kiadó: Cédrus Művészeti Alapítvány, 2023.) Elismerések: NAPÚT – Cédrus pályázat, kiemelt alkotók díja (2020); Petőfi Irodalmi Ügynökség – Helyőrség, irodalmi pályázat, különdíj (2021); NAPÚT – Cédrus pályázat, kiemelt alkotók díja (2021); Pannon Tükör, Legyen Zala! verspályázat, 2. díj (2022); Dr. Kotász Könyvkiadó szépirodalmi pályázata, 1. díj (2022); NAPÚT – Cédrus pályázat, kiemelt alkotók díja (2022); Prágai Tamás-díj (2023).

Hans Arp költeményei

A kijárat felé
(Dem Ausgang zu)

az éj madarai égő lámpásokat
visznek szemük gerendázatában,
szelíd szellemeket terelnek
és finom erezetű kocsikkal járnak.
a fekete hintalovat
befogták a hegy elé.
a holtak fűrészeket és rönköket
hordanak a mólóhoz.
a madarak begyéből a termés
vasszérükre zuhan.
az angyalok szélkosarakban érnek földet,
a halak vándorbotot ragadnak
és csillagokban gördülnek a kijárat felé.

Az álom vagyok
(Ich bin der Traum)

Lehelj rám
kelts életre.
Lehelj rám
engedj át az enyészetnek.
Lehelj rám
s leszek a fény.
Az álom vagyok
mely belőled beszél.

Elalvás
(Der Schlaf)

Szobámban holdak kísértenek.
Puha kézzel és puha karral
és túlzottan puha mozdulatokkal
édesen illatozó koszorúkat fonnak.
Holt csillagok,
vak lámpások lengenek
kristályágakon.
Ciripelnek a források.
Viaszrózsák vetnek fényárnyakat.
Ezüstfelhőn az álom közeleg.

Fekete tojások
(Schwarze Eier)

A folyamok, mint bakok ugornak sátraikba,
az ezüstös hullámoktól körbefont ezüstbe.
Pattog az ostor, a hegyekről
pásztorok rosszul barázdált árnyai érkeznek.
Fekete tojások és csörgősipkák zuhognak
a fákról.
Viharok csapkodnak és dobolva rohamozzák
a szamarak füleit.
Susogó szárnyak érintik a virágokat.
A vadkanok szemében források mozdulnak.

Félig őz, félig leány
(Halb Reh, halb Mädchen)

Mezítelen álmodó teremtés,
ki félig őz, félig leány,
korhadó, vén fa tövébe
telepszik álmodó kertemben.
A mezítelen álmodó teremtés,
félig őz, félig leány,
rábízza titkát a korhadó, vén fára:
hogy a szem fénye nem alszik ki soha,
a csillagok nem hamvadnak el,
s hogy a föld maga a menny.
És a korhadt, vén fa
újra zöldell, s virágba borul.

Tudja még valaki?
(Weiß noch jemand?)

Tudja még valaki
hol a fent hol a lent?
Tudja még valaki
mi a világos mi a sötét?
Egyre kevesebb az álmodó.
Egyre ritkább a nappal s az éj.

Cirógassátok az ibolya földjét
a felhőbaldachin alatt.
Kövessétek a belső csillagokat
a szent éjek magvát
és hangtalan álomdalait.

Bánfai Zsolt fordításai

Kártya; Esély; Alkony egy csészében

 

Kártya

Türelemmel várom most is a lapot,
erezett borítékba csomagolva, mint mindig –
talán nekem szól, feladó nincs, csak címem rajta,
finom umslágban, mint egy hártya, távoli helyeken ered,
kőzetlemez időtlen korból, belőle nemcsak események,
de előzmények, hatások is kiolvashatók –
háromszáz napot vártam csendben egy ölelésre,
erkélyen állok, cigarettázom és oratóriumot hallgatok,
lent félig fagyott ágak, törött csillagok –
nekem ilyenkor minden fa karácsony, üszkösen
himbálóznak a levelek, rezgő szaloncukrok a szélben,
talán csilingelnek majd, koccannak, így szoktak,
hét ágra süt a hold, december van, huszonkettő, és hideg;
hamarosan megérkezik.

 

Esély

Fagyott erek a szilánkok alatt,
belül hibernált áram, belvizek mögé hányva
metszett ágak és gátak, tükörnyi tavon csúszkáló
gyerekcipő, játék, díszek, füzetlap –
mindenből épp annyi, hogy látható legyen a szükség,
mérhető a tér, hogy kezelhessük a fájdalmat –
ínység alatt új fogalom, tekercsekben mágnesmező,
kígyó, fémlemez, drótköteg –
bálamadzaggal kötözzük a tavalyi sonkát,
kifőzzük a vörös vonalakat is a lassan fortyogó rostból,
a pufferzónákban pokrócot terítünk, ez önmagában
is újabb casus belli, aztán mélyen átalusszuk
a kölcsönös meg nem támadás utolsó lehetőségeit –
amerre növekszünk, mindig újabb és újabb
árnyakat idézünk meg egy meszelt
kőfal fehérjén.

 

Alkony egy csészében

A vetés szikár szálai: gabonakörök tűpárnája.
Felhőlepkék hasát karcolja, a szárny elsiklik, egy test
a terepasztal megvilágított vitrinjébe hull.
A vasárnapi kávéban emlék kavarog.
Paul Celan verseit olvasom, fekete vérré ázott
cserjék között porcelánrózsa nyílik.
Az örvény szélén a mangrovék léggyökeret eresztenek,
dagálykor ne érje őket álmukban a fulladás.
Sebeimet napfonalak kötözik, halálom lehetnél,
de tartalak, míg szemérmed hull.
Folyókat látok, hol a hálókban nehéz álmok gyűlnek.
Varjak érkeznek, dolmányuk világít, most minden mozog –
szemhéjunk alatt lassú erdő sarjad, csendes őszi hírek.
Szótlanul állunk, nem tudok hozzád esteledni.

 

(Illusztráció: James Christopher Hill: River Moon)