FRANCOIS SÍRJÁRA
(Grabschrift für Francois)

A világ két kapuja
nyitva áll:
magad tártad ki őket
a kettős éjben.
Halljuk, amint csapódnak,
és csapódnak
és hordjuk a bizonytalant,
és a zöldet hordjuk
örökkévalódba.

AZ IDŐ SZEME
(Auge der Zeit)

Ilyen az idő szeme:
kajánul bámul a hétszínű
szemöldök alól.
Tűz mossa szemhéját,
gőzölög könnye.

Egy vak csillag nekirepül
és elolvad a forró pilla alatt:
meleg lesz a világban,
és bimbóznak, virágba borulnak
a holtak.

VÖRÖSRE ÉRLELT AJKAKKAL
(Mit zeitroten Lippen)

Tengerben érlelt e száj,
melynek hangjait az est megfestve utánozza,
országai fényében.
Mormogva visszahangozza aztán,
vörösre érlelt ajkakkal.

És te, száj, te tengertől származó,
tengertől, hol a tonhal úszott,
tündökölt ragyogva,
népek kezdetétől fogva.

A ton ezüstje, mit fénysugár ha érint,
ezüst tükre az a halnak:
szemeink előtt bukkan fel
másodjára a homlokok
vándorló glóriája.

Ezüst és ezüst.
A mélység kettős csillanása.

Evezd csónakod oda,
testvér.
Hálód vesd ki rá,
fivér.

Húzd fel akkor,
vesd házainkba,

vesd az asztalokra,
tányérjainkra vesd –

És lásd, duzzadnak ajkaink,
érett vörösek, akár az esti óra,
mormognak is –
és tengerből a száj felmerül
egy vég nélküli csókra.

Bánfai Zsolt fordításai

EGY KÉP ALÁ
(Unter ein Bild)

Varjak rajzása a lobogó búzamezőn.
Mely egek kékje ez? Alsóé? Felsőé tán?
Majd nyíl, mely a lélekről pattant.
Erősebb suhogás. Közelgő izzás. Két világ.

HAZATÉRÉS
(Heimkehr)

Havazik, egyre sűrűbb és sűrűbb.
Galambszín, akár tegnap,
havazik, mintha még mindig aludnál.

Messzeségig lerakott fehérség.
Felette túl, vég nélkül az elveszettség
szántalpainak nyoma.

Alatta, rejtőzködve,
feltornyosul, mi a szemnek
oly nagyon fáj,
domb a dombon,
láthatatlan.

Mindegyiken,

hazaérve a mába,
a némaságig kisiklott én:
fából, a karó.

Amott: egy érzés,
mit jeges szél idefújt,
mely galambszín, hófehér
zászlókendőit cölöphöz
kötözi.

ODALENN
(Unten)

Hazatért a feledésbe
lassú szemeink vendég-
beszéde.

Szótagról szótagra tért meg,
farkasvak kockákra tagolva,
melyek után a játszó kéz kapdos,
nagyban, ébredéskor.

Túláradó beszédem:
apró kristály
hallgatásod köntösében.

Bánfai Zsolt fordítása

Látunk
(Wir sehen dich)

Látunk, mennybolt, látunk téged.
Himlő himlő hátán
mit okozol,
kiütést a kiütésre.
Így halmozod az örökkévalót.

Látunk, föld, látunk téged.
Lelkek lelkek hátán,
ahogy kiveted őket.
Árnyakat egymás köré.
Így lélegeznek az idő tüzei.

Emlék
(Andenken)

Tápláljuk fügével a szívet,
melyben az óra a holtak
mandulaszemét idézi.
Fügével.

A tenger leheletében meredeken
a megfeneklett homlokfal,
zátonynővér.

Fehér hajad hullámai
nyári felhők sokasodó gyapját
ringatják.

Csendet!
(Stille!)

Csendet! Tövist nyomok a szívedbe,
hisz a rózsa, a rózsa
árnya ott a tükörben, és vérzik!
Akkor vérzett már, mikor igent és nemet összemostunk,
amint csoszogtunk,
ha asztalról a lezuhant pohár megcsörrent:
beharangozta az éjszakát, sötétje hosszabbra nyúlt nálunk.

Mohó szájjal ittunk:
mint epe volt az íze,
úgy habzott bár, mint a bor –
szemed sugarát követtem,
és a nyelv édesen dalolt…
(Így dalol, még mindig így dalol.)

Csendet! A tövis mélyen szívedbe hatol:
szövetkezve a rózsával.

Bánfai Zsolt fordításai

Illusztráció: Paul Klee

Kristály
(Kristall)

Ne ajkaimon keresd szádat,
idegent ne kapuk előtt,
a könnyeket ne szememben.

Hét éjnyi magasban lesz vörös vörössé,
kéz a kapun hét szívnyi mélyben zörget,
hét rózsa múltán csobognak kútjaink.

Nyári híradás
(Sommerbericht)

Kakukkfűszőnyeg, mit mindig
kerültünk, csak körbejártuk.
Egy üres sor, mely a hangán
keresztülfut.
A széldöntvénybe semmit nem viszünk.

Újra találkozunk elidegenült
szavainkkal:
kőomlás, vadkaszáló, idő.

Távolságok
(Fernen)

Szem a szemben, a hűvösében,
kezdjünk el hát ilyet is:
együtt
lélegezzük a fátylat,
mi egymástól elrejt,
mikor mérni készül az est,
mily távol van még
minden alak, mit felölt,
azoktól, kikké
mi is leszünk.

Bánfai Zsolt fordításai

Illusztráció: P. Klee.

Napfonalak
(Fadensonnen)

Napfonalak
a szürkés, sötét pusztaság felett.
Egy égbenyúló gondolat
megragadja a világosság hullámait:
el kell még énekelni
az emberen túli
dalokat is.

Ki melléből szívét kitépi
(Wer sein Herz aus der Brust reißt)

Ki melléből szívét éjidőn kitépi, rózsáért nyúl –
vele levelét, s a tövist is megkapja,
tányérjába fényt önt a virág,
poharát feltölti lágy fuvalommal,
szerelemmel suttogva az árnyvilág.

Ki melléből szívét éjjelre kitépi, s magasba veti azt:
hibát nem ejt, nem is tűrheti,
megkövezi a követ,
órákból neki az eleven vér harangoz,
markából az időt kiüti:
gyönyörű labdákkal játszhat az,
szólhat mindkettőnkről – ha meri.

Nyárfa
(Espenbaum)

Nyárfa, lombod bevilágít az éjbe.
Sosem volt ily tündöklő anyám őszi haja-fénye.

Gyermekláncfű: zöld, mint most Ukrajna.
Szőke anyám többé nem jő haza.

Esőfelhő, forrásnál késlekedsz-e?
Mindenkiért esd anyám, szótlan csordul édes könnye.

Kerek csillag, arannyal díszíted a hurkok ágát –
anyám szívét hűs ólom járja át.

Tölgyfaajtó, sarokpántodból kicsoda emelhet ki?
Szelíd anyám, ugye nem lehet már hazatérni?

Bánfai Zsolt fordításai

Illusztráció: Paul Klee

(A szóban forgó költemény címe „Az élet felén” c. játékfilm címe is egyben, mely Friedrich Hölderlin 1796 és 1806 közötti életszakaszát dolgozza fel.)
A vers két strófából áll, mindkettőben 7-7 sorból: az elsőben egyfajta nyári vagy nyárvégi hangulatot, vízparti tájat fest meg, míg a másodikban a lírai én a közelgő téllel szembeni félelmét panaszolja el.
A művet a költő harmincas évei elején írta. Életében sajnos nem volt elég sikeres, nagyságát igazán csak halála után fedezte fel az irodalmi élet. Életében kevés műve jelent meg, helyzetét súlyosbította betegsége, egyfajta megbomlott lelki egyensúly, melyet kezelni sem tudtak, és amely aztán elmebetegségben csúcsosodott ki (sokan egyszerűen tébolyult vátesznek nevezték), annyira, hogy a költőt élete utolsó időszakában gyámság alá is kellett helyezni.
Lírájára a lelki szépség, a tisztaság keresése, a boldogságkereső költő útja volt igazán jellemző, rajongott az antik ideálokért, a görög tájakért, az athéni demokráciát eszményítette, e kor hőseihez, isteneihez vonzódott, hozzájuk menekült, számára Hellász istenei valóban léteztek is. Komoly elhivatottságot érzett a transzcendencia iránt, feladatának tartotta közvetíteni az isteni és emberi világ között, az eredeti szépség ideálját szembesítve a későbbi korok megromlott minőségével.
Hölderlin a klasszika és romantika határán mozgott, talán a késő klasszika, e kor lezárásának tekinthetők leginkább művei, melyek jó része azonban a korai romantikába is átnyúlt, aminek természetes következménye aztán az lett, hogy egyik művészeti kor képviselői sem vették elég komolyan.
Számomra öröm Hölderlin-verseket fordítani, jó érzés a mai modern, elgépiesedett, önző és kapzsi, sokszor embertelennek tűnő világból egy kis időre visszanyúlni klasszikus ideákhoz, a szépség és tisztaság ezen eszményképe mentén megfestett világába. Ajánlom hát az alábbi fordításomat, Hölderlin fent jelzett művét mindazok számára, kik szintén örömmel fogadnak be ilyen típusú lelki élményeket

Bánfai Zsolt

Friedrich Hölderlin
Az élet felén
(Hälfte des Lebens (1804)

Megsárgult körtéivel,
talpig érő rózsaköntösben
hajol part a tóra,
s ti szelíd hattyúk
csókoktól mámoros fejetek
mártjátok áldott vizek
hűs habjába.

De jaj, honnan lesz majd,
ha beköszönt a tél,
virágom, és honnan a napfény,
nyúlt árnyai a földnek?
Némán, ridegen állnak a falak.
A fagyos szélben
pléhkakasok csörömpölnek.

Bánfai Zsolt fordítása

Képí. Caspar David Friedrich