Telefon

Horváth biztos volt benne, hogy a 315-ből szórakozik valaki, az a négy kis hülyegyerek, pedig ő megmondta augusztus végén az Edinának, hogy ne rakja őket egy szobába, mert abból csak a baj lesz. Persze mindig Edinának kell, hogy igaza legyen, mert jaj, ő mentálhigiénés szakember, ért a gyerekek lelkéhez meg miegymás. Horváth konzervatív ember volt, szerinte a lélek 21 éves korra fejlődik ki, ezeknek a bagós kis majmoknak meg nem lelkük van, hanem állati ösztönük a gonoszságra. Mindazonáltal húsz éve volt éjszakás nevelő, az Edina meg három éve csöppent ide az egyetemről, úgyhogy, ha valaki tud valamit a gyerekekről, akkor az bizony nem ő.
Nagy lendülettel lökte be a 315-ös ajtaját. Már üvöltésre készen állt, érezte a bizsergést a torkában, hasában megfeszültek az izmok, de a szoba sötét volt és néma. Csak Szabó Isti horkolt az emeletes ágy tetején.
– Nem szólt a hangos, tanár úr – nyögte Boros Laci kótyagosan.
– Még nincs ébresztő – felelte Horváth, és kifordult a szobából.
Ha nem ők, akkor ki? – gondolkozott, miközben hanyatt feküdt a vetetlen ágyba. De ahogy letette a fejét, a nevelői szoba csöndjén ismét keresztülhasított a telefon csöngése. Horváth légzése egy pillanatra elakadt. Felvette a kagylót, és erélyes hangon beleszólt. Csönd. Ezzel együtt már ötödjére aznap éjjel. Leült a forgós székre, és rászegezte a szemét a telefonra. Természetesen nem volt babonás ember, és mélyen lenézte az igazgatónőt, amiért mindenféle köveket aggat magára, hogy elűzze a rossz energiákat. Tudta, hogy valaki szórakozik vele, direkt ki akarják hozni a sodrából, próbára teszik, meddig bírja. De ez a borzasztó csend, a két csengés közötti várakozás egész testét elgyengítette.
Amikor hatodjára szólalt meg a telefon, Horváth teljes erőből földhöz vágta a készüléket.

– És biztos vagy benne, hogy nem az ébresztőórád csörgött? – kérdezte Edina.
– Valaki volt a vonalban, csak nem szólt bele.
– Aha.
Mindketten a papírkosárba dobott fehér műanyagdarabokat nézték. Edina nagy levegőt vett.
– Lacika mondta, hogy voltál náluk éjszaka – Horváth nem válaszolt. – Ne haragudj, de muszáj megkérdeznem, hogy emlékszel-e rá. Mert te is beláthatod, hogy ez kicsit azért ijesztő. Mi lett volna, ha ott, az ő szobájukban jön rád ez a dühkitörés? Azért vagyunk itt, hogy a gyerekek biztonságban érezzék magukat, de így hogy bízhatnának benned? Ők az ilyet megérzik, tudod, lelkileg megárt nekik, ha egy instabil felnőttre kell támaszkodniuk.
Miközben Edina beszélt, Horváth még mindig meredten bámult a telefonra. Az az egészen lelkesítő ötlet járt a fejében, hogy aznap éjszaka fel fogja hívni Edinát. Ötször-tízszer, ahányszor csak kell. És nem fog beleszólni. Így talán holnaptól nem kell majd ezt a mentálhigiénés papolást hallgatnia.

Vélemény, hozzászólás?