Feloldozás

“Már nem haragszom” – visszhangzott Thomas fejében újra és újra, miközben sétált. Mintha minden lépésével harangot kongatott volna, úgy kísérték a szavak gyászát, elnyomva minden más gondolatot. A pályaudvarra tartott, hogy menjen… valahova. Valószínűleg haza, de csak megszokásból és mert nem tudta, még hova mehetne. Csak abban volt biztos, hogy máshol akart lenni. A vágányra érve ledobta magát egy hideg padra és arcát tenyerébe temette, hogy elrejtőzzön az állomás teteje alá bekúszó napsugarak elől. Kivételesen, talán életében először, hálás volt a szerelvények zúgásáért és az utasok duruzsolásáért. A zaj segített, legalább egy pillanat erejére, visszatérnie a valóságba: másnap órái voltak és még beadandót kellett írnia. Megígérte a barátainak, hogy ír nekik, hogy ment a dolog. Pár, órának tűnő percig még mozdulatlanul ült, átadva magát a gondolatai statikus zörejének, majd nagy szenvedések árán rávette magát, hogy előhúzza telefonját a zsebéből.
Megnyitotta az általa oly gyakran használt chat-programot, de csak üres tekintettel bámulta, mint aki nem tudja mihez kezdjen vele. “Már nem haragszik.” – küldött végül mély sóhajjal üzenetet a csoportba. Nem tette el utána a készüléket, túl fárasztónak érezte a műveletet. A földet nézte maga előtt, émelyegve, mintha ébren álmodott volna.
Emlékezett rá, ahogy órákon keresztül tervezgette, hogy majd hogyan fog bocsánatot kérni és milyen módon fog érvelni, hogy tényleg megbánt mindent és megváltozott. Készen állt volna könyörögni, félredobni minden büszkeségét, csak még egy lehetőségért… de nem volt rá szükség. Hisz, “már nem haragudott.”

Néhány perc elteltével, hirtelen megcsörrent a telefonja, megzavarva az önsajnálatban. Magánszámról hívták, így rávette magát, hogy felvegye, hátha fontos.
– Igen? – morogta bele kissé rekedten a készülékbe.
– Thomas? – kérdezett vissza egy idős férfi remegő hangja pár pillanat után.
– Igen, én vagyok. Mi az? – rázta meg kicsit a fejét meglepetten a kétségbeesett hangnem hallatán.
– Thomas, segítened kell rajtam! Én vagyok az, Apu! Ó Istenem, segítened kell! – jajgatott az öreg a vonal másik végén. Thomas szemei tágra nyíltak, de mielőtt megfogalmazott volna bármilyen választ, a férfi folytatta.
– Elraboltak! És- és váltságdíjat követelnek! Azt mondják, ha nem kapnak három millió forintot akkor az én torkom… akkor a gyomromból – a zokogás és a zaj miatt, csak nagyjából a felét sikerült kiértenie annak amit az úr habogott.
– És az én… engem egy baltával… az anyut meg…
Eddig csak sokkban hallgatta az undorító és egyenesen borzasztó közötti terveket róla, hogy mit tesznek vele az emberrablók, de az utolsó szavaktól magához tért, mintha csak megfordult volna vele az egész világ.
– Állj, állj, rendben, értem. – vágott bele a siránkozásba – Miért engem hívtál?
– Azt mondták, egy hívást kapok és ha nem, akkor…  És tudtam, hogy rád szá…
– De miért kéne segítsek? – vágott közbe újra. – Anya azt is leszarja, ha tényleg kizsigerelnek, úgyhogy az ő kedvéért biztos nem segítek. Mi meg nem beszéltünk mióta, tudod, ott hagytál minket a gecibe! –- köpte ki feszülten a szavakat.
Pár pillanatra elcsendesedett a hívás.
– Sajnálom, bocsáss meg! Hibáztam, tudom! Kérlek, segítened kell! Nem hagyhatod, hogy ezek az emberek halálra kínozzanak!
– Uhum – morogta válaszként Thomas, miközben a kijelzőt nézte, miszerint a járata három perc múlva indult.
– Könyörgöm! Esküszöm, hogy megváltoztam! És.. és jóvá teszek mindent! Ne hagyj magamra… kérlek… – fulladt lassú zokogásba a férfi hangja, ahogy félig összefolyt szavakkal próbálta folytatni.
– Bocsássh mehg… segíts…!
Thomas sóhajtott és nyugodt hangon válaszolt:
– Nyugalom, ne aggódj. Nincs semmi baj. Hiszen már nem haragszom. – felelte, majd letette a telefont.

Vélemény, hozzászólás?