A ködös Albion elfeledett szívében egykor még igazi erdők nőttek. Éger dinasztiák generációi uralták a lápvidékeket, csendesen igazgatva nyálkás udvarukat. Alattvalóik közé tartozott Albert, Köztesút falujának öreg tudósa. Orvosként és botanikusként kereste kenyerét, még az első telepesekkel érkezett, hogy megóvja őket a mocsár különféle lázaitól és bajaitól. Hosszú, fehér szakállát az évek bölcsessége fonta állára, kopasz kobakjáról az idő tépte ki a haját fizetségül. Ellenben ahogy a hold és a nap váltják egymást, úgy telnek az évek is, változásokat hozva és feledésbe taszítva a régi szokásokat.
Történt egy zord februárban, hogy az asztalos fia ágynak esett. Ismerte már Albert a kórt: délvidéki vándorok, átutazó kereskedők portékája. Tudta a módszert is, a gazt és a füvet, mely csillapíthatja a betegséget. Azonban szütyője üresen lógott. Tartalékait már felélte az utolsó virágzás óta és még hónapok voltak hátra a hajtások téli álmából. Nem volt mást tenni, mint imádkozni a gyermek lelkéért. Atyja végső kétségbeesésében lóhátra ült és vágtába kezdett, hogy elhagyatott termékeny mezőt, vagy ügyesen raktározó füvesembert keressen. Albert persze bolondságnak gondolta, de hiába próbálta visszatartani. A legközelebbi település három napi járásra volt. Az asztalos másnapra visszatért a faluba.
Nem füveket, vagy gyógyszert hozott, hanem titkokat, rég elfeledett ősi suttogásokat a mocsár legmélyebb bugyraiból. Az erdő asszonyának hírét, aki a bozótban fészkel és a csillagok nyelvén szól. Csodás tudást ajándékozott neki: balzsam keverését szűzhóból és pocokzsírból, mely gyermeke életét megóvja. Groteszk kezeléseket, melyek bárkit kigyógyítanak a kórból. A falusiak bűvöletbe esve hallgatták a beszámolót a túlvilági praxisról. Egyedül Albert hátrált undorral. Az asztalos hangja nem sajátja volt, torkából egy vénasszony karattyolása bugyborékolt fel. Az orvos azonban hiába rázta csontos ujját, hiába intette társait jobb belátásra, őket megmérgezte a sarlatán szavaiban rejlő kígyóméreg. Az öreg tudós tiltakozásai ellenére, kezelésbe vették a beteg fiút. Az hamarosan meggyógyult, ahogy jósolva is volt. Rövidesen egész Köztesútban híre ment az erdő asszonyának és földöntúli bölcsességének.
Asztalos, kovács, vagy egyszerű földműves – nem számított. A banya mindenki számára tartogatott titkokat. A lakosok közül egyre többen és egyre többször zarándokoltak a mocsár mélyére, hogy felkeressék a kunyhóját. “Az erdő csodálatos asszonya! Áldásokat oszt és semmit se kér cserébe!” – járta körbe a házakat a történet – “Gyönyörű, mint a decemberi csillagok és szelíd, mint a tavaszi szellő!”. Csak pár hét és megszűnt az utcákon a játszadozó gyermekek nevetése, ahogy a munkások morgása és a nők csevegése is. Helyettük brekegő kacagás és rotyogó karattyolás kakofóniája járta át a falut. Az emberek mintha észre se vennék: ugyanúgy töltötték napjaikat, mint azelőtt. Egyedül Albert érezte úgy, hogy egy rémálomba torkollott élete. A falusiak bolondnak nevezték, ha megpróbálta felfedni előttük az igazságot. Azt mondták, hogy megőrült vénségében. Egyre kevesebben fordultak hozzá orvosságért. Ha betegség ütötte fel a fejét a faluban, akik talpon maradtak, elmentek a banya segítségét kérni. Albert kitaszítottá vált, mesterségét fölöslegesnek, tudását nevetségesnek nevezték. “Mi szükség rád vén bolondra, ha az erdő asszonya megsegít minket?” – kérdezték tőle, a banya gúnyos hangján. Elérkezett végül a nap, amikor Albert büszkesége már nem bírta tovább. Véget kellett vetnie az őrületnek, meg kellett mentse önmagát és a falut is. Kését, melyet egykor a gyógynövények gyűjtésére használt, a ruhájába rejtette és útra kelt a láp szíve felé.
Mélyen a fák között, ahova a nap sugarai be nem törhettek, és már csak a lidércek fénye csalogatta az eltévedt lelkeket, ott talált rá a banya odvára. Formátlan volt, mégis felismerhető: nem hasonlított semmilyen más épületre, mégis háznak tűnt. Albert kopogni készült, de mire a mohás ajtóhoz ért volna, az kitárult előtte, mintha csak arra várt volna, hogy mikor érkezik a következő látogató. Bent sötét volt, de csak egy pillanatra. Gyertya fénye gyúlt, bevilágítva a kicsi helyiséget, mely egymagában alkotta az egész kunyhót. Egy ócska sámlin és egy korhadt asztalon kívül nyomát se látta, hogy bárki lakna az apró putriban.
Lélegzetét visszafojtva beljebb lépett, és remegő, csontos ujjait a kése markolata köré fonta. Sáros cuppogást hallott maga mögül. Amikor megfordult, egy asszony alakját látta megformálódni az árnyakból. Testét penészes köpeny fedte, idomai mégis jól kivehetőek voltak. Arcát egy meseszép, mosolygó nő mintájára faragott maszk fedte.
– Üdvözöllek, kedveském. Miben lehetek szolgálatodra? – kérdezte Alberttől ezer hangon egyszerre. Különféle nemzetiségű férfiak és nők szavai, gyermekek gügyögése olvadt eggyé, beszéd eltorzult paródiáját alkotni. Albert feljajdult és kését előrántva, nekitámadt. A banya nem védekezett. A kés végigszaladt a leplen, felfedve az alatta rejlő testet: kitépett nyelvek ezrei ficánkoltak és vergődtek férgekként egymásba kapaszkodva, hogy emberi alakot öltsenek.
– Sajnálom, de ezt sajnos nem értem. Fogalmazz pontosabban drágám. – szivárgott újra a hang, a mosolygó álarc mögül, de más mozdulatot nem tett a lény.
Alberten szörnyűséges rémület lett úrrá és kését elejtve rohant ki a viskóból, át a mocsáron, keresztül a bozótoson. Menekült, a faluval ellenkező irányba, messzire, bárhova máshova. Nem tért vissza többé.
Köztesútban semmi nem változott az öreg hiányában: a lakosok megszállottan borultak az asszony elé, hogy táplálja őket titkaival. Ellenben ahogy a hold és a nap váltják egymást, úgy telnek az évek is, változásokat hozva és feledésbe taszítva a régi szokásokat. Egy fülledt nyáron járvány sújtott le a falura, melyhez hasonlót azelőtt csak az ősök rémmeséiből ismertek. Fekélyes bőrüket kaparva, férgekként vergődtek az erdő asszonya előtt… de az nem kínált újabb titkokat. Csak mosolyogva szajkózta saját hangjukon ugyanazt a régi tudást – újra és újra.

Kikönyökölt az ablakon és sápadt füstöt fújt a sötét utcára. Tudta, hogy papírforma szerint nem gyújthatna rá a kocsiban, de már a tetőn kopogó eső zaja is pont eléggé irritálta, semmi kedve nem volt megázni is. Mindenki feldughatja magának a problémáit, gondolta. Az utolsó éjszakája szolgálatban. Tőle már aztán meg is dögölhet valaki a taxiban, céges autó. Gyűlölte, hogy mások csicskáztatják, de még mindig inkább ült három évet volán, mint rácsok mögött. Hálás volt a fiúknak. Tiszta papírok, stabil fizetés, ő meg cserébe néha csak annyit kérdezett ‘hová?’, aztán befogta, meg nem ütötte be az órát. Jó üzlet volt, egy időre. Amíg szagot vesztettek a kopók. Most viszont már kezdte ő is nehezen bírni a bűzt és tovább akart állni, új város, új élet. Új lehetőségek.
Megint beleszívott a dohányba. A visszapillantóban egy alak lépett ki a fekete esőfüggönyből, le a járdáról, be a közvilágítás sárga fényébe. Ballonkabát, arcába húzott kalap, zsebre vágott kezek. Persze, hogy még így végszóra betalálja az egyik jómadár. A repjegy mellé lottószelvényt is vennie kellett volna, gondolta. Az ügyfél szó nélkül feltépte a hátsó ajtót, majd tocsogó hanggal ledobta magát az ülésre. A kalapot nem vette le.
–Hová? – kérdezte a sofőr kiejtve a cigarettát az aszfaltra, feltekerve az ablakot.
–Róbert utca 76. – hangzott a válasz.
A taxi megindult. Az óra nem.
Rádiót sem kapcsolt, nem sok értelme lett volna. A nyikorgó ablaktörlők, kopogó eső és zúgó motor elegek voltak háttérzajnak. Néha egy-egy kátyú, hogy monoton se legyen. Kényelmes tempóban gurultak végig a városon. Nem nagyon volt forgalom, a piros lámpák bizonyultak a legnagyobb akadálynak. Ahogy várta a zöldet, unottan bámult kifelé. Egy talpig retkes vénember a szemetesek között, kérdéses megfagy-e reggelre. Egy másik taxi egy kereszteződésnél, bizonyára részegekkel az utastérben. Dolgozó lányok egy-egy sarkon. Végigmérte őket, egy fiatal szőkét meg is jegyzett. Még utoljára kiélvezi majd a helyi kínálatot, ha kirakta a klienst. Az utolsó lehetősége rá, nem fog többé visszatérni. Innen csak akit kirúgnak, az áll fel. Ő viszont úgy döntött nyugdíjba megy, csak épp a felmondását nem adja le, nem zavar vele senkit.
Az óra nem járt, de az idő igen. Valamivel éjfél után lehetett és kezdtek közeledni a cél felé. Még egy pár sarok. Már ma van, gondolta, eljött a nap. Hamarosan szabadul. Egy régi cimborájánál húzza magát meg amíg egyenesbe jön. Azt még nem tudja mihez fog kezdeni, de majd lesz valahogy, mint eddig mindig. Ha összejönnek a dolgok, majd nyit egy kocsmát. Lehet, hogy keres valami asszonyt akivel elviselik egymást. Talán még egy kutyát is vesz.
Két balkanyar, aztán pedig egy jobb. Helyben voltak, egy omladozó bérház mellett parkolt le, a címtől pár méterre. Csendben ülve várakozott, a motort nem állította le. Nem sürgette az utast, nem szólt bele a dolgába. Rövid idő után mozgás zaja szűrődött előre a hátsó ülésről, örült, hogy végre távozik az ügyfél. Nyújtózkodva sóhajtott és a szőke lányra gondolt, az utolsó éjszakára amit itt fog tölteni. Hirtelen egy fémes kattanást hallott maga mögül. A dörrenést már nem.

“Már nem haragszom” – visszhangzott Thomas fejében újra és újra, miközben sétált. Mintha minden lépésével harangot kongatott volna, úgy kísérték a szavak gyászát, elnyomva minden más gondolatot. A pályaudvarra tartott, hogy menjen… valahova. Valószínűleg haza, de csak megszokásból és mert nem tudta, még hova mehetne. Csak abban volt biztos, hogy máshol akart lenni. A vágányra érve ledobta magát egy hideg padra és arcát tenyerébe temette, hogy elrejtőzzön az állomás teteje alá bekúszó napsugarak elől. Kivételesen, talán életében először, hálás volt a szerelvények zúgásáért és az utasok duruzsolásáért. A zaj segített, legalább egy pillanat erejére, visszatérnie a valóságba: másnap órái voltak és még beadandót kellett írnia. Megígérte a barátainak, hogy ír nekik, hogy ment a dolog. Pár, órának tűnő percig még mozdulatlanul ült, átadva magát a gondolatai statikus zörejének, majd nagy szenvedések árán rávette magát, hogy előhúzza telefonját a zsebéből.
Megnyitotta az általa oly gyakran használt chat-programot, de csak üres tekintettel bámulta, mint aki nem tudja mihez kezdjen vele. “Már nem haragszik.” – küldött végül mély sóhajjal üzenetet a csoportba. Nem tette el utána a készüléket, túl fárasztónak érezte a műveletet. A földet nézte maga előtt, émelyegve, mintha ébren álmodott volna.
Emlékezett rá, ahogy órákon keresztül tervezgette, hogy majd hogyan fog bocsánatot kérni és milyen módon fog érvelni, hogy tényleg megbánt mindent és megváltozott. Készen állt volna könyörögni, félredobni minden büszkeségét, csak még egy lehetőségért… de nem volt rá szükség. Hisz, “már nem haragudott.”

Néhány perc elteltével, hirtelen megcsörrent a telefonja, megzavarva az önsajnálatban. Magánszámról hívták, így rávette magát, hogy felvegye, hátha fontos.
– Igen? – morogta bele kissé rekedten a készülékbe.
– Thomas? – kérdezett vissza egy idős férfi remegő hangja pár pillanat után.
– Igen, én vagyok. Mi az? – rázta meg kicsit a fejét meglepetten a kétségbeesett hangnem hallatán.
– Thomas, segítened kell rajtam! Én vagyok az, Apu! Ó Istenem, segítened kell! – jajgatott az öreg a vonal másik végén. Thomas szemei tágra nyíltak, de mielőtt megfogalmazott volna bármilyen választ, a férfi folytatta.
– Elraboltak! És- és váltságdíjat követelnek! Azt mondják, ha nem kapnak három millió forintot akkor az én torkom… akkor a gyomromból – a zokogás és a zaj miatt, csak nagyjából a felét sikerült kiértenie annak amit az úr habogott.
– És az én… engem egy baltával… az anyut meg…
Eddig csak sokkban hallgatta az undorító és egyenesen borzasztó közötti terveket róla, hogy mit tesznek vele az emberrablók, de az utolsó szavaktól magához tért, mintha csak megfordult volna vele az egész világ.
– Állj, állj, rendben, értem. – vágott bele a siránkozásba – Miért engem hívtál?
– Azt mondták, egy hívást kapok és ha nem, akkor…  És tudtam, hogy rád szá…
– De miért kéne segítsek? – vágott közbe újra. – Anya azt is leszarja, ha tényleg kizsigerelnek, úgyhogy az ő kedvéért biztos nem segítek. Mi meg nem beszéltünk mióta, tudod, ott hagytál minket a gecibe! –- köpte ki feszülten a szavakat.
Pár pillanatra elcsendesedett a hívás.
– Sajnálom, bocsáss meg! Hibáztam, tudom! Kérlek, segítened kell! Nem hagyhatod, hogy ezek az emberek halálra kínozzanak!
– Uhum – morogta válaszként Thomas, miközben a kijelzőt nézte, miszerint a járata három perc múlva indult.
– Könyörgöm! Esküszöm, hogy megváltoztam! És.. és jóvá teszek mindent! Ne hagyj magamra… kérlek… – fulladt lassú zokogásba a férfi hangja, ahogy félig összefolyt szavakkal próbálta folytatni.
– Bocsássh mehg… segíts…!
Thomas sóhajtott és nyugodt hangon válaszolt:
– Nyugalom, ne aggódj. Nincs semmi baj. Hiszen már nem haragszom. – felelte, majd letette a telefont.