A ködös Albion elfeledett szívében egykor még igazi erdők nőttek. Éger dinasztiák generációi uralták a lápvidékeket, csendesen igazgatva nyálkás udvarukat. Alattvalóik közé tartozott Albert, Köztesút falujának öreg tudósa. Orvosként és botanikusként kereste kenyerét, még az első telepesekkel érkezett, hogy megóvja őket a mocsár különféle lázaitól és bajaitól. Hosszú, fehér szakállát az évek bölcsessége fonta állára, kopasz kobakjáról az idő tépte ki a haját fizetségül. Ellenben ahogy a hold és a nap váltják egymást, úgy telnek az évek is, változásokat hozva és feledésbe taszítva a régi szokásokat.
Történt egy zord februárban, hogy az asztalos fia ágynak esett. Ismerte már Albert a kórt: délvidéki vándorok, átutazó kereskedők portékája. Tudta a módszert is, a gazt és a füvet, mely csillapíthatja a betegséget. Azonban szütyője üresen lógott. Tartalékait már felélte az utolsó virágzás óta és még hónapok voltak hátra a hajtások téli álmából. Nem volt mást tenni, mint imádkozni a gyermek lelkéért. Atyja végső kétségbeesésében lóhátra ült és vágtába kezdett, hogy elhagyatott termékeny mezőt, vagy ügyesen raktározó füvesembert keressen. Albert persze bolondságnak gondolta, de hiába próbálta visszatartani. A legközelebbi település három napi járásra volt. Az asztalos másnapra visszatért a faluba.
Nem füveket, vagy gyógyszert hozott, hanem titkokat, rég elfeledett ősi suttogásokat a mocsár legmélyebb bugyraiból. Az erdő asszonyának hírét, aki a bozótban fészkel és a csillagok nyelvén szól. Csodás tudást ajándékozott neki: balzsam keverését szűzhóból és pocokzsírból, mely gyermeke életét megóvja. Groteszk kezeléseket, melyek bárkit kigyógyítanak a kórból. A falusiak bűvöletbe esve hallgatták a beszámolót a túlvilági praxisról. Egyedül Albert hátrált undorral. Az asztalos hangja nem sajátja volt, torkából egy vénasszony karattyolása bugyborékolt fel. Az orvos azonban hiába rázta csontos ujját, hiába intette társait jobb belátásra, őket megmérgezte a sarlatán szavaiban rejlő kígyóméreg. Az öreg tudós tiltakozásai ellenére, kezelésbe vették a beteg fiút. Az hamarosan meggyógyult, ahogy jósolva is volt. Rövidesen egész Köztesútban híre ment az erdő asszonyának és földöntúli bölcsességének.
Asztalos, kovács, vagy egyszerű földműves – nem számított. A banya mindenki számára tartogatott titkokat. A lakosok közül egyre többen és egyre többször zarándokoltak a mocsár mélyére, hogy felkeressék a kunyhóját. “Az erdő csodálatos asszonya! Áldásokat oszt és semmit se kér cserébe!” – járta körbe a házakat a történet – “Gyönyörű, mint a decemberi csillagok és szelíd, mint a tavaszi szellő!”. Csak pár hét és megszűnt az utcákon a játszadozó gyermekek nevetése, ahogy a munkások morgása és a nők csevegése is. Helyettük brekegő kacagás és rotyogó karattyolás kakofóniája járta át a falut. Az emberek mintha észre se vennék: ugyanúgy töltötték napjaikat, mint azelőtt. Egyedül Albert érezte úgy, hogy egy rémálomba torkollott élete. A falusiak bolondnak nevezték, ha megpróbálta felfedni előttük az igazságot. Azt mondták, hogy megőrült vénségében. Egyre kevesebben fordultak hozzá orvosságért. Ha betegség ütötte fel a fejét a faluban, akik talpon maradtak, elmentek a banya segítségét kérni. Albert kitaszítottá vált, mesterségét fölöslegesnek, tudását nevetségesnek nevezték. “Mi szükség rád vén bolondra, ha az erdő asszonya megsegít minket?” – kérdezték tőle, a banya gúnyos hangján. Elérkezett végül a nap, amikor Albert büszkesége már nem bírta tovább. Véget kellett vetnie az őrületnek, meg kellett mentse önmagát és a falut is. Kését, melyet egykor a gyógynövények gyűjtésére használt, a ruhájába rejtette és útra kelt a láp szíve felé.
Mélyen a fák között, ahova a nap sugarai be nem törhettek, és már csak a lidércek fénye csalogatta az eltévedt lelkeket, ott talált rá a banya odvára. Formátlan volt, mégis felismerhető: nem hasonlított semmilyen más épületre, mégis háznak tűnt. Albert kopogni készült, de mire a mohás ajtóhoz ért volna, az kitárult előtte, mintha csak arra várt volna, hogy mikor érkezik a következő látogató. Bent sötét volt, de csak egy pillanatra. Gyertya fénye gyúlt, bevilágítva a kicsi helyiséget, mely egymagában alkotta az egész kunyhót. Egy ócska sámlin és egy korhadt asztalon kívül nyomát se látta, hogy bárki lakna az apró putriban.
Lélegzetét visszafojtva beljebb lépett, és remegő, csontos ujjait a kése markolata köré fonta. Sáros cuppogást hallott maga mögül. Amikor megfordult, egy asszony alakját látta megformálódni az árnyakból. Testét penészes köpeny fedte, idomai mégis jól kivehetőek voltak. Arcát egy meseszép, mosolygó nő mintájára faragott maszk fedte.
– Üdvözöllek, kedveském. Miben lehetek szolgálatodra? – kérdezte Alberttől ezer hangon egyszerre. Különféle nemzetiségű férfiak és nők szavai, gyermekek gügyögése olvadt eggyé, beszéd eltorzult paródiáját alkotni. Albert feljajdult és kését előrántva, nekitámadt. A banya nem védekezett. A kés végigszaladt a leplen, felfedve az alatta rejlő testet: kitépett nyelvek ezrei ficánkoltak és vergődtek férgekként egymásba kapaszkodva, hogy emberi alakot öltsenek.
– Sajnálom, de ezt sajnos nem értem. Fogalmazz pontosabban drágám. – szivárgott újra a hang, a mosolygó álarc mögül, de más mozdulatot nem tett a lény.
Alberten szörnyűséges rémület lett úrrá és kését elejtve rohant ki a viskóból, át a mocsáron, keresztül a bozótoson. Menekült, a faluval ellenkező irányba, messzire, bárhova máshova. Nem tért vissza többé.
Köztesútban semmi nem változott az öreg hiányában: a lakosok megszállottan borultak az asszony elé, hogy táplálja őket titkaival. Ellenben ahogy a hold és a nap váltják egymást, úgy telnek az évek is, változásokat hozva és feledésbe taszítva a régi szokásokat. Egy fülledt nyáron járvány sújtott le a falura, melyhez hasonlót azelőtt csak az ősök rémmeséiből ismertek. Fekélyes bőrüket kaparva, férgekként vergődtek az erdő asszonya előtt… de az nem kínált újabb titkokat. Csak mosolyogva szajkózta saját hangjukon ugyanazt a régi tudást – újra és újra.
