A látszat bosszúja

Egy személyre szabott
science fiction dolgozik benned
sokszor csak képzeled a valóságot
megtévesztenek a szenvedély
rezdülései, léted kártyavárán
keresed az illeszkedési pontokat,
újra meg újra átértékeled,
szelektálod az indulatokat.
a megrémült valóság falán
nehéz a kapaszkodás a fénybe,
titkos szándékaid önkívületébe
menekülsz; de hiába vigyázol
minden rejtett csapdára,
a szeretet, mint finomított önzés,
mindenhol belép a struktúrába.
már nem vonz az emberszabású
képzelet, nyers ébredéssel
végtelenített pályára küldöd
a megbolondított rímképleteket.
Mondanivaló keresztjére feszülsz,
kivéreztet a líra bosszúja,
de törtetsz előre rendületlenül,
s nem bánod, ha néha megállsz kicsit,
olykor hálás vagy, ha mások megelőznek,
akkor nem gondolsz saját halálodra,
inkább próbálsz lemaradni,
míg mások gyűjtik a koporsószegeket.

Tükör előtt homályosan

A köd már fürtökben lógott, a hangok
tévelyegtek a homályban,
a világmindenség csaknem belehalt
sebeibe, a képletekből megszöktek
a zárójelek, a hexameterek rendezetlenül
szétszóródtak a papírlapon.
A költő is ott üldögélt a legalsó lépcsőn…
nem akart már többé világcsavargó lenni,
s a remetelakba sem akart beköltözni,
nem akart hiány lenni, s több sem akart
lenni annál a kevésnél, mely csak annyi,
mint egy tengerforraló áramütés.
Imára kulcsolta kezét, rövid fohász mondott,
majd elővette a zsebébe rejtett
tükröt, s hosszasan belenézett.
Ekkor felismerte önmagában Isten arcát,
lassan egy felhőre lépett, majd az éteri magasságban
lévő laboratóriumban vérátömlesztés adatott
magának a metamorfózis reményében.
Ekkor karjaiban hihetetlen erőt érzett.
Kicsit még álldogált a tükörrel a kezében,
majd felcsatolta a lételőtti csendből
kimentett szárnyakat, s az emelkedés felszabadító
mámorával átlibbent a végtelen kékség kapuján.

(Illusztráció: TheDigitalArtist (Pete Linforth): Human Glow Lightning)