Látunk
(Wir sehen dich)

Látunk, mennybolt, látunk téged.
Himlő himlő hátán
mit okozol,
kiütést a kiütésre.
Így halmozod az örökkévalót.

Látunk, föld, látunk téged.
Lelkek lelkek hátán,
ahogy kiveted őket.
Árnyakat egymás köré.
Így lélegeznek az idő tüzei.

Emlék
(Andenken)

Tápláljuk fügével a szívet,
melyben az óra a holtak
mandulaszemét idézi.
Fügével.

A tenger leheletében meredeken
a megfeneklett homlokfal,
zátonynővér.

Fehér hajad hullámai
nyári felhők sokasodó gyapját
ringatják.

Csendet!
(Stille!)

Csendet! Tövist nyomok a szívedbe,
hisz a rózsa, a rózsa
árnya ott a tükörben, és vérzik!
Akkor vérzett már, mikor igent és nemet összemostunk,
amint csoszogtunk,
ha asztalról a lezuhant pohár megcsörrent:
beharangozta az éjszakát, sötétje hosszabbra nyúlt nálunk.

Mohó szájjal ittunk:
mint epe volt az íze,
úgy habzott bár, mint a bor –
szemed sugarát követtem,
és a nyelv édesen dalolt…
(Így dalol, még mindig így dalol.)

Csendet! A tövis mélyen szívedbe hatol:
szövetkezve a rózsával.

Bánfai Zsolt fordításai

Illusztráció: Paul Klee