beurre demi sel
egyik este claire küldött egy vajat
képen persze
kis kocka breton vaj, sós
ah sóország, guérande!
kibontva és megkezdve feküdt a piros csomagoláson
épp az s-bahnon ültem
és a szokásos lencselevest terveztem megmelegíteni, ha hazaérek
de a képtől olyan kedvem támadt a vajra, hogy bár nem volt otthon kenyér, se semmi
mégis, alig vártam, hogy kezemben legyen a lapos, kerek orrú kés
és kenhessem végre én is a vajat
mindegy, mire
ugyanolyanom volt, mint claire-nek: sós breton vaj, piros papírban
vannak ilyen nagy következmények közös nyaralások után
lefotóztam és elküldtem neki
válasz-vaj
a képen még sárgábbnak tűnt, mint a valóságban
ráadásul nálam még az asztallap is sárga
na nem a vajtól
bár lehetne attól is
vágyaim kivetülése és kiteljesedése: minden levajazva! lekent lakás!
grandiózus tálalása kétszázötven grammnak!
sőt, micsoda bőség, volt még egy másik vajam is itthon
nagy, egész sókristályokkal
mindig, mikor a hűtőből kiveszem és hasas poharából kiborítom, a vajdombban csillog a hó
a sószemekből kis vízcsöppek buknak elő
a vaj könnyezni kezd
vagy izzadni, nem tudom
a csöppek telnek, nőnek, megülnek a fagyott zsiradékon
átlátszó tiszták és picit rezegnek
ez most egy szerelmi vallomás
száraz rizstallért eszem felváltva két pompás vajjal
aszkétikus igénytelenségre a barokk
de tán épp ez mindkettő értelme, nem?
telt, fehér, sima íz, jó vastagon
simítom a kerek, lapos késsel
hol a lágyat, hol a fagyos-törékenyet
hol a kenőset, hol a kristályosat
az egyik olvad, a másik sír
két vajammal
ó
csak én nevetek
valaki a tengernél
helena végre elutazott
végre rászánta magát és felkerekedett a titkos szigetre
most ő küld képeket nekem
ahogy pár hete még én küldtem neki bretagne-ból,
ahol claire-rel kalandoztunk a sziklapartokon
szalmaszínű, pomponfejű füvek, zöld vattaalgák,
homokkristályok és só-tükrök között a szélben, ég-óceánban!
londoni kényszertartózkodásában helena mindig sóvárogva válaszolt:
az óceán hírére megmozdult atlanti lelke
azóta már én is és claire is újra beton fővárosok beton utcáin járunk
már nem sokáig, de még egy darabig süt rólunk az a nap
és most én kapom a képeket
és a borult, vad partot most én csodálom sóvárogva itthon a lakásban
mekkora ég! mennyi felhő! a csík, amit a hajó húz maga után!
bretagne már csak emlék, elnyel minket újra a beépített, kontinentális észak
helena képei a folytatás
azt hiszem, ez a lényeg:
valaki közülünk mindig legyen a tengernél
és szóljon a többieknek és mondja el és küldjön képeket
és ha visszajött, induljon a másik
és ő is írja meg és mondja el
aztán a harmadik és így tovább
itt a szárazban nekünk ezt tudni kell,
hogy most is, ebben a pillanatban is:
valaki közülünk!
a tengernél van!
(Illusztráció: Fanitsa Petrou: Ocean Hair)