Enesey Diána összes bejegyzése

1998-ban születtem, jelenleg Budapesten élek. A Károli Gáspár Református Egyetemen anglisztika alapszakot végeztem, filozófia specializációval. 2021 szeptemberétől az ELTE BTK filozófia mesterképzési szakon folytatom tanulmányaimat. Gyermekkorom óta csodálattal fordulok az irodalom felé, még ha pátoszosnak tűnik is, rajta keresztül tanultam meg élni és érezni. Az utóbbi években elsősorban műfordítással foglalkozom, de előszeretettel írok lírát és prózát is.

Visszatérés; Megvár; Ott találtam; Ami bennragad

 

Visszatérés

Ha majd ismét visszatérsz,
ne hagyj már itt semmit,
tépj ki belőlem mindent, ha emlék,
ne nézd, milyen, csak azt: mennyi.
Ha még egyszer visszalépsz,
halványíts el minden színt,
vakít a piros, metsz a kék,
a zöld szabadságra hevít.

Ha majd ideérsz,
vidd el az összes illatot,
elsőként a tiéd
illanjon el: már mindent belakott.
Ha megint belépsz,
ne maradjon utánad íz,
se Rosé, se kávé,
folyjon feledés-víz.

Végre felejts rendet
magad után
bennem.

 

Megvár

Szabó T. Anna Elhagy című versére

Elküldöm és megvár.
Szavaim messze űzik, és ott vár.
Felé se nézek, de vár.
Becézem, gúnyolom,
kikacagom: megvár.
Hívogatom, becsapom,
legyintek rá: megvár.
Fél, engem félt, messziről néz,
odaküldtem: megvár.
Rám nyílnak szemei, engem
vigyáznak, mosolygok:
úgyis lesz más. Megvár.
Széttépem és belőlem
épül újjá
és megvár.
Kizárom magamból, de magában formál.
Benne az lehetek, akit megvár.
Kéri, hogy vigyázzak rá.
Már van kire vigyáznom,
magára hagyom, és megvár.
Azt hiszi nélkülem nincs,
kihasználom, és megvár.
Majd megbánom,
simogatom, szavaim közé
ölelem, végül otthagyom.
Röptetem, elengedem: zuhanjon.
Átadom az időnek, térnek,
amíg ő megőriz engem
a végtelennek.
Mert megvár.
Ő még nincsen készen,
túl sokat érez,
csiszolnom kell.
Alakítom, amíg megvár.

 

Ott találtam

Azt hiszem, a belváros közepén,
jelentős jelentéktelenséged voltam
a rég elveszett jövő körterén.
Te új embereket akarsz megismerni,
én általában téged felejtenélek
naponta
pár percre.
Szóval itt, a belváros közepén
találtam néhány szavadban magamra.
Azt hittem, túl vagyok a nehezén,
s majd szárnyalhatok az éj peremén.

 

Ami bennragad

Hallani akarom a kimondatlant,
mióta helyetted fejezek be minden
mozdulatot,
mióta helyettem zárod ponttal a
gondolatot.
Látni akarom a rejtőzködőt,
de csak madártávlatból,
hogy még épp kicsússzon a jövő
kezeim közül,
hogy még épp át tudjak adni egy
darabot a vágy-tárlatból.
Aztán majd visszakérem.
Csak ujjaid hagyják rajta a soha
nálam nem járt múlt lenyomatát.

 

(Illusztráció: Maria Rom: Butterfly Fly)

Hogyan szeretjük Istent? – Az Istennel való személyes viszony Kierkegaard szeretetfelfogása tükrében

Kierkegaard írásaiban az Isten és ember közötti viszony személyes viszonyt jelent, mely a hit sajátos közvetlenségében bontakozik ki. Ezt a viszonyt Kierkegaard – más és más szerzői álnevekkel – több helyen szerelmi viszonyként ábrázolja. Ekként jelenik meg a Filozófiai morzsák lapjain, ahol Isten és ember viszonyát a király és a szegény lány közti szerelem analógiájára gondolja el, ebből vezetve le, hogy Isten és ember viszonya – a legmagasabb rendű szerelem – csakis az alászállásban teljesedhet be.[1] Ez a ,,mindenre elszánt szeretet mindenhatósága”.[2] Egy másik szöveghelyen, az Önvizsgálat című írásban Kierkegaard a Szentírás olvasását szerelmeslevél olvasásához hasonlítja, melyet a szerelmes – más nyelvet beszélő lévén – nem ért meg teljesen, de szeretetteljes megérteni vágyása és törekvése fontosabb, mint a félreértés és annak esetleges kedvezőtlen következményei.[3] Kierkegaard tehát igyekszik mind Isten, mind pedig az ember perspektívájából szemléltetni a hit és a szerelem hasonlóságait. Azonban nem alakulhat ki a hitből és a szerelemből eredő viszonyok között kontúrelmosódás, s Kierkegaard el is határolja egymástól a szerelemhez kötődő bensőségességet (Innerlichkeit) és az ,,új bensőségességet” (neue Innerlichkeit), mely a hithez tartozik.[4]
Az ember Isten felé irányuló szeretetének szerelmi párhuzamok nélkül való taglalása a Vagy-vagy lezáró szakaszában jelenik meg, mely szakaszt ,,B” fiktív szerző jütlandi lelkipásztor barátjának bemutatása vezeti be, az Ultimátum[5] című rövid részben. A mű utolsó szakaszának szövegét e lelkipásztor levele adja. Az utolsó, lezáró szövegrész címe pedig a következő: ,,Az épületes, mely abban a gondolatban van, hogy Istennel szemben soha nincs igazunk”. Ezen  szöveghely a korábbiaknál jóval tovább halad, felül is múlja azokat.[6] Ha követni kívánjuk a stádiumok elméletét, akkor – miután ,,A” szerző papírjai az esztétikai stádium kereteibe illettek bele, ,,B” szerző papírjai az etikai körén belül mozogtak, valamelyest elmozdulva a vallási felé is, legalábbis szövegszerűen  – ez a lezáró szakasz a vallási stádiumba beilleszthető.[7] A szövegrész egyébként nem hagyja maga mögött a Vagy-vagy szeretet és szerelem-központúságát, csupán egy másik szférába helyezi, melyben az ember Isten felé irányuló szeretete kap hangsúlyt. A korábbi szövegek felülmúlása pedig a szeretet magasabb rendűségében is megmutatkozik. Az itt megjelenített szeretet-meghatározás lényegét a szakasz címe is kifejezi: ,,Istennel szemben soha nincs igazunk”. Ez a gondolat  épületesnek mondható, de nem a köznapi értelemben véve, miszerint belátva, hogy nincs igazunk, az idők során eljutunk egy olyan pontra, melyben igazunk lesz Istennel szemben. Nem, az épületest annak belátása jelenti, hogy ,,Istennel szemben soha nincs igazunk”, s ezt állandóan fennállónak, megkérdőjelezhetetlennek ismerjük el.[8] Érdemes egy pillantást vetni e tétel eredetére is, mely Jób (39, 34-37) könyvére vezethető vissza. Jób alakja pedig igencsak lényeges Kierkegaard számára, elég csak az Ismétlés című munkájára tekinteni. Jób és az ő hite hasonlatosan eszményiként jelenik meg, mint Ábrahám a Félelem és reszketésben.
,,Jób titka: az eszme, hogy mindennek ellenére igaza van […] Számára minden földi magyarázat csak félreértés, s Istenhez képest minden baja csak talányos érvelés, melyet ő ugyan nem tud feloldani, de azzal vigasztalódik, hogy Isten igen”[9]
,,Igaza volt Jóbnak? Örök értelemben igen, mégpedig azért, mert Istennel szemben nem volt igaza.”[10]
A fenti idézetek – kiváltképp a második– egybecsengenek a Vagy-vagy most vizsgált szakaszával, hiszen Istennel szemben az ember semmi módon nem nyerhet pert, Jób esetéről is – csakúgy mint Ábrahám történetében – kiderült, hogy próbatétel, melyet az Isten időben behatároltan mért ki, s ennek lejártával Jób kétszeres áldásban részesült.[11]  Ezzel a befejezéssel Kierkegaard egyúttal azt is bemutatta, hogy az egyetlen szféra, ahol valójában lehetséges az ismétlés, az csakis a vallási lehet, ugyanis az ismétlés lehetőségeire irányuló kísérletek az etikai és az esztétikai szférájában is elbuktak.
A Szentírásban kifejezésre juttatott gondolatot kell követni: ,,ne kezdj pert a Mindenhatóval”(Jób 39,35).[12] Követni és vallani a gondolatot, hogy ,,Istennel szemben soha nincs igazunk”– tekintettel a záró szakasz szövegére –, nem is igényel olyan nagy erőfeszítést. Hiszen ennek belátása tulajdonképpen szereteten alapul, amiként azt a földi szeretet-viszonyok párhuzama is mutatja. E példa egy olyan specifikus esetet jelöl meg, melyben egy általunk szeretett ember ellenünk igazságtalanságot követ el, ha valóban szeretjük őt, mindent megteszünk, hogy ne legyen igazunk vele szemben. Ennek magyarázata pedig a szeretet bensőséges viszony[13] voltában keresendő.[14] Ennek kapcsán elkülönül végtelen és véges viszony, vagyis végtelen értelemben vett, helyes megnyilvánulása a szeretetnek (Nächstenliebe), illetve a véges értelemben vett, helytelennek tekintett megmutatkozása (Vorliebe).[15] A végtelen viszonyra jellemző, hogy az ember azt kívánja, ne legyen igaza, a végtelen viszony pedig szereteten alapul, s a viszonyok ezen fajtájának élén egyértelműen az Istennel való viszony áll, s a végtelenségben található a vezérgondolat épületes volta is, hiszen a végeshez nem kapcsolható épületes hatás.[16] A véges viszonyok esetében a valóság mint egyfajta megkerülhetetlen alap, viszonyítási pontként szerepel, s a valósághoz kötődés sokszor megköveteli saját igazunk hangsúlyozását. Bármilyen nagy szeretettel is fordulunk a másik felé, s bármennyire kívánjuk is, hogy ne legyen vele szemben igazunk, a véges viszonyban a véges valóság, vagy éppen a törvények általánossága jelentik a mércét.
Az a szeretet, melyben elismerjük, hogy nincs igazunk, nem valamiféle kényszeren alapul, épp ellenkezőleg: a szabadságból eredeztethető.[17] Annak felismeréséhez ugyanis, hogy soha nem lehet igazunk, nem valamiféle nehézkes, jól megfontolt gondolatsoron végighaladva jutunk el, ezt a szeretet ,,legfőbb kívánsága” vonja maga után, mely szerint soha nem lehet igazunk, s így következik, hogy ,,Istennek mindig igaza van”. A gondolat épületes volta is éppen ezen alapszik, ugyanis, ha kényszer útján jutna az egyes ember arra a belátásra, hogy ,,Istennek mindig igaza van”, s ,,Istennel szemben soha nincs igaza”, úgy nem keletkezhetne épületes hatás, mert semmi nem veheti rá az egyes embert arra, hogy magára alkalmazza ezt, puszta tétel marad csak számára, a külső következtetés szükségszerűségéből adódna, s az egyes ember ez esetben Istenen kívül állna. Amennyiben azonban ez a szeretet kívánságában gyökerezik, s ennek nyomán való meggyőződésként jelenik meg az egyes emberben, úgy az ember már ,,Istenben van”, ez az imádatának, áhítatának és istenfélelmének megnyilvánulása.[18] E gondolat épületes volta pedig abban áll, hogy a kétségeket megállítja és cselekvésre lelkesít.[19] Ezen erők pedig abban az örömben vannak, melyet e gondolat nyújt, ugyanis ennek elismerése boldog, a lehető legboldogabb szerelmet jelenti. E szerelemben győzedelmeskedik az ember önmaga és a világ felett.[20]
Az ,,égi” szeretet (vagy szerelem) láthatóan sok ponton érezhető és értelmezhető a földi szeretet és szerelem analógiájára, ám az Isten-viszonyban fellépő új bensőségesség magában rejt egy magasabb rendű szenvedélyt,[21] a hitet, amely képes meghaladni a végességet, beleértve a véges viszonyokat is. Igaz ugyan, hogy nem kecsegtet a végességből kiszakadás lehetőségével, de a hitnek nincs is erre szüksége, hiszen az időbeliség területén belül maradva is létrejöhet a hit révén a végtelen szeretet-viszony Isten és ember között. Kierkegaard számos kontextusban feltárja a hit parodoxonait, talán a végességben létrejövő végtelen viszony is ide sorolható.

[1] Kierkegaard, Søren: Filozófiai morzsák. Ford. Hidas Zoltán. Göncöl Kiadó, Budapest, 1997., 39-45.

[2] Kierkegaard 1997., 44-45.

[3] [3] Kierkegaard, Søren: Önvizsgálat ajánlva a kortársaknak. Isten változatlanságáról. Ford. Dr. Szeberényi Lajos. Új Mandátum Kiadó, Budapest, 34-37.

[4] Kierkegaard, Søren: Félelem és reszketés. Ford. Rácz Péter. Európa, 1986., 119.

[5] Ez a cím meglehetősen beszédes, az ultimátum jelentése itt ,,a végső”, ,,az utolsó”, ,,az elérkezett”. (Boros Gábor: A szeretet/szerelem filozófiája. ELTE Eötvös Kiadó, 2014., 242.)

[6] Boros 2014., 242.

[7] Caputo, John D., How to Read Kierkegaard, Granta Books, 2007., 23.

[8] Kierkegaard: Vagy-vagy. Ford. Dani Tivadar., Osiris, 2019., 706.

[9] Kierkegaard, Søren: Az ismétlés. (Søren Kierkegaard művei 5.) Fordította: Soós Anita és Gyenge Zoltán. Pécs, Jelenkor, 2014., 66.

[10] Kierkegaard 2014., 70.

[11] Kierkegaard 2014., 68-70.

[12] Kierkegaard 2019., 706.

[13] Összpontosítva a kierkegaard-i terminológia jellegzetességeire, megfigyelhető, hogy a Félelem és reszketésben a bensőségesség az abszolúttal, Istennel való viszony vonatkozásában jelent meg, összevetve a Vagy-vagy szövegével, lehetséges, hogy a bensőséges azonosítható a végtelennel, legalábbis a viszonyok tekintetében.

[14] Kierkegaard 2019., 708-709.

[15] Boros 2014., 243-244.

[16] Kierkegaard 2019., 709.

[17] Boros 2014., 244. old.

[18] Kierkegaard 2019., 710-711.

[19] Kierkegaard 2019., 712.

[20] Kierkegaard 2019., 711.

[21] Kierkegaard 1986., 218.

 

Illusztráció: William Blake

Elizabeth Bishop: Egy művészet (A fordító kommentárjával)

A vesztés művészete nem nehéz,
olyan sok dolgot tölt meg az eltűnés
célja, hogy elvesztésük nem jelent vészt.

Veszíts minden nap valamit. Ne mérd
az eltűnt kulcsok, elpazarolt óra nyűgét.
A vesztés művészete nem nehéz.

Majd gyakorolj, veszíts tovább, tetézd:
elyeket és neveket és ahol üdülés
vár rád. Egyik sem hoz fejedre vészt.

Elhagytam anyám óráját. Ide nézz,
így élek háromból két házam nélkül én.
A vesztés művészete nem nehéz.

Elhagytam két bájos várost, meg még
pár birodalmam, két folyót és egy földrészt,
hiányoznak, de ez sem jelent vészt.

Még téged is (hangodból a csengést,
kedves gesztust). Hazudnék, de egyszerű tény:
a vesztés művészete nem túl nehéz,

bár úgy tűnhet (írjuk le!): itt a vég.

 

Enesey Diána fordítása

 

Az elvesztés művészete
(Prózai etűdök Elizabeth Bishop versére)

            Ezt is a legapróbb dolgokkal kell kezdeni. Lassan, fontolva haladva, mintha nem a távozó idő sodorna bennünket tovább minden percben, órában, napban, sőt minden évtizedben is. Olykor eszembe jut az első elvesztett hajgumi. Eszembe jut…, furcsa, mintha bármire is emlékeznék, túl azon, hogy valamikor az enyém volt, s mára már talán nincs is, esetleg másként van, bár titkon remélem, hogy inkább másnál. Aztán elsuhan szemem egyik sarkából a másik felé, emlékekbe zárva az a tűzpiros makett versenyautó. Nem csupán a színét idézik meg a gondolatok, áramvonalas formáját is körberajzolják az emlékeim. A légellenállás tökéletes redukciója volt az az autó, az összes versenyt megnyertük, jobban mondva, megnyerte: az én szerepem szót sem érdemel. Talán az emlékezés is sűrű levegőből bújik elő, azért hasított ilyen élesen belém a kocsi képe. Hát persze, hiszen számára nincs leküzdhetetlen légsűrűség! Sebességéből átadott az emlékeimnek is, továbbcikáznak, majd végül megfáradva telepszenek le és a lomha külsejű műanyag dinoszauroszok kollekcióját tárják elém. Ez volt az első kapcsolódási pontom a történelem végeláthatatlannak tűnő folyamához. Hosszasan ábrándoztam az őslényekkel való találkozásról, fontolgatva az egymás mellett élés ellehetetlenített lehetőségeit. Akkor még mindent az elején szerettem volna kezdeni. Ki ne vágyott volna – ha csak néhány percre is – időutazásra? Később is neki akartam vágni egy időtlen kalandnak, vágytam rá, hogy végigjárhassam a történelem minden szakaszát, a földrajzi helyekhez, a nyelvi különbségekhez és a végességhez kötöttség terhétől mentesen. Milyen jó is volna bebarangolni az ókori Hellászt, meglátni Szókratészt az athéni piactéren, hallgatni a kérdéseit. Körbeutazni a Római Birodalmat, átélni az alapítás, a virágzás és a hanyatlás minden szakaszát. Vagy csatlakozni a canterbury-i katedrális felé tartó zarándoklathoz. Aztán elsőkézből hallani az új kontinensek felfedezéséről szóló híreket. Milyen különleges volna érezni a reformáció mindent megmozgató erejét: a megújuló hitet…

Csak a háborúk, a forradalmak, éhínségek riasztanak folyton, ha visszatérnék az időutazásból, azokat kívánnám nyomban felejteni. Persze nem minden mozzanatával, a hősökre és a hadvezérekre mindig jó emlékezni: ,,Vajon Napóleon tényleg világléleknek tűnt Jénába belovagolva, ahogy Hegel írt róla levelében? Legyűrheti-e a hősies kiállás évtizedek veszteségeit?” Végig kellett volna nézni mindent, hogy birodalmakat, tengereket, földterületeket veszítsek, a népekkel és az emberekkel együtt, hogy megtanulhassak veszíteni.

Így tűnődöm, miközben rám talál a mély megdöbbenés: micsoda csaló az emlékezés! Mindent úgy formál, úgy igazgat, hogy olyannak maradjon meg, amilyennek látni akarjuk. Legalábbis így tűnik. Pár percig még haragszom az emlékezés homályosító tevékenységére, de végül be kell látnom: korai és megalapozatlan vádakkal illettem. (Már nyitnám is a szám, hogy elnézést kérjek, de talán ezt most átugorhatjuk.)

Az emlékezés – néha önző módon – a felejtés gondjára bíz valamit, amit a végsőkig őriznie kellene. Neki adja, hogy már csak a felejtés tényére tudjunk emlékezni.

Nyálkás őszi nap volt, az utcaképre is emlékszem, de legélénkebben a körúton heverő, a nedvességtől mozdulni sem bíró, de mégis kitartóan erőlködő falevelek élnek bennem, mert ez a kép annyira emberi, hogy bármelyikünk életét egy ártatlannak tűnő metaforába foglalhatná.  Aznap bevásárlást kellett intézni, s mint mindig, most is zavarban voltam. A bevásárlás annyi, mint az áruházi polcok előtti tanácstalan álldogálás, sorban állás és káromkodás (hiszen mindig épp azt felejtem el, amiért legfőképp mentem). A bevásárlás egy örökös ,,majd legközelebb”. Aznap viszont még a szokottnál is furcsább volt a bolt felé vezető út. Éreztem, hogy valamit még a bevásárlás előtt elfelejtettem. Biztosan a listát. – nyugtattam magam.  Pedig ez nem igaz, eddig egyszer írtam bevásárlólistát, és elő sem vettem, mondván: úgyis bizonyára otthon felejtettem. Igen, a felejtés, valamit akkor is elfelejtettem. Talán a telefonomat hagytam az íróasztalon. – sebaj ezt a fél órát bárki ki tudja várni. – Nem, a telefon itt van, a zsebemben rezeg. Jaj, ne, csak nem a pénztárcát? –  Ha most újra hazamegyek, elő kell kotornom a másik táskámból, és mire újból elindulnék, talán épp a legfontosabb árucikket felejtem el, mielőtt még kinyílna előttem a fotocellás ajtó. – Nem, a pénztárca is megvan. Ekkor változott meg a hőérzetem, a csípős őszi idő hirtelen forróvá vált. Ugye nem a lakáskulcsot hagytam el valahol? A táskában és a zsebeimben keresgélés röpke másodpercei órák vánszorgásának tűntek. A lakáskulcs is nálam volt. Mégis mit hagyhattam el? Napokig nem jöttem rá, mi hiányzott akkor, de az üresség időnként megszállta a napi rutin telítettségét. Nem találtam. Mert mindent kívül keresünk, ami belül van, odáig alig látunk el.

Végül, talán egy hét is eltelt, és belém hasított a felismerés: ez egy utcán elvesztett szerelem. Igen, ez hiányzott úgy, hogy nem is tudtam mi hiányzik, nem személy, nem tárgy: az érzés, belőlem.

Tényleg egy pillanat volna valakiből kiszeretni? Mit vesztünk el előbb, a szeretett személyt az érzésből, vagy az érzés veszik ki az egykor szeretett személy mögül (vagy talán épp előtte van, eltakarja)? Hová lesz? Hogyan vándorolhat át másba, ha kétszer nem szerethetünk egyformán? Vagy folyton újjászületik? Honnan van ereje ennyi eltűnés után mindig újfent magára találni? Megválaszolatlan és talán megválaszolhatatlan kérdések tornyosulnak bennem. A veszteség pedig nevel. Azóta mindent a végéről szeretnék kezdeni. A szerelmet – ha igazi – mindig búcsúval.  Nem mintha a rezignáció komorsága gyönyört keltene bennem, vagy a mások irántam érzett sajnálata ösztönözne, dehogy! Búcsúval kezdem a nagy szerelmeket, mert kell belőlük valami, legalább egy kis emlék-foszlány, meg kell őriznem valami szépet. Ha ismét kiszöknek belőlem, a feledés ködébe burkolódznak, nem marad az emléknek más, mint egy rejtett, benső üres hely.

Az elvesztés művészete nem is nehéz, könnyen begyakorolható, ha van egy emlék, ha van, ami megtartható.

                                                                                                                         Enesey Diána

Kép: Paul Klee

Hilde Domin költeményei

Bimbó

A szeretgetés bimbóját
egy kertész sem gondozza,
testem lombjai közt lapul,
lassan,
s folytonosan kinyílva
idegenné tesz – önmagammal.

 

Elválasztottan

 

Elválasztottan
sodródik egy szó

az idő vízén
és kering
és felemelem
vagy alámerül.

Rég elfeledtél.
Már senkire sem emlékszem,
rád nem
és senkire.

Ez a szó – tőlem neked –
e sodródó levél
lehet bármelyik
fáé,

amelyik vízbe hullt.

Enesey Diána fordításai

 

 

 

Doris Runge versei

válasz

de én szavakat
török neked,
morzsáit a fehér
útra szórom
szarkák követik
szagot fognak
a rókák
ám te félsz

a hótól,
a csöndtől,
az üveges
arctól

a pillanattól
ahol a madár
az árnyékát felismeri
a Föld megérinti

 

pas de deux

váltakozás
lépés és
előre és
hátra és előre
és fordul
a pár eltűnik
a kép állva marad

 

Enesey Diána fordítása

Illusztráció: Paul Klee

 

Silke Scheuermann: A lámpa

 

Résnyire nyitom az ajtót:
még mindig a folyosó, a régimódi
csillárral. Ezelőtt itt kísértett. Ha ma
felmegyek a lépcsőn, sosem tudom meg, hogy
a szoba
mit tartogat számomra. Üressé
válik a tér,
hideggé és kopárra? Madonna-gyűjtemény
raktárává
lesz? Hány éves lett
voltaképpen,
időközben – gyermekkorom tere? Ebben
a szobában született életem, olyan
sokszor megváltozott. Mégis mindig újból
egymásra ismerünk.

Foszforeszkáló por a sötétben. A
könyvek gerince gyűjti
a koszt. Alig olvasható szavak, a metszés
aranyozott, a betűk
szintén. Ez jóval azelőtt volt, hogy én
olvasni kezdtem, a vízben
hevertünk, mint nárciszok. A tó
elég távol volt a háztól
ahhoz, hogy észrevétlenül kézben
vihessük. Aztán a szobába menekítettem. Az ajtó becsapódott.
A szótárak gerincét akartam simogatni, ám
sietősen
elvitték őket. Hová? Ott álltam egyedül
a falakkal. És rád gondoltam, egyedül a kövekkel.
Csillagok közöttünk, fényesség, amilyet
a folyosónak egyszer sem sikerült jelezni. Ismét
kint, a szobán kívül kellett
téged keresni. Megyek. Folyton, újra. A szoba
marad.

Enesey Diána fordítása

 

/Illusztráció: Paul Klee/