valahol, ahol még sosem jártam, bármilyen
boldog is voltam, szemeid csendjükbe merülnek:
legkisebb mozdulatodban is van, ami bekerít,
vagy amit nem érinthetek, mert túl közel van

egyetlen pillantásod könnyedén megnyit,
bár ujjakként zárultam magamra,
szirmonként nyitsz ki engem, mint Tavasz nyitja
(ügyesen, titokzatosan) első rózsáját

vagy ha bezárni kívánsz, én és
életem gyönyörűen és hirtelen csukódunk,
mint amikor a virág szívével elképzeli,
ahogy a hó mindenhová gondosan lehull

semmi sincs ezen a világon, ami
végtelen törékenységed erejéhez fogható: melynek érzete
tájai színével késztet
minden lélegzettel halált és örökkévalóságot hozva

(nem tudom, mi van benned, ami zár
és nyit, csak egy részem érti
a szemeid hangja titkosabb minden rózsánál)
senkinek, még az esőnek sincs ilyen cseppnyi keze

Enesey Diána fordítása

Louise Glück: Egy fikció (A Work of Fiction)

Ahogy az utolsó oldalt is átlapoztam, sok éj után, a bánat hulláma
borított be. Hová lettek mindannyian, mindazok, akik oly valósnak tűntek? Hogy figyelmem eltereljem, kiléptem az éjszakába, ösztönösen gyújtottam rá egy cigarettára. A sötétben a cigaretta izzott, mint a tűz, melyet egy túlélő gyújtott. De ki láthatná ezt a fényt, ezt a kis pontot a csillagok végtelenjében? Egy ideig álltam a sötétben, a cigaretta izzott és fogyatkozott, minden lélegzet türelmesen tesz tönkre. Milyen kicsi volt, milyen rövid. Rövid, rövid, de most bennem van, miként a csillagok sosem lehetnének.

(A prózavers a Faithful and Virtuous Night című kötetben jelent meg, 2014-ben.)

 Enesey Diána fordítása

Váltakozó fényviszonyok
Louise Glück versére

A történet végén,
mint nyitva felejtett ajtón
egy játékos lény, kiszökött
belőlem a másokból eredő fény.
Hirtelen eltűnt minden támpont,
fénytelen viszonyokhoz szoktatom szemem.
Azóta éjjelente az utcákat járom,
arcomat hol a csillagok, hol a lámpák
fényébe tartom.
Hátha átköltözik belőlük valami
fényszerű belém.
Akkor lehetnék én is másodlagos fényforrás,
átvilágítanék a magány vaskos falán,
így más sem botlana el az egyedüllét
sötétségében.
Vagy nem marad más, csak csonkig
égő cigarettám utolsó
pislákolása, amit senki sem lát,
mert túlragyogja a csillagmiriád.
De talán marad bennem utána
félsötétnyi világosság,
ragyogás annak, aki épp

a vaksötétből kilép.

Enesey Diána

Mondd, ráérsz-e
elidőzni
csak egy darabig
kilépve a dolgos

és nagyon fontos napodból
a bogáncsmezőn
összegyűlt
aranycsízekért

egy zenei csatáért,
hogy lásd, ki énekli ki
a legmagasabb
vagy legmélyebb hangot

vagy a legnyíltabb jókedvet
vagy a leglágyabbat?
Erős, tompa csőrük
légből iszik

ahogy küzdenek
dallamosan
nem teérted
és nem kedvemért

és nem is a győzelemért,
hanem puszta öröm és hála daluk –
higgy nekünk, mondják,
komoly dolog ám

csupán élni is
ezen a friss reggelen

ebben a törött világban.
Arra kérlek,
ne sétálj el
megállás nélkül
hogy hallgathasd ezt
a kissé képtelen előadást.

Jelenthet valamit.
Mindent jelenthet.
Jelentheti azt, amit Rilke vélt, mikor így írt:
Meg kell változtatnod az életed.

Enesey Diána fordítása

Tudni akarod, hogyan töltöm az időm?
Az előkertben sétálok, gyomlálást
színlelve. Tudd, sosem gyomlálok, térdelve, lóherék
csomóit a virágágyásból kitépve: valójában
bátorságot keresek, némi bizonyosságot, hogy
megváltozik az életem, habár
ez örökké tart, megvizsgálni
minden lóherét, van-e szimbolikus
levél, és a nyár lassan véget ér, már
sárgulnak a levelek, mindig a beteg fák
az elsők, a haldoklás
ragyogó sárgába fordul, még pár sötét madár zengi
záródalát. Akarod látni a kezeim?
Olyan üresek, akár a legelején.
Vagy mindig is az volt a lényeg,
hogy jel nélkül folytassuk?

Enesey Diána fordítása

Dolgom a világot szeretni.
Itt a napraforgó, ott a kolibri –
egyformán keresik, mi édes.
Itt a serkenő kovász, ott a kék szilva.
Itt a kagyló, mélyen a pettyes homokban.

Régi a csizmám? Szakadt a kabátom?
Nem vagyok már fiatal és mégsem vagyok fél-tökély? Hadd
figyeljek arra, ami számít,
arra, ami az én dolgom,

ami többnyire nyugton állni és tanulni
az ámulatot.
A tirannusz,[1] a szarkaláb.
A legelőn a bárány és a legelő.
Ami a legtöbb örömöt nyújtja, mert minden összetevő itt van.

dolgom hálásnak lenni, amiért ész és szív adatott
és ezek a test-köntösök,
egy száj, hogy örömkiáltást hallassunk
a molyoknak és az ökörszemeknek, az álmos, kiásott kagylónak,
elmondani mindegyiknek, újra meg újra, hogyan is van az,
hogy örökké élünk.

Enesey Diána fordítása

[1] Phoebe: elsősorban a szürke, légykapó tirannusz nevű madarat jelöli.