Enesey Diána összes bejegyzése

1998-ban születtem, jelenleg Budapesten élek. A Károli Gáspár Református Egyetemen anglisztika alapszakot végeztem, filozófia specializációval. 2021 szeptemberétől az ELTE BTK filozófia mesterképzési szakon folytatom tanulmányaimat. Gyermekkorom óta csodálattal fordulok az irodalom felé, még ha pátoszosnak tűnik is, rajta keresztül tanultam meg élni és érezni. Az utóbbi években elsősorban műfordítással foglalkozom, de előszeretettel írok lírát és prózát is.

Rose Ausländer versei

 

TE VAGY A HANG (Du bist die Stimme)

Légy jóságos hozzám
Idegen
szeretlek téged
kit nem ismerek

Te vagy a hang,
amely elszédít
Hallottalak beszélni
heverve a zöld bársonyon
te moha-lélegzet
te szerencse harangja
és a halhatatlan bánaté

 

AZ ANGYAL – BENNED (Der Engel in dir)

A benned lévő angyal
örömét leli
fényedben
megkönnyezi borúdat
Szárnyaiból zúgnak
a szeretet szavai
versek dédelgetések
őrzi az
utadat
Tereld lépteid
angyal-irányba

KÖZÖS (Gemeinsam)

Ne feledjétek
Barátaim
közösen utazunk

hegyeket mászunk meg
málnát szedünk
hagyjuk, hadd hordozzon
négy égtáj szele bennünket

Ne feledjétek
ez a mi
közös világunk
az oszthatatlan
ó a megosztott

amely hagy minket kibontakozni
amely bennünket elpusztít
ez a szétszakadó
osztatlan Föld
amelyen mi
közösen utazunk

 

Enesey Diána fordításai

 

Illusztráció:
Paul Klee: Ohne Titel

Mary Oliver: Tele voltam aggodalommal / Megbocsátani önmagunknak

Tele voltam aggodalommal 1 (I worried)

Sokat aggódtam. Terem-e majd a kert,
a folyó
jó irányba folyik-e, fordul-e a Föld,
ahogy tanították, s ha nem, én hogyan
oldjam meg?

Igazam volt, tévedtem, megbocsátanak,
tudok jobbat tenni?

Tudok-e majd valaha énekelni, még a veréb
is tud, de az én esetem, nos,
reménytelen.

Tompul a látásom, vagy csak képzelem,
reumás leszek,
szájzáras, demens?

Végül láttam: az aggódás semmire sem vezetett.
Feladtam. Fogtam hát öreg testemet,
és kimentem – bele a reggelbe,
énekelve.

Enesey Diána fordítása

 

Megbocsátani önmagunknak

Már legalább harminc éve nem láttam Hildát. Talán egy kicsit hiányzik, valahogy úgy, mint egy régi barát, akire bár nem gondolunk nap-nap után, mégis olykor titkon számítunk a találkozásra.  Ezt az ismerős helyek teszik velünk. Azon tűnődtem, hogy írok neki egy levelet, megkérdezném, milyen is az a bizonyos „normális élet”, amire mindig úgy vágyott, s hogy bevált-e az „épp elégnél többet sosem várhatunk” teóriája. Hátha. Aztán persze elmondanám, hogy semmiben sem volt igaza. Hogy nem is olyan fájdalmas egy teljes életet várakozva leélni, hogy nem a beteljesülésre várakozás hiábavaló, hanem a hamis beteljesülésekben élni. Azok ötszörösen viszik el az ember éveit. Azt persze sosem vallanám be, hogy mindig elbizonytalanított, hogy folyton aggódtam, sőt olykor egyenesen rettegtem, hogy igaza lesz, és sok-sok év múltán a pokolba kívánom az összes kilátástalan várakozást, és túl későn látom be az erre szánt évek feleslegességét. Attól féltem, hogy tényleg mindenről lekésve kapkodok majd, mint aki azt reméli, hogy eléri azt a vonatot, amelyik öt perc múlva indul a város másik végéből. Nem így lett. Ezeket a kétségeket már megbocsátottam önmagamnak, másnak fel sem róhattam. Önmagamon és önmagamban igazoltam, hogy a hiábavalóság leghalványabb árnyéka és a beteljesülés legmagasabb hegycsúcsa nélkül is le lehet élni egy életet. Mert a várakozás fárasztó szomorúságába a remény mindig behatol. Talán nincs is nagyobb boldogság a reménynél. Általa hagytam fel az aggódással is, igaz, semmit sem ígért, de benne lakozik minden bizonyosság: abban, amire irányul, amibe beleköltözik. Hildának sosem kellett reménykednie, ő a reményt mindig eldobta a kecsegtető valóságért. Azért remélem, nem bánta meg, neki is csak jutott egy apró szem boldogság, bár a valóságban mindig kevesebb van belőle. Megírnám neki. Megírnám, de nem értené meg, mert ezt megélni kell. Az egész életen át tartó várakozást senki sem érti, senki nem láthat túl a feleslegesség fátylán. Talán egy ember sem volna, aki beteljesültnek hív egy ilyen életet, én mégis állítom: van benne valami a beteljesülésből. Talán én magam vagyok, aki soha nem tudott huzamosabb ideig más lenni, mint aminek lennie kellett. Aki mindig azt szerette, akit igazán tudott. Akiben legyőzte a jövő a „most”-ot, a remény a valóságot. Aki most halvány mosollyal gondol mások tévképzeteire, mert megismerte a várakozással teli élet örömeit, és a reggeli madarak röptét követve lépdel, a várakozás ódáját énekelve.

 

 

1 Ekkehard Ortmann német fordítását vettem alapul a címadásnál, a szó szerinti fordítás helyett, egyrészt a tartalomra való tekintettel, másrészt úgy éreztem, hogy az „aggódtam” kifejezés kissé súlytalanná vált a túlzott hétköznapi használat miatt.

Elfriede Gerstl költeményei

monológ – veled (selbsgespräch mit dir)

 

az örökkévalóság közepén
….egyre közeledsz felém
……..süteményt kínálsz a teához
…………kelletlenül fogyasztom el

hogy nem ismertelek téged mindig is
……..átfut az agyamon
több élet egybeszorítva
elégedetlenségre semmi ok
egy levél a szélben
és olyan jelentősnek tartja magát

 

a jelenségek várnak (die erscheinungen warten)

a jelenségek várnak
megnevezéseikre
végre ismét arra jár
egy költő
a jelenségek hálát adnak
létezésükkel

Enesey Diána fordításai

Else Lasker-Schüler: A szerelem

Átzúgja alvásunkat
Egy apró fájdalom – selyem,
Mint lüktető hervadás
Mindkettőnk felett.

Légzésed vezet
Engem hazafelé
Át sok elvarázsolt mesén,
Eltemetett regén.

És tüskés mosolyom
mélységes vonásaiddal játszik
És világok jönnek,
Hozzánk simulnak.

Átzúgja alvásunkat
Egy apró fájdalom – selyem
Az ősrégi álom
így áld meg téged és engem.

 

Enesey Diána fordítása

Illusztráció: Paul Klee

A szerelem olyan (Kalász István azonos című versére)

 

hogy egyet előrelépek, ő kettőt hátra,
fél füllel
hallgat, épp csak rám pillant a szerelem
olyan,
hogy nem is nézhetek nélküle a világra.
És füllent.
Vallat. – igaz – rám virrad a szerelem,
mint
az első óracsörgés, felriaszt, de hagy
még kicsit
álmodni, fürdeni a képtelenségben,
olyan,
hogy egy hópehellyel a város télbe fagy,
és nincs
mit mondani, olvaszt a féktelensége.
A szerelem olyan, hogy alig látod
magad
tőle, a szerelem ezernyi villanyt rád olt,
irányít és fogalmad sincs, merre mész,
bútortól bútorig, faltól falig lépsz,
sötét szobádban eggyé válik a tér,
ám ablakod résén a fény épp befér.

 

(Illusztráció: Angelia Jecu: The universe of one snowflake)

Visszatérés; Megvár; Ott találtam; Ami bennragad

 

Visszatérés

Ha majd ismét visszatérsz,
ne hagyj már itt semmit,
tépj ki belőlem mindent, ha emlék,
ne nézd, milyen, csak azt: mennyi.
Ha még egyszer visszalépsz,
halványíts el minden színt,
vakít a piros, metsz a kék,
a zöld szabadságra hevít.

Ha majd ideérsz,
vidd el az összes illatot,
elsőként a tiéd
illanjon el: már mindent belakott.
Ha megint belépsz,
ne maradjon utánad íz,
se Rosé, se kávé,
folyjon feledés-víz.

Végre felejts rendet
magad után
bennem.

 

Megvár

Szabó T. Anna Elhagy című versére

Elküldöm és megvár.
Szavaim messze űzik, és ott vár.
Felé se nézek, de vár.
Becézem, gúnyolom,
kikacagom: megvár.
Hívogatom, becsapom,
legyintek rá: megvár.
Fél, engem félt, messziről néz,
odaküldtem: megvár.
Rám nyílnak szemei, engem
vigyáznak, mosolygok:
úgyis lesz más. Megvár.
Széttépem és belőlem
épül újjá
és megvár.
Kizárom magamból, de magában formál.
Benne az lehetek, akit megvár.
Kéri, hogy vigyázzak rá.
Már van kire vigyáznom,
magára hagyom, és megvár.
Azt hiszi nélkülem nincs,
kihasználom, és megvár.
Majd megbánom,
simogatom, szavaim közé
ölelem, végül otthagyom.
Röptetem, elengedem: zuhanjon.
Átadom az időnek, térnek,
amíg ő megőriz engem
a végtelennek.
Mert megvár.
Ő még nincsen készen,
túl sokat érez,
csiszolnom kell.
Alakítom, amíg megvár.

 

Ott találtam

Azt hiszem, a belváros közepén,
jelentős jelentéktelenséged voltam
a rég elveszett jövő körterén.
Te új embereket akarsz megismerni,
én általában téged felejtenélek
naponta
pár percre.
Szóval itt, a belváros közepén
találtam néhány szavadban magamra.
Azt hittem, túl vagyok a nehezén,
s majd szárnyalhatok az éj peremén.

 

Ami bennragad

Hallani akarom a kimondatlant,
mióta helyetted fejezek be minden
mozdulatot,
mióta helyettem zárod ponttal a
gondolatot.
Látni akarom a rejtőzködőt,
de csak madártávlatból,
hogy még épp kicsússzon a jövő
kezeim közül,
hogy még épp át tudjak adni egy
darabot a vágy-tárlatból.
Aztán majd visszakérem.
Csak ujjaid hagyják rajta a soha
nálam nem járt múlt lenyomatát.

 

(Illusztráció: Maria Rom: Butterfly Fly)