Enesey Diána összes bejegyzése

1998-ban születtem, jelenleg Budapesten élek. A Károli Gáspár Református Egyetemen anglisztika alapszakot végeztem, filozófia specializációval. 2021 szeptemberétől az ELTE BTK filozófia mesterképzési szakon folytatom tanulmányaimat. Gyermekkorom óta csodálattal fordulok az irodalom felé, még ha pátoszosnak tűnik is, rajta keresztül tanultam meg élni és érezni. Az utóbbi években elsősorban műfordítással foglalkozom, de előszeretettel írok lírát és prózát is.

Mary Oliver: Tele voltam aggodalommal / Megbocsátani önmagunknak

Tele voltam aggodalommal 1 (I worried)

Sokat aggódtam. Terem-e majd a kert,
a folyó
jó irányba folyik-e, fordul-e a Föld,
ahogy tanították, s ha nem, én hogyan
oldjam meg?

Igazam volt, tévedtem, megbocsátanak,
tudok jobbat tenni?

Tudok-e majd valaha énekelni, még a veréb
is tud, de az én esetem, nos,
reménytelen.

Tompul a látásom, vagy csak képzelem,
reumás leszek,
szájzáras, demens?

Végül láttam: az aggódás semmire sem vezetett.
Feladtam. Fogtam hát öreg testemet,
és kimentem – bele a reggelbe,
énekelve.

Enesey Diána fordítása

 

Megbocsátani önmagunknak

Már legalább harminc éve nem láttam Hildát. Talán egy kicsit hiányzik, valahogy úgy, mint egy régi barát, akire bár nem gondolunk nap-nap után, mégis olykor titkon számítunk a találkozásra.  Ezt az ismerős helyek teszik velünk. Azon tűnődtem, hogy írok neki egy levelet, megkérdezném, milyen is az a bizonyos „normális élet”, amire mindig úgy vágyott, s hogy bevált-e az „épp elégnél többet sosem várhatunk” teóriája. Hátha. Aztán persze elmondanám, hogy semmiben sem volt igaza. Hogy nem is olyan fájdalmas egy teljes életet várakozva leélni, hogy nem a beteljesülésre várakozás hiábavaló, hanem a hamis beteljesülésekben élni. Azok ötszörösen viszik el az ember éveit. Azt persze sosem vallanám be, hogy mindig elbizonytalanított, hogy folyton aggódtam, sőt olykor egyenesen rettegtem, hogy igaza lesz, és sok-sok év múltán a pokolba kívánom az összes kilátástalan várakozást, és túl későn látom be az erre szánt évek feleslegességét. Attól féltem, hogy tényleg mindenről lekésve kapkodok majd, mint aki azt reméli, hogy eléri azt a vonatot, amelyik öt perc múlva indul a város másik végéből. Nem így lett. Ezeket a kétségeket már megbocsátottam önmagamnak, másnak fel sem róhattam. Önmagamon és önmagamban igazoltam, hogy a hiábavalóság leghalványabb árnyéka és a beteljesülés legmagasabb hegycsúcsa nélkül is le lehet élni egy életet. Mert a várakozás fárasztó szomorúságába a remény mindig behatol. Talán nincs is nagyobb boldogság a reménynél. Általa hagytam fel az aggódással is, igaz, semmit sem ígért, de benne lakozik minden bizonyosság: abban, amire irányul, amibe beleköltözik. Hildának sosem kellett reménykednie, ő a reményt mindig eldobta a kecsegtető valóságért. Azért remélem, nem bánta meg, neki is csak jutott egy apró szem boldogság, bár a valóságban mindig kevesebb van belőle. Megírnám neki. Megírnám, de nem értené meg, mert ezt megélni kell. Az egész életen át tartó várakozást senki sem érti, senki nem láthat túl a feleslegesség fátylán. Talán egy ember sem volna, aki beteljesültnek hív egy ilyen életet, én mégis állítom: van benne valami a beteljesülésből. Talán én magam vagyok, aki soha nem tudott huzamosabb ideig más lenni, mint aminek lennie kellett. Aki mindig azt szerette, akit igazán tudott. Akiben legyőzte a jövő a „most”-ot, a remény a valóságot. Aki most halvány mosollyal gondol mások tévképzeteire, mert megismerte a várakozással teli élet örömeit, és a reggeli madarak röptét követve lépdel, a várakozás ódáját énekelve.

 

 

1 Ekkehard Ortmann német fordítását vettem alapul a címadásnál, a szó szerinti fordítás helyett, egyrészt a tartalomra való tekintettel, másrészt úgy éreztem, hogy az „aggódtam” kifejezés kissé súlytalanná vált a túlzott hétköznapi használat miatt.

Elfriede Gerstl költeményei

monológ – veled (selbsgespräch mit dir)

 

az örökkévalóság közepén
….egyre közeledsz felém
……..süteményt kínálsz a teához
…………kelletlenül fogyasztom el

hogy nem ismertelek téged mindig is
……..átfut az agyamon
több élet egybeszorítva
elégedetlenségre semmi ok
egy levél a szélben
és olyan jelentősnek tartja magát

 

a jelenségek várnak (die erscheinungen warten)

a jelenségek várnak
megnevezéseikre
végre ismét arra jár
egy költő
a jelenségek hálát adnak
létezésükkel

Enesey Diána fordításai

Else Lasker-Schüler: A szerelem

Átzúgja alvásunkat
Egy apró fájdalom – selyem,
Mint lüktető hervadás
Mindkettőnk felett.

Légzésed vezet
Engem hazafelé
Át sok elvarázsolt mesén,
Eltemetett regén.

És tüskés mosolyom
mélységes vonásaiddal játszik
És világok jönnek,
Hozzánk simulnak.

Átzúgja alvásunkat
Egy apró fájdalom – selyem
Az ősrégi álom
így áld meg téged és engem.

 

Enesey Diána fordítása

Illusztráció: Paul Klee

A szerelem olyan (Kalász István azonos című versére)

 

hogy egyet előrelépek, ő kettőt hátra,
fél füllel
hallgat, épp csak rám pillant a szerelem
olyan,
hogy nem is nézhetek nélküle a világra.
És füllent.
Vallat. – igaz – rám virrad a szerelem,
mint
az első óracsörgés, felriaszt, de hagy
még kicsit
álmodni, fürdeni a képtelenségben,
olyan,
hogy egy hópehellyel a város télbe fagy,
és nincs
mit mondani, olvaszt a féktelensége.
A szerelem olyan, hogy alig látod
magad
tőle, a szerelem ezernyi villanyt rád olt,
irányít és fogalmad sincs, merre mész,
bútortól bútorig, faltól falig lépsz,
sötét szobádban eggyé válik a tér,
ám ablakod résén a fény épp befér.

 

(Illusztráció: Angelia Jecu: The universe of one snowflake)

Visszatérés; Megvár; Ott találtam; Ami bennragad

 

Visszatérés

Ha majd ismét visszatérsz,
ne hagyj már itt semmit,
tépj ki belőlem mindent, ha emlék,
ne nézd, milyen, csak azt: mennyi.
Ha még egyszer visszalépsz,
halványíts el minden színt,
vakít a piros, metsz a kék,
a zöld szabadságra hevít.

Ha majd ideérsz,
vidd el az összes illatot,
elsőként a tiéd
illanjon el: már mindent belakott.
Ha megint belépsz,
ne maradjon utánad íz,
se Rosé, se kávé,
folyjon feledés-víz.

Végre felejts rendet
magad után
bennem.

 

Megvár

Szabó T. Anna Elhagy című versére

Elküldöm és megvár.
Szavaim messze űzik, és ott vár.
Felé se nézek, de vár.
Becézem, gúnyolom,
kikacagom: megvár.
Hívogatom, becsapom,
legyintek rá: megvár.
Fél, engem félt, messziről néz,
odaküldtem: megvár.
Rám nyílnak szemei, engem
vigyáznak, mosolygok:
úgyis lesz más. Megvár.
Széttépem és belőlem
épül újjá
és megvár.
Kizárom magamból, de magában formál.
Benne az lehetek, akit megvár.
Kéri, hogy vigyázzak rá.
Már van kire vigyáznom,
magára hagyom, és megvár.
Azt hiszi nélkülem nincs,
kihasználom, és megvár.
Majd megbánom,
simogatom, szavaim közé
ölelem, végül otthagyom.
Röptetem, elengedem: zuhanjon.
Átadom az időnek, térnek,
amíg ő megőriz engem
a végtelennek.
Mert megvár.
Ő még nincsen készen,
túl sokat érez,
csiszolnom kell.
Alakítom, amíg megvár.

 

Ott találtam

Azt hiszem, a belváros közepén,
jelentős jelentéktelenséged voltam
a rég elveszett jövő körterén.
Te új embereket akarsz megismerni,
én általában téged felejtenélek
naponta
pár percre.
Szóval itt, a belváros közepén
találtam néhány szavadban magamra.
Azt hittem, túl vagyok a nehezén,
s majd szárnyalhatok az éj peremén.

 

Ami bennragad

Hallani akarom a kimondatlant,
mióta helyetted fejezek be minden
mozdulatot,
mióta helyettem zárod ponttal a
gondolatot.
Látni akarom a rejtőzködőt,
de csak madártávlatból,
hogy még épp kicsússzon a jövő
kezeim közül,
hogy még épp át tudjak adni egy
darabot a vágy-tárlatból.
Aztán majd visszakérem.
Csak ujjaid hagyják rajta a soha
nálam nem járt múlt lenyomatát.

 

(Illusztráció: Maria Rom: Butterfly Fly)

Hogyan szeretjük Istent? – Az Istennel való személyes viszony Kierkegaard szeretetfelfogása tükrében

Kierkegaard írásaiban az Isten és ember közötti viszony személyes viszonyt jelent, mely a hit sajátos közvetlenségében bontakozik ki. Ezt a viszonyt Kierkegaard – más és más szerzői álnevekkel – több helyen szerelmi viszonyként ábrázolja. Ekként jelenik meg a Filozófiai morzsák lapjain, ahol Isten és ember viszonyát a király és a szegény lány közti szerelem analógiájára gondolja el, ebből vezetve le, hogy Isten és ember viszonya – a legmagasabb rendű szerelem – csakis az alászállásban teljesedhet be.[1] Ez a ,,mindenre elszánt szeretet mindenhatósága”.[2] Egy másik szöveghelyen, az Önvizsgálat című írásban Kierkegaard a Szentírás olvasását szerelmeslevél olvasásához hasonlítja, melyet a szerelmes – más nyelvet beszélő lévén – nem ért meg teljesen, de szeretetteljes megérteni vágyása és törekvése fontosabb, mint a félreértés és annak esetleges kedvezőtlen következményei.[3] Kierkegaard tehát igyekszik mind Isten, mind pedig az ember perspektívájából szemléltetni a hit és a szerelem hasonlóságait. Azonban nem alakulhat ki a hitből és a szerelemből eredő viszonyok között kontúrelmosódás, s Kierkegaard el is határolja egymástól a szerelemhez kötődő bensőségességet (Innerlichkeit) és az ,,új bensőségességet” (neue Innerlichkeit), mely a hithez tartozik.[4]
Az ember Isten felé irányuló szeretetének szerelmi párhuzamok nélkül való taglalása a Vagy-vagy lezáró szakaszában jelenik meg, mely szakaszt ,,B” fiktív szerző jütlandi lelkipásztor barátjának bemutatása vezeti be, az Ultimátum[5] című rövid részben. A mű utolsó szakaszának szövegét e lelkipásztor levele adja. Az utolsó, lezáró szövegrész címe pedig a következő: ,,Az épületes, mely abban a gondolatban van, hogy Istennel szemben soha nincs igazunk”. Ezen  szöveghely a korábbiaknál jóval tovább halad, felül is múlja azokat.[6] Ha követni kívánjuk a stádiumok elméletét, akkor – miután ,,A” szerző papírjai az esztétikai stádium kereteibe illettek bele, ,,B” szerző papírjai az etikai körén belül mozogtak, valamelyest elmozdulva a vallási felé is, legalábbis szövegszerűen  – ez a lezáró szakasz a vallási stádiumba beilleszthető.[7] A szövegrész egyébként nem hagyja maga mögött a Vagy-vagy szeretet és szerelem-központúságát, csupán egy másik szférába helyezi, melyben az ember Isten felé irányuló szeretete kap hangsúlyt. A korábbi szövegek felülmúlása pedig a szeretet magasabb rendűségében is megmutatkozik. Az itt megjelenített szeretet-meghatározás lényegét a szakasz címe is kifejezi: ,,Istennel szemben soha nincs igazunk”. Ez a gondolat  épületesnek mondható, de nem a köznapi értelemben véve, miszerint belátva, hogy nincs igazunk, az idők során eljutunk egy olyan pontra, melyben igazunk lesz Istennel szemben. Nem, az épületest annak belátása jelenti, hogy ,,Istennel szemben soha nincs igazunk”, s ezt állandóan fennállónak, megkérdőjelezhetetlennek ismerjük el.[8] Érdemes egy pillantást vetni e tétel eredetére is, mely Jób (39, 34-37) könyvére vezethető vissza. Jób alakja pedig igencsak lényeges Kierkegaard számára, elég csak az Ismétlés című munkájára tekinteni. Jób és az ő hite hasonlatosan eszményiként jelenik meg, mint Ábrahám a Félelem és reszketésben.
,,Jób titka: az eszme, hogy mindennek ellenére igaza van […] Számára minden földi magyarázat csak félreértés, s Istenhez képest minden baja csak talányos érvelés, melyet ő ugyan nem tud feloldani, de azzal vigasztalódik, hogy Isten igen”[9]
,,Igaza volt Jóbnak? Örök értelemben igen, mégpedig azért, mert Istennel szemben nem volt igaza.”[10]
A fenti idézetek – kiváltképp a második– egybecsengenek a Vagy-vagy most vizsgált szakaszával, hiszen Istennel szemben az ember semmi módon nem nyerhet pert, Jób esetéről is – csakúgy mint Ábrahám történetében – kiderült, hogy próbatétel, melyet az Isten időben behatároltan mért ki, s ennek lejártával Jób kétszeres áldásban részesült.[11]  Ezzel a befejezéssel Kierkegaard egyúttal azt is bemutatta, hogy az egyetlen szféra, ahol valójában lehetséges az ismétlés, az csakis a vallási lehet, ugyanis az ismétlés lehetőségeire irányuló kísérletek az etikai és az esztétikai szférájában is elbuktak.
A Szentírásban kifejezésre juttatott gondolatot kell követni: ,,ne kezdj pert a Mindenhatóval”(Jób 39,35).[12] Követni és vallani a gondolatot, hogy ,,Istennel szemben soha nincs igazunk”– tekintettel a záró szakasz szövegére –, nem is igényel olyan nagy erőfeszítést. Hiszen ennek belátása tulajdonképpen szereteten alapul, amiként azt a földi szeretet-viszonyok párhuzama is mutatja. E példa egy olyan specifikus esetet jelöl meg, melyben egy általunk szeretett ember ellenünk igazságtalanságot követ el, ha valóban szeretjük őt, mindent megteszünk, hogy ne legyen igazunk vele szemben. Ennek magyarázata pedig a szeretet bensőséges viszony[13] voltában keresendő.[14] Ennek kapcsán elkülönül végtelen és véges viszony, vagyis végtelen értelemben vett, helyes megnyilvánulása a szeretetnek (Nächstenliebe), illetve a véges értelemben vett, helytelennek tekintett megmutatkozása (Vorliebe).[15] A végtelen viszonyra jellemző, hogy az ember azt kívánja, ne legyen igaza, a végtelen viszony pedig szereteten alapul, s a viszonyok ezen fajtájának élén egyértelműen az Istennel való viszony áll, s a végtelenségben található a vezérgondolat épületes volta is, hiszen a végeshez nem kapcsolható épületes hatás.[16] A véges viszonyok esetében a valóság mint egyfajta megkerülhetetlen alap, viszonyítási pontként szerepel, s a valósághoz kötődés sokszor megköveteli saját igazunk hangsúlyozását. Bármilyen nagy szeretettel is fordulunk a másik felé, s bármennyire kívánjuk is, hogy ne legyen vele szemben igazunk, a véges viszonyban a véges valóság, vagy éppen a törvények általánossága jelentik a mércét.
Az a szeretet, melyben elismerjük, hogy nincs igazunk, nem valamiféle kényszeren alapul, épp ellenkezőleg: a szabadságból eredeztethető.[17] Annak felismeréséhez ugyanis, hogy soha nem lehet igazunk, nem valamiféle nehézkes, jól megfontolt gondolatsoron végighaladva jutunk el, ezt a szeretet ,,legfőbb kívánsága” vonja maga után, mely szerint soha nem lehet igazunk, s így következik, hogy ,,Istennek mindig igaza van”. A gondolat épületes volta is éppen ezen alapszik, ugyanis, ha kényszer útján jutna az egyes ember arra a belátásra, hogy ,,Istennek mindig igaza van”, s ,,Istennel szemben soha nincs igaza”, úgy nem keletkezhetne épületes hatás, mert semmi nem veheti rá az egyes embert arra, hogy magára alkalmazza ezt, puszta tétel marad csak számára, a külső következtetés szükségszerűségéből adódna, s az egyes ember ez esetben Istenen kívül állna. Amennyiben azonban ez a szeretet kívánságában gyökerezik, s ennek nyomán való meggyőződésként jelenik meg az egyes emberben, úgy az ember már ,,Istenben van”, ez az imádatának, áhítatának és istenfélelmének megnyilvánulása.[18] E gondolat épületes volta pedig abban áll, hogy a kétségeket megállítja és cselekvésre lelkesít.[19] Ezen erők pedig abban az örömben vannak, melyet e gondolat nyújt, ugyanis ennek elismerése boldog, a lehető legboldogabb szerelmet jelenti. E szerelemben győzedelmeskedik az ember önmaga és a világ felett.[20]
Az ,,égi” szeretet (vagy szerelem) láthatóan sok ponton érezhető és értelmezhető a földi szeretet és szerelem analógiájára, ám az Isten-viszonyban fellépő új bensőségesség magában rejt egy magasabb rendű szenvedélyt,[21] a hitet, amely képes meghaladni a végességet, beleértve a véges viszonyokat is. Igaz ugyan, hogy nem kecsegtet a végességből kiszakadás lehetőségével, de a hitnek nincs is erre szüksége, hiszen az időbeliség területén belül maradva is létrejöhet a hit révén a végtelen szeretet-viszony Isten és ember között. Kierkegaard számos kontextusban feltárja a hit parodoxonait, talán a végességben létrejövő végtelen viszony is ide sorolható.

[1] Kierkegaard, Søren: Filozófiai morzsák. Ford. Hidas Zoltán. Göncöl Kiadó, Budapest, 1997., 39-45.

[2] Kierkegaard 1997., 44-45.

[3] [3] Kierkegaard, Søren: Önvizsgálat ajánlva a kortársaknak. Isten változatlanságáról. Ford. Dr. Szeberényi Lajos. Új Mandátum Kiadó, Budapest, 34-37.

[4] Kierkegaard, Søren: Félelem és reszketés. Ford. Rácz Péter. Európa, 1986., 119.

[5] Ez a cím meglehetősen beszédes, az ultimátum jelentése itt ,,a végső”, ,,az utolsó”, ,,az elérkezett”. (Boros Gábor: A szeretet/szerelem filozófiája. ELTE Eötvös Kiadó, 2014., 242.)

[6] Boros 2014., 242.

[7] Caputo, John D., How to Read Kierkegaard, Granta Books, 2007., 23.

[8] Kierkegaard: Vagy-vagy. Ford. Dani Tivadar., Osiris, 2019., 706.

[9] Kierkegaard, Søren: Az ismétlés. (Søren Kierkegaard művei 5.) Fordította: Soós Anita és Gyenge Zoltán. Pécs, Jelenkor, 2014., 66.

[10] Kierkegaard 2014., 70.

[11] Kierkegaard 2014., 68-70.

[12] Kierkegaard 2019., 706.

[13] Összpontosítva a kierkegaard-i terminológia jellegzetességeire, megfigyelhető, hogy a Félelem és reszketésben a bensőségesség az abszolúttal, Istennel való viszony vonatkozásában jelent meg, összevetve a Vagy-vagy szövegével, lehetséges, hogy a bensőséges azonosítható a végtelennel, legalábbis a viszonyok tekintetében.

[14] Kierkegaard 2019., 708-709.

[15] Boros 2014., 243-244.

[16] Kierkegaard 2019., 709.

[17] Boros 2014., 244. old.

[18] Kierkegaard 2019., 710-711.

[19] Kierkegaard 2019., 712.

[20] Kierkegaard 2019., 711.

[21] Kierkegaard 1986., 218.

 

Illusztráció: William Blake