Enesey Diána összes bejegyzése

1998-ban születtem, jelenleg Budapesten élek. A Károli Gáspár Református Egyetemen anglisztika alapszakot végeztem, filozófia specializációval. 2021 szeptemberétől az ELTE BTK filozófia mesterképzési szakon folytatom tanulmányaimat. Gyermekkorom óta csodálattal fordulok az irodalom felé, még ha pátoszosnak tűnik is, rajta keresztül tanultam meg élni és érezni. Az utóbbi években elsősorban műfordítással foglalkozom, de előszeretettel írok lírát és prózát is.

Elizabeth Bishop: Egy művészet (A fordító kommentárjával)

A vesztés művészete nem nehéz,
olyan sok dolgot tölt meg az eltűnés
célja, hogy elvesztésük nem jelent vészt.

Veszíts minden nap valamit. Ne mérd
az eltűnt kulcsok, elpazarolt óra nyűgét.
A vesztés művészete nem nehéz.

Majd gyakorolj, veszíts tovább, tetézd:
elyeket és neveket és ahol üdülés
vár rád. Egyik sem hoz fejedre vészt.

Elhagytam anyám óráját. Ide nézz,
így élek háromból két házam nélkül én.
A vesztés művészete nem nehéz.

Elhagytam két bájos várost, meg még
pár birodalmam, két folyót és egy földrészt,
hiányoznak, de ez sem jelent vészt.

Még téged is (hangodból a csengést,
kedves gesztust). Hazudnék, de egyszerű tény:
a vesztés művészete nem túl nehéz,

bár úgy tűnhet (írjuk le!): itt a vég.

 

Enesey Diána fordítása

 

Az elvesztés művészete
(Prózai etűdök Elizabeth Bishop versére)

            Ezt is a legapróbb dolgokkal kell kezdeni. Lassan, fontolva haladva, mintha nem a távozó idő sodorna bennünket tovább minden percben, órában, napban, sőt minden évtizedben is. Olykor eszembe jut az első elvesztett hajgumi. Eszembe jut…, furcsa, mintha bármire is emlékeznék, túl azon, hogy valamikor az enyém volt, s mára már talán nincs is, esetleg másként van, bár titkon remélem, hogy inkább másnál. Aztán elsuhan szemem egyik sarkából a másik felé, emlékekbe zárva az a tűzpiros makett versenyautó. Nem csupán a színét idézik meg a gondolatok, áramvonalas formáját is körberajzolják az emlékeim. A légellenállás tökéletes redukciója volt az az autó, az összes versenyt megnyertük, jobban mondva, megnyerte: az én szerepem szót sem érdemel. Talán az emlékezés is sűrű levegőből bújik elő, azért hasított ilyen élesen belém a kocsi képe. Hát persze, hiszen számára nincs leküzdhetetlen légsűrűség! Sebességéből átadott az emlékeimnek is, továbbcikáznak, majd végül megfáradva telepszenek le és a lomha külsejű műanyag dinoszauroszok kollekcióját tárják elém. Ez volt az első kapcsolódási pontom a történelem végeláthatatlannak tűnő folyamához. Hosszasan ábrándoztam az őslényekkel való találkozásról, fontolgatva az egymás mellett élés ellehetetlenített lehetőségeit. Akkor még mindent az elején szerettem volna kezdeni. Ki ne vágyott volna – ha csak néhány percre is – időutazásra? Később is neki akartam vágni egy időtlen kalandnak, vágytam rá, hogy végigjárhassam a történelem minden szakaszát, a földrajzi helyekhez, a nyelvi különbségekhez és a végességhez kötöttség terhétől mentesen. Milyen jó is volna bebarangolni az ókori Hellászt, meglátni Szókratészt az athéni piactéren, hallgatni a kérdéseit. Körbeutazni a Római Birodalmat, átélni az alapítás, a virágzás és a hanyatlás minden szakaszát. Vagy csatlakozni a canterbury-i katedrális felé tartó zarándoklathoz. Aztán elsőkézből hallani az új kontinensek felfedezéséről szóló híreket. Milyen különleges volna érezni a reformáció mindent megmozgató erejét: a megújuló hitet…

Csak a háborúk, a forradalmak, éhínségek riasztanak folyton, ha visszatérnék az időutazásból, azokat kívánnám nyomban felejteni. Persze nem minden mozzanatával, a hősökre és a hadvezérekre mindig jó emlékezni: ,,Vajon Napóleon tényleg világléleknek tűnt Jénába belovagolva, ahogy Hegel írt róla levelében? Legyűrheti-e a hősies kiállás évtizedek veszteségeit?” Végig kellett volna nézni mindent, hogy birodalmakat, tengereket, földterületeket veszítsek, a népekkel és az emberekkel együtt, hogy megtanulhassak veszíteni.

Így tűnődöm, miközben rám talál a mély megdöbbenés: micsoda csaló az emlékezés! Mindent úgy formál, úgy igazgat, hogy olyannak maradjon meg, amilyennek látni akarjuk. Legalábbis így tűnik. Pár percig még haragszom az emlékezés homályosító tevékenységére, de végül be kell látnom: korai és megalapozatlan vádakkal illettem. (Már nyitnám is a szám, hogy elnézést kérjek, de talán ezt most átugorhatjuk.)

Az emlékezés – néha önző módon – a felejtés gondjára bíz valamit, amit a végsőkig őriznie kellene. Neki adja, hogy már csak a felejtés tényére tudjunk emlékezni.

Nyálkás őszi nap volt, az utcaképre is emlékszem, de legélénkebben a körúton heverő, a nedvességtől mozdulni sem bíró, de mégis kitartóan erőlködő falevelek élnek bennem, mert ez a kép annyira emberi, hogy bármelyikünk életét egy ártatlannak tűnő metaforába foglalhatná.  Aznap bevásárlást kellett intézni, s mint mindig, most is zavarban voltam. A bevásárlás annyi, mint az áruházi polcok előtti tanácstalan álldogálás, sorban állás és káromkodás (hiszen mindig épp azt felejtem el, amiért legfőképp mentem). A bevásárlás egy örökös ,,majd legközelebb”. Aznap viszont még a szokottnál is furcsább volt a bolt felé vezető út. Éreztem, hogy valamit még a bevásárlás előtt elfelejtettem. Biztosan a listát. – nyugtattam magam.  Pedig ez nem igaz, eddig egyszer írtam bevásárlólistát, és elő sem vettem, mondván: úgyis bizonyára otthon felejtettem. Igen, a felejtés, valamit akkor is elfelejtettem. Talán a telefonomat hagytam az íróasztalon. – sebaj ezt a fél órát bárki ki tudja várni. – Nem, a telefon itt van, a zsebemben rezeg. Jaj, ne, csak nem a pénztárcát? –  Ha most újra hazamegyek, elő kell kotornom a másik táskámból, és mire újból elindulnék, talán épp a legfontosabb árucikket felejtem el, mielőtt még kinyílna előttem a fotocellás ajtó. – Nem, a pénztárca is megvan. Ekkor változott meg a hőérzetem, a csípős őszi idő hirtelen forróvá vált. Ugye nem a lakáskulcsot hagytam el valahol? A táskában és a zsebeimben keresgélés röpke másodpercei órák vánszorgásának tűntek. A lakáskulcs is nálam volt. Mégis mit hagyhattam el? Napokig nem jöttem rá, mi hiányzott akkor, de az üresség időnként megszállta a napi rutin telítettségét. Nem találtam. Mert mindent kívül keresünk, ami belül van, odáig alig látunk el.

Végül, talán egy hét is eltelt, és belém hasított a felismerés: ez egy utcán elvesztett szerelem. Igen, ez hiányzott úgy, hogy nem is tudtam mi hiányzik, nem személy, nem tárgy: az érzés, belőlem.

Tényleg egy pillanat volna valakiből kiszeretni? Mit vesztünk el előbb, a szeretett személyt az érzésből, vagy az érzés veszik ki az egykor szeretett személy mögül (vagy talán épp előtte van, eltakarja)? Hová lesz? Hogyan vándorolhat át másba, ha kétszer nem szerethetünk egyformán? Vagy folyton újjászületik? Honnan van ereje ennyi eltűnés után mindig újfent magára találni? Megválaszolatlan és talán megválaszolhatatlan kérdések tornyosulnak bennem. A veszteség pedig nevel. Azóta mindent a végéről szeretnék kezdeni. A szerelmet – ha igazi – mindig búcsúval.  Nem mintha a rezignáció komorsága gyönyört keltene bennem, vagy a mások irántam érzett sajnálata ösztönözne, dehogy! Búcsúval kezdem a nagy szerelmeket, mert kell belőlük valami, legalább egy kis emlék-foszlány, meg kell őriznem valami szépet. Ha ismét kiszöknek belőlem, a feledés ködébe burkolódznak, nem marad az emléknek más, mint egy rejtett, benső üres hely.

Az elvesztés művészete nem is nehéz, könnyen begyakorolható, ha van egy emlék, ha van, ami megtartható.

                                                                                                                         Enesey Diána

Kép: Paul Klee

Hilde Domin költeményei

Bimbó

A szeretgetés bimbóját
egy kertész sem gondozza,
testem lombjai közt lapul,
lassan,
s folytonosan kinyílva
idegenné tesz – önmagammal.

 

Elválasztottan

 

Elválasztottan
sodródik egy szó

az idő vízén
és kering
és felemelem
vagy alámerül.

Rég elfeledtél.
Már senkire sem emlékszem,
rád nem
és senkire.

Ez a szó – tőlem neked –
e sodródó levél
lehet bármelyik
fáé,

amelyik vízbe hullt.

Enesey Diána fordításai

 

 

 

Doris Runge versei

válasz

de én szavakat
török neked,
morzsáit a fehér
útra szórom
szarkák követik
szagot fognak
a rókák
ám te félsz

a hótól,
a csöndtől,
az üveges
arctól

a pillanattól
ahol a madár
az árnyékát felismeri
a Föld megérinti

 

pas de deux

váltakozás
lépés és
előre és
hátra és előre
és fordul
a pár eltűnik
a kép állva marad

 

Enesey Diána fordítása

Illusztráció: Paul Klee

 

Silke Scheuermann: A lámpa

 

Résnyire nyitom az ajtót:
még mindig a folyosó, a régimódi
csillárral. Ezelőtt itt kísértett. Ha ma
felmegyek a lépcsőn, sosem tudom meg, hogy
a szoba
mit tartogat számomra. Üressé
válik a tér,
hideggé és kopárra? Madonna-gyűjtemény
raktárává
lesz? Hány éves lett
voltaképpen,
időközben – gyermekkorom tere? Ebben
a szobában született életem, olyan
sokszor megváltozott. Mégis mindig újból
egymásra ismerünk.

Foszforeszkáló por a sötétben. A
könyvek gerince gyűjti
a koszt. Alig olvasható szavak, a metszés
aranyozott, a betűk
szintén. Ez jóval azelőtt volt, hogy én
olvasni kezdtem, a vízben
hevertünk, mint nárciszok. A tó
elég távol volt a háztól
ahhoz, hogy észrevétlenül kézben
vihessük. Aztán a szobába menekítettem. Az ajtó becsapódott.
A szótárak gerincét akartam simogatni, ám
sietősen
elvitték őket. Hová? Ott álltam egyedül
a falakkal. És rád gondoltam, egyedül a kövekkel.
Csillagok közöttünk, fényesség, amilyet
a folyosónak egyszer sem sikerült jelezni. Ismét
kint, a szobán kívül kellett
téged keresni. Megyek. Folyton, újra. A szoba
marad.

Enesey Diána fordítása

 

/Illusztráció: Paul Klee/

A tengerben lakozó otthonosság (Kovács András Ferenc Tengerész Henrik intelmei című költeményének egy mondatfoszlányáról)

Kovács András Ferenc Tengerész Henrik intelmei[1] (1983) címet viselő kötetének címadó verse rengeteg izgalmas értelmezési lehetőséget rejt, emellett természetesen egybefogja a kötet több motívumát is. A verseskötet számos irodalmi utalást tartalmaz, az irodalmi és mitológiai alakok sokaságát elevenítik meg a verssorok. Villon, Dante, Shakespeare, Balassi, T.S. Eliot, sőt még Camus is szerephez jut. Legtöbbször mások bőrébe bújva szól a költő, legyen ez Tengerész Henrik, vagy épp Helótisz.[2] Mellettük több görög mitológiai karakter is felbukkan, mint például Próteusz a tengeri isten és Boreász, az északi szél istene.[3] A fenti példák jól kifejezik a ,,hagyomány általi megelőzöttség belátásá”-t, mely alapvetően meghatározza KAF költészetét.[4]
A Tengerész Henrik intelmei című vers a kötet harmadik harmadában található. A költemény főbb témái, az élet, a halál, a tenger, az utazás és az asztrológia a kötet többi lírai alkotásában is felbukkan, a Tengerész Henrik intelmei – címadó vers lévén – egységbe foglalja ezeket. A víz, mint élethez és halálhoz egyaránt köthető motívum már a legelső, Ballada megadott témára című műben is szerepet kap, a tenger képe is többször felvillan, sokszor közvetetten, mint Prospero karaktere a Szigetlakók című versben. Esetenként a szárazföld és a víz képei is elegyednek, ezt láthatjuk a Fölemelkedésben az ,,elvitorlázó hegy” szókapcsolatban. Az idősíkok megjelenése (sajátos felcserélhetősége) – az élet és a halál vonatkozásában – úgyszintén nagy jelentőségű, kiváltképp a jövő tekintetében. Ez pedig egybekapcsolódik az utazással is, miként a Búcsúballada című költeményben: ,,behátrálok a jövőmbe”. Az idősíkokhoz való viszony a Tengerész Henrik intelmeiben is központi kérdés, akárcsak a tenger, az utazás és a csillagászat. A tenger viharait már előrevetíti a kötetben a Tengerész Henrik intelmei előtti vers is, a Cseréptánc. A Tengerész Henrik intelmei utóhatása is megjelenik A haragvó hajós pusztulása című alkotás soraiban is, melyek a tenger hullámait idézik meg, s a végzetet vetítik elénk. A Visszaháramlásban pedig a csillagászati hivatkozások és az egymással keveredő égövek utalnak a címadó versre.

Kovács András Ferenc Tengerész Henrik intelmei című verse a műfordítás egy különleges válfaját teremti meg. Nem egy konkrét irodalmi alkotás fordítását “forgatja ki” a költő, hanem a portugál kultúra motívumrendszeréből alkot egy magyar létösszegző verset. Ez a ,,fordítás” megtartja a portugál kultúra elemeit, de sok helyütt kiegészíti ezeket magyar népi, kulturális szimbólumokkal. Bár az egész vers, minden sorával és minden szavával egy rendkívül izgalmas világot tár elénk, s talán épp a központozás hiánya miatt nehézkes kiragadott részletek alapján bemutatni a vers hangulatát a maga teljességében. Most mégis egy sorra fogunk koncentrálni.
A felfedezésre váró mondatfoszlány a következő: ,,megcsillagvizsgáltam szóval helyzetünk”.

 Miért is van szükség a csillagvizsgálatra? Az élet útjain lépten-nyomon a kifürkészhetetlenségbe botlunk. Olykor elbotlunk benne. Vagy éppen elmerülünk, ha a lét tenger vagy óceán. Tekintsünk most tengerként rá, vagy épp óceánként: a lényeg, hogy óriási, hullámok mozgatta állóvízként, melynek a vége (vagy az eleje) felé tekintve, a végtelenség csillan meg szemünkben. Legyen tenger az élet! – hiszen Tengerész Henrik szavai is ezt sugallják. Mi más lehetne, mi más foglalhatja úgy magában a legfőbb vágyainkat és a legnagyobb félelmeinket, mint maga a véges élet? Tengerész Henrik számára a tenger jelentette ugyanezeket, a tengerben lelte meg a hívogatás félelmetességét és a félelmetesség hívogatását. A címben szereplő intelem fogalma is megidézi a veszély valóságos lehetőségét.[5] A tenger az élet, az élet a tenger. Nádasdy Ádámmal mondhatjuk, hogy a létünk,,vízisíre hasonlít”[6]. És milyen tenger lehetne az, ahová az öreg halász még nyolcvanhét eredménytelen, kapás nélküli nap után is visszatér a nyolcvannyolcadik napon, a reménybe kapaszkodva?[7]
Ám most halljuk Kovács András Ferenc szavait, ő tolmácsolja Tengerész Henrik intelmeit, s mi fülelünk: ,,megcsillagvizsgáltam szóval helyzetünk”. A megismerés mámorával dőlünk hátra. Hiszen mi volna ennél megnyugtatóbb? A “csillagvizsgálatban” feltárul a jövő, a “csillagvizsgálat” pedig befejeződött, lezárult a folyamat, a kutatója immár ismeri a jövőt, az nem előttünk burkolódzhat többé homályba…. És micsoda szívesség! Sőt… inkább kegy, hogy e fáradtságos munkától bennünket megkímélt, hisz helyzetünket (igen, így: többes szám első személyben) sikerült ,,megcsillagvizsgálnia”. Ráadásul szóval (szavakkal) végezte el a kutatómunkát, és mi Kosztolányi Dezsőtől tudjuk, hogy ,,minden a szavakon fordul meg, egy költemény jósága éppúgy, mint egy ember sorsa”.[8] Sorsfordító vizsgálat zárult le, s belénk egy lezáratlan sornyi nyugalom szállt.

Azt hihetnénk, hogy a ,,megcsillagvizsgált” helyzetünk megfejtésre lelt – a vizsgálat lezárult, az eredmény előállt. Ám a lezárultság állapota megkívánna azért egy mondatvégi írásjelet. Mi, megoldást remélők most egyszerre harsoghatnánk: ,,Tegyünk pontot a csillagvizsgálat végére!” De nem tesszük, mert épp az a kis térköz, mely az örömhírt tudató sor és az új versszak között található, teret enged némi megnyugvásnak, annak, hogy elképzeljük csak pár pillanat erejéig, hogy a tenger habjai – melyek a fájdalmat, reményt, félelmet és vágyat jelentik – mostantól fogva kiszámíthatóak. Egy térköznyi idő a jövő ismeretének bűvöletében. Persze némi kíváncsisággal, talán számítunk a bővebb kifejtésre, hogy ne csupasz tényként kezeljük e megismerést, ki kellene bontakoznia, hogy sajátunknak tudjuk a felfedezést. Valahogy így telik el az időréssé vált térköz. Aztán jön a jól ismert intelem, kissé módosított alakban: ,,szent jakab havában ne hajózz”. Csalódnunk kell, sehol a kifejtett jövőnk, sehol egy pontos előrejelzés. Még ha meg is ismerte a titkot a lírai személy, azt elrejti előttünk,  a megfejtés idegen marad számunkra. Pedig mennyire szerettük volna már a sajátunknak érezni!
Most úgy kezdünk neki az új versszaknak, mint akiket megfosztottak valamitől, amit valójában soha nem birtokoltunk. Kijózanodva az örömittas állapotunkból, bár kissé még szédülve a lehetőségtől, próbáljuk továbbra is hallgatni az intelmeket, hiszen mégiscsak az élet tengerén, a hullámok kihívásai közt kell közlekednünk: élnünk. Szóval ,,szent jakab havában” nem szabad hajóznunk. Rendben, végülis vonakodva ugyan, de kibírjuk azt az egyharmad hónapot[9], már-már megérdemeltnek érezzük ezt a kis pihenést. Addig ülünk a parton, s mint bölcs kívülállók, hallgatjuk a morajlást, majd visszatérünk a második harmadra. Épp beletörődtünk, hogy nem hajózhatunk egy ideig, ám jön egy fordulat. Hiába kerüljük a hajózást, a tengert nem hagyhatjuk el:

,,én sem szálltam tengerre de mintha
köveket kötöttek volna lábamra
tologattak unszoltak feléje…”

Pihenőidőnk nincs, szembe kell néznünk a tenger minden veszélyével, ráadásul még a jövőt sem ismerhettük meg, nincs  a kezünkben a megfejtés. Ám e sorokban érzünk egyfajta húzóerőt, szinte érezzük, ahogy bennünket is magával ragad a tenger. Micsoda vízre-kényszerítés! Itt állunk most fél lábbal a parton, ismeret nélkül, kényszertől rángatva. Amint számot vetünk helyzetünkkel, látjuk, a tengert nem lehet elhagyni, a partraszállás sem hozhat nyugalmat. Az élet folyamatából nem szállhatunk ki.
Most, nyakig merülve a tengerben, visszatekintünk a jövő ismereteivel kecsegtető sorra, mint a horizonton felbukkanó jelzőfényre ,,megcsillagvizsgáltam szóval helyzetünk”. Talán épp ebben a tengerben kapálódzásban áll a megfejtés? Hiába az intelem, örökösen tengeren kell tartózkodni –  hiába a szörnyek, roncsok, szárnyashalak fenyegetése, tengerre kell szállnunk, a zátonyoktól, a zátonyra futástól  rettegve is. Akkor is, ha épp a végzet vicsorog szemünkbe, ha elnyelhetnek az örvények, ha bármelyik hullámból ránk pislanthat egy halálos szörny. Nekünk viszont a tengeren kell lennünk, hisz a tenger a lét. Egyedül itt mozoghatunk otthonosan – a tenger minden otthontalansága ellenére is.
Ekkor távoli jelzőfényként világít szemünkbe, elménkbe, szívünkbe a felismerés: nem állhatunk biztonságos távolságban az élettől. Talán ez a „megcsillagvizsgálás” igazi eredménye.

[1] https://reader.dia.hu/document/Kovacs_Andras_Ferenc-Tengeresz_Henrik_intelmei-9460

[2] Demény Péter: Búcsú az identitástól. Szilágyi Domokos és Kovács András Ferenc (https://epa.oszk.hu/00300/00381/00054/demeny.htm)

[3] vö. https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-ki-kicsoda-az-antik-mitoszokban-F869D/b-F87D4/boreasz-F87EA/

[4] Mészáros Márton: Árdeli dallamok – A Kovács András Ferenc-olvasás lehetőségei a közoktatásban. In. Gyermeknevelés – online tudományos folyóirat. Kitekintő – határon túli magyar kutatások és műhelyek, 2017/3., 101. o. (http://epa.oszk.hu/02400/02411/00012/pdf/EPA02411_gyermekneveles_2017_3_101-114.pdf)

[5] vö. Bánki Éva gondolatai a Tengerész Henrik intelmei című versről: https://irodalmiszemle.sk/2016/07/korkerdes-i-viz-az-irodalomban/

[6] Nádasdy Ádám: Vizisí. In. Jól láthatóan lógok itt. Budapest, Magvető, 2020., 7. o.

[7] vö. Hemingway, Ernest: Az öreg halász és a tenger. Szeged, Könyvmolyképző Kiadó, 2005., 6. old.

[8] Kosztolányi Dezső: Esti Kornél. (https://mek.oszk.hu/00700/00744/00744.pdf), 115. o.

[9] vö. Szána Gábor ÚjNautilus honlapján megjelent elemzésével: http://ujnautilus.info/tengeresz-henrik-intelmei)