Kovács András Ferenc Tengerész Henrik intelmei[1] (1983) címet viselő kötetének címadó verse rengeteg izgalmas értelmezési lehetőséget rejt, emellett természetesen egybefogja a kötet több motívumát is. A verseskötet számos irodalmi utalást tartalmaz, az irodalmi és mitológiai alakok sokaságát elevenítik meg a verssorok. Villon, Dante, Shakespeare, Balassi, T.S. Eliot, sőt még Camus is szerephez jut. Legtöbbször mások bőrébe bújva szól a költő, legyen ez Tengerész Henrik, vagy épp Helótisz.[2] Mellettük több görög mitológiai karakter is felbukkan, mint például Próteusz a tengeri isten és Boreász, az északi szél istene.[3] A fenti példák jól kifejezik a ,,hagyomány általi megelőzöttség belátásá”-t, mely alapvetően meghatározza KAF költészetét.[4]
A Tengerész Henrik intelmei című vers a kötet harmadik harmadában található. A költemény főbb témái, az élet, a halál, a tenger, az utazás és az asztrológia a kötet többi lírai alkotásában is felbukkan, a Tengerész Henrik intelmei – címadó vers lévén – egységbe foglalja ezeket. A víz, mint élethez és halálhoz egyaránt köthető motívum már a legelső, Ballada megadott témára című műben is szerepet kap, a tenger képe is többször felvillan, sokszor közvetetten, mint Prospero karaktere a Szigetlakók című versben. Esetenként a szárazföld és a víz képei is elegyednek, ezt láthatjuk a Fölemelkedésben az ,,elvitorlázó hegy” szókapcsolatban. Az idősíkok megjelenése (sajátos felcserélhetősége) – az élet és a halál vonatkozásában – úgyszintén nagy jelentőségű, kiváltképp a jövő tekintetében. Ez pedig egybekapcsolódik az utazással is, miként a Búcsúballada című költeményben: ,,behátrálok a jövőmbe”. Az idősíkokhoz való viszony a Tengerész Henrik intelmeiben is központi kérdés, akárcsak a tenger, az utazás és a csillagászat. A tenger viharait már előrevetíti a kötetben a Tengerész Henrik intelmei előtti vers is, a Cseréptánc. A Tengerész Henrik intelmei utóhatása is megjelenik A haragvó hajós pusztulása című alkotás soraiban is, melyek a tenger hullámait idézik meg, s a végzetet vetítik elénk. A Visszaháramlásban pedig a csillagászati hivatkozások és az egymással keveredő égövek utalnak a címadó versre.
Kovács András Ferenc Tengerész Henrik intelmei című verse a műfordítás egy különleges válfaját teremti meg. Nem egy konkrét irodalmi alkotás fordítását “forgatja ki” a költő, hanem a portugál kultúra motívumrendszeréből alkot egy magyar létösszegző verset. Ez a ,,fordítás” megtartja a portugál kultúra elemeit, de sok helyütt kiegészíti ezeket magyar népi, kulturális szimbólumokkal. Bár az egész vers, minden sorával és minden szavával egy rendkívül izgalmas világot tár elénk, s talán épp a központozás hiánya miatt nehézkes kiragadott részletek alapján bemutatni a vers hangulatát a maga teljességében. Most mégis egy sorra fogunk koncentrálni.
A felfedezésre váró mondatfoszlány a következő: ,,megcsillagvizsgáltam szóval helyzetünk”.
Miért is van szükség a csillagvizsgálatra? Az élet útjain lépten-nyomon a kifürkészhetetlenségbe botlunk. Olykor elbotlunk benne. Vagy éppen elmerülünk, ha a lét tenger vagy óceán. Tekintsünk most tengerként rá, vagy épp óceánként: a lényeg, hogy óriási, hullámok mozgatta állóvízként, melynek a vége (vagy az eleje) felé tekintve, a végtelenség csillan meg szemünkben. Legyen tenger az élet! – hiszen Tengerész Henrik szavai is ezt sugallják. Mi más lehetne, mi más foglalhatja úgy magában a legfőbb vágyainkat és a legnagyobb félelmeinket, mint maga a véges élet? Tengerész Henrik számára a tenger jelentette ugyanezeket, a tengerben lelte meg a hívogatás félelmetességét és a félelmetesség hívogatását. A címben szereplő intelem fogalma is megidézi a veszély valóságos lehetőségét.[5] A tenger az élet, az élet a tenger. Nádasdy Ádámmal mondhatjuk, hogy a létünk,,vízisíre hasonlít”[6]. És milyen tenger lehetne az, ahová az öreg halász még nyolcvanhét eredménytelen, kapás nélküli nap után is visszatér a nyolcvannyolcadik napon, a reménybe kapaszkodva?[7]
Ám most halljuk Kovács András Ferenc szavait, ő tolmácsolja Tengerész Henrik intelmeit, s mi fülelünk: ,,megcsillagvizsgáltam szóval helyzetünk”. A megismerés mámorával dőlünk hátra. Hiszen mi volna ennél megnyugtatóbb? A “csillagvizsgálatban” feltárul a jövő, a “csillagvizsgálat” pedig befejeződött, lezárult a folyamat, a kutatója immár ismeri a jövőt, az nem előttünk burkolódzhat többé homályba…. És micsoda szívesség! Sőt… inkább kegy, hogy e fáradtságos munkától bennünket megkímélt, hisz helyzetünket (igen, így: többes szám első személyben) sikerült ,,megcsillagvizsgálnia”. Ráadásul szóval (szavakkal) végezte el a kutatómunkát, és mi Kosztolányi Dezsőtől tudjuk, hogy ,,minden a szavakon fordul meg, egy költemény jósága éppúgy, mint egy ember sorsa”.[8] Sorsfordító vizsgálat zárult le, s belénk egy lezáratlan sornyi nyugalom szállt.
Azt hihetnénk, hogy a ,,megcsillagvizsgált” helyzetünk megfejtésre lelt – a vizsgálat lezárult, az eredmény előállt. Ám a lezárultság állapota megkívánna azért egy mondatvégi írásjelet. Mi, megoldást remélők most egyszerre harsoghatnánk: ,,Tegyünk pontot a csillagvizsgálat végére!” De nem tesszük, mert épp az a kis térköz, mely az örömhírt tudató sor és az új versszak között található, teret enged némi megnyugvásnak, annak, hogy elképzeljük csak pár pillanat erejéig, hogy a tenger habjai – melyek a fájdalmat, reményt, félelmet és vágyat jelentik – mostantól fogva kiszámíthatóak. Egy térköznyi idő a jövő ismeretének bűvöletében. Persze némi kíváncsisággal, talán számítunk a bővebb kifejtésre, hogy ne csupasz tényként kezeljük e megismerést, ki kellene bontakoznia, hogy sajátunknak tudjuk a felfedezést. Valahogy így telik el az időréssé vált térköz. Aztán jön a jól ismert intelem, kissé módosított alakban: ,,szent jakab havában ne hajózz”. Csalódnunk kell, sehol a kifejtett jövőnk, sehol egy pontos előrejelzés. Még ha meg is ismerte a titkot a lírai személy, azt elrejti előttünk, a megfejtés idegen marad számunkra. Pedig mennyire szerettük volna már a sajátunknak érezni!
Most úgy kezdünk neki az új versszaknak, mint akiket megfosztottak valamitől, amit valójában soha nem birtokoltunk. Kijózanodva az örömittas állapotunkból, bár kissé még szédülve a lehetőségtől, próbáljuk továbbra is hallgatni az intelmeket, hiszen mégiscsak az élet tengerén, a hullámok kihívásai közt kell közlekednünk: élnünk. Szóval ,,szent jakab havában” nem szabad hajóznunk. Rendben, végülis vonakodva ugyan, de kibírjuk azt az egyharmad hónapot[9], már-már megérdemeltnek érezzük ezt a kis pihenést. Addig ülünk a parton, s mint bölcs kívülállók, hallgatjuk a morajlást, majd visszatérünk a második harmadra. Épp beletörődtünk, hogy nem hajózhatunk egy ideig, ám jön egy fordulat. Hiába kerüljük a hajózást, a tengert nem hagyhatjuk el:
,,én sem szálltam tengerre de mintha
köveket kötöttek volna lábamra
tologattak unszoltak feléje…”
Pihenőidőnk nincs, szembe kell néznünk a tenger minden veszélyével, ráadásul még a jövőt sem ismerhettük meg, nincs a kezünkben a megfejtés. Ám e sorokban érzünk egyfajta húzóerőt, szinte érezzük, ahogy bennünket is magával ragad a tenger. Micsoda vízre-kényszerítés! Itt állunk most fél lábbal a parton, ismeret nélkül, kényszertől rángatva. Amint számot vetünk helyzetünkkel, látjuk, a tengert nem lehet elhagyni, a partraszállás sem hozhat nyugalmat. Az élet folyamatából nem szállhatunk ki.
Most, nyakig merülve a tengerben, visszatekintünk a jövő ismereteivel kecsegtető sorra, mint a horizonton felbukkanó jelzőfényre ,,megcsillagvizsgáltam szóval helyzetünk”. Talán épp ebben a tengerben kapálódzásban áll a megfejtés? Hiába az intelem, örökösen tengeren kell tartózkodni – hiába a szörnyek, roncsok, szárnyashalak fenyegetése, tengerre kell szállnunk, a zátonyoktól, a zátonyra futástól rettegve is. Akkor is, ha épp a végzet vicsorog szemünkbe, ha elnyelhetnek az örvények, ha bármelyik hullámból ránk pislanthat egy halálos szörny. Nekünk viszont a tengeren kell lennünk, hisz a tenger a lét. Egyedül itt mozoghatunk otthonosan – a tenger minden otthontalansága ellenére is.
Ekkor távoli jelzőfényként világít szemünkbe, elménkbe, szívünkbe a felismerés: nem állhatunk biztonságos távolságban az élettől. Talán ez a „megcsillagvizsgálás” igazi eredménye.
[1] https://reader.dia.hu/document/Kovacs_Andras_Ferenc-Tengeresz_Henrik_intelmei-9460
[2] Demény Péter: Búcsú az identitástól. Szilágyi Domokos és Kovács András Ferenc (https://epa.oszk.hu/00300/00381/00054/demeny.htm)
[3] vö. https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-ki-kicsoda-az-antik-mitoszokban-F869D/b-F87D4/boreasz-F87EA/
[4] Mészáros Márton: Árdeli dallamok – A Kovács András Ferenc-olvasás lehetőségei a közoktatásban. In. Gyermeknevelés – online tudományos folyóirat. Kitekintő – határon túli magyar kutatások és műhelyek, 2017/3., 101. o. (http://epa.oszk.hu/02400/02411/00012/pdf/EPA02411_gyermekneveles_2017_3_101-114.pdf)
[5] vö. Bánki Éva gondolatai a Tengerész Henrik intelmei című versről: https://irodalmiszemle.sk/2016/07/korkerdes-i-viz-az-irodalomban/
[6] Nádasdy Ádám: Vizisí. In. Jól láthatóan lógok itt. Budapest, Magvető, 2020., 7. o.
[7] vö. Hemingway, Ernest: Az öreg halász és a tenger. Szeged, Könyvmolyképző Kiadó, 2005., 6. old.
[8] Kosztolányi Dezső: Esti Kornél. (https://mek.oszk.hu/00700/00744/00744.pdf), 115. o.
[9] vö. Szána Gábor ÚjNautilus honlapján megjelent elemzésével: http://ujnautilus.info/tengeresz-henrik-intelmei)