Hét nap múlva szenteste. A falhoz kuporodva nyomkodod a maszatos telefont. A szemed körül elkenődött, olcsó festék fokozza a drámai hatást. Idegesen számolod a napokat. „Két hete nem jött meg.” Ahogy elküldöd az üzenetet, azonnal törlöd is. Éppen időben, kopogtatnak. Mi történt édesem, csak nem összekaptatok, kérdezi egy hang, tartozik hozzá egy aggódó fej is. Az anyád feje, home office frizurával.

Rászörfölsz a könnyen adódó lehetőségre, igent mondasz, gyorsan felitatod a maradék nedvességet a festékpacával együtt. Aztán laza mozdulattal lefordítod a mobilodat, nehogy további kérdések érkezzenek. A tizenkilenc éveseket ki védi meg a szülői túlbuzgóságtól. Hogyan maradhatnál észrevétlen a vizslató pillantások sűrű hálójában. Hol van a gondolat szabadsága. A kérdőjelek a zsebedben lapulnak. Legalább lennének agyhalottak a szüleid, mint Katának, de nincs akkora szerencséd. Neked normális apa és anya jutott. Most kire lehet itt haragudni, sírva toporzékolni. Normális anyád csivitel körülötted, Dorkám, átjönnél a dolgozószobába? Apádnak kellene karácsonyi ajándékot rendelnünk, amíg alszik. Nem tud dönteni, már megy is kifelé, húzza a karodat magával, te meg ott lógsz a végén. Tanult tehetetlenség. Egy új fejhallgatóra gondoltam, mert amivel dolgozik, rongyos, mutatja.

Távoli bolygón kóborolsz, a szorongástól émelyegve, bizonytalan léptekkel haladsz mögötte. Rendben, csak siessünk! Holnap be kell adnod a kórházi gyakorlat összefoglalóját, teszed hozzá sértődötten. Persze, édesem, villámgyorsak leszünk, ülj csak a gép elé. A hátadat simogatja, szíved szerint az ölébe feküdnél.

Önkéntelenül a hasadra teszed a kezedet. Végzetes hiba. Ó, szegénykém, még ez is, szúrja ki anyád rögtön a mozdulatot. Már akartam is kérdezni, mintha meg kellett volna jönnie pár napja, ha jól emlékszem… A képernyőre fókuszálsz néma csöndben. Ugye, még nem történt semmi Andorral, kérdezi picivel hűvösebb hangon. El kellene menned Gyuri bácsihoz, ha újra rendel majd, hogy felírjon valamit, teszi hozzá. A fenébe, még jó fej is. Összeszeded a maradék erődet, éteri mosolyt varázsolsz a karikák köré, Csáth Géza karakterei nézhetnek ki valahogy így.

Dehogy, megmondanád, ha lenne bármi! Nem kell aggódni, jön belőled a túltolt lazaság, majdnem őszintén. Gyorsan kosárba teszed a legtutibb headsetet, nem a legolcsóbb, de, ha már elszúrtad a sajátodat, legalább apádnak legyen boldog az ünnep. Közben úgy dübörög a szíved, mint egy elszabadult ménes. Ma biztosan megjön, puffadt a hasad, mint egy lufi, hazudod fényesre a reggelt. Tisztában vagy vele, hogy csak pár órát nyerhetsz. Az anyák mindent észrevesznek. A te anyád szakértő ebben. Ez a munkája. A szobádba oldalogsz, közben Andor tényleg írt. Csupaszív bohóc. Nem hagy magadra a szétesett napokon, amikor órákig LP-t hallgatsz, és nem kívánod a valóság egyetlen apró részletét sem. Most is megpróbál feldobni. Ha kislány lesz, Momónak hívjátok majd. Momónak. Idióta, írod vissza megkönnyebbülve, hogy nem kell a gondolatot azonnal megölnöd. Andor sosem hiszi el, hogy baj van. Lenszkij optimizmusával kanalazza az életet. Nem vallod be, hogy a középiskolában inkább Anyegin volt a kedvenced. Verseket ír neked. Egy kezdő irodalmár és egy medika botlása. Bármi legyen ebből, csak ne gyerek.

A közös ebédet megúszod. Kimented magad görcsökre panaszkodva. Kapsz fájdalomcsillapítót, és egy adag forrócsokit. Keserű. Aztán meg sós. Anyád visszajön az üres bögréért. Fürkésző tekintet aktiválva. Utálod ezt a csontig hatoló éberséget. Kivédeni, elhárítani, megmenteni, kontroll alatt tartani, kiszámíthatóvá tenni. A koliban végre kiterjeszthetted önmagad. Alig pár hete, hogy hazaköltöztél a járvány miatt. Igaza van Jutkának, elcseszett év ez, ha visszamegyünk végre, egy hétig iszunk, ne parázz, írja messengeren.

De te most aggódsz. Rá fognak jönni.

Anyád újra kopog, egy tálcán gerezdre szedett narancsot tesz az asztalodra, a héját is köré szórja, az illat miatt, mondja, aztán szalad. Itthon dolgoznak az emeleti szobákban, apád asztmája okán nem is találkoztok senkivel. Csak te Andorral. Biciklivel jön, éjszaka oson a kerten át, a résnyire nyitott terasz ajtón. Azt hiszed először, hogy hülyéskedik, maszkban szerelmeskedtek, nem venné a lelkére, ha apádnak baja esne. Eszedbe jut a legutolsó alkalom. Kiskifli, nagykifli, csak csendben. Újra elfog a remegés, nem védekeztetek, vigyáz majd, ígérte, de lehet-e ilyet ígérni, ebben az évben minden olyan földönkívüli. Andor haja lágyan hullámos és szőke, a tiéd sötétbarna, de éjjelente fekete feketével keveredik. Jöjjön el ma is, írod, nem akarsz egyedül félni. A kis valakitől, aki talán ott, benned kucorog. Nem akarsz gondolkodni, érezni. Nem akarod megszülni, sem szeretni, se megölni. Énekelsz. Énekelsz?! Hirtelen meghallod a cérnavékony hangot. A kockás takaró alá menekülsz, ringatózol.

Valaki észrevétlenül bújik a paplanod alá. Időtlen sötétségben utaztok. Lassan dereng, megnyugtatóan, nagy pelyhekben esik a hó.

Gyalog jöttem, mondja Andor, talán tudta, hogy havazni fog. Hajnali négy. Indulni kell, az összes narancsot héjastól a télikabátja zsebébe gyömöszkölöd, szorítod a nyakát, sírsz, mert Anyegint, és nem Lenszkijt ölelnéd, pedig Lenszkij kitart melletted, megígéri, de lehet-e ilyet ígérni, ebben az évben minden olyan földönkívüli.

Csak a hó esik puhán, komótosan, ahogy szokott.

Megint kopognak, reggel van, kérdezik, mit ennél, hogy vagy. Ördögi a terved, nyomokat kell produkálnod, véres bizonyítékot tárolni a szemetesben. Pengével vágod meg az egyik ujjbegyedet, kicsit megszédülsz, jó lesz ez egynek, van nálad ragtapasz. Briliáns elme vagy, megírod Andornak, akit ilyenkor Anyeginnek képzelsz. Este már akrilt használsz, Úristen milyen egyszerű ez, dermedten nézed, működik az átverés, anyád nyugodtan tesz-vesz. Csak karácsonyig nyerj egy kis időt.

A hó esik puhán, komótosan, ahogy szokott.

Négy nap múlva szenteste. Éjszakánként szorongva énekelsz, nem tudod eldönteni, a biztosat akarod tudni, vagy a bizonytalanban lebegnél. Andor dönt helyetted. Gyógyszertárba megy, hirtelen úgy viselkedik, mint egy felnőtt férfi. Hajnalban szorítjátok egymás kezét. A könnycseppeket gyengéden maszatolja szét az arcodon, vékony, bátor sugárban célzol a pálcikára. Mindketten sírtok kiskifliben. Nem lesztek gyilkosok, idén semmiképpen. Két nappal később aztán a vörös zuhatag tényleg ideér. Nem csillapítod a fájdalmat, érezni akarod az ismerős kínt. A felszabadító gyötrődést.

Karácsony másnapjára meghívhatod Andort. Szuper, úgysem találkozik senkivel, az apja januárban jön vissza Londonból, mondod boldogan anyádnak, és már írod az üzenetet. Andor kétszer csenget, cinkosan összenéztek, végre a bejárati ajtón lép be, furcsa dudor mocorog a télikabát alatt. Be kell csuknod a szemedet, de nehogy less!

Fiam, narancs illatú a kabátod, mondja neki apád csodálkozva, de akkor ti már egymás karjában röhögtök. Ez itt Momó, mutat a tigriscsíkos kölyök cicára. Idióta, idióta vagy, suttogod a fülébe.

A hó esik puhán, komótosan, ahogy szokott.

 

 

Borítókép: Hoppál-Kovács Edit.