Kierkegaard írásaiban az Isten és ember közötti viszony személyes viszonyt jelent, mely a hit sajátos közvetlenségében bontakozik ki. Ezt a viszonyt Kierkegaard – más és más szerzői álnevekkel – több helyen szerelmi viszonyként ábrázolja. Ekként jelenik meg a Filozófiai morzsák lapjain, ahol Isten és ember viszonyát a király és a szegény lány közti szerelem analógiájára gondolja el, ebből vezetve le, hogy Isten és ember viszonya – a legmagasabb rendű szerelem – csakis az alászállásban teljesedhet be.[1] Ez a ,,mindenre elszánt szeretet mindenhatósága”.[2] Egy másik szöveghelyen, az Önvizsgálat című írásban Kierkegaard a Szentírás olvasását szerelmeslevél olvasásához hasonlítja, melyet a szerelmes – más nyelvet beszélő lévén – nem ért meg teljesen, de szeretetteljes megérteni vágyása és törekvése fontosabb, mint a félreértés és annak esetleges kedvezőtlen következményei.[3] Kierkegaard tehát igyekszik mind Isten, mind pedig az ember perspektívájából szemléltetni a hit és a szerelem hasonlóságait. Azonban nem alakulhat ki a hitből és a szerelemből eredő viszonyok között kontúrelmosódás, s Kierkegaard el is határolja egymástól a szerelemhez kötődő bensőségességet (Innerlichkeit) és az ,,új bensőségességet” (neue Innerlichkeit), mely a hithez tartozik.[4]
Az ember Isten felé irányuló szeretetének szerelmi párhuzamok nélkül való taglalása a Vagy-vagy lezáró szakaszában jelenik meg, mely szakaszt ,,B” fiktív szerző jütlandi lelkipásztor barátjának bemutatása vezeti be, az Ultimátum[5] című rövid részben. A mű utolsó szakaszának szövegét e lelkipásztor levele adja. Az utolsó, lezáró szövegrész címe pedig a következő: ,,Az épületes, mely abban a gondolatban van, hogy Istennel szemben soha nincs igazunk”. Ezen szöveghely a korábbiaknál jóval tovább halad, felül is múlja azokat.[6] Ha követni kívánjuk a stádiumok elméletét, akkor – miután ,,A” szerző papírjai az esztétikai stádium kereteibe illettek bele, ,,B” szerző papírjai az etikai körén belül mozogtak, valamelyest elmozdulva a vallási felé is, legalábbis szövegszerűen – ez a lezáró szakasz a vallási stádiumba beilleszthető.[7] A szövegrész egyébként nem hagyja maga mögött a Vagy-vagy szeretet és szerelem-központúságát, csupán egy másik szférába helyezi, melyben az ember Isten felé irányuló szeretete kap hangsúlyt. A korábbi szövegek felülmúlása pedig a szeretet magasabb rendűségében is megmutatkozik. Az itt megjelenített szeretet-meghatározás lényegét a szakasz címe is kifejezi: ,,Istennel szemben soha nincs igazunk”. Ez a gondolat épületesnek mondható, de nem a köznapi értelemben véve, miszerint belátva, hogy nincs igazunk, az idők során eljutunk egy olyan pontra, melyben igazunk lesz Istennel szemben. Nem, az épületest annak belátása jelenti, hogy ,,Istennel szemben soha nincs igazunk”, s ezt állandóan fennállónak, megkérdőjelezhetetlennek ismerjük el.[8] Érdemes egy pillantást vetni e tétel eredetére is, mely Jób (39, 34-37) könyvére vezethető vissza. Jób alakja pedig igencsak lényeges Kierkegaard számára, elég csak az Ismétlés című munkájára tekinteni. Jób és az ő hite hasonlatosan eszményiként jelenik meg, mint Ábrahám a Félelem és reszketésben.
,,Jób titka: az eszme, hogy mindennek ellenére igaza van […] Számára minden földi magyarázat csak félreértés, s Istenhez képest minden baja csak talányos érvelés, melyet ő ugyan nem tud feloldani, de azzal vigasztalódik, hogy Isten igen”[9]
,,Igaza volt Jóbnak? Örök értelemben igen, mégpedig azért, mert Istennel szemben nem volt igaza.”[10]
A fenti idézetek – kiváltképp a második– egybecsengenek a Vagy-vagy most vizsgált szakaszával, hiszen Istennel szemben az ember semmi módon nem nyerhet pert, Jób esetéről is – csakúgy mint Ábrahám történetében – kiderült, hogy próbatétel, melyet az Isten időben behatároltan mért ki, s ennek lejártával Jób kétszeres áldásban részesült.[11] Ezzel a befejezéssel Kierkegaard egyúttal azt is bemutatta, hogy az egyetlen szféra, ahol valójában lehetséges az ismétlés, az csakis a vallási lehet, ugyanis az ismétlés lehetőségeire irányuló kísérletek az etikai és az esztétikai szférájában is elbuktak.
A Szentírásban kifejezésre juttatott gondolatot kell követni: ,,ne kezdj pert a Mindenhatóval”(Jób 39,35).[12] Követni és vallani a gondolatot, hogy ,,Istennel szemben soha nincs igazunk”– tekintettel a záró szakasz szövegére –, nem is igényel olyan nagy erőfeszítést. Hiszen ennek belátása tulajdonképpen szereteten alapul, amiként azt a földi szeretet-viszonyok párhuzama is mutatja. E példa egy olyan specifikus esetet jelöl meg, melyben egy általunk szeretett ember ellenünk igazságtalanságot követ el, ha valóban szeretjük őt, mindent megteszünk, hogy ne legyen igazunk vele szemben. Ennek magyarázata pedig a szeretet bensőséges viszony[13] voltában keresendő.[14] Ennek kapcsán elkülönül végtelen és véges viszony, vagyis végtelen értelemben vett, helyes megnyilvánulása a szeretetnek (Nächstenliebe), illetve a véges értelemben vett, helytelennek tekintett megmutatkozása (Vorliebe).[15] A végtelen viszonyra jellemző, hogy az ember azt kívánja, ne legyen igaza, a végtelen viszony pedig szereteten alapul, s a viszonyok ezen fajtájának élén egyértelműen az Istennel való viszony áll, s a végtelenségben található a vezérgondolat épületes volta is, hiszen a végeshez nem kapcsolható épületes hatás.[16] A véges viszonyok esetében a valóság mint egyfajta megkerülhetetlen alap, viszonyítási pontként szerepel, s a valósághoz kötődés sokszor megköveteli saját igazunk hangsúlyozását. Bármilyen nagy szeretettel is fordulunk a másik felé, s bármennyire kívánjuk is, hogy ne legyen vele szemben igazunk, a véges viszonyban a véges valóság, vagy éppen a törvények általánossága jelentik a mércét.
Az a szeretet, melyben elismerjük, hogy nincs igazunk, nem valamiféle kényszeren alapul, épp ellenkezőleg: a szabadságból eredeztethető.[17] Annak felismeréséhez ugyanis, hogy soha nem lehet igazunk, nem valamiféle nehézkes, jól megfontolt gondolatsoron végighaladva jutunk el, ezt a szeretet ,,legfőbb kívánsága” vonja maga után, mely szerint soha nem lehet igazunk, s így következik, hogy ,,Istennek mindig igaza van”. A gondolat épületes volta is éppen ezen alapszik, ugyanis, ha kényszer útján jutna az egyes ember arra a belátásra, hogy ,,Istennek mindig igaza van”, s ,,Istennel szemben soha nincs igaza”, úgy nem keletkezhetne épületes hatás, mert semmi nem veheti rá az egyes embert arra, hogy magára alkalmazza ezt, puszta tétel marad csak számára, a külső következtetés szükségszerűségéből adódna, s az egyes ember ez esetben Istenen kívül állna. Amennyiben azonban ez a szeretet kívánságában gyökerezik, s ennek nyomán való meggyőződésként jelenik meg az egyes emberben, úgy az ember már ,,Istenben van”, ez az imádatának, áhítatának és istenfélelmének megnyilvánulása.[18] E gondolat épületes volta pedig abban áll, hogy a kétségeket megállítja és cselekvésre lelkesít.[19] Ezen erők pedig abban az örömben vannak, melyet e gondolat nyújt, ugyanis ennek elismerése boldog, a lehető legboldogabb szerelmet jelenti. E szerelemben győzedelmeskedik az ember önmaga és a világ felett.[20]
Az ,,égi” szeretet (vagy szerelem) láthatóan sok ponton érezhető és értelmezhető a földi szeretet és szerelem analógiájára, ám az Isten-viszonyban fellépő új bensőségesség magában rejt egy magasabb rendű szenvedélyt,[21] a hitet, amely képes meghaladni a végességet, beleértve a véges viszonyokat is. Igaz ugyan, hogy nem kecsegtet a végességből kiszakadás lehetőségével, de a hitnek nincs is erre szüksége, hiszen az időbeliség területén belül maradva is létrejöhet a hit révén a végtelen szeretet-viszony Isten és ember között. Kierkegaard számos kontextusban feltárja a hit parodoxonait, talán a végességben létrejövő végtelen viszony is ide sorolható.
[1] Kierkegaard, Søren: Filozófiai morzsák. Ford. Hidas Zoltán. Göncöl Kiadó, Budapest, 1997., 39-45.
[2] Kierkegaard 1997., 44-45.
[3] [3] Kierkegaard, Søren: Önvizsgálat ajánlva a kortársaknak. Isten változatlanságáról. Ford. Dr. Szeberényi Lajos. Új Mandátum Kiadó, Budapest, 34-37.
[4] Kierkegaard, Søren: Félelem és reszketés. Ford. Rácz Péter. Európa, 1986., 119.
[5] Ez a cím meglehetősen beszédes, az ultimátum jelentése itt ,,a végső”, ,,az utolsó”, ,,az elérkezett”. (Boros Gábor: A szeretet/szerelem filozófiája. ELTE Eötvös Kiadó, 2014., 242.)
[6] Boros 2014., 242.
[7] Caputo, John D., How to Read Kierkegaard, Granta Books, 2007., 23.
[8] Kierkegaard: Vagy-vagy. Ford. Dani Tivadar., Osiris, 2019., 706.
[9] Kierkegaard, Søren: Az ismétlés. (Søren Kierkegaard művei 5.) Fordította: Soós Anita és Gyenge Zoltán. Pécs, Jelenkor, 2014., 66.
[10] Kierkegaard 2014., 70.
[11] Kierkegaard 2014., 68-70.
[12] Kierkegaard 2019., 706.
[13] Összpontosítva a kierkegaard-i terminológia jellegzetességeire, megfigyelhető, hogy a Félelem és reszketésben a bensőségesség az abszolúttal, Istennel való viszony vonatkozásában jelent meg, összevetve a Vagy-vagy szövegével, lehetséges, hogy a bensőséges azonosítható a végtelennel, legalábbis a viszonyok tekintetében.
[14] Kierkegaard 2019., 708-709.
[15] Boros 2014., 243-244.
[16] Kierkegaard 2019., 709.
[17] Boros 2014., 244. old.
[18] Kierkegaard 2019., 710-711.
[19] Kierkegaard 2019., 712.
[20] Kierkegaard 2019., 711.
[21] Kierkegaard 1986., 218.
Illusztráció: William Blake