Szóhoz jut a nyelv
A megértendő dolog útja
Lám, az önazonosság se mozdulatlan.
Az identitás nem hőkezelt.
Mert az igazi tudás megíratlan.[1]
A zsigerekben van a nyelv.
Bár a kavicsok dobódnak.
Még mindig a törvény a csónak.
Beszivárog a réseken a kegyelem.
A tárgy, a motívum s az élmény.
Mint látványt a szem, hintáztatja
Az esőcsepp a fényt, a pillanatot.
Már nem az apám ó-embere vagyok.
Hanem az új, átírt természet.
Akit épp a gondolat miatt nem ér el
Az enyészet. Mert ott a szellemem.
Ama vér. Ami egy mindenséggel felér.
Az örök eredete
Miként lehetséges, hogy ered, ami mindig volt
Érzéki látszás. Átadjuk a szövegnek magunk.
S legyen a papíron print. Ige.
A világok termelője. Rezgés és zúgás.
Reggelbe csomagolt mondatok.
Szó-zsemlemorzsa. Anyag a nyelv.
Élővé tett dikció és fikció. Pocakos manzárd.
Lefogyott szekrények.
Megannyi könyv a befőttek között.
Néhány kép a falakon, Salvador Dali,
Szétfolyó idő. Chagall. Piros-kék kecskék.
Picasso szellemei. Kerubok, szeráfok.
Paul Klee hangyái a varrógépen.
A befejezett mű. Illúzió és harmat.
Ágak. Kéz. Gyanta és méz.
Szőlőszemek a gitárdoboz alján.
S elkiáltja magát a hárfa. Zengj, Isten
Szép álma. A felszínről kitörölte
Az emberiség, de a mélyből újraírják
A spórák az angyalnyelvet.
Jézus bűnösöket legeltet.
Páfrányfenyő
Szférák, kaptafa, kalucsni
Pálinkás étcsokoládét ettünk este.
A Kálvin térre emlékeztetett,
Debrecenben, a vilmoskörte íze.
Okos karkötőt kaptál édesanyádtól.
Abban napoztál a Petra
Nevű kősziklán. Bárányok jöttek
A tengerpartra. Ritka látvány. Mondtad.
Édességgel kínáltad a juhokat.
Gyík futott el a szalmakalap alól.
Rímet kerestem és segített a Hold.
Ősi eszközök akadtak a kezembe
A nyaralóház kamrájában. Szamovár. Gereblye.
Kalucsni. A suszter kaptafa.
Egy sperhakni. Álkulcs, ahogy apám mondta.
Mindig vágytam olyan valamire.
Ami kinyit mindent. Megold, helyreállít.
„A szférák fölött hullámzó kompetencia.”
Megkapjuk, amit akartunk, csak másként.
[1] Kovács András Ferenc: Ars memoriae.
(Illusztráció: Emily Balivet: Feather Goddess)