Mary Oliver: Tele voltam aggodalommal / Megbocsátani önmagunknak

Tele voltam aggodalommal 1 (I worried)

Sokat aggódtam. Terem-e majd a kert,
a folyó
jó irányba folyik-e, fordul-e a Föld,
ahogy tanították, s ha nem, én hogyan
oldjam meg?

Igazam volt, tévedtem, megbocsátanak,
tudok jobbat tenni?

Tudok-e majd valaha énekelni, még a veréb
is tud, de az én esetem, nos,
reménytelen.

Tompul a látásom, vagy csak képzelem,
reumás leszek,
szájzáras, demens?

Végül láttam: az aggódás semmire sem vezetett.
Feladtam. Fogtam hát öreg testemet,
és kimentem – bele a reggelbe,
énekelve.

Enesey Diána fordítása

 

Megbocsátani önmagunknak

Már legalább harminc éve nem láttam Hildát. Talán egy kicsit hiányzik, valahogy úgy, mint egy régi barát, akire bár nem gondolunk nap-nap után, mégis olykor titkon számítunk a találkozásra.  Ezt az ismerős helyek teszik velünk. Azon tűnődtem, hogy írok neki egy levelet, megkérdezném, milyen is az a bizonyos „normális élet”, amire mindig úgy vágyott, s hogy bevált-e az „épp elégnél többet sosem várhatunk” teóriája. Hátha. Aztán persze elmondanám, hogy semmiben sem volt igaza. Hogy nem is olyan fájdalmas egy teljes életet várakozva leélni, hogy nem a beteljesülésre várakozás hiábavaló, hanem a hamis beteljesülésekben élni. Azok ötszörösen viszik el az ember éveit. Azt persze sosem vallanám be, hogy mindig elbizonytalanított, hogy folyton aggódtam, sőt olykor egyenesen rettegtem, hogy igaza lesz, és sok-sok év múltán a pokolba kívánom az összes kilátástalan várakozást, és túl későn látom be az erre szánt évek feleslegességét. Attól féltem, hogy tényleg mindenről lekésve kapkodok majd, mint aki azt reméli, hogy eléri azt a vonatot, amelyik öt perc múlva indul a város másik végéből. Nem így lett. Ezeket a kétségeket már megbocsátottam önmagamnak, másnak fel sem róhattam. Önmagamon és önmagamban igazoltam, hogy a hiábavalóság leghalványabb árnyéka és a beteljesülés legmagasabb hegycsúcsa nélkül is le lehet élni egy életet. Mert a várakozás fárasztó szomorúságába a remény mindig behatol. Talán nincs is nagyobb boldogság a reménynél. Általa hagytam fel az aggódással is, igaz, semmit sem ígért, de benne lakozik minden bizonyosság: abban, amire irányul, amibe beleköltözik. Hildának sosem kellett reménykednie, ő a reményt mindig eldobta a kecsegtető valóságért. Azért remélem, nem bánta meg, neki is csak jutott egy apró szem boldogság, bár a valóságban mindig kevesebb van belőle. Megírnám neki. Megírnám, de nem értené meg, mert ezt megélni kell. Az egész életen át tartó várakozást senki sem érti, senki nem láthat túl a feleslegesség fátylán. Talán egy ember sem volna, aki beteljesültnek hív egy ilyen életet, én mégis állítom: van benne valami a beteljesülésből. Talán én magam vagyok, aki soha nem tudott huzamosabb ideig más lenni, mint aminek lennie kellett. Aki mindig azt szerette, akit igazán tudott. Akiben legyőzte a jövő a „most”-ot, a remény a valóságot. Aki most halvány mosollyal gondol mások tévképzeteire, mert megismerte a várakozással teli élet örömeit, és a reggeli madarak röptét követve lépdel, a várakozás ódáját énekelve.

 

 

1 Ekkehard Ortmann német fordítását vettem alapul a címadásnál, a szó szerinti fordítás helyett, egyrészt a tartalomra való tekintettel, másrészt úgy éreztem, hogy az „aggódtam” kifejezés kissé súlytalanná vált a túlzott hétköznapi használat miatt.

Vélemény, hozzászólás?