Megint kisebb lett, pedig csak egy hónap telt el, mióta a férfi utoljára látta. Az ablakhoz tolt fotelben üldögél, szemei lehunyva, arcán gesztenyefa-levelek árnyai táncolnak. Szia, megjöttem! Nem reagál a köszönésre, a szemét sem nyitja ki, talán nincs benn a készüléke? A férfi az éjjeliszekrényre pillant, műanyag kancsó kihűlt teával, mellette a kék virágos bögre. A belseje megint megbarnult, egy órán át sikálta legutóbb is. A hallókészülék doboza az ágyon, üres, ezek szerint az öreg hallotta a köszönést.

A férfi odalép hozzá, kezét a vállára teszi. Szia, megjöttem, ismétli emelt hangon. Az öreg ráérősen kinyitja a szemét, te ki vagy, kérdezi. Az unokád, emeli tovább a hangerőt a férfi. A másik félrebillent fejjel méregeti, melyik? A férfi fújtat, úgy tudom, csak egy unokád van. Az öreg tekintete csillogni kezd, attól függ, melyik házasságomból. A férfi megkönnyebbül, humoránál van az öreg. Hatvanhárom évig éltek együtt a mamával, sosem volt más felesége. Örülök, hogy jól vagy, mondja, és gyors puszit ad a ráncos homlokra. Odahúzza a látogatóknak bekészített, egyszerű széket, a fotel karfáján átnyúlva kezébe veszi a másik kék eres kezét. Mindig rácsodálkozik, milyen puha a bőre.

Na, és hogy vagy, a férfi már a kérdés közben elszégyelli magát, mégis milyen választ várna? Az öreg megoldja helyette, nem válaszol, egy ideig mindketten a gesztenyefán hintázó leveleket figyelik. Töltenél egy kis teát, fordul végül a férfihoz a másik. Ahogy a bögre után nyúl, karján felcsúszik a kockás flaneling, és a férfi észreveszi a kék foltot. Veled meg mi történt? Megint elestél, sorjáznak a kérdések. Az öreg visszahúzza az inget a csuklójára, összeverekedtem Bélával az elfekvőből.

A férfi nem hagyja annyiban, biztosan megint elestél, pedig kértelek, hogy vigyázz magadra! Az öreg a vállát vonogatja, higgy, amit akarsz, de a Béla begorombult, mert sokáig néztem a felesége képét az ágya mellett. Mit tehettem volna, ilyen bajszos fehérnépet ritkán látni. Az öreg csodálkozása őszintének tűnik, a férfi úgy dönt, belemegy a játékba. És ki nyerte a meccset, igyekszik érdeklődőnek látszani. Feláll, előkeresi a gyógyszeres dobozt a nagyapja szekrényéből, kiveszi a fekete nadálytő krémet. Természetesen én, élénkül meg az öreg, adtam neki a bottal rendesen, bár elég egyenlőtlen küzdelem volt, ő csak a katéteres zacskóját tudta használni. A férfi lecsavarja a kupakot a krémről, erős mentolos szaga van. El tudom képzelni, zárja le a vitát. Maga sem tudja, mit szeretne jobban: azt, hogy igaz legyen, amit a másik mesél, vagy azt, hogy ne. Újra az ablak felé fordulnak, a gesztenyefa szélben himbálózó ágai, mint megannyi önálló életre kelt katéteres cső…

Lassan beesteledik. Ne kapcsoljunk lámpát, kérdezi a férfi. Az öreg nem veszi le tekintetét az ablakról. Éjszaka fagyni fog, jelenti ki, majd egy vállrándítással elintézi a választ a “Honnan tudod?” kérdésre. A férfi a falon lévő oklevelet olvasgatja. Agronómus – a szó ugyanolyan titokzatosan hangzik, mint gyerekkorában. Varázsló, aki megérzi az esőt, kiismeri a szeleket, akinek a kezei alatt megszelídülnek a lovak, és pontosan tudja, mikor fog fagyni. Mi lenne, ha itt is hasznosítanád a tudásod, jut a férfi eszébe egy ötlet, biztosan megengednék, hogy legyen egy kis konyhakerted. Úgy tűnik, a nagyapja számára az ablak érdekesebb, mint az ő mondanivalója. Beszéljek az igazgatóval? Szerintem örülne neki, lelkesedik a férfi. Mindenki a te zöldségeidet enné, még az a Béla is. Újabb vállrándítás, alig venni észre.

A hold egyre magasabbra kúszik, a gesztenyefa ágai között bujkál. A férfi tisztára mossa a kék virágos bögrét, aztán szedelődzködni kezd. Karácsonykor jövök újra, szükséged van valamire? Az öreg szemei megint csukva, úgy válaszol, egy jó fröccsre és némi szeretetre. Mindig viccelsz, öleli át a férfi, akkor megyek, és majd legközelebb hozok neked egy pár meleg papucsot, annak biztosan örülsz.

A kertben jön rá, hogy ott felejtette a kabátját, tétovázik, végül mégsem fordul vissza. Majd legközelebb, majd legközelebb, ismételgeti miközben beindítja az autót. A kovácsoltvas kapu lassan nyílik. Majd legközelebb.

(Illusztráció: Amber Gittins – Blue Wildflower)

Hogy honnan jöttem, nem tudom biztosan. Álmaimban néha hullámzó, aranysárga mezőket látok és érzem, ahogy a nap égeti a hátamat. De lehet, hogy az egész tényleg csak álom. Eszmélésemkor egy üvegfal mögül néztem a világot. A sötétben várakoztam, ritkán jutott be fény. Amikor rövid időre fellebbent az üvegfalat borító fátyol, két borostyánszínű szempár nézett rám. A nagy és a kicsi, akihez a két szempár tartozott, szinte teljesen egyformák voltak, mindkettőnek vörös haja volt, és majdnem olyan fehér bőre, mint az enyém. A kicsinek csilingelő kacagása, a nagynak fáradt arca.

Beszélgettek és közben járt a kezük, minden nap ugyanúgy: a nagy finom mozdulatokkal a nyakamba szitálta az újabb adag fehér port. Fulladni kezdtem, mintha élve eltemettek volna. Aztán jött a kicsi, és rám zúdította vizet. A cseppek felitatták a port, csirizes ragaccsá állt össze körülöttem minden. És végül az örvény. A fém szinte belém vágott, összetört, megforgatott, hozzácsapott az üveghez, majd amikor azt hittem, nem bírom tovább, hirtelen véget ért az egész, és újra rám borult a jótékony sötétség. Hallottam a távolodó hangjukat.

Mégis napról napra erősödtem, a testem könnyebbé vált. Levegősebb, mondta a nagy. Buborékos, ámult a kicsi és kacagott. Az üveg már nem koporsónak tűnt, hanem leküzdésre váró akadálynak. Feljebb és feljebb kapaszkodtam, ez kiváltotta a csodálatukat. Egyre gyakrabban húzták félre a fátylat és néztek be hozzám, tekintetükben újfajta várakozás jelent meg. Tartottam tőle. A fehér port, a mindenhová befurakodó vizet és az örvényt már ismertem, lassan meg is szoktam. A sötétben pihenve pedig már nem csak az aranyló mezőkről álmodtam, hanem a két borostyánszínű szempárról is.

A mindent elárasztó fény olyan hirtelen csapott le rám, hogy védekezni sem tudtam. Fájdalmasan végighasított rajtam, elvakított. Kapaszkodtam a biztonságot jelentő üvegbe és a rózsaszín kezeikbe, amikkel kiemeltek, de esélyem sem volt. Összetörtek, átforgattak, gyúrtak és paskoltak – újra meg újra, vég nélkül. Aztán kosárba tettek, egyedül hagytak, később visszajöttek, és kezdődött az egész elölről. Már abban sem voltam biztos, hogy még mindig én vagyok-e, vagy valaki más, de a buborékok a testemben ismerősen csiklandoztak és azt súgták, minden rendben. Később a nagy kiborított a kosárból, a kicsi pedig olyan gyengéden simított végig, ahogy a nyári szél borzolja a mezőket. A hatalmas forróság is a nyárra emlékeztetett, a buborékok szétpattantak, izzadtam, de már nem féltem. Tudtam, hogy várnak rám.

Egyetlen pittyenés jelezte, hogy itt az idő. Ott voltak a forróságon túl, ahogy megígérték, borostyánszínű szemük hatalmasra tágult. Az első saját kenyerünk, mondta a nagy, és arca talán kevésbé volt fáradt. Finoman a kicsi kezeibe helyezett, aki hozzám hajolt, csókot nyomott a hátamra, majd a nagyra kacsintva belém harapott. Hangosan felkacagtam.

Azt mondod, egy nyugodt anyára van szükséged, és szerinted erre én vagyok a legalkalmasabb. A fürdőszobában állunk, a tükörben összetalálkozik a tekintetünk, szád sarkában fogkrém maradéka fehérlik. Megnyálazom a hüvelykujjam és letörlöm, elfintorodsz, arcodon apró ránc jelenik meg. A fogkrém eltűnik, a ránc megmarad, az elégedetlenség jele. Ismerem ezt az arckifejezést, egyszer mondtam is, hogy az ajakbiggyesztéshez jóval több izommunkára van szükség, mint a mosolygáshoz, de nem értékelted a humorom. Talán igazad lehet, nekem is mindig ezt mondogatta az apám, aztán mire ment vele? Szívesen mesélnék neked az apai örökségről, de ez nem alkalmas pillanat, hogy szóba hozzam.

Szóval nyugodt anya kéne, mi? Bólintasz, kis adag krémet teszel a kezedre, majd erőteljes mozdulatokkal elkezded bemasszírozni a homlokodba. Ellenállok a kísértésnek, hogy szóvá tegyem. Ezerszer mondtam, hogy ha ilyen lendülettel húzkodod a bőröd, tönkremegy. Kontraproduktív, így fogalmaztam, te meg csak bámultál, miért használok ilyen nagy szavakat egy egyszerű arckrémezésre. Ezért most inkább nem szólalok meg, pont ahogy egy nyugodt anya teszi.

Kiöblítem a szám, amíg tele van vízzel, legalább nem jönnek a szavak. Sem a kontraproduktív, sem más. Gargalizálás közben azon gondolkodom, hány nem kívánatos szó maradhat benn egy átlagos fogmosás alatt. Talán gyakrabban kéne fogat mosnom. Ha nem csak reggel és este csinálnám, ahogy szoktam, hanem ebéd után és egyszer mondjuk a délelőtti kávét követően, talán megszabadulhatnék az összes kellemetlen, nyugodt anyához nem illő szótól és a többi válogatottan cifra kifejezéstől. Érdekes lenne látni, ahogy a sok “miért nem fogadsz szót”, “megmondtam ezerszer”, “hihetetlen, hogy nem tudod”, “sosem segítesz”, “mindig húzod az időt”, “elég nagy vagy már” és “oldd meg egyedül” lefelé örvénylik a vízzel. Coriolis-erő, olvastam valahol, hogy ez téríti el a mozgó tárgyakat, és emiatt forog a víz az óramutató járásával ellentétesen az északi féltekén. Kiköpöm a kagylóba a maradék vizet, pár csepp a tükörre fröccsen. Nem merek rád nézni, anélkül is érzem a szemrehányást. Tudom jól, mit gondolsz. Szórakozom, amikor te komoly dolgokról beszélsz, arról, hogy egy nyugodt anya kéne. Én pedig még csak nem is reagáltam. A lefolyót bámulom, biztos vagyok benne, hogy láttam, amint egy “ne nyaggass” épp eltűnik a csőben.

Anya, mikor jössz már, nem tudom megcsinálni egyedül, éhes is vagyok, te meg ezer éve a fürdőszobában dekkolsz, apa sosem csinál ilyet! Összerezzenek. A hang két bezárt ajtóval messzebbről is olyan, mintha közvetlenül mellettem szólna. Gyorsan visszateszem a fogkefét a pohárba, a fejemben enyhe nyomás, az elpattant idegszálak tudnak így fájni. Leoltom a villanyt és visszaüvöltök. Megyek már!