Hogy honnan jöttem, nem tudom biztosan. Álmaimban néha hullámzó, aranysárga mezőket látok és érzem, ahogy a nap égeti a hátamat. De lehet, hogy az egész tényleg csak álom. Eszmélésemkor egy üvegfal mögül néztem a világot. A sötétben várakoztam, ritkán jutott be fény. Amikor rövid időre fellebbent az üvegfalat borító fátyol, két borostyánszínű szempár nézett rám. A nagy és a kicsi, akihez a két szempár tartozott, szinte teljesen egyformák voltak, mindkettőnek vörös haja volt, és majdnem olyan fehér bőre, mint az enyém. A kicsinek csilingelő kacagása, a nagynak fáradt arca.

Beszélgettek és közben járt a kezük, minden nap ugyanúgy: a nagy finom mozdulatokkal a nyakamba szitálta az újabb adag fehér port. Fulladni kezdtem, mintha élve eltemettek volna. Aztán jött a kicsi, és rám zúdította vizet. A cseppek felitatták a port, csirizes ragaccsá állt össze körülöttem minden. És végül az örvény. A fém szinte belém vágott, összetört, megforgatott, hozzácsapott az üveghez, majd amikor azt hittem, nem bírom tovább, hirtelen véget ért az egész, és újra rám borult a jótékony sötétség. Hallottam a távolodó hangjukat.

Mégis napról napra erősödtem, a testem könnyebbé vált. Levegősebb, mondta a nagy. Buborékos, ámult a kicsi és kacagott. Az üveg már nem koporsónak tűnt, hanem leküzdésre váró akadálynak. Feljebb és feljebb kapaszkodtam, ez kiváltotta a csodálatukat. Egyre gyakrabban húzták félre a fátylat és néztek be hozzám, tekintetükben újfajta várakozás jelent meg. Tartottam tőle. A fehér port, a mindenhová befurakodó vizet és az örvényt már ismertem, lassan meg is szoktam. A sötétben pihenve pedig már nem csak az aranyló mezőkről álmodtam, hanem a két borostyánszínű szempárról is.

A mindent elárasztó fény olyan hirtelen csapott le rám, hogy védekezni sem tudtam. Fájdalmasan végighasított rajtam, elvakított. Kapaszkodtam a biztonságot jelentő üvegbe és a rózsaszín kezeikbe, amikkel kiemeltek, de esélyem sem volt. Összetörtek, átforgattak, gyúrtak és paskoltak – újra meg újra, vég nélkül. Aztán kosárba tettek, egyedül hagytak, később visszajöttek, és kezdődött az egész elölről. Már abban sem voltam biztos, hogy még mindig én vagyok-e, vagy valaki más, de a buborékok a testemben ismerősen csiklandoztak és azt súgták, minden rendben. Később a nagy kiborított a kosárból, a kicsi pedig olyan gyengéden simított végig, ahogy a nyári szél borzolja a mezőket. A hatalmas forróság is a nyárra emlékeztetett, a buborékok szétpattantak, izzadtam, de már nem féltem. Tudtam, hogy várnak rám.

Egyetlen pittyenés jelezte, hogy itt az idő. Ott voltak a forróságon túl, ahogy megígérték, borostyánszínű szemük hatalmasra tágult. Az első saját kenyerünk, mondta a nagy, és arca talán kevésbé volt fáradt. Finoman a kicsi kezeibe helyezett, aki hozzám hajolt, csókot nyomott a hátamra, majd a nagyra kacsintva belém harapott. Hangosan felkacagtam.

Azt mondod, egy nyugodt anyára van szükséged, és szerinted erre én vagyok a legalkalmasabb. A fürdőszobában állunk, a tükörben összetalálkozik a tekintetünk, szád sarkában fogkrém maradéka fehérlik. Megnyálazom a hüvelykujjam és letörlöm, elfintorodsz, arcodon apró ránc jelenik meg. A fogkrém eltűnik, a ránc megmarad, az elégedetlenség jele. Ismerem ezt az arckifejezést, egyszer mondtam is, hogy az ajakbiggyesztéshez jóval több izommunkára van szükség, mint a mosolygáshoz, de nem értékelted a humorom. Talán igazad lehet, nekem is mindig ezt mondogatta az apám, aztán mire ment vele? Szívesen mesélnék neked az apai örökségről, de ez nem alkalmas pillanat, hogy szóba hozzam.

Szóval nyugodt anya kéne, mi? Bólintasz, kis adag krémet teszel a kezedre, majd erőteljes mozdulatokkal elkezded bemasszírozni a homlokodba. Ellenállok a kísértésnek, hogy szóvá tegyem. Ezerszer mondtam, hogy ha ilyen lendülettel húzkodod a bőröd, tönkremegy. Kontraproduktív, így fogalmaztam, te meg csak bámultál, miért használok ilyen nagy szavakat egy egyszerű arckrémezésre. Ezért most inkább nem szólalok meg, pont ahogy egy nyugodt anya teszi.

Kiöblítem a szám, amíg tele van vízzel, legalább nem jönnek a szavak. Sem a kontraproduktív, sem más. Gargalizálás közben azon gondolkodom, hány nem kívánatos szó maradhat benn egy átlagos fogmosás alatt. Talán gyakrabban kéne fogat mosnom. Ha nem csak reggel és este csinálnám, ahogy szoktam, hanem ebéd után és egyszer mondjuk a délelőtti kávét követően, talán megszabadulhatnék az összes kellemetlen, nyugodt anyához nem illő szótól és a többi válogatottan cifra kifejezéstől. Érdekes lenne látni, ahogy a sok “miért nem fogadsz szót”, “megmondtam ezerszer”, “hihetetlen, hogy nem tudod”, “sosem segítesz”, “mindig húzod az időt”, “elég nagy vagy már” és “oldd meg egyedül” lefelé örvénylik a vízzel. Coriolis-erő, olvastam valahol, hogy ez téríti el a mozgó tárgyakat, és emiatt forog a víz az óramutató járásával ellentétesen az északi féltekén. Kiköpöm a kagylóba a maradék vizet, pár csepp a tükörre fröccsen. Nem merek rád nézni, anélkül is érzem a szemrehányást. Tudom jól, mit gondolsz. Szórakozom, amikor te komoly dolgokról beszélsz, arról, hogy egy nyugodt anya kéne. Én pedig még csak nem is reagáltam. A lefolyót bámulom, biztos vagyok benne, hogy láttam, amint egy “ne nyaggass” épp eltűnik a csőben.

Anya, mikor jössz már, nem tudom megcsinálni egyedül, éhes is vagyok, te meg ezer éve a fürdőszobában dekkolsz, apa sosem csinál ilyet! Összerezzenek. A hang két bezárt ajtóval messzebbről is olyan, mintha közvetlenül mellettem szólna. Gyorsan visszateszem a fogkefét a pohárba, a fejemben enyhe nyomás, az elpattant idegszálak tudnak így fájni. Leoltom a villanyt és visszaüvöltök. Megyek már!