II.emelet 3/A

Emil ma eldöntötte, hogy mindenhol kellemetlenkedni fog, ahova csak beteszi a lábát. Már a tizenkettedik emeleti panellakása ajtaján kilépve nekilátott megvalósítani a tervét. A papírdobozos csótánycsapdájában lévő döglött bogarakat átkaparászta csupasz ujjaival a szomszéd lábtörlőjére, hogy később a hangos káromkodásokon kuncogni tudjon, melyek az özvegy hölgy száját hagyják majd el. A férfi lesétált a legközelebbi szupermarketbe és a bejáratnál kikutatott a táskájából egy papírgalacsint. Mindeközben a  fotocellás ajtó szüntelenül nyitódott, majd záródott, ugyanis Emil pont olyan távolságban állt meg tőle, hogy megzavarja a rendszert. Alaposan kisimítva a régi blokkot olvashatóvá vált az évek óta változatlan bevásárlólista: II.emelet 3/A bővebben…

Szépiazsinegű; moha; kacsázás

 

Szépiazsinegű

parányi testemet könnyen nyomott
árnyékká zúzta a nap
tudtam a bányatavak tiltott területek de
az elhagyatottnál caplattam megint
köveket rugdosva
csak az enyém rikítottam
gyíkként kúsztam a homokdűnéken
ott voltál te is
néztünk madarakat távolodni
mutattál menekültünk
rozsdás bicikliláncokat
vidám színeket bújtat a domb
bukdácsoltunk bennük
a tetején lehasaltunk
egy házaspár jött mellettük egy gép
építkezésbe kezdtek én csak el
akartam bújni a puha takaró alá
mint amikor űrhajóztam a plüsseimmel
mindenemet passzíroztam bele
te meg már átugrottál a betonelemre
amit a daru emelt – bátor vagy
átszökkentem
már vártak minket úgy mosolyogtak
intettek és mi valahogy szó nélkül
fejest ugrottunk
zuhanás közben még szebb
a hintáló Szépiazsinegű
tudni hogy nincs vége

 

moha

letapad a szemem a fák
hosszú kérgére
ember: abból a sejtből
a többiek majdhogynem
a liget másik feléből
ők is sütkéreznek
mintha ugyanaz ami rögzít bele
amit kimondok nyakamon spóráz
érthetnénk meg szavakat
megkötnek benn mint a kelték
levélkék takarnak minden mintát
vakon virágzunk

 

kacsázás

én a fenéért sem tudom magam.
arrébb rakni se odébb hajítani.
csak elbújni de úgy.
belül azért mozgat.
ez az egész egy ellipszis.
körém forgatva amit értek.
és biztosan látok.
felfelé kinn-benn nézek.
az áramlatok csiszolgatnak.
noszogatnak hagynak.
itt meder van.
kinn az orsókat csévéli a tavasz.
sistergősen damillal benső fodrokat helyez.
kavicson túli kavicsot.
úgy kacsáznék egyszer magammal.
hadd frecsegjen szanaszét.
felhajtani a vízfelszínből amennyit lehet és.
sosem felejteni el milyen szomjas voltam.
az álmok hullámzó tükrén se.
a hideg gödröket.
tocsogni mindig.
elrontva saját reflexiómat.

 

(Illusztráció: Jon Ching)

Máj

 

Hetek óta nem kíván semmit. Minek is kívánná, hiszen már alig érzi az ízeket. De most a hentes pultja előtt ácsorogva összefut a szájában az öreges nyál a nyers csirkemáj láttán.
-Lilikém, legyen ma máj!
Lánya gyanakvón nézi, végül bólint, és kér egy hentes-maroknyi májat az eladótól. A puha vörös párnákon apró szívek himbálóznak, miközben a hentes nejlonzacskóba teszi őket. Máj bővebben…

Heinrich Heine: Loreley

Magam sem tudom, mi végre
nyomja így szívemet a bánat,
de régen múlt idők meséje
egész csontvelőmig áthat.
Hűvös lett, már jő az alkony,
nyújtózik a Rajna;
hegynek csúcsa színaranyból:
napfény csillog rajta.
Minden szüzek közt a legszebb
fésülgeti magát,
ragyogása látszik messze,
fénylik a sok karát.
Arany fésűvel fésüli
haját és hallat ott
közben egy példa nélküli,
elragadó dallamot.
Matróz és az apró csónak
lent haláltáncot lejt,
zátonyok közt hánykolódva
követik a delejt.
Úgy vélem, hogy nincs esélyük
nekik az ár ellen;
és hogy énekével legvégül
ezt Loreley tette.
/Csősz Gergő fordítása/

házudvar ősszel

 

szíriuszról menekült vándorpoloska
mászik a kerítésen
mintás hátizsákja mint pajzs
vagy címer

***

suhint egy kaszás a sarokban
és hálója húrjait pengeti –
túlvilági lantos
hajlékát szétveri a jég
felkapná körbeszőtt batyuját
de késő

***

csendesen erjed a komposzt
épphogy zümmög
néhány alternatív növény felhúzza magát
és például paradicsom lesz belőle

***

a vadszőlő durva graffitit fröccsent
egy romkocsmaszerű ház falára
indáin szubkultúrák találkoznak
paul anka-remixet döngetnek
a retronektárt szürcsölgető békapicsák
that’s what you are

***

herceg hátha megjön a tél is
varjak szivaroznak a ködben
már megszokásból is krákognak
valami propagandát

 

(Illusztráció: Jana Bouc: November Tomatoes Again, oil on board)

A magyar hajléktalan-ellátásról – munkatapasztalatok alapján

Nagyjából két éve kezdtem bele abba a magánprojektembe, hogy leírom a tapasztalataimat, benyomásaimat a munkámról, amit a hajléktalan-ellátásban végeztem. Mondhatom, nem arattak osztatlan sikert a kritikát megfogalmazó írásaim, mivel komolyan bíráltam általánosságban véve a ellátórendszert, amikor pedig egy-egy konkrét példát és szereplőt emeltem ki, amelyeken keresztül gyakran azt igyekeztem szemléltetni, hogy mit hogyan nem érdemes csinálni, érthető módon megszaporodtak a fenyegetések. A sokszor túlzottan markánsra sikeredett véleményem méltán váltott ki ellenszenvet azokból az emberekből, akik mind a mai napig száz százlékig meg vannak győződve arról, hogy az ellátórendszer jól működik, és azok sem éreznek másképp, akik a hivatásos segítő munka elfogultjai. Az elmúlt másfél évben a fenyegető jellegű visszajelzések miatt kerültem a témát és inkább a társadalmi problémák jelenségeinek bemutatására fókuszáltam, azonban (valamiféle amatőr írócskaként) ragaszkodom a történetek teljességéhez, így a befejezés közeledtével indokoltnak gondolom az összegzést. Mindezidáig igyekeztem beletörődni a gondolatba, hogy minden változás nehéz, és egy meglévő struktúra átszervezése akár csak a legapróbb elemek szintjén is komoly alkudozás és tárgyalás eredménye. Vártam, hogy lassan majd frissül a módszertan és a döcögős, a jó megoldások után kilométeres lemaradásban kullogó gyakorlat apránként felzárkózzon, ám ahelyett, hogy pozitív irányú folyamatok indultak volna be, eljutottunk arra a szintre, amikor már vállalhatatlannak bizonyult a tevőleges részvétel. Pozitív irányú előrelépés helyett tehát maradt annak tudomásul vétele, hogy az emberek és az emberi szerveződések rendszerei végeredményben mind ugyanolyanok, és ha valami kifizetődően működik a silány produktum ellenére is, akkor azon nem szabad változtatni, sőt mi több, egyenesen tilos. Nehogy megbolygassuk a szart, mert a végén mi fulladunk bele, így pedig legfeljebb csak az ellátottak sorvadnak el benne. Tehát, amit a következő oldalakon kifejtek, nem fog rózsás képet festeni a hajléktalan-ellátásról. Természetesen működik a rendszer, csak éppen nincs olyan elfogadható és logikus érveléssel alátámasztható indoklás, ami a jelen állapotokat képes lenne maradéktalanul megvédeni, én pedig kifejtem, hogy miért látom így.

Utcai gondozás, illetve a tágabb értelemben vett közösség szeme előtt zajló (reklám) munka

Hogy mi változott az elmúlt két évben a hajléktalan-ellátásban? Nos, alapvetően növekedett az utcai gondozó szolgálatok száma országosan, fővárosi szinten pedig annyi szervezet végez utcai ellátást a hajléktalanok között, hogy lassan tényleg több lesz kint a szociális munkás, mint a kliens. Ebből következik, hogy működését és hatékonyságát tekintve alapvetően semmi nem változott. Az ellátórendszer a sokszereplős mivolta ellenére (vagy talán éppen azért) nagyon kötött, nehezen vagy egyáltalán nem képes beépíteni új módszertani elemeket a mindenapi gyakorlatokba. Az utcai gondozás jelenti a közvetlen kapcsolattartást az utcán életvitelszerűen tartózkodó hajléktalan emberekkel, amely munka célja alapvetően az lenne, hogy az utcáról szállás irányába mozdítsa a klienst. Ugyanakkor az utcai szolgálat azzal is jár, hogy az utcán élő embert tárgyi dolgokkal látják el, vagyis a (télen valóban indokolt) takaró és hálózsák mellett rendszeresen élelmiszerrel látják el őket, vagy éppen szezonálisan ruhapótlásban segítenek, illetve az egészségi állapotuk követése révén indokolt esetben orvoshoz szállítják. Ha az átlagember fejében megjelenő hajléktalan ember képét vesszük alapul, akkor a városias, lakott területeken a lépcsőházakban, kapualjakban, aluljárókban vagy parkokban élő emberekre gondolunk, akiknek az életvitelét az ilyen jellegű szupport kifejezetten támogatja és megerősíti. Ugyan miért kellene bárkinek elmozdulnia a nem lakhatás céljára szolgáló közterületektől, esetleg fontolóra venni a krízisszálló vagy magasabb színvonalú átmeneti szállások bármelyikének igénybe vételét, amikor kaja, takaró, ruha, esetleg a segélyezéshez az igazolás, és úgy általában a meglehetősen purtián életvitelhez szükséges eszközöket helyben kapja? Azonban ezzel összehasonlítva a város lakott területein kívül, az erdőségekben vagy elhagyott területeken viskóban lakó hajléktalan személyeket – számukra valóban komoly hatása tud lenni a tárgyi eszközökkel és élelmiszerrel történő támogatásnak. Tekintettel arra, hogy saját „otthont” tartanak fenn önerőből, esetükben ezek az eszközök nem állnak meg azon a szinten, hogy „ha van kaja meg takaró, akkor már csak pia kell”, hanem az így felszabadult erőforrásokat például a lakhelyük komfortosabbá tételére tudják fordítani.

Leegyszerűsítőnek tűnhet az összehasonlítás, mégis azt látom, hogy alapvetően az egyéni igények szintjén, ezáltal pedig a motivációjukban óriási különbség van, ami a segítő munka esetében döntő erejű a munka hatékonyságát, ne adj isten sikerességét figyelembe véve
( https://mandiner.hu/cikk/20200202_a_daniai_szocialis_modell )

Egyre gyakoribb jelenség a fővárosban, hogy a frekventált városrészeken olyan túlkínálat van az utcai gondozást végző szervezetekből, hogy egy adott aluljáróban akár három vagy több szervezet is elláthatja ugyanazt a hajléktalan személyt. Az egyén igényeinek az igénytelenségben ilyen mértékű kielégítése egyenlő az egyén motivációjának kiirtásával. Minél több erőfeszítést teszünk azért, hogy valakinek helyben fedezzük a szükségletét, annál kevesebb lesz a hajlandóság benne, hogy elmozduljon onnan. Ha csak a COVID-19 előtti felívelő gazdasági helyzetet vesszük alapul, ahol csupán fővárosi szinten is egymást érték az építkezések, amelyek köztudottan felszippantják a képzetlen munkaerőt, a fővárosi frekventált aluljárókban és közterületeken mégis változatlan számban, tömegesen éltek hajléktalanok, az elemi logika azt mondatja az emberrel, hogy nekik nem munkavállalási-megélhetési gondjaik voltak. Hovatovább az aluljárókban végzett terepmunka során az is nyilvánvalóvá vált, hogy az ott tartózkodó emberek jelentős részének nem lakhatási gondjai vannak, hanem pszichés és addikciós problémái. Hogy a Népliget, Örs vezér tere, Blaha, Nyugati, Deák környékén héderelő fiatal szerhasználók nem állástalan, pályakezdő fiatalok, akik rendszeresen vesznek részt állásinterjúkon sikertelenül, hanem a drogbiznisz, a prostitúció, a zsebmetszés és az alvilági üzelmek aktív szereplői. Rajtuk épp úgy nem segít az utcai szociális munka, ahogy a húsz éve kapualjban fekvő öregeken sem, mert a problémáik nem szociális természetűek, tehát ezekkel szemben a hajléktalan-ellátás válaszképtelen.

Komoly probléma a szektor ezen (és többi) szegmensében, hogy vannak ugyan esetmegbeszélő teamek, azonban nincs egy egységes ügyfélkövető rendszer vagy adminisztratív felület. Ha azt vesszük alapul, hogy egy aluljáróban fél óra eltéréssel két szervezet gondozói váltják egymást ugyanazon hajléktalan személynél, eközben pedig a kétszeres segítés mellett sem történik érdemi változás az egyén életében, feleslegesnek tűnik a plusz erőforrások befektetése. Ennek a jelenségnek kiváltója, hogy a szervezetek nem egységes adminisztratív felületen működnek, hiszen minden szervezet saját büdzsével, a saját igényeire szabott és készített adminisztratív háttérrel bír, az adatbázisok ezáltal sosem lesznek összefésülve – ez nyilván adatvédelmi okokból nem történhet meg, illetve azt gondolom, hogy a rendszer szereplői részéről hiányzik az akarat is. Volt ugyan törekvés egységes rendszer kialakítására, amely azonban egy viszonylag új és teszthibás programot kínált használatra, miközben máshol már tíz éve viszonylag alacsony hibafaktorral működik egy olyan változat, ami talán nem annyira szép, viszont működik.

Vehetjük az utcáról kigondozás sikertelenségének másik okát, ami az egyén szabad akarata. Bármennyire legyen józan ítélőképességének hiányában egy személy, bármennyire legyen veszélyes és romboló saját magára nézve az életmódja, és bármennyire legyen akár a közre (nézve is érzékelhetően kellemetlen, vagy akár káros is az életvitele és annak jelenléte, amíg cselekvőképesnek minősül, akarata ellenére nem kényszeríthető sehova (kivételt képeznek a büntetőjogi kategóriába tartozó esetek, már amennyiben eléri a rendészeti szervek ingerküszöbét a dolog).

Az utcán élő hajléktalanok jelentős része küzd pszichés problémákkal, nem ritka esetben konkrét, súlyos pszichiátriai kórképekkel, amelyek rendszeres orvosi kontrollt igényelnének. Ennek azonban határt szab a szabad akarat, valamint teljesen ellehetetleníti a kezelés, esetleg a gyógyulás esélyeit a megfelelő szociális háló (család, barátok) hiánya: Nincs olyan személy, aki észlelné, ha az illető állapota romlik, feltétlenül orvoshoz kellene fordulnia, gyógykezelés esetén pedig nincs olyan személy, aki figyelemmel követné, hogy a beteg valóban és az előírtaknak megfelelően szedi a gyógyszereit stb..

Ma már elvileg működik egy mobilcsoport, ami szocmunkásból, pszichológusból és talán pszichiáterből áll és az utcai gondozók kérésére az igazán zavart esetekhez kimennek. Azonban itt egy projektkezdeményezésről van szó (sok helyen hakniztam vele 2018-ban, köszönetet nem kaptam érte, hanem inkább félreállítottak. Végül az egyik ilyen szervezet mégis megvalósította, így csak annyit mondhatok: Utólag is nagyon szívesen! ). A projektekkel az a gond, hogy nem általánosan működő intézményről beszélünk, hanem egy-egy olyan programról, amit időszakos vagy pályázati finanszírozásból működtetnek, a források elfogyását követően pedig egyszerűen megszűnik a program. Ezen felül sajnos nem általánosan elfogadott intézményről van szó, ezért ha a megvalósító szervezetnél vezetőváltás van, akkor szimplán meggyőződéses alapon is feleslegesnek minősülhet a történet és megszűnhet.

Vannak elszórtan közösségi pszichiátriai programok is, amelyek jó kezdeményezésnek tűnnek, azonban ezek sem feltétlenül általánosak, ráadásul az egyes programok módszertanában is vannak eltérések, arról nem is szólva, hogy a már megszokott módon itt sem beszélhetünk olyan egységes adminisztrációs felületről, amely minden intézmény minden kliensét látná, vagyis sokat lendítene a hatékonyságon.

Összességében az utcai szociális gondozó szolgálatok jelenlegi, nagy száma indokolatlan. Különösképp okafogyott a jelenlétük a nyári időszakban, arról nem is szólva, hogy az utcai túlgondozás a városias vagy lakott területeken kontraproduktív. Az ellátottakat konzerválja az adott helyen és állapotban, és gyakran akkor sem lehet elmozdítani onnan őket, ha már valóban annyira szétrágta őket az utca, hogy szó szerint a halálukon vannak. A viskólakók, a város körüli erdőségekben élő, komfortfokozat nélküli helyeken tengődő emberek gondozásának és támogatásának van, amit a jelenlegi kapacitások felével is meg lehetne oldani, a felszabaduló erőforrásokat pedig értelmesebb megoldásokba fektetni.

Alapvető problémának tartom, hogy az utcai gondozó szolgálatok az adott fenntartó szervezet reklámfelületét jelenítik meg, vagyis minden pozitív benyomás a járókelőkben egy potenciális felajánlás az adók 1%-ból, esetleg tárgyi adományokból vagy pénzadományokból. (Egyes önkormányzati fenntartású szervezeteknél tilos adományt elfogadni és a komoly szervezeti infrastruktúra ellenére sem látni őket plakátokon, hallani őket rádióban vagy látni őket a televízióban). Nehéz eldönteni, hogy valós funkciói és az ellátórendszeri portfólió teljessége miatt tart fenn ennyi szervezet utcai gondozó szolgálatot, vagy az intézményesített tarhálást elősegítendő, vagy esetleg a ’90-es években született és azóta sem frissült szakmai és morális megfontolások végett? – Az igazat megvallva őrületesen nagy kerékkötői a fejlődésnek a nagy öregek. Sajnos az emberi természet és a szervezeti struktúrák felettiség olyan Buddhákat, Krisztusokat és Konfuciuszokat nevelt ki az ellátórendszerben, akik többet foglalkoznak a saját tükörképük rendszeres csodálásával, mint a módszertan fejlesztésével. A ’90-es években az utcára került munkások ellátása során olyan népmesei hősök születtek, akik mára megkerülhetetlenek, nem csupán szavuk, de vétójoguk is van olyan fontos kérdések megvitatásában, amelyek valóban lendíthetnének az ellátórendszeren és lehetővé tehetnék, hogy a városias területeken jelenlévő középkorú életforma oly módon szűnjön meg, hogy az ellátottakat sem csak arrébb tolták, hanem valóban a szükségleteiknek megfelelő segítséghez juttatták őket.

Komoly morális dilemmát vált ki mind a mai napig az utcán élő hajléktalan emberek gondozása: vajon szociális kérdés? Rendészeti probléma? Emberi-és szabadságjogi dilemma? Lelki és egészségügyi jelenség? Vagy inkább picit ez is-az is?
Az a helyzet, hogy alapvetően minden szereplő ódzkodik a probléma valós kezelésétől, így a szociális szektor javarészt magára maradt a jelenséggel birkózásban, miközben néha kap némi rendészeti segítséget, szükség esetén egészségügyi asszisztot, és állandó jellegű morálfilozófiai okoskodást azoktól, akik azt gondolják, hogy fotelban ülve vagy néha egy-egy órára befeküdve a szerencsétlenek közé máris szakértőivé váltak a kérdésnek. A magányos vitézkedés pedig a gyengébb ellenállás felé tereli a szervezeteket, vagyis mindenki legyen jelen, mert az jó reklám és állandó munka, hiszen az utcás hajléktalanok sosem fognak eltűnni és mindig szánalmat ébreszt. Fix bevételt hoz a szervezetnek, mert miközben kiegyeznek azzal a morális megközelítéssel, hogy „a rohadék burzsoá városlakóknak kötelességük elviselni a nyomor látványát, mert az ő hibájuk is, hogy a szerencsétlenek ide jutottak” – az emberekben elültetett bűntudat kinyitja a pénztárcákat. És végül a szervezeti struktúra, az emberi természet és a tekintélyelv alapján a dolgozó és a leendő vezetői réteg azt a szart mantrázza, amit a levitézlett vének engednek nekik és kottából játsszák azt a kommunista indulót, ami felett rég eljárt az idő. Minden marad a régiben. Pedig a meglévő utcai gondozó szolgálatok felét egyszerűen a rendészeti szervek alá kellene betagozni, mert a városi területeken utcán élő hajléktalanság jelentős részben rendészeti kérdést képvisel. A krízisautó szolgálatok működése továbbra is indokolt, a szociális jellegű utcai segítségnyújtás pedig kizárólag azokon a helyeken, ahol valós előrelépést jelent a szolgálat jelenléte a klientúra életében, vagyis abban nyújt segítséget, hogy ne az utcán és közszemlére téve éljen az egyén, hanem fedél alatt, a magánszférát megteremtve.

Nappali melegedő, avagy alkoholista és drogos felnőttek megőrzője

A hajléktalanok nappali melegedői a mai működésükben többnyire azt a funkciót töltik be, hogy a hajléktalanok és a hajléktalan életmódot folytató, ám nem feltétlenül a hajlék hiánya miatt utcán élő emberek (szerhasználók, súlyos alkoholisták, szociális háló hiányában kallódók) NE LEGYENEK SZEM ELŐTT. Ez a politika, az önkormányzatok és a mi igényünk is. Fővárosi szinten több ezer olyan ember él, akik a nappali melegedők szolgáltatásait igénybe veszik. Ezen helyek többnyire olyan funkciókat is ellátnak, mint amilyenek a személyes higiéniás szükségletek megoldása: tisztálkodás, fürdés, mosás, a nyugodt étkezés lehetősége, telefonhasználat, egyes helyeken (céltalan) internethasználat stb.

Ehhez a napközbeni pihenőhelyhez társítva működnek szociális irodák, amelyek az okmányok pótlásában, informálásban, esetleges ellátásokhoz való hozzájutás segítésében látnak el feladatokat. Alapvetően ezek a funkciók működnek a legtöbb melegedőben, ugyanakkor azt lehet mondani, hogy semmi olyan praktikus plusz nem képes gyökeret verni kósza projekteken túl, amelyek motiválnák, segítenék az ellátottakat. Hiába a mentálhigiéné, hiába a bibliaóra vagy közös projektek, az a fájó igazság, hogy semmilyen érdemi változást nem képesek elérni az ellátottaknál. Visszatérve az utcai szociális munkánál bemutatott példához, a 2020-as COVID járvány egyelőre beláthatatlan mértékű világgazdasági válságot okozott, jóval nagyobbat, mint a 2008-as pénzügyi világválság volt. Azonban 2013-2014 környékén elkezdett megfordulni a tendencia, jött a gazdaság fellendülő szakasza, ahol lépten-nyomon építkezésekbe botlottunk és ezerféle beruházásba. Pontosan olyanokba, ami a képzetlen munkaerőt képes volt felszippantani egészen pontosan annyira, hogy az elmúlt három évben már a segédmunkásból is hiány volt. Ez a tendencia szinte minden területen megmutatkozott: virágzott a turizmus, ehhez kapcsolódóan a vendéglátóipar (éttermek, kocsmák, szórakozóhelyek, strandok és így tovább) mind-mind komoly munkaerőhiánnyal küzdöttek. A munkaerő elkezdett szépen áramlani a jobban fizető, produktivitásának teljében lévő ágazatokba, a kvalifikálatlan vagy alacsonyan kvalifikált helyek pedig szépen, sorban megürültek. A hajléktalan ellátásban pontosan ezek által a munkák által lehetett volna kezdő lökést adni az ellátottaknak. Tény és való, hogy a populáció egy része idős, vagy éppen fiatal kora ellenére is iszonyatosan rossz állapotú, de a fiatal, életerős, ereje teljében lévő réteget sem volt képes sem motiválni, sem pedig együttműködés keretében kötött alkuval / szankciókkal a munka világa felé terelni. Itt-ott felbukkantak álláskereső csoportok, sok esetben ismételten pályázati forrásokból finanszírozva, amelyekbe kódolva volt, hogy pl. egy-két éven belül véget érnek. A melegedőben töltött időben nem volt és nem is vált szemponttá az eltöltött idő hasznossága, vagy éppen a bent tartózkodás feltételeként pl. álláskeresés a neten, vagy éppen a szocmunkások segítségével. Hozzáteszem, a tömeges hajléktalan ember befogadására létesített melegedők nem is igazán működnek olyan személyzeti kapacitással, ami lehetővé tenné, hogy a mindenféle káros szenvedélyektől befolyásolt kliensek viselkedési normalizálása mellett még olyan praktikus dolgokra is időt fordítsanak, mint az egzisztenciális helyzet javítása. Ennek következtében, és nyilvánvaló módon a politika elvárásainak megfelelően is a nappali melegedők funkciója inkább egyfajta tárolóhely, hogy a vállalhatatlan arcok ne az utcaképet rontsák, vagy éppen a gyakran ön-és közveszélyes magatartásukkal ne veszélyeztessék a közbiztonságot. Kimondatlanul is ez a szerep jutott a melegedőnek, és nincs és nem is volt olyan politikai elvárás az elmúlt évtizedekben, hogy ennél többre legyen képes. Az esetleges működési eltérések, hogy valahol van álláskereső iroda vagy álláskereső klub, hogy valahol külön hangsúlyt fektetnek a lelki gondozásra vagy éppen semmire, mind-mind az adott szervezet és az adott intézmény vezetőjének belátásán múlik. A legfontosabb mégis az, hogy a deviáns társadalmi elemek ne kint csinálják a balhét, hanem relatív kontrollált körülmények között aszalódjanak.

A személyes benyomásom az, hogy a nappali melegedő létjogosultsága kimerül abban, hogy a deviáns elemek ne az utcán legyenek. Négy-öt különböző intézmény melegedős munkáját volt szerencsém látni az összegzett öt évben és azt mondhatom, hogy egészen pontosan semmilyen előremozdító hatása nincs a hajléktalan emberek életére a működésüknek. Egyrészt már a neve is vicc a klímaváltozás miatt, mert 2014 óta nem volt két hónapnyi igazán hideg napunk, tehát ez a nappali ellátó igazából nem az utcán történő kihűléstől óvja a betérőket. A másik része, hogy minden intézményben fixen ugyanazok az arcok töltik bent a nappali időszakot éveken át. Cserélődés akkor szokott lenni, ha fegyelmi ügy miatt kitiltásra kerül az illető vagy valamilyen csoda folytán (ami jobb esetben nem a halál) máshova sodorja az élet. A legtöbb esetben azonban a „máshova” is egy másik hajléktalan-ellátó melegedőjét jelenti. A fix klientúra egyébiránt csakis úgy alakulhat ki, ahogy azt fent leírtam: nincsenek követelmények a szolgáltatást igénybevevőkkel szemben, sőt mi több, az intézmény már annak is örül, hogy nem kamu neveket kell jelenteni a nap végén a KENYSZI-be. Ezzel együtt viszont elkerülhetetlenül kialakulnak a klikkek és az olyan szubkulturális szociális hálók, amelyek részben megtartják ugyan a hajléktalant vagy hajléktalan életvitelt folytató egyént egy közösségben, azonban egyúttal garantálják is, hogy képtelen lesz kilépni belőle. Ezzel kel és ezzel fekszik, azt issza és azt eszi. Nincs más. Nincs jó példa sem. Nincs olyan segítő szakember, akinek kapacitása lenne arra, hogy valamelyik klienssel vagy nagyot mondok: TÖBB KLIENSSEL is olyan szintű mentorációt végezzen, ami segíti a rendszerből kilépést.

A melegedő fogalomhasználata a fent említettek alapján is idejétmúlt. Érdemesebb volna a szimpla nappali centrum szóhasználat bevezetésén gondolkodni, ami kevésbé áldozati és nem ringatja abba a kényelmes pózba a szolgáltatást igénybevevőket, hogy hát ők a kinti zord viszonyok elől menekülnek. Hovatovább a hajléktalanság fogalomhasználatát is ideje lenne szétválasztani, mivel vannak valóban hajlék nélküli emberek, akik például komfortfokozat nélküli szükséglakásokban élnek, vagy komfortfokozat nélküli viskókban, és vannak azok, akik szállóról szállóra költöznek évtizedeken keresztül anélkül, hogy érdemi változás történne az életükben. Szállóról szállóra költöznek, néha elvállalnak valamilyen munkát, az idejük nagy részében pedig vagy közvetlenül a szállást nyújtó intézmény által üzemeltetett melegedőben vagy annak környékén ténferegnek, vagy egy másik intézmény hasonló szolgáltatást nyújtó nappali centrumában. Akik valóban dolgoznak és nem a szálló-melegedő kört erőltetik a mindennapokban, azok többnyire évek múltán képesek annyi önerőt félretenni, hogy nem-hajléktalan-ellátásban működő munkásszállón fizetnek maguknak helyet, vagy ismerősökkel összefogva – még a mai albérletpiaci árfekvés mellett is! – albérletbe költöznek. Sokat vannak, akik képesek kilépni a mókuskerékből, de róluk hallunk keveset. Nyilván a számuk a meglévő szálláshasználó populációhoz viszonyítva sajnos elenyésző.

Szankciók, mentorálás vagy bármilyen hathatós segítség arra, hogy hogyan változzanak, már nem fér bele az intézmények kapacitásába, hiszen épp elég féken tartani az antiszociális alapkarakterű egyéneket és azok összeverődött csoportjait. Ezért nagyon komolyan el kell gondolkodni azon, hogy a kriminális elemek számára mennyire kíván az ellátórendszer ahhoz asszisztálni, hogy felvegyék az áldozati pózt és gyakorlatilag azt a minimális lelkiismeretüket is felmentsék a bűntudat alól, ami talán néha-néha megszólal, amikor nagy görénységet művelnek. Azzal, hogy a hajléktalan-ellátás minden ellátottját egy kalap alá veszi és rájuk húzza a szerencsétlen áldozat fogalmát, gyakorlatilag megerősíti őket abban, hogy ők semmiért nem felelősek, ergo semmit nem is kell tenniük az életük jobbá tételéért, hiszen mindenért a burzsoá többségi társadalom hibáztatható. Egy ideig a traumatizált és súlyosan megtört egyént fel kell karolni és összerakni, de ez sem tarthat élethosszig, a rossz életút vagy kevésbé szerencsés sors pedig nem adhat felmentést a felelősségvállalás alól senkinek. Az egyes szervezetek munkáját a mindennapi gyakorlat szintjén, tehát a segítő-kliens viszonyban az sem teszi könnyebbé, hogy bármilyen kompromisszumos egyttműködés alól kibújhat a kliens, mivel a fővárosi nappali ellátási pontokból túlkínálat van: https://www.kormany.hu/download/a/34/51000/Hajl%C3%A9ktalan%20nappali%20meleged%C5%91k%20list%C3%A1ja.pdf – Ezen a linken érdemes összeszámolni a nappali ellátást nyújtó intézményeket és helyszíneket, amelyekből 45(!) darab található a fővárosban. Nem törvényszerűen arányosan elosztva a kerületek között, de azt mondhatjuk, hogy túlzottan sok variációs lehetőséget biztosítva arra, hogy soha semmilyen együttműködésre ne lehessen kötelezni a klienst, hiszen, ha az egyik helyen nem működik együtt, van 44 másik hely. Ha azonban lenne összesen két hely, vagy igazából csak a negyede a most kínálatban lévőnek, már gyorsabban elfogyna a variációs lehetőség és a kliens is rá lenne utalva az együttműködésre. Arról nem is szólva, hogy ha megnézzük a nappali ellátást igénybe vevőket, akkor a dokumentumaikból egészen szépen kirajzolódik a kelet-magyarországi származás vagy a fővárosban maximum a 8-9. kerületek. Túlnyomó többségük a szegény, leszakadt országrészekből jönnek fel, ami egy ilyen jellegű túlkínálati rendszerben ingyenes kosztot és kvártéjt garantál, miközben a fapados szálláslehetőség messzemenőkig magasabb komfortfokozatot képvisel, mint egy borsodi, nógrádi, szabolcsi vagy hevesi nyomortelep, ahol sárpadlón és fűtetlen helyiségben alszanak télen-nyáron az emberek. Kérdés tehát, hogy miért fontos a keleti országrészből a fővárosba áramló, tehetetlen embertömeg sorsát rásütni már a picivel is a létminimum küszöbe fölött élő átlagos fővárosi polgárra? Miért nem lehet a problémát országosan tekinteni és lokálisan kezelni, hiszen a megyeszékhelyeken, de a vidéki nagyvárosokban is adott az infrastruktúra?! Miért nem lehet a felzárkóztató intézményeket valóban a származási helyen kiépíteni? – Erre irányuló próbálkozás a kisebbségi integráció a BM vezénylete alatt, de ki tudja, meddig fog működni? Egyáltalán miért nem hallunk a vidéki ellátórendszerről? Pedig működnek, de mintha egyáltalán nem lenne beleszólásuk a forráselosztásba és a megvalósításokba?!

Fapad, avagy az egyéjszakás kalandok a hajléktalan-ellátásban

Más néven krízisszálló vagy éjjeli menedékhely. A nevéből adódóan éjszakára nyújt szállást, ami lehet matracon a földön, vagy matraccal felszerelt ágyakon, vagy emeletes ágyakon, de lényegében nagy létszámban és kis helyen a nevének megfelelően, hiszen krízishelyzet elhárítására szolgálnak. Hogy egy hajléktalan ember életében mennyire számít krízishelyzetnek, hogy nincs fedél a feje fölött, talán a valóban hideg téli időszakban mondható indokoltnak. Vannak természetesen frissen utcára került emberek, akik itt ismerik meg a hajléktalan életet, mégis azt mondhatjuk, hogy a legtöbb ilyen alacsony küszöbű intézményben már visszajáró klienskör alakult ki. Nincs meglepetés az esti névsorban, nincs meglepetés abban, hogy a szállást igénybevevők többsége (80% ++) szinte mindig ittas, illetve nagyon gyakran vállalhatatlanul részeg, ami a magatartására, ezáltal pedig az emberi kapcsolataira is minősítőleg hat. Amikor az utcán fekvő hajléktalan azt mondja a naiv járókelőnek vagy éppen az utcai gondozójának, hogy azért nem megy szállóra, mert ott kifosztják, megverik és így tovább, az állítása nem áll távol a valóságtól. (Sok esetben azonban az is hozzátartozik a teljes képhez, hogy ő maga sem alkalmas arra, hogy közösségben tartózkodjon, mert nem ismeri a higiénia fogalmát, összepiszkítja magát és a környezetét, a gondolkodásmódja és a valóságérzékelése beszűkült és képtelen a kooperációra, verekszik, fosztogat és így tovább). Minden szállót működtető intézmény a maga módján próbál megküzdeni a fent nevezett biztonsági problémákkal, több-kevesebb sikerrel, vagyis a szállólakók egymás elleni agresszióját, az esetleges lopást és fosztogatást biztonsági kamerák üzemeltetésével vagy jobb helyeken a biztonsági szolgálat meglétével és felkészült, tapasztalt, hozzáértő személyzet alkalmazásával oldják meg. Természetesen ezen paraméterek mindegyikének megléte ritka, hiba mindig van a rendszerben és a balhék is gyakoriak. Azt azonban a szektor ismerve nagyjából minden dolgozó és minden kliens tudja, hogy az aktuális komfortfokozat informális skáláján melyik szálló hol található, hogy hol vannak balhék, hol tesznek ez ellen többet a fenntartók. Azonban az egy éjszakás, minden alkalommal megújuló szolgáltatás hiába szólna a rövid távú segítségnyújtásról, ugyanazok az emberek cirkulálnak a fapadokon éveken át, amíg vagy kihalnak a rendszerből, vagy valahol átmenetileg sikerül őket tartósan elhelyezni, esetleg némelyek életét valóban sikerül pozitív irányban megváltoztatni. A 80% viszont ugyanaz marad, a kihaltakat pótolják az újabb lejtőre kerültek, a hely pedig konzerválja őket. Gyakoribb jelenség a fapados klientúra esetében, hogy a fővárosban működő temérdek krízisszálló egyikéről a másikra megy, amikor már sok volt belőle az egyik helyen, vagy netán aláírattak vele olyan együttműködést, hogy X időn belül köteles elmenni felvételire valamelyik intézmény átmeneti szállójára. A legtöbb szállásfoglalónak ezt általában nem sikerül megugrania, mert a fapados rendszer sokkal kényelmesebb: ha vállalhatatlanul részegen állít be este, a férőhelye megmarad, maximum azt az éjszakát kint tölti. Másnap ugyanúgy jöhet, míg egy átmeneti szálló házirendjében komoly szankciók követhetik az ittasan érkezést, a férőhelye pedig néhány ilyen alkalom után megszűnik. Ha az illető tisztában van azzal, hogy nem bír mértéket tartani és rendszeresen piál, inkább cirkulál élethosszig a fapados rendszerben, ahol nincs térítési díj, nincs túl sok extra követelmény, mint pl. a szoba tisztán tartása. Élhet úgy akár, mint az állatok, vagy élhet viszonylag higiénikusan is, de a lényeg, hogy a szabályok igazán minimálisak: a saját két lábán, lehetőleg stabil járással legyen képes belépni az intézmény területére és elfoglalni a férőhelyét.
És hogy ilyen klientúra mellett esetleg megjelennek olyan panaszos cikkek, hogy Bécsben mennyivel magasabb színvonalú az ellátás? Nos, az a helyzet, hogy ezeket az intézményeket az esetek 99%-ban nem a szociális munkások vagy a személyzet más tagjai verik szét és pusztítják le, hanem az a klientúra, akire évről évre minimálisabb szabály vonatkozik, és akiket a sajtó, a média, a politika és minden instant hasznoleső a szárnyai alá vesz, mert szánalmat kelt és pénztárcát nyit a jelenléte. Ilyen ez a szentfazék biznisz, és a kívülálló kalandorok is kiveszik belőle a részüket.

Emelt szintű fapad, ami jól is működhetne

A krízisszálló és az átmeneti szálló között működő intézmény típusról egy nagyon jó leírás található Gyurkovics Attilától a következő linken: http://rubeus.hu/wp-content/uploads/2013/09/21772_Hajlektalanellatas.pdf , így nekem elegendő azt leírni, hogy az ilyen típusú intézményben végzett munkám során mit tapasztaltam. Nagyjából 2015-től 2016-ig nem egészen egy éven át, majd 2019 év végén összesen két hónapig volt szerencsém ilyen intézményben dolgozni, ahol a leírtakkal ellentétben semmi nem volt annyira egyértelmű. Az egy épületben működő szálló, nappali melegedő, mosoda, utcai gondozó szolgálat és női krízisszálló integrációja maga után vonta a nívózuhanást. A szakmai stáb többször is lecserélődött, a tapasztalathiány pedig rányomta a bélyegét a szocmunkára: az emelt fapadon lakók minősíthetetlen állapotban járkáltak be minden nap, a munkavállalás vagy a megtakarítás opcionális követelmény volt, vagy már az sem, a kiléptetési irány pedig gyakrabban jelentette a krízisszállót vagy az utcát, mint a feljebb lépést. Azt gondolom, hogy az általam megismert intézménynek az is a hiányossága, hogy maga a szervezet nem működtetett és azóta sem működtet olyan átmeneti szállót, ami az arra alkalmas kliensnél egy magasabb lépcsőfokot jelenthetne. Ennek következtében nincs meg a motiváció, hiszen jobb esetben már a beköltözéskor az orra elé lehetne tenni, hogy sikeres együttműködés esetén jobb körülmények közé tudjuk helyezni X intézményben. Másfajta megoldással próbálkozott ugyan a fenntartó, ugyanis 2016-2018 között volt egy ingatlanpiaci projektjük, amelyet lakástulajdonosokkal próbáltak összehozni, hogy a klientúra kiléptetésére választ adjanak színvonalasabb formában. Ez a program végül befuccsolt, mert egyrészt a hajléktalanság rossz társadalmi megítélése az ingatlantulajdonosok lelkesedését is lohasztotta, másrészt 2015 után beindult az ingatlanpiaci bumm, aminek hatására sokan inkább értékesítették a lakástulajdonukat a hirtelen nagyot ugró piaci árszínvonalon. Korábban munkásszálló jelleggel működött egészen 2016 közepéig egy támogatott lakhatási forma ezen szervezet közreműködésével, amelynek az együttműködését a szálló tulajdonosa és üzemeltetője végül felmondta. Maga a szálló színvonala alacsony nívót jelentett, hiszen semmiféle kontroll vagy szabályrendszer nem vonatkozott a lakókra, kizárólag a havi X összeg befizetése. Annak ellenére, hogy sok kliensemen láttam, hogy próbálnak tisztán élni és adnak a környezetükre, alapvetően a klientúra többségéről ez nem volt elmondható. Így nem volt meglepő, hogy a zűrös lakóktól és a szervezettől is megszabadul 2016-ban a fenntartó, majd pénzt fektet a felújításba és minimum kétszeres áron kiadja egyetemistáknak a már patika tisztaságú helyet. Ez a hajléktalanokat segítő szervezet azóta sem pótolta az átmeneti szálló hiányát, vagy legalább egy olyasfajta szállótípust, ami a munkásszálló és a szociális szállásnyújtás között működhetne, pedig hiánycikk.

Átmeneti szálló (nálunk lábadozó), ahol több idő jut a gondozásra

Ezen a szállótípuson – kivételesen – nem dolgoztam. Legalábbis nem az átmeneti szálló működési rendje szerint, illetve a családok átmeneti otthona is kimaradt az életemből. A mi intézményünket fenntartó és működtető szervezetnek sokkal inkább a szervezeti portfóliójába kellett az átmeneti szálló típusa, mintsem funkciójában. A mi átmeneti szállónk a valóságban hajléktalanok lábadozójaként működött, ami egy jogi-törvényi-fogalmi öszvér: létezik is, de konkrét jogszabályi szinten nem létezik önálló intézményként. Egészségügyi feladatokat lát el, de igazából szállást nyújtó intézmény, vagyis az egészségügyi feladatok ellátásában legfeljebb a sebkötözés szintjéig van engedélye. Ehhez képest nyilvánvaló, hogy az így is munkaerőhiányos szektorban lényegében a gyógyszerbeadást, a gyógyszerek kiszerelését, rendelését, a kötözést, az akut beteg még intézményben tartható állapotának ellenőrzését javarészt a szociális gondozó és ápoló, valamint a szociális munkás dolgozók látják el. Háziorvosi kontrollunk volt hetente egyszer, ami szerencsénkre egy olyan orvos személyében volt képviselve, aki 24/7-ben mindig elérhető volt és segítőkész.

Hogy mégis mit őriztünk meg az átmeneti szállóból a lábadozóban? A negyven ellátottra jutó három szociális munkást, akikből a COVID végére maradt egyetlen személy. A bekerülő hajléktalan betegek / ellátottak / lábadozók szociális ügyeinek intézését. Lábadozó lévé ugyebár erre az átmeneti szállóra kórházi kezelést követően, a kezelőorvos megkeresésére vagy utcás hajléktalan esetén a hajléktalanok háziorvosának megkeresésére és ajánlására kerültek felvételre az emberek. Ebből következik, hogy állapotukat tekintve nagyon rossz egészségi állapotúak, sok esetben nem rehabilitálhatóak voltak a lakóink. Hajléktalanok lévén az ügyintézés az elemi okmányok pótlásával kezdődött, mert ugyebár az utcán vagy szállóról-kórházba és onnan utcára vagy szállóra flipperezés közben nehéz megőrizni az okiratokat, a közreműködő egyéb szociális szolgálatokat pedig általában a végső állomásra bízzák a teljeskörű ügyintézést. Az okmányok megléte esetén az ellátott állapotának megfelelően vizsgáltuk annak a lehetőségét, hogy valamilyen formában jövedelemhez juttatható-e? Vagyis ha időskorú, akkor a ledolgozott munkaévei alapján nyugdíjban vagy időskorúak járadékban részesülhet-e? Ha munkaképes és együttműködő, akkor az aktív korúak jövedelempótló támogatásaihoz juttatható-e? Illetve a nagyon ritka esetekben, aki munkavállaló volt, a lábadozása idején táppénzre vehető-e és azt meddig? És így tovább. Ezen felül nyilvánvaló feladatunk volt a mentális gondozás, amely alapvetően azt szolgálta volna, hogy a munkaképes és / vagy önálló életvitelre még alkalmas embereket visszavezessük a ellátórendszeren kívüli világba. Ennek gátat szabott az elmúlt évek azon tendenciája, ami alapján a lábadozó olyan nem-hajléktalan idősek lerakatává is vált egyben, akik családi kapcsolatok híján és az alacsony nyugdíjaknak köszönhetően egy súlyosabb megbetegedést követően elvesztették a lakhatásukat. A hajléktalan klientúrából pedig egyértelműen azok a kiöregedett, javarészt nem rehabilitálható és ezáltal nem csupán munkaképtelen, de az önellátásban erősen korlátozott egyének kerültek hozzánk, akikkel bárminemű mentálhigiénézésnek és mentorálásnak már nem volt érvényessége. A munkánk célja lett volna az is, hogy hosszú távon megoldjuk a lakóink állapotának megfelelő lakhatást, vagyis továbbhelyezzük őket idősotthonokba. Az önkormányzati fenntartású otthonokban azonban olyan méretes és végeláthatatlan várólisták vannak, hogy míg pár éve egy év volt a minimum várakozási idő, mára már inkább 2+ év, amelynek következtében az ellátottak nálunk ragadnak. Talán ennek is köszönhető az a jogszabályi módosítás, ami idén év elején az 1 (+1 opcionális) év maximális gondozási időt kivette az átmeneti szállók működési szabályozásából és időkorlát nélkülivé tették azt. Magyarán szólva az alacsony nyugdíjjal rendelkező, családi, rokoni vagy baráti kapcsolatok támogató háttere nélkül maradt idősek egészen nyugodtan aszalódhatnak halálukig a hajléktalan ellátásban. Nem egy olyan esetünk van a mai napig is, ahol kiderült, hogy az idős lakó nevén ingatlantulajdon van, aminek következtében az addig nem létező rokonok hirtelen előkerültek és sürgetni kezdték az ingatlan értékesítését. Azon túl, hogy elvileg ma Magyarországon szülőtartásra kötelezhető a gyerek, ennek a megvalósulása az ilyen szállók hathatós jogi szupportja nélkül sosem fog megtörténni, az ilyen elesett idős emberek kihasználását pedig csak próbálhatjuk megakadályozni, de a dokumentumok aláírásánál nem mi leszünk ott, hanem ő és a rokonok. Beiktatható lenne természetesen a gondnoki rendszer, ami azonban abszolút kiveszi a kezünkből az ügyintézés jogát, így az idős lakó továbbhelyezésében sem tudunk lépni, amíg a gondnok nem bólint rá. És az az igazság, hogy a gondnokoknál is az egyéni lelkiismeret határozza meg, hogy tesznek vagy nem tesznek lépéseket a gondnokoltjaik ügyében, vagyis a nálunk negyedik éve aszalódó, réges-rég nyugdíjas korú öregember azért nem jut jövedelemhez és azért nem helyezhető tovább, mert már a negyedik gondnok adta le az ügyét, panasz esetén pedig majd jön az ötödik, aki szintúgy az akták aljára teszi az öreg papírjait.

Hogy min lenne érdemes változtatni? Nos, alapvetően például a lábadozók jogi hátterén és finanszírozásán. Megfelelő formában időszakos gondozási otthonná alakítani és lehetővé tenni, hogy egészségügyi szakdolgozók végezzék a munkájukat, a szociális ügyintézést pedig abszolút leválasztani róla. Szükségletalapú ellátásról kellene szólnia a történetnek, ahol elsősorban egészségügyi problémákkal bent lévő emberek vannak, vagyis teljesen felesleges egy átmeneti szálló vagy akár krízisszálló égisze alatt működtetni az ilyen intézményeket, mert a szociális feladatokat egyetlen irodista is képes ellátni, a munka oroszlánrésze pedig ápolási-gondozási igények kielégítését jelenti.
Azt is fontos lenne figyelembe venni, hogy bár a hajléktalanok lábadozója a nevéből és profiljából fakadóan hajléktalan emberek ellátására szolgál, mégsem jelentheti az utcán már a közösségre nézve terhes és a saját egészségét is figyelmen kívül hagyó csövesek átmeneti lerakatát. A sebkötözés és ambuláns problémák ellátására nincs értelme becitálni az utcán rohadó egyéneket, mivel a lábadozás időszakát követően – ami többnyire addig tart, amíg túlzott alkoholfogyasztás miatt megszűnik a férőhelye – ugyanúgy az utcán, aluljáróban és kapualjban fog kikötni. Nyilván a „kenetes testvérek” és az „emberi jogok gerillaharcosai” mást mondanának, de aki teljes mértékben önsorsrontó és minden intelem ellenére a vesztébe rohan, azt a felajánlott és megadott segítség sokadik elutasítása után hagyni kell a vesztébe rohanni. Ennél sokkal durvább szemlélet működik az egészségügyben kimondatlanul: lásd onkológia – terminális betegeken történő gyógyszertesztelések (A beteg nem kap sem kemót, sem sugarazást, hanem valamilyen totál független szert tesztelnek rajta, mint pl. tömegnövelő sportolóknak. A családja kap némi alamizsnát, ő pedig kínok kínjával meghal. Pedig nem törvényszerű önhibának nevezni a genetikai hajlamot egy betegségre); idős betegek vagy hozzátartozó nélküliek, esetleg olyan betegek, akik a rendezett hátterük ellenére rosszkor voltak rossz kórházban. Ezzel szemben a lábadozóval kapcsolatban csupán annyit kellen papírra vetni és elfogadni, hogy nem arra való, hogy a saját magát időről időre félholtra rohasztó egyént feljavítsa azért, hogy utána ismét az utcán fetrengjen alkoholmámorban. Nem ártana tisztázni az ilyen félreértéseket.

Mit lehetne kezdeni az átmeneti szállókkal? Nos, a fővárosban működő egyik legnagyobb szervezet átmeneti szállóin piszok alacsonyak a térítési díjak, amelyek havi 8-11 ezer forintban merülnek ki. A klientúra egyik szállóról a másikra cirkulál, és ha van is valamilyen kigondozási siker, annak nagyon alacsony a rátája. Ha nincs értékén képviselve egy szállás, vagyis bagóért dobják hozzá bárkihez, akkor nem kell azon csodálkozni, hogy az ott végzett segítő munkát és annak folyamatát sem veszi komolyan az ellátott. Az ő részéről is sokkal nagyobb rizikóvállalásra lenne szükség, mert csak akkor képes megérteni, hogy az alapvető társas kapcsolatainktól kezdve a szervezett és szerződéses társadalmi viszonyainkig minden adok-kapok alapon működik. Olyan egyszerűen nincs, és nem is lenne tartható, hogy én mindent megkapok ingyen vagy bagóért.

Végül, de nem utolsó sorban  belinkelem a hajléktalanok nappali ellátásával foglalkozó szervezetek listáját:
https://www.kormany.hu/download/a/34/51000/Hajl%C3%A9ktalan%20nappali%20meleged%C5%91k%20list%C3%A1ja.pdf – A névsort és a boséges kínálatot már csak azért is érdemes alaposan átnézni, mert annak ellenére, hogy csupán a fővárosban 45 nappali ellátó intézmény működik, mégsem tekinthető jól kezeltnek az utcai hajléktalanság jelensége. Linkelem továbbá a szállásnyújtással foglalkozó intézmények listáját is, ahol a szállók helye és befogadóképessége is feltüntetésre került:
http://www.kormanyhivatal.hu/download/1/83/00000/szoc_int.pdf
Mindazonáltal, hogy a szálláshelyek száma sem mondható alacsonynak, sem az utcán életvitelszerűen tartozkodók száma, sem pedig a szállásfoglalók alapvető életfelfogása nem változott érdemben. Aki egyik nap szállón alszik, másnap lehet, hogy a haverjai között egy aluljáróban, aztán ismét szállón és ismét az utcán. Az alapvető problémája ennek a rétegnek és a közéjük beszűrődő kriminális elemeknek nem lakhatási jellegű, ezáltal a szociálpolitika eszközeivel nem kezelhető. A fent többször leírt és kifejtett módon ennek az embercsoportnak egyrészt mentális-egészségügyi eredetű problémája van, másrészt az alapvetően hibásan szocializálódott, önmagát ennek az antiszociális szubkultúrának a részeként elfogadó és normálisnak aposztrofáló gondolkodásmód megváltoztathatatlanságában rejlik a hiba. Ha ezt a segélyszervezetek nem képesek felfogni, mert a saját morálfilozófiai álláspontjuk miatt a valóságot kizárólag a saját szemüvegükön keresztől hajlandóak látni, azzal nem csupán a rájuk bízott hátrányos helyzetben lévő embereket lesznek képtelenek hatékonyan megsegíteni, de a médiában rendre megismételt síránkozásaik is ellenszenvessé fognak válni a többségi társadalom számára, hiszen a pátoszosak és jogharcosok fokozódó jelenléte ellenére sem következik be érdemi változás sem a klientúra életében, sem a pedig szűkebb-tágabb közösség életminőségében.

Forrás:

https://ritoszabolcs.wordpress.com/

Személyes benyomásaim a hajléktalan-ellátásról

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info