libabőr

A vonaton még érzem magamon a tusfürdődet,
reggel azt használtam zuhanyzásnál.
Ha már folyton úton vagyok, legalább
az illatod kísérjen el néha.
Ennek a versnek is
minden sorát más városban írtam.
Hajnalban kezed, délben már
idegen szél kócolja hajam és
érintésed kihűlt nyomán most libabőr.
Nem kérdezted, mégis válaszolnék de
egyszerre csak pár szó jön.
Ha gondolkodnom kell
rajta, már nem lesz igaz.
Megint vége van valaminek
egy napnak például. November
vége van és ma láttam egy kertet tele
virágokkal. A hangod
itt van, csak te nem. Ez az amit
nem lehet megszokni. A lap szélét amire
a huszadik verset írom rólad ezen
az őszön, eláztatta egy kiwi.
Valahogy minden felhő más
árnyékmintát rajzol az arcodra, mégis
reggel egy boldog gyermek
mosolyára ébredek. Az ágyon ülsz,
kezedben bögre. Kávé. Egy másik ágy,
egy másik bögre, ülök és
ideképzelem azt a mosolyt. A levegő
picit sűrűbb ott ahol a kézfejed
és az arcom találkozni szoktak.
A szétszórt sorok most
olyanok mint azok az összekötős rajzok, ahol
ha követed a számokat
egyszer csak ott lesz egy oroszlán mondjuk.
Vagy a kezed helyén a libabőr.

Karel Čapek: A keresztrefeszítés (Történelmi görbe tükör) – Szijártó Lőrinc kommentárjával

 

És magához szólította Pilátus Náhumot, aki a történettudományban járatos, tanult ember volt, és így szólt hozzá:
– Igen kellemetlen számomra, Náhum, amiért a ti nemzetetek fejébe vette, hogy keresztre feszítteti azt az embert. A mennykő csapjon belétek, hisz ez nyilvánvaló igazságtalanság.
– Ha nem volna igazságtalanság, történelem se lenne – mondta Náhum.
– Semmi közösséget se vállalok az egész üggyel – jelentette ki Pilátus. – Mondd meg nekik, hogy gondolják meg még egyszer a dolgot.
– Már késő – szólt Náhum. – Én ugyan az eseményeket csupán könyvekből követem, és ezért nem mentem el bámészkodni a vesztőhelyre; de éppen az imént érkezett vissza a takarítónőm, és elmondta, hogy már fölfeszítették és ott lóg jobbfelőli és a balfelőli férfiú között.
Pilátus homloka elborult, arcát kezébe rejtette. Kisvártatva megszólalt.
– Hát akkor ne beszéljünk róla. De mondd, kérlek, mit követett el a jobbfelőli férfiú és a balfelőli férfiú?
– Pontosan magam se tudom – válaszolt Náhum. – Egyesek azt mondják, hogy gonosztevő mind a kettő, mások meg úgy vélekednek, hogy afféle igehirdetők. A történelem szemszögéből nézve azt hiszem, hogy valami politikával próbálkoztak; csak az nem fér a fejembe, hogy a nemzet mind a kettőt egyszerre feszítette keresztre.
– Nem értelek – jegyezte meg Pilátus.
– A dolog így áll – magyarázta Náhum – néha az emberek a jobboldalit feszítik meg, néha meg a baloldalit; a történelemben mindig is így volt. Minden korszaknak más mártírjai vannak. Van olyan idő, amikor azt vetik a tömlöcbe vagy juttatják keresztre, aki a nemzetéért harcolt; máskor aztán az kerül sorra, aki azt hirdeti, hogy a szegények, a rabszolgák javáért kell verekedni. Ezek ketten váltogatják egymást, és mindegyiknek megvan a maga ideje.
– Aha – szólt Pilátus. – Ti tehát megfeszítetek mindenkit, akinek a szándéka jó és becsületes.
– Körülbelül így – bólintott Náhum. – De a dolgoknak van egy bibije. Néha azt vélnéd, hogy ezek a szóbanforgó emberek inkább a másik párt elleni gyűlöletet szítják, mintsem az általuk hirdetett rendes dolgokat segítenék elé. Az emberek mindig valami szépért, valami nagyért feszítik keresztre. Az, aki éppen ott lóg a kereszten, az életét egy nagy ügyért áldozta; de az, aki elhurcolta a kereszthez és odaszögezte, az, Pilátus, rossz és bitang, még a képe is csúnya és undorító. Bizony, Pilátus, a nemzet nagy és szép dolog.
– Mármint a miénk, a római – szólt Pilátus.
– A miénk is – mondta Náhum. – De a szegények igazsága is nagy és szép dolog. Csakhogy ezek az emberek belefulladnak a gyűlöletbe, a haragba, mindeme nagy és szép dolgok kedvéért; a többiek meg hol az egyikkel tartanak, hol a másikkal, és mindig segítenek keresztrefeszíteni azt, akin éppen rajta a sor; esetleg csupán messziről nézik az egészet és azt gondolják, úgy kell neki, miért nem tartott a mi pártunkkal.
– De akkor mért feszítik meg a középsőt? – firtatta Pilátus.
– A dolog így áll – válaszolt Náhum – ha a baloldali marad felül, keresztre feszíti a jobboldalit, de legeslegelőször a középsőt. Ha a jobboldali győzedelmeskedik, keresztre viszi a baloldalit, de még előbb a középsőt. Megeshetik persze, hogy a dolgok összebonyolódnak és harcra kerül a sor; ilyenkor aztán a jobboldali és a baloldali együttesen feszíti meg azt, aki középütt van, mert nem szánta el magát, hogy melyikkel tartson a másik kettő közül. Ha felmennél a házad tetejére, ellátnál innen Hakeldama mezejére, jobbfelől a gyűlölet, balfelől a gyűlölet, és közöttük az, aki szeretettel, értelemmel akarta megjavítani a világot, legalábbis azt beszélik róla. Láthatnál még egy seregnyi embert, akik bámészkodnak, és közben az ebédjüket majszolják, amelyet előrelátón magukkal vittek. Mintha beborulna; most majd mind rohan haza, hogy ne ázzon meg a köntöse.
A hatodik órában sötétség borult az egész földre, és nem oszlott el a kilencedik óráig. A kilencedik órában az, aki a középső kereszten függött, nagy hanggal kiáltotta: „Elói, elói, lama zabachtani?” És ím, a templom függönye föntről le kettébe hasadt, a föld remegett és a kősziklák repedeztek.

 

 

 

 

 

 

1932

(Karel Čapek: Történelmi görbe tükör. Európa Kiadó. Bp. 1957. 82-84.)

 

Karel Čapek remek novellagyűjteményéből, a Történelmi görbe tükörből egyetlen novellát választottunk,  A keresztrefeszítést.
Pilátus hívatja zsidó írástudóját, a tudálékos Náhumot, hogy magyarázatot találjon Jézus keresztrefeszítésére.  A római helytartó a politika miértjeiről csak igen ködös fogalommal bír, ugyanakkor  bűntudat gyötri, hisz tisztában van a saját feleősségével.  A voltaképpeni fejtágítás  akkor kezdődik, amikor a két latorra terelődik a szó.
Náhum a két latorban két modern politikai világnézet képviselőjét látja: a jobboldali latorban a modern jobboldalét, a baloldaliban a baloldalét. Szerinte csak az a különleges, hogy egyszerre lettek megfeszítve. Mivel egyszer a jobboldali nyer, másszor a baloldali, és olyankor “természetesen” keresztre feszítik a másikat. „Minden korszaknak megvannak a maga mártírjai”, magyarázza a bölcs Náhum tündéri cinizmussal. Ugyanakkor siet leszögezni: a két oldal eszméi egyaránt elfogadhatók és nemesek. Hiszen szép dolog a nemzetért harcolni, ahogy szép dolog a szegények és rabszolgák érdekeiért küzdeni. De ezek az emberek már belefulladtak a másik tábor utálatába, és inkább a gyűlölet hajtja őket, mintsem az elveik. 
Pilátus ekkor teszi fel a jogos kérdést: „akkor miért feszítik meg a középsőt?”. A válasz elsőre talán meglepő, de teljesen logikus. Ha a jobboldali nyer, keresztre feszíti a baloldalit, de előtte a középsőt. Ha a baloldali van hatalmon, a jobboldali kerül a keresztre, de még előbb a középső. Ha pedig egy pillanatra összefognának, akkor előállhatna az a helyzet, hogy ketten együtt feszítik meg a középsőt, hiszen az nem határozta el, hogy melyikükhöz csatlakozzék.  Čapek persze nem érhette meg a II. világháborút, ahol az egyik a nemzet faji alapon  hirdette felsőbbrendűnek magát, a másik pedig a társadalmi/vagyoni osztályok teljes felszámolására törekedett, és egyik sem félt brutális eszközökkel élni. És mind a két hatalom üldözte azokat, akik azt hirdették, hogy ezek az eszmék nem érik meg a tömegek terrorizálását.
A hit a politika mártírja. Kereshetünk egyetemes érvényű tanulságot is ebben a nyúlfarknyi politikai példázatban, de azt hiszem, mi, kelet-közép-európaiak értjük a leginkább.  És nemcsak a politika “miértjeit”, hanem a gaztettekhez asszisztáló Náhum szemforgató magyarázatát: “Ha nem volna igazságtalanság, történelem sem lenne”.

Szijártó Lőrinc

Illusztráció:  Zdzisław Beksiński

 

Egy tiszta lelkű ember (V. rész)

LEÁNYKÉRÉS

– Köszi, ennyi!

– Hú, azért modellt ülni sem könnyű! – szusszantott a tanítónő. – Hadd lássuk, milyen vagyok szerinted! – lépett kíváncsian a vászonhoz. – Ez vagyok én? – nézett kikerekedett szemmel a fiatalember képére.

– Nem tetszik?

– Olyan… olyan furcsa kép, mintha nem is lennék. Ez a mosoly!

– Mona Liza mosolya – tréfálkozott a műkedvelő tiszteletes.

– Nem, az övé titokzatos, megfoghatatlan. Az enyém egyszerre rokonszenves és visszataszító. Ez a nő egy… egy démon, de angyal is ugyanakkor – harapott az ajkába Margitka. – Rossz ómen. Én nem vagyok babonás, de az az érzésem, még szerencsétlenséget hozhat rám, úgyhogy jobb, ha be sem fejezed.

A pap majdnem elnevette magát. Tudta, milyen babonás, ezért egy szóra ráhagyta. Ha ez az érzése, majd fest róla egy másikat. Kedve, festéke van hozzá, a többi majd csak kialakul.

– Milyen szép festmény! – dicsérte meg ezzel szemben Madarast a szabónő, amikor beugrott megnézni, hogy halad János a festéssel. – Majd kifüggesztjük Margit szobájába az ágy fölé.

– Ezt nem! – dobbantott dacosan a tanítónő. – Vagy egy másikat, vagy egyet se!

– Ne légy csacsi! Egy ilyen értékes képet? Mennyibe kerülne, ha eladnánk?

– Egy ilyen festmény? Attól függ, úgy 50000-100000 forintba.

– Te jó isten! Fessen csak tovább nyugodtan, Jánoska!

Az előbb a lelkész, most a lány engedett. Érdekes, bármilyen makrancos is volt a kisasszony, az édesmama így vagy úgy, de mindig le tudta őt szerelni.

– Hogy tetszik Margitnak a festményed? – kérdezősködött később Ákos is, akinél megint megszállt Madaras.

– Az anyjának nagyon, neki annál kevésbé.

– Eddig jó, és… te? Ne haragudj a kérdésért, de attól tartok, hogy kép ide, kép oda, rosszul áll a szénád, barátom.

– Ákos! – szólt rá a felesége figyelmeztetően. – Szerinted ez rád tartozik?

– Én csak figyelmeztetni szeretném. De hallgathatunk is az afférról.

– Miféle afférról? – figyelt fel a tiszteletes.

– Nos, az a nagy helyzet, hogy kár a gőzért, mert amiben te sántikálsz elég reménytelen, ugyanis… Eláruljam? Csöppet sem tetszel a mamának.

– No, ez nem lep meg, már jó ideje sejtettem.

– Jól sejtetted. De ez még nem minden: már el is jegyeztette Margitkát.

– Aczóval?

– Aczóval. Most meg hova futsz? Tudni akartad az igazat, hát megtudtad.

– Kösz az információt és a vendéglátást – kezdett pakolni gyászos arccal, csöndesen.

– És a vizsgálatok? Még ki sem vizsgáltak, úgy tudom.

– Nem, tényleg nem, ezért egyelőre maradok – csukta vissza a bőröndjét.

Az az igazság, hogy pont ennek ürügyén kért szabadságot újólag. Fájt a háta, és jókora csomókat észlelt rajta az orvosa, aki csonttuberkulózisra gyanakodott. Egyszóval az eredményt mindenképp meg kell várnia, miközben persze magyarázatot is kér Margittól.

– Nagyon bánt? – puhatolódzott Ákos együttérzően. – Hidd el, nem érdemes bánkódnod, mert ez a lány nem való hozzád, Jánoska. Talán nem szép tőlem, hogy így beszélek az unokatestvéremről, viszont azt sem nézhetem, hogy padlóra fektessen egy ilyen tiszta lelkű jó embert.

– Egyszóval kurva. Mondd csak ki bátran. Túlélem.

– Az azért nem – tiltakozott Ákos felesége. – De építeni sem lehet rá. Mondjuk úgy, hogy szeszélyes és az átlagosnál érzékibb, aki mindig abba szerelmes, akivel utoljára diskurált.

– Ez sem sokkal biztatóbb. És a mamája?

– Úgy vezeti, mint a kanca a csikóját. Margit ugyan néha fel-fellázad, azért többnyire az történik, amit a mama parancsol.

– Ráadásul lelketlen, szavamra, nagyratörő és számító. Én kétszer is meggondolnám, hogy ilyen famíliába nősüljek – tódította Ákos, majd másról kezdtek beszélni.

A lelkész szívdobogva aprított másnap a leletekért a kórházba. Negatív – lélegzett fel megkönnyebbülten. Vérnyomás, cukor, tüdő, szív rendben, ugyanígy ártalmatlannak bizonyultak a csonttuberkulózisnak tűnő jelek is. Ezzel szemben enyhe, tartáshibából eredő hátgerincferdülést állapítottak meg…

–… melynek kezelését azonnal meg kell kezdeni – tanácsolta az orvos Jánosnak. – Ezentúl figyeljen jobban oda, hova és hogyan ül! Főleg a számítógép előtt, ússzon sokat, és járjon gyógytornára. Ettől remélhetőleg rendbe jön.

Megkapván a jelentést benézett az esperes úrhoz is, aki valamiért sürgősen magához rendelte.

– Valami baj van, nagytiszteletű úr?

– Ahogy vesszük – válaszolta a hófehér hajú, jóságos tekintetű főpap. – Azért kérettem ide, hogy tisztázzunk egy-két problémát, tudniillik, feljelentették, tiszteletes úr.

– Engem? – ütközött meg Madaras. – Kicsoda? Miért?

– Tázlári lakosok, többet nem mondhatok. Nézzük! – húzott elő egy ívpapírt az esperes. – Azzal vádolják, hogy elűzte a kisebbséget: két romát meg egy zsidót, név szerint Rubin Arankát a faluból.

– De hisz ez abszurdum! Ahhoz polgármesternek vagy legalábbis rendőrnek kell lennem, ugyebár. Fordítva még megeshet. Volt rá példa, amikor kiszekáltak a lakosok egy papot a faluból. Várjunk csak! Vajon nem ezt akarják tenni velem is? – ült ki János arcára a szomo­rúság.

– Hát ennyire gyűlölik?

– Tudtommal nem. Egy-két rosszakaróm valószínűleg nekem is van, de a többség állítólag szimpatizál.

– Akkor semmi gond, és kérem, nyugodjék meg! Mi nagyon jól ismerjük önt ahhoz, hogy hitelt adjunk holmi rágalomnak. De a feljelentés feljelentés, azt ki kell vizsgálni, még ha bizonyíték sincs ön ellen. És ilyen egyelőre nincs, úgyhogy hallgasson végig nyugodtan.

János szívébe nyugalom és béke költözött.  Milyen jó, hogy ebben a kegyetlen, agyonhajszolt világban is vannak ilyen kedves, megértő emberek, mint ez a kecskeméti esperes.

– Pro secundo: azt állítják, hogy az állam ellen uszítja a híveket, szabotálja a választást, és rendszeresen kompromittálja tiszteletreméltó hon- és városatyáinkat.

– Ebben van valami, de csak annyiban, hogy nem csinálok politikai gyűléstermet a templomból. Hiszen Jézus is ezt tette, amikor kiűzte a kufárokat onnan, nem igaz?

– Pro tertio: ön botfülű, ami elfogadhatatlan egy lelkésztől, ezért ha másért nem, már emiatt is megérdemelné, hogy leváltsák – mosolygott az esperes.

– Nevetséges! Akkor hogy mehettem át a teológiai alkalmassági vizsgán? Mellesleg hegedülni és zongorázni is tanultam, amiről a nagytiszteletű is könnyen meggyőződhet, ha ellátogat hozzám ma este a Pethő család házába.

– Miért? Mit csinál ott? Egyáltalán kicsoda ez a Pethő úr?

– Nem tetszik ismerni? Pedig ő azt állítja… Mindegy, nem számít. A lényeg az, hogy itt szoktam muzsikálni mostanában esténként.

Miután a tiszteletes minden vád alól tisztázta magát, estefelé újra becsöngetett Margithoz.

– Ejnye, rossz fiú, hol voltál ma egész nap? – ölelte át kitörő örömmel Margitka. –Így aligha fogod befejezni „életed főművét”.

– És te? – bontakozott ki a karjaiból hidegen Madaras tiszteletes. – Mit csináltál te reggeltől mostanig?

– Reggel segítettem a mamának a konyhában, délután egy barátnőmnél traccsoltunk.

– Nem Aczó Lacinak hívják véletlenül a barátnőd?

– Már megint féltékenykedsz? – nézett rá rosszallóan a csillogó szemű, barna arcú tanítónő.

– Megint? Most fordult elő másodszor, és most sem alaptalanul, mert amit te tettél, arra nem is találok szavakat.

– Miért, mit tettem?

– Meg sem említetted, hogy Aczó Laci menyasszonya vagy. Vagy csak a napokban jegyeztétek el egymást?

– Az anyám akarta. Te mit csináltál volna a helyemben?

– Na nem, ez egyszerűen képtelenség! Hány éves vagy te tulajdonképpen?

– Miért bántasz! – szökött a könny Margit szemébe. – Én mondtam, hogy nem akarom.

– Kivéve azt, hogy engem szeretsz, más szóval foglalt vagy, mert én akarlak megkérni.

– És? Megkértél?

A lelkész meghökkent. Tényleg nem is kérte még meg! Szegény bárányka, így nem csoda, hogy elbizonytalanodott, mert mit gondolhatott magában? Itt van ez a papocska, udvarol nekem, becézget, aztán felül a buszra és egy évig nem látom. Laci viszont marad, és ő nem csak pukedlizik, cselekszik is.

– Bocsáss meg! Igazad van. Akkor most kérlek meg – fogta kezébe a leány bársonyos, puha kacsóját. – Margitkám, angyalom, légy a feleségem!

A tanítónő arca lángba borult.

– Istenem, Jánoskám! Megyek, szólok a mamának.

Drága gyermek! És ő még azt hitte, összejátszanak ellene. Várt öt percet. Senki. Nem valami biztató jel, különben már rég kilibegett volna eléje a ház táncos lábú úrnője. Tíz perc. Ebből vihar lesz, talán nem is lenne tanácsos bevárni. Végül nyílt az ajtó, és Pethő úr toppant a szobába. Mögötte Margitka szorongott, amíg az anyja vissza nem húzta az ajtóból. Egy darabig szótlanul járkált a tűkön ülő pap előtt, majd hirtelen megállt, és ráreccsentett a lelkészre.

– Azonnal hagyja el a házunkat!

– Kérem! – roskadt magába a fiatalember. – Nem igen értem, miért haragszik annyira, de előbb el szeretnék búcsúzni a lányától.

– Felejtse el! A lányom Aczó László tanár úr menyasszonya. De ha történetesen nem lenne, akkor sem adnánk magához – keményítette meg hangját a ház ura, aki általában nem sok vizet szokott zavarni, éppen ezért elég furcsának tűnt, mitől lett ilyen agresszív egyszerre.

– Maga sem? Pethő úr, válaszoljon, kérem, őszintén: mi kifogása van ellenem?

– Nekem semmi – kerülte el János tekintetét zavartan. – Illetve semmi jelentősége. Így határozott a család, maga… maga Margit is, ezért nyomatékosan megkérem, hagyja békén a lányomat.

– Margit is? – kapta fel a fejét tiszteletes. – Ebben az esetben ajánlom magamat!

Mint egy ágyúgolyó robbant ki a szobából, s meg sem állt a barátja házáig. Még lett volna ugyan néhány kérdése, de most már ennek sincs semmi, de semmi jelentősége.

– Holnap reggel hazamegyek – jelentette be letörten. – Immár semmi dolgom ebben a városban.

Alig aludt el, úgy éjféltájt a mobiltelefonja muzsikálta fel legmélyebb álmából.

– Én vagyok, Margitka. Csak azt szeretném veled közölni, hogy én még mindig téged szeretlek.

A fiatalember válaszra sem méltatta, kikapcsolta a telefont, és visszahanyatlott az ágyára. Újabb csengetés. Nem vette fel. Minek? Egy kosár az kosár, a többi púder, hamuka, amit meghallgatni sem érdemes. Reggel összecsomagolt, és irány a buszállomás! Már majdnem felszállt a vadkerti járatra, amikor Margit sompolygott eléje.

– Várj, ne menj még! Előbb hallgass meg, könyörgöm!

– Á, Pethő kisasszony! Micsoda véletlen! Nem fél attól, hogy meglátják? Vagy itt van a papa, mama is a közelben?

– Nem hallgatsz meg?

– Késő. Ehhez kicsit hamarabb kellett volna felébredned. Üdvözlöm a papát és a tisztelt tanár urat!

– Átadom – gördült ki egy könny Margit szeméből.

– Eh, üsse kő, nehogy a végén azzal vádolj meg, még esélyt sem adtam, hogy védekezz – lágyult el a lelkipásztor, aki inkább vállalta, hogy megbántsák, minthogy ő bántson meg másokat. – Igyunk meg egy kávét, és traccsoljunk.

– Nézd, nekem se traccsolni, se magyarázkodni nincs kedvem – mondta a lány, amint leültek egy kávéházi asztalhoz. – Nincs is miért, ugyanis összevesztem a mamával – hangsúlyozta bágyadtan, mint aki egész éjjel nem aludt. – Méghozzá miattad. Kell ennél több bizonyíték, hogy szeretlek?

– A mamával? És ezt el is higgyem, Grétácska?

Így szokta nevezni Aczó Laci Margitot.

– Pillanat! Most jön a nagyágyú: még az este szakítottam Lacival.

– Ez azt jelenti, hogy… Nem, ezt tényleg nem tudom, nem merem elhinni.

– Pedig ez az igazság: a te feleséged akarok lenni, és… és ezt meg is mondtam a mamának.

– Köszönöm, köszönöm! Angyal vagy! – pattant fel ujjongva a tázlári tiszteletes, és összevissza csókolta a formás, szép arcú pedagógust.

– Jaj, ne, kérlek, állítsd le magad! Mindenki minket néz!

– Gyere, vegyük meg a jegygyűrűt! Van egy kis pénzem, amit kocsira spóroltam.

– Most? Azonnal?

– Azonnal, bár ha jobban meggondolom… – torpant meg tétován. – Isten látja lelkemet, ez mégsem olyan egyszerű.

– Úgy, szóval meggondoltad magadat.

– Nem, dehogy, csak… Uram, segíts, most mit tegyek?

– Akkor nem értem, mi itt a probléma. Esetleg elmagyaráznád nekem is?

– Természetesen nagyra értékelem, hogy végre önállóan, szívedre hallgatva döntöttél. Utóvégre felnőtt vagy, és a te életedről csakis te dönthetsz. Viszont emiatt elmarad a szülői áldás is. Érted, angyalom? Nem lesz áldás a frigyünkön, ami egyházi szempontból elég riasztó körülmény.

– Hát akkor elmarad – legyintett közömbösen Margitka. – Kit érdekel manapság az ilyesmi?

– Például engem, miután véletlenül éppen pap vagyok.

– Meg egy picit bolond is – nyomta meg Madaras orrát évődve. – De én pont ezért szeretlek.

– Kösz a bókot. Meggyőztél, végső soron ez még csak eljegyzés. Az esküvő még egyelőre odébb van, addig meg csak meggyőzzük az édesanyádat is valahogy. Szerintem nézzük meg először a gyűrűket, hadd lássam, mennyi pénzt vegyek ki a folyószámlámról.

– Hurrá! Lá-lá-lá-lá! – énekelte Mendelssohn nászindulóját.

Elsétáltak egy ékszerüzletbe, és kiválasztottak két csinos, 14 karátos jegygyűrűt.

– Imádlak. Szegénykém, így nehezen jöhet össze a pénz arra a járgányra.

Most János legyintett, és kivett 70 000 forintot. A kijáratnál beleütközött egy pakombartos férfiba, akivel egyszerre lépett ki a bankházból.

– Bocsánat! Igazán nagyon sajnálom!

– Nem történt semmi. Én kérek elnézést.

– Rinocérosz! – nézett utána a tanítónő. – És buzi is – tette hozzá megvetően. – Úgy simogatott végig, mint nagyanyám a macskáját.

– De Margitka! – fintorgott Jánoska. – Jaj, ne! A pénztárcám! – kapott elfehéredve a zsebéhez.

– Ellopták?

– Hál’ Istennek nem – tapogatta ki a tárcáját.

– Hát ezért fogdosott úgy az a nyomorult! Azért csak kukkants bele! Az ördög nem alszik.

– Nem hiányzik egy forint sem.

– Szia, cimbora! – fékezett néhány perccel később egy Skoda mellettük. – Hogy vagy, barátom? – szállt ki belőle egy fekete szemüveges figura. – Nem ismersz meg? Én vagyok a Józsi, régi osztálytársad még az általánosból, emlékszel?

– Nem.

– Szállj be, kérlek, itt nem szabad megállni – tuszkolta barátságosan a kocsiba.

– De én… Margitkám!

Elrobogtak. A hátsó ülésen hárman szorongtak. Egy vékony, szemüveges, egy szakállas, szintén szemüveges, közbül pedig a tázlári.

– Motozd meg! – parancsolta a szakállas, miután hosszú, szokatlanul hosszú ideig tanulmányozta a csőbe húzott ifjút.

– Örömmel – esett neki durván a kis sovány. – 80 000 forint.

– A kurva életbe! Ezért kár volt az ipsét kiszúrni.

– Adják vissza a pénzemet! Kérem! Van szívük maguknak? Nemsokára nősülök, ebből vennék a menyasszonyomnak jegygyűrűt.

– Kuss! Kidobjam?

– Mennyei Atyánk ne hagyj el!

– Eszedbe ne jusson! Kihajtunk a város szélére, és kezelésbe vesszük egy kicsit a vőlegényt.

– Ismered? – fordult hátra a kocsivezető mellett ülő, idősebb címbora.

– Soha életemben nem láttam.

– Akkor kidobjuk. A lóvé megvan, mi kell még? Nyomjunk entert, és dekkoljunk!

– Felőlem dekkolhatsz, én maradok, és eljátszom ezzel az imádkozó sáskával.

– Én is – rötyögött a kis sovány. – Én imádok, mindig is imádtam játszani.

– Ti nem vagytok komplettek. Vili?

– Nekem nyolc – rántotta meg a vállát a vezető.

– Stop! – intett csakhamar a vezérnek tűnő szakállas. – Kiszállunk!

Alkonyodott. Még néhány perc és az augusztusi nap tányérja eltűnik a távolban meredező háztömbök közt. A közelben senki: se ház, se ember, csak egy óriási szeméthegy domborodott szerényen.

– Add ide a brifkót! Ebben tényleg csak négy húszezres van! – kólintotta fejbe Madaras Jánoskát! – Nem tudott legalább egy milliót kivenni? Kutasd át újból, hátha találunk még ővőlegénységénél valamit! – parancsolt a soványra.

Találtak: egy karórát, mobiltelefont meg egy smaragd-, zafír- és rubinköves gyűrűt is.

– Kasa! – dörmögte az idősebb. – De ezt elintézhettük volna útközben anélkül, hogy ezért idedöcögjünk.

– Ha nem tetszik, még mindig elmehetsz. Odaadjuk a részed, és le is út, fel is út.

– Oké, osztozzunk!

– A karórát vagy a telefont akarod?

– A karórát.

– Vili?

– Nekem nyolc.

– Vigyed, vele 25 000 forintot. A mobil Vilié, a gyűrűn meg megosztozunk Csorbafogúval és Téglával.

– Téglával miért? Osztozik a franc vele, különben sem tud semmiről! – morgott a sovány, azaz csorba fogú bűnöző.

– Mert így igazságos, te észkombájn, Ő szerezte a klienst, mi csak begyűjtöttük, ne felejtsd! Ó, az a magasságos! Hova tűnt a vőlegény?

– Ott spurizik, kapjuk el! – mutatott Jánosra, aki kihasználván az alkalmat, megpróbált észrevétlenül elillanni.

Egy perc alatt befogták, és a földre teperték.

– Segítség! Tolvajok!

Erre akkorát vágtak a szájára, hogy még a vére is kiserkent.

– Nem értem? – lóbálta fejét az idősebb. – Miért nem hagyjátok legalább most elmenni?

A szakállas ügyet sem vetett az öregre.

– Vetkőzzön le! – rúgott a pap hasába.

– Jé, nem is tudtam, hogy meleg vagy?

– Nem meleg, csak kíváncsi, hova dugta el a többi lét. Pucérra, vőlegény, pucérra! Engem ugyan nem vág át!

– Éljen! Pucérra! Hű, de jó kis hecc! – sárgálltak a sovány megmaradt fogai. – Mit szólsz hozzá, Vilikém?

– Nekem nyolc.

A pap némán levetkőzött. Tisztába volt vele, hogy hiába is érvelne. Talán, ha könyörög… Még az sem kizárt, hogy pontosan ezt várja. De ebből nem eszik, ennyi önérzet még van benne. Csak tudná, mit akar azonfelül, hogy mindenéből kifossza. Mit és miért, amikor még csak nem is ismeri – nézte meg a férfit magának még egyszer. Ez a napszemüveg… ! Talán, ha levenné, és a szakáll is sokat takarhat, főleg, ha csak álszakáll.

– Semmi bagó, öltözhet, vagy tudja, mit? Beszélgessünk egy kicsit a nőjéről!

Aha, Margitról, vagyis nem politikus a delikvens! De akkor kicsoda? Valamelyik atyafi a faluból, vagy a tanár, illetőleg Pethő úr bérelt fel valakit? Ez sincs kizárva, aminek csupán az mond ellent némileg, hogy ilyen villámgyorsan aligha szervezhették meg az akciót.

– Nagyon szereti? Ugye, az volt az, aki mellől elhappoltuk a városban?

– Igen, ő volt az.

– Jó bőr. Szívesen elvenném magától, ha lehetne. Előfordult már magával, hogy elszeressék a csajsziját?

– Nem.

– Elég hülye érzés, amit persze csak az érthet meg igazán, akivel ez szintén megesett.

– Milyen csini fogsora van az ürgének! – fricskázta meg János orrát a csorba fogú. – Ááá! Nyisd ki a szád, hogy kiverjem!

– Majd később, Csorba, később! Most én foglalkozom vele, ha nem látnád.

– Köszönöm. Ideadná, kérem, a ruhámat?

– Nem. Minek a ruha ilyen melegben? Hol is tartottunk?

– Hehehe! Hihihi!

– Nézzük fordítva: előfordult már magával, hogy maga szerette el a más csajsziját? – nézett merően a vezér János szemébe.

– Soha – válaszolta a fiatalember, de azért elgondolkozott a kérdésen.

Egyszer, még gimis korában volt egy osztálytársa, a Sík Samu. Az erősen legyeskedett egy lány körül, akinek a nevét már el is felejtette. Samu pattanásos arcú, erős, de bárdolatlan fiú volt, a leány szép, okos és jól nevelt, ezért ügyet sem vetett a fiúra. Ezt még elviselte volna Samuka, de hogy pont miatta, pont egy ilyen nyápic pubiért mellőzzék, túl sok volt a macsónak, s egyre azon töprengett, miként bosszulhatja meg magát. Aztán a sors elszakította őket egymástól. Ő Budapestre került, Samu állítólag Szolnokra! Nem is jutott volna eszébe, ha nem jön közbe ez az incidens.

– Milyen prímán hazudik!

– Honnan tudja? – csapott rá a lelkipásztor. – Ismer engem?

– Nem ismerem.

– Akkor miért nem adja vissza a ruhámat? Kifosztott, megalázott. Nem elég ennyi magának?

– Ezt kérdezem én is – köpött az idősebb dühösen egy bokorba.

A szakállas mélázva nézett a lenyugvó nap felé, amiből már alig látszott egy tenyérnyi darabka.

– Nincs gyönyörűbb dolog a világon, mint amikor a nap lebukik egy domb mögött. Micsoda színek, illatok! – szippantott a levegőbe patetikusan. – És ez a csönd!

– Javaslom: heréljük ki a vőlegényt! – nyerített fel a csorba fogú.

– Menjetek a fenébe! – köpött az idősebb egy bokorba. – Gyere, Vili, fizetek neked egy konyakot – vágta magát a kocsiba, és faképnél hagyták a soványt meg a szakállast.

– Még ilyet! – prüsszögött a csorba fogú. – Ezek itt hagytak kocsi nélkül bennünket. Vili, Fazekas, gyertek vissza, az anyátok mindenit! – szaladt néhány métert utánuk. – Most mit csináljunk?

– Mint mondtam, szívesen elvenném a csajt magától – húzott elő a vezér egy rúgós bicskát. – Ugye, Csorba, ezt mondtam?

– Igen, de…

– És még mit?

– Dunsztom sincs. Ha lehetne?

– Eszes fiú! A barátom – paskolta meg a sovány arcát kegyesen. – Oké! Ha nem, nem! De akkor maga se legyen az övé, a szentségit!

– Bárcsak tudnám, miért gyűlöl annyira! – sóhajtott a tiszteletes. – Árulja el, és ígérem, mindent megteszek, hogy jóvátegyem a hibámat.

– Vajon mit szólna a becses Margitja, ha ezzel a késsel vésnék itt a homlokára egy keresztet?

– Juj, de izgis! Csináld gyorsan, hadd lássam!

– Miért pont keresztet? Eszerint tudja, hogy pap vagyok?

– Pap? – riadt meg a kis keszeg. – Miért nem mondta hamarabb? Papokhoz nem nyúlunk.

– Pap, nem pap, egykutya. Majd meglátjuk, ilyen pofával is fog-e a kisasszonynak tetszeni.

– Mindegy, én nekem semmi kedvem elkárhozni, mert aki papot bánt, az az Urat is megbántja. Mint a bátyám, bele is rokkant szegény testvérem.

– Belerokkant, mert hülye volt. Rákapott a narkóra, holott nagyon jól tudta, milyen következményekkel jár az efféle.

– Mi? Te… te hülyének nevezed a bátyómat?

– A papok isten szolgái, ilyen értelemben tehát tabuk, ahogy ez a jóember is állítja – erősítette meg Madaras tiszteletes a sovány naivitására építve. – Maguk meglopták isten szolgáját, amit én meg is bocsájtok, de az Úr nem felejt, és nem kezeskedem róla, hogy ő is megbocsát.

A sovány most rémült csak meg igazán. Egy-két percig habozott, majd visszaadta a 25 000-et.

– Most kvittek vagyunk, és kérem, ne haragudjék! Esetleg imádkozhatna értem meg a tesómért. Ha tényleg pap, magát biztosan meghallgatják odafönn.

– Mindnyájunkat meghallgatnak, de legyen, ahogy akarja – mormolt el egy imát a tiszteletes.

– Köszönöm. Meg is áldana? Vagy ennyit már mégsem kérhetek?

– A mindenható Istennek, az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek áldása szálljon rád és maradjon veled mindenkor. Ámen.

– Nesze neked XXl. század! – hüledezett a szakállas. – De ha már itt tartunk, nem járna közbe értem is? Kérje meg az Úristent, hogy nyerjek a lottón két milliárd forintot!

– Jé, erre nem is gondoltam! – csillant fel a sovány szeme sóváran. – Szép summácska, de én akár 25000-el is beérném, vagyis ugyanannyival, amennyit az előbb adtam vissza magának.

– Sajnálom. Az anyagi javak nem az én reszortom. Erre ott az állam meg az önkormányzatok. Engem, ellentétben magukkal, csak és csakis a lelki üdvösségük érdekel. Megkaphatnám végre azt a nadrágot?

– Tessék! – nyújtotta át a pap ruháját.

– Még nem, barátom, még nem! Majd, ha én is végeztem – kapott utána a szakállas.

Az egyik húzta jobbról, a másik húzta balról, amíg a nadrág, reccs, szét nem szakadt rendesen.

– Ennek annyi, de tudja mit? Beszólok egy havernek, hozzon magának egy másikat – kaparta elő mobiltelefonját a kis csorba. – Bocs, főnök, ne haragudj, de megesküdtem a bátyámnak, hogy többé egy ujjal sem nyúlunk a papokhoz.

– Én meg arra, hogy kikészítem, és vele együtt téged is, ha nem pucolsz el rögtön az utamból – játszadozott késével a szakállas. – De addig is add ide azt a ketyerét!

– Neked nincs? Használd a tiédet! Oké, oké, parancsolj!

– A papét is! Tudtommal csak a suskáját adtad vissza, vagy rosszul emlékszem? Helyes! Most offolhatsz. Baj van a füleddel? Lelépni, hogy fordulnál fel a bátyáddal és kurva anyáddal együtt, te gennyláda!

A két férfi farkasszemet nézett egymással.

– És a mobilok?

– Tiszteltetem a tesódat.

A férfi úgy tett, mintha elmenne, a szakállas mellé érve azonban egy villámgyors ütéssel kiütötte a kést a kezéből. Erre olyan balhé kezdődött, amit a tiszteletes csak filmekben látott mindeddig.

Érdekes fordulat! Talán szét kellene választani a feleket. Kellene, de még inkább elfutni, még mielőtt őt is megvernék. Fogta magát hát, és észrevétlenül elfüstölt, két perc múlva pedig már úgy szaladt, mint az áram a huzalban. Rövidesen feltűntek az első házak, üzletek. Ekkor döbbent rá, hogy még mindig ruhátlan. Ez is filmbe illő jelenet, amin biztosan jót mulatna, ha csakugyan film lenne. De hát nem az! Ez itt bizony a meztelen valóság, s ami még rosszabb, még csak nem is néző, hanem szereplő, szenvedő alany is egyúttal. Hm, valahogy ruhát kellene szerezni, mert így pucéran mégsem sétálhat végig a városon! Az ám, de honnan, ez itt a dilemma. Éppen egy udvar mellett tépelődött, amikor észrevett odabenn egy ruhaszárító kötelet telis-tele frissen mosott ruhával. Hát innen! – ütött a homlokára vidáman. Egyszerűen becsenget, és elkéri, vagy megveszi onnan azt a szép fehér vászonnadrágot. Nem rossz terv, csak az az egyetlen gyengéje, hogy meglátják, a többit már el sem meri képzelni. Más lehetőség? Ha ellopja, bocsánat, kikölcsönzi, hogy a tízparancsolat ellen se vétkezzék. Mivel senki sem volt a közelben, a kerítés meg alacsony, egy-kettő átjutott a lándzsaként meredező rácsokon. Klassz nadrág, meg ezek a pólók is! – rántotta le őket boldogan a kötélről.

– Hát te mit akarsz? – ijedt meg egy hirtelen előugró kutyustól.

– Vau-vau!

– Pszt, meghallanak!

Elhallgatott, de csak azért, hogy utána fogai közé kapja a nadrágot.

– Mars! Szereted a májat? Mindjárt hozok egyet, ha elengedsz.

– Bobó! – hallatszott fel ekkor valahonnan a sötétből. – Hol vagy? Vacsora! Már megint a macskákat kergeted?

Hó, már csak a gazdi hiányzik! Kiengedte kezéből a ruhákat, és hanyatt-homlok visszamenekült az utcára! Nyargalt néhány métert, majd puff, beleütközött egy öregasszonyba.

– Jézus Mária, egy szatír!

Tovább, csak minél előbb Ákosékhoz érjen már!

– Nézzétek azt a bolondot! – mutogatták egymásnak az emberek; egyesek kinevették, a fiatalok megdobták kővel, végül belökték egy vizes árokba.

– Itt repül a kismadár! – villantotta rá a fényképezőgépjét hirtelen valaki.

– Menjen innen azzal a géppel, jóember! – emelte kezét arca elé védekezően Madaras tiszteletes.

– Itt gárgyuljak meg, ha ez nem a Pethőék csuhása! – bukkant elő kegyelemdöfésként a szabó egyik szomszédja. – Mit keres a sáncban, tiszteletes úr?

János úgy tett, mintha nem ismerné. Bekente magát sárral, hogy nehezebben lássák meg a sötétben, és újra nekivágott a kecskeméti utcáknak.

– Ez nem lehet igaz! – csapta össze a kezét Györffy úr, amikor János betoppant hozzá, mint egy kísértet.

– János! Madaras tiszteletes? Miért vagy meztelen, és… és mi ez a büdös sár rajtad?

– Azonnal elmesélem, de előbb hadd fürödjek le, barátom.

Másnap már a címlapon virított János kalandja, plusz a fényképe a Petőfi Népében[i]:

Ismeretlen ámokfutó Kecskemét utcáin

Margit kezeit tördelte, de hogy őt mi aggasztja, arról már senkinek sem számolt be. A lelkész megvigasztalta.

– Ne búsulj, angyalkám, a lényeg az lényeg, amin ez az affér egy cseppnyit sem változtat. Egyébiránt ne aggódj, maradt még egy kis pénz a folyószámlámon, és ha autót ugyan nem, de a gyűrűket mindenképp megvesszük

Meg is vették legott – persze Ákosék biztonsági felügyelete mellett –, s félórával később János már robogott is vissza Tázlárra. Vadkertre érve azonban már nem látogatta meg sem az apját, sem Olgát. Annyira tele volt az átélt izgalmakkal, hogy másra sem tudott gondolni. Mindent összevetve, elég szerencsésen végződött a kalandja. De végződhetett volna rosszabbul is, például úgy, hogy homlokára vésik a keresztet, kitörik a fogát, bekísérik egy őrsre vagy pszichiátriai osztályra.

 

__________________________________________________

[i] Bács-Kiskun megyei napilap.

 

 

 

(Illusztráció: ref)

Kiskondás a hóesésben (Tömörkény István: Ferkó)

Egy pilóta a sivatagban, a „semmiben” találkozik egy földöntúli, csodálatos kisfiúval, és mutat neki egy rajzot egy óriáskígyóról, ami lenyelt egy elefántot… a többi már történelem. Vagyis a világirodalom egyik leghíresebb, számtalan nyelvre lefordított, érzelgős meséje. A világhírhez a jó cím is elengedhetetlen: a Kis herceg biztosan találóbb és költőibb, mint a Ferkó, Tömörkény (talán az egyik legnagyobb magyar elbeszélő) novellájának címe.
A Ferkó is egy csodálatos alienről, egy különleges, angyali, sehova sem beilleszkedő kisfiúról beszél. Nyilván van anyja, van apja, de ők szinte meg sem jelennek a novellában. Ferkónak nincs múltja, ahogy jövője sem. Csak ott áll előttünk, csendesen, kiközösítetten, magányosan, és a látás és az ábrázolás művészi problémáin töpreng. Nem a kalap, az óriáskígyó és az elefánt, vagyis a szimbolikus-gyermeki látásmód, hanem a századforduló festészeti forradalmának elméleti problémáin. A Ferkó nem is „gyerekirodalom”, hanem (talán) egy gyerekhőst középpontba állító, szecessziós művésznovella.

Hát nem kiközösített, magányos őrültek forradalmasították a magyar festészetét? Ferkónak persze nem adatik meg, hogy a magyar puszta Csontváryja legyen, ahogy az sem, hogy a kérdéseivel – kis herceg-módra – összezavarja a felnőtteket. Ferkó egyáltalán nem kommunikál, még jótevőjével, az öregbéressel sem. Mindösszesen két mondatot felel az ispánnak, ebből is az első egy egyszavas válasz: „Nem”.
Ferkó – ahogy a pusztalakók mondják – “kigondolkozik a világból”.

Pedig olyan fizikai-társadalmi térben él, ahol  lenne mit kérdezni: a magyar pusztán. De Ferkót a társadalmi különbségek nem érdeklik, csak a „látvány”, a természet és a természetfeletti egymásba-tükröződése. A magyar puszta mögött ott rejlik egy másik valóság is, az öregbéres  katonáskodás közben megpillantott Itáliája,  “ahol kiszárad a balta nyele esés közben, míg leér a toronyból”.  Hát mért nem kívánkozik oda ez a “Ferkógyerek”?
Magányos, dunántúli gyerekként én sokáig nem is értettem, miért csapnak egyesek akkora hűhót az alfölddel, hisz „nincs ott semmi” – de Ferkó pusztasága majdnem olyan látomásos és izgalmas, mint a beszélő kígyókkal és rókákkal teli sivatag. Az uradalmi gyerekek „fényes hintókat” látnak a semmiben száguldozni, Ferkót pedig egy színes, mesebelien csodálatos szekér (a komédiások hintaja) ragadja magával. A hirtelen feltündöklő, mesebeli kocsi a kor más festő-látomásaiban is előbukkan[1].)

Ferkó  „belefeledkezik a látványba” – immár utoljára.
A novella kezdetén nyár van, aztán leszakad a pusztára a tél. Az elveszés a hidegben, a hóesés, a varázsos semmi mindent feloldó és megbocsájtó káprázatában, maga a halál is egy játékos születés-élmény: „Édes zsibongás állta el tagjait, elszunnyadt, ábrándjait látta meg a levegőégben, fölkívánkozott hozzájuk és bizonnyal föl is ment oda. A hóvihar rászórta pihéit a fekvő testre, a pihék csöndesek, szótlanok és szelíden ölnek…”
Ferkónak néhány száz méter szaladás adatott a csodálatos kocsi után a hóban.

A legtökéletesebb „kifejezhetetlen mozdulat” a halál lelkes elfogadása.
Mit kívánhatnánk?
Ama téli utazás majd nekünk se legyen sokkal nehezebb.

Bánki Éva

[1] Hajnalban nap-nap után a lángoló Kárpátokat figyelem s egy délután csendesen bubiskoló tinós szekeren megakadt a szemem. Egy kifejezhetetlen mozdulat kezembe adja a rajzónt s egy vénypapírra kezdem rajzolni a motívumot.
A principálisom* nesztelenül hátul sompolyog, a rajz elkészültével a vállamra ütött. „Mit csinál: hisz maga festőnek született.” Meglepődve álltunk, egymásra néztünk s csak ekkor tudtam és eszméltem, amikor magam is az eredményt láttam, hogy valami különös eset történt, amely kifejezhetetlen boldog érzésben nyilvánult meg. A rajzot oldalzsebbe tettem s e perctől fogva a világ legboldogabb embere lettem. Principálisom* távoztával kiléptem az utcára, a rajzot elővettem tanulmányozásra: s ahogy a rajzban gyönyörködöm, egy háromszögletű kis fekete magot pillantok meg balkezemben, mely figyelmemet lekötötte. E lekötöttségben fejem fölött hátulról hallom: Te leszel a világ legnagyobb napút+ festője, nagyobb Raffaelnél+.” (Csontváry Kosztka Mihály: Önéletrajz. http://mek.oszk.hu/05800/05889/html/gmcsontvary0002.html)

TÖMÖRKÉNY ISTVÁN: FERKÓ

Ferkóban az öregbéres ismerte föl legelsőbben a tehetséget. De ez sem az öregbéresnek dicsőség, hanem neki. Mert kivált ő a többiek közül mindég. A nagy majorudvarban, mikor engedett a meleg, s lefelé haladt a nap az égről, összeverődött a sok gyerek a sorbaállított nehéz szekerek s a föld illatával terhes vasekék között. Eleinte csak csöndes moraj hallatszott, halkan beszélték meg a nap eseményeit. Az egyik olyan fényes hintót látott a pusztán keresztül haladóban, hogy nem lehetett az oldalára nézni a nagy ragyogástul. A többiek hallgatták elmerengve; mert szép dolog az nagyon, egy olyan fényes kocsi. Mígnem aztán valamelyiknek sikerült fellöknie a másikat, amikor megindult a viháncolás, birkózás; kacagva szaladgáltak, verték egymást és magasra emelkedett a szekerek között a fölvert homok finom pora.
Az a gyerek pedig azalatt kint ült a major falánál, ott gubbaszkodott és nézte, hogy áldoz le a nap. Nézte onnan csöndesen, hogy szalad végig a bíborpirosság a föllegek között és hogy szilánkol elő a fák mögül. Szó sincs róla, szép azt nézni nagyon, de mit nézhet mégis rajta egy gyerek, akinek béres az apja és reggeltől estig túrja a földet, amely csak azért nem áldott előtte, mert a másé.
Valami csudálatosnak kell lenni a dologban. Ferkó sokszor elgondolta azt, hogy a nap mindennap kövér, mikor lemegy az égről és mégis mindennap soványan jön elő megint. Valami észvesztőt talált ő ebben, és sokszor kérdezte a béresektől az okát; de a béresek sem tudtak rá megfelelni. Pedig a béresek okos emberek; ők tudják, hogy melyik talaj televény, hol kell mélyre nyomni az ekét, és hol lehet egy kis szabadságot engedni az állatnak. Sok, sok mindent tudnak a béresek; meg tudják mondani, hogy hány éves az ökör és mi baja van, mikor az egyik fülét előre, a másikat hátra csapja. De hát nem tudhatnak mindent ők sem. Ferkó megnyugodott ebben és csudálata növekedett a nap iránt. Bámulta tovább néma merengéssel, mint ahogy megbámulta a többi ilyen dolgokat is. Egyáltalán nagyon furcsa gyerek volt ő. A béresasszonyok, mikor az erdőben jártak gallyat szedni, ott látták Ferkót; nézett valami régi reves, korhatag fát, és azonkívül nem látszott tudomást venni a világ többi részéről.
– Nem “tiszta” – mondták egymásnak némi örömmel; mert minden anya csak örülhet azon, ha nem az ő, hanem a más gyermekének nem tiszta a feje. – Szegény kis együgyű!…
És rendes észjárással fogva föl a dolgot, ki nem talált volna benne hibát? Mert például azt elnézni, mikor a malacokat eteti az ember, hogy miként falnak, miként eszik föl az árpácskát, az nagyon helyes és senki sem talál rajta megütközni valót. Hanem hogy valaki, még hozzá egy egészen kicsi gyerek, egy fát bámuljon az erdőben!
Az öreg fák korhatag belsejéből sötét éjjelenként világosság tör elő, olyan, mint a holdfény, kísérteties és szomorú. Rossz szellemek és táltosok lakoznak bizonnyal a világító fákban, akik megrontói mindennek. Elviszik a hetedfű gyermeket magukkal, elrabolják és ilyenkor vihar támad a nyomukban, amerre járnak. Nem jó az olyan fákra gondolni sem. Azok a rossz lelkek könnyen elbánnak az emberrel; mert ők az erősek és a pusztán nincsen harang, hogy el lehetne őket kongatni a határból. Meg van eset rá akárhányszor, hogy az imádság sem használ annak, aki velük bajba keveredik. Elsuhannak a fák között, bebújnak a gyíkok lyikaiba; mert a gyík nagy barátságban áll velök. Mikor valaki gyalogol éjnek éjszakáján az iszonyú csöndben, amely honos a pusztán, hallhatja olykor a rejtelmes suhogást a feje fölött, s ha ilyenkor gyorsan nem vet magára keresztet a megijesztett, még rá is rikkantanak…
Világos, hogy az ilyen szellemek rabjává szegődik a Ferkó. Egyszer majd behúzza magába a vén fa, beszívja ellenállhatatlanul, és ő ott vesz örökre.
Ezeket beszélték az asszonyok, és van néha igazságuk az asszonyoknak is. Hanem ez mégsem teljesedett be, ez a jövendölés. Mert a Ferkó nem csinált ott a fa előtt semmi galibát, nem társalkodott semmiféle rossz lelkekkel; ő egyszerűen leverte maga előtt a tenyerével az erdő nedves földjét simára, és aztán egy kis ágacska hegyével belekarcolta abba a nagy fának az alakját. Ha nem volt megelégedve a rajzzal, újra lenyomta a földet és csinálta a dolgot addig, amíg szépen nem sikerült. És ha sikerült, nagyon örült neki.
A fának kikarcolt alakja megmaradt aztán ott a földben. Olykor elérte ott a fák között is a napsugár, megszáradt, és a fölötte átfutó gyíkok nem tehettek kárt benne. Különben a gyíkok nem olyan állatok, hogy kárt tennének valakinek ok nélkül. S ők ismerték is Ferkót; hiszen annyiszor látták az erdőben azt a csendes fiút.
Ő kijárt oda, és elnézte a munkát. Ha esetleg szélvihar támadt, amely lekapott pár rozoga ágat a vén fáról, kiigazította ő is a földön úgy, hogy hasonlítson újra hozzá. Mert a fák egypár ág elvesztése után mindjárt más formájúak lesznek, míg az emberek ugyanazok, ha ökörbőrben vagy bagariában járnak is. Mert ha arra járt valamely béres, nyelet keresve az ágak között az ostorának, vagy ha arra kergette a nyulat a vadász, a két különböző fajtájú ember egyformán taposta össze azt, amit a gyíkok nem bántottak… A csizmatalpak nem műismerők, akárkinek a lábain vannak.
Hát ilyen volt a Ferkó gyerek, és ez hibás dolog volt az emberek szemében; de már úgy volt és nem lehetett róla tenni. Mert nem játék volt az neki, mint a többi gyereknek, nem játszott ő azzal csak mulatságképp, hanem tette, csinálta öntudatosan és öntudatlanul. Az áldozó napot lerajzolta a homokba, a ciroknövény finom ágas részével húzgálta a sugárküllőket, amiket az a felhők közé vetett. De sohasem volt vele megelégedve. A napot nem lehet a homokba rajzolni. De azért megpróbálta másnap, harmadnap is sajátos makacssággal; az apró gyerek küzdött, szívdobogva küzdött azzal az ellentéttel, ami homok és a napfény között van. Hitte, hogy valamikor sikerülni fog.
Ha elfeküdt már mindenki a majorudvarban és leterítette félhomályos sátrát a nyári éj, Ferkó kint vesztegelt valamelyik fölfordított ekén vagy a szekéroldalban, és abban az állapotban volt, amiről azt mondja szűkszavú nyelvén a pusztalakó: hogy kigondolkozik a világból. Szelíd holdfény ragyogott be mindent, csöndes szellő futott át a végtelen mezőség fölött, halk rejtelmes morajlást hozva el az erdő fái közül; fényes volt a tájék, fehér a homok, csillogtak az ekevasak, és a messze tanyákról elverődött odáig az ebek csaholása. Rejtelmes vágyak keletkeztek ilyenkor a szívében, csudálatos gondolatok, amik borzongásba hozták. Hogy lehetne mindezt lerajzolni a homokba, a holdfénnyel, az erdő morajával meg az ebek ugatásával együtt?
Elnézett sokáig mindent, a fényt, ami a szögletfalakra esik, az árnyékot, amit a hold vet az ekék mögé, és sóhajtva győződött meg arról, hogy mindezt lehetetlen a homokban utánozni. Lehetetlen. És szörnyű lehetett a kín, ami azt a kis szívét összefacsarta, mert szinte nyögött belé.
De nem maradt ez így sokáig. Az öregbéres a néma, hallgatag, elvonult fiúban fölismerte a tehetséget. Látta a szemlélődést, ami nyilvánult a gyerekben, és kinek kell inkább szemlélődőnek lenni, mint a disznópásztornak? És mikor eljött az idő, hogy az ispán kisbéressé tette az eddigi kondást, az öregbéres, aki illetékes egyén volt az ilyes dolgokban, egyenesen Ferkót jelölte ki arra a hivatalra.
És ezzel nagyot haladt előre Ferkó. Nem volt többé az a gézengúz naplopó gyerek, aki elbujkált az erdő téveteges sűrűjébe, aki kiszökött éjjel a házból, hogy bámulhassa a holdfényt, hanem egy öntudatos, dolgozó, munkálkodó lény, aki maga kereste meg a kenyerét, amit megevett.

Benn a városban, ha egy ittas ember megfekszi a pocsolya sarát, azt mondják rá: “disznó”. Ha a gyerek macatos, ha tintásak az ujjai: “disznó” lesz, azzal a szörnyű fölületességgel, ami már szokása a városiaknak. Mert a disznó egy igen komoly és öntudatos állat, méltó arra, hogy komoly és öntudatos ember pásztorkodjék a falkája fölött. És tekintetbe is vevődik ez a dolog odakint; mert amíg a kisbéresnek csak egy könnyű ostort adnak a kezébe, amekkorát elbír, addig a disznópásztort fölruházzák tarisznyával, karikással, vasasvégű bottal, szép nagyélű bicskával, amik mind igen értékes és drága dolgok odakint a pusztán. De nem sajnálják ezt a kondásgyerektől; mert kell, hogy bizonyos embereknek legyen bizonyos rangjuk. És tisztességet is kell nekik adni hozzá.
A kondás például télen jókor reggel kimegy a mezőre, ha nincsen nagyon magas hó. Még sötét is van jóformán. Legelöl ballag az ártány, utána a kocák az apró disznókkal egyetemben. Oldalt lohol a kutya, hátul pedig a pásztor lépked, vivén magával a botot, a karikást, a tarisznyát, a bicskát meg a szűrt. Az ártány odakint a legelőn megáll és röffen egyet; a kocák is megállanak. Még sötét van, nem lehet füvet keresni a hó alatt, majd csak később jön ez, addig diskurálnak szépen. Az ártány végigjárja a falkát, röfögnek vidáman, komolyan vagy haraggal. A pásztor rádül a botjára, és nézi őket.
Azután lassacskán megvirrad, világosabbra válik a tájék, a falka elszéled, füvet keresni; az élhetetlenebbeket az ártány maga vezeti jó helyre. Így megy ez délig; apró differenciák ha fölmerülnek, az ártány meg a kuvasz szépen elintézik azokat; a tapasztalatlan süldőket leriogatják a jégről, mert ott lábat lehet törni, ami pedig nem jó. Ritkán van arra szükség, hogy a vasasbotot közibük vágja a pásztor.
Délben pihenés van. Összefekszenek egy halomba, hogy melegük legyen; ha esetleg szél támad, elmennek szépen maguktól valami buckaoldalba, ahol nem éri őket annak a hideg lehe, és pihennek ott nyugodtan, csak az ártány járkál a sertésgarmada körül méltóságteljesen, viadalra készen, mint Don Quijote. Azután újra megkezdődik a fűböngészés a hó alól, ami eltart addig, amíg leszáll a nap, és elterül az alkony. Akkor hazamennek nyugodtan, és röfögnek otthon kedélyesen.
Már most ki tudná ebből megmondani, hogy miért nevezik az ittas embert annak, aminek ezeket az állatokat? Avagy látott már valaki ittas embert olyan nemesen öldöklő harcot vívni, mint amilyent küzd egyik ártány a másikkal, ha a pásztorok füttyszóval nekibuzdítják őket?

És ebben a foglalatosságban fejlődött a fiú. Ebben a munkában, ahol az a kötelesség, hogy le kell támasztani a botot a földre, arra a két kézfejet, arra meg az állat, és kigondolkozni szép csöndesen a világból. Nyáron szelíd, télen pedig küzdelmes mesterség ez. Nyáron a mezőség buja füvén könnyen él meg az állat, semmi gondja, baja vele a pásztornak. De télen, mikor kikullog az erdők közül a csikasz farkas, mikor vad hideg van odakint, hogy még a csillagok is megfagyottaknak látszanak: akkor körültekintőnek kell ott lenni az embernek. Hozzá kell szoktatni a szavához az állatokat, hogy ha szélvihar támad, amely átláthatatlanságot teremt a fölkavart hóból, ne vesszen el benne a disznó, megismerje a szélsüvöltés, viharbúgás között is a kondás hangját, és ott maradjon közelében, és ne fusson világgá, elveszni nyomorultan a buckák havai között.
De ez sem mindig ilyen. A tél sem rossz örökké. Vannak hetekig verőfényes napjai. Tiszta az egész vidék, messzire ellátni, akárcsak nyáron, és ezen a végtelen messzeségen csak a hó látszik, a vakítóan fényes, ragyogó hó, mint egy óriási fehér tükör. Városi ember szembajt kap ilyenkor ottan. A pusztalakónak meg gyönyörűség. És ezeken a csöndes napokon, mikor eleget gondolkozott már a botra dőlve Ferkó, elővette azt a botot, elővette a bicskát, és faragott annak a botnak a tetejére egy olyan ártányt, hogy csudálat volt azt nézni. Igazi ártány volt.
Az öregbéres például sokat látott már hosszú világéletében. Mint katona járt lent Olaszországban, a regeszerű, hihetetlen mesés városokban, ahol kiszárad a balta nyele esés közben, míg leér a toronyból. És azt mondta arra a megfaragott botra az öregbéres, hogy az vagy ördögi segítséggel van csinálva, vagy pedig ha istentül való, és tetszetős ő szent fölségének a dolog, áldassék az ő neve érte. Valóban még ma sem fogyunk ki a csudákból. Nagy és hosszú út vezet a pusztától Olaszországig, és az öregbéres azon a hosszú úton sehol sem látott ilyen fába faragott állatot, és íme a Ferkó gyerek megcsinálta, hogy szinte élt az ártány ott a bot tetején.
Valóban úgy van vele az ember, hogy amit lát, azt el kell hinni, bármily hihetetlennek látsszék is különben. Így tehát méltó csudálkozásában bevitte az öregbéres a megfaragott botot az ispánnak. Az ispán maga elé hívatta Ferkót.
– Eladod ezt a botot?
– Nem.
– Miért nem?
– Mert ezt magamnak csináltam… Hanem ha kell, csinálhatok az ispán úrnak másikat, szebbet.
És csinált az ispán úrnak másikat, szebbet. A major népe összefutott, mikor a házak közelében legeltetett Ferkó, és faragta azt a botot, amely az ispáné lesz. Napról napra bámulták; látták, hogy mint fejlődik ki ott egy fának az alakja és mint kerül a fatörzshöz egy lovas ember. Kengyel, kantár, sarkantyú, minden meglátszott azon, az egyszerű durva bicska hegyével mindent rátett arra Ferkó. Esemény volt ez és arról beszéltek az egész majorban. Az öregbéres, aki parancskiadásra naponként megjelent az ispán úr szobájában – látta, hogy a szépen faragott bot ott van a fegyvertartón fölakasztva, drágamívű puskák és rézveretes kardok között.
Csak Ferkó nem volt vele megelégedve. Elvégre is fába faragni nem lehet valami ritka és különös dolog. Ami nem kell oda, azt lefaragja az ember, és készen van a kívánt alak. Ez semmi és nem is talált ő valami különös gyönyörűséget abban. Faragott, mert érezte, hogy tenni kell valamit, amiről meglássák, hogy ő több, mint a majorság többi népe; faragott, mert nem tehetett mást.

Úgy érezte, azt hitte, hogy ez csak semmi. Azok a vágyak voltak most is az ő lelkében, amik megülepedtek ott akkor, mikor bámulta a pusztát elöntő holdfényt és a leáldozó napot. Azok a megnevezhetetlen vágyak, amik bolygatták az ő agyát, amik álmatlanokká tették az éjjeleit. Az, hogy valami módon napáldozatot meg a hold udvarát képes legyen megcsinálni azon színesen, mint ahogy az a természetben megvan. Papírra, vagy valami másra odacsinálni azt a valamit, hogy megismerje azon minden ember, hogy az napáldozat, mint ahogy a kifaragott fában fölismerik az ártányt. Mint ahogy megvannak csinálva azok a képek, amelyek az öregbéres lakásán a falon lógnak.
Azok a képek bizony silány dolgok voltak és nem érdemelték meg még azt a szöget sem, amelyen függöttek. De a Ferkó nem látott még másfélét és mindenki azután ítél, amit lát.
Ó, hatalmas ábrándok voltak ezek. Eltompult az agya, beléjük veszett a lelke, és időnként úgy érezte, hogy már nem tud gondolkodni. De csüggött ezen az egy dolgon lelke egész erejével és azt hitte, hogy ha nem tudna gondolkozni erről, nem is volna érdemes élnie a világon. Talán azok, akik meghalnak és lemennek lakni a buckák alá, azok talán még többet is tudnak erről… Ki tudná megmondani, mi lehet a föld alatt?…
Történt azután egy napon, hogy fényes hintó robogott át a havas mezőségen. Büszkén járta negédes táncát a négy ló, a szerszámvasak és a hintó oldala ragyogtak a napban. Ferkó nem látott még ilyet soha; végtelen csudálattal nézte és látta, hogy ott ül a kocsis mellett az ispán. Nagy úr lehet az, aki a kocsiban ül, talán maga az uraság. És a hintó feléje tartott. A disznók ijedten futottak össze, az ártány mérgesen röfögött, és csattogtatta az agyarait. Csak Ferkó nem félt.
És ott őelőtte megállt a kocsi. Ferkó megemelte kalapját tisztességtudóan.
– Ez az, méltóságos uram – mondá az ispán és rámutatott Ferkóra.
– Ez? – kérdé a nagy úr és szemüvegén keresztül kíváncsian nézte a fiút. Ferkó nyugodtan állta a nézést; miért ne állta volna, hiszen nem tett ő semmi rosszat. Az úr pedig kivette kezéből a botot, figyelmesen nézte az ártányt ott, a bot tetején.
Azután visszaadta a botot és felhágott a kocsi lépcsőjére.
– Csudálatos, rrendkívüli! – mormogá a nagy úr. – Valóban rrendkívüli… Hajts!
S ahogy jött, úgy eltűnt a fényes hintó. Forgó kerekei fölverték a havat a levegőbe, a nap rájuk sütött és a hópihék ragyogása szebb volt, mint a hintó. Ferkó látta, hogy mint tűnik el a távol lilaszín ködében, a buckák ragyogó csúcsai és az erdő sötét fái között. Nem bánta, hogy elment a hintó, amint azt sem tudta, hogy miért jött. Folytatta tovább az ábrándokat az ismeretlen álmokról, amik olyan szépek és oly valósíthatatlanok.
Az álmok hosszúak és szépek voltak; az ártány valami előadást tartott a buckaoldalban a fiatalabb kocáknak; a nap útja meghajlott az égen és alkonyatra járt az idő. És ekkor egy hosszú szekér tűnt fel a pusztán. Sovány macskalovak voltak elébe fogva a gyékénnyel borított kocsinak, a hátulján ládák, karók és az egész készség lassan ődöngött ott a hósík tetején. Ferkó látott már ilyeneket, és nem törődött vele. Vásznas-tótok szoktak így télidőben végigbarangolni a pusztán, a majorok között. Ezt is vásznas-tótoknak nézte.
Pedig mások voltak. Borotvált, csupasz arcú emberek dideregtek bent a gyékényes kocsiban. Az elszegényedett Thália nyomorult apostolai. A kocsi külső oldalára egy nagy vászon volt kiterítve, boldogabb időkben szuffita valamely nagy színpadon, a társulatnál függöny, esetleg gót palást és most védő ott a kocsi oldalán a fagyos szél ellen.
Valami meleg öntötte el a fiút; a feje kábult, a szeme káprázott, és látta, azon az ócska vásznon látta, hogy lehet festeni a természetet. Beleveszett a szeme a látványba; – izgatottan ment a kocsi mellett és nézte azt a képet. Egy falu volt ott lefestve az áldozó nappal. A fiú ment bódultan a kocsi mellett, benne érezte magát az ábrándjaiban, és nem hitte, hogy ez nem álom. Ábrándjai oly gyakoriak s oly emésztők voltak, hogy nem bírta már elválasztani tőlük a valóságot.
A konda elmaradt már messze, nem is látszott; Ferkó csak ment a kocsi mellett és telve csudálattal nézte azt a képet. Gázolta a havat, elsüppedt benne olykor, de ment, ment visszatartóztathatatlanul a kocsi mellett, bódultan és semmi tudatával annak, hogy ő most létezik. Hiszen ott volt a lelke azon a képen.
Az alkony leszállott egészen, az éj sötét sátora ülte meg a pusztát. A fiú fáradt lépteivel haladt a kocsi után. Mellette már nem bírt menni; összeborzongott, néha megrogytak a térdei, de ment, ment. A kocsi haladt mindjobban előre, a gyerek hátul lépdelt, a lelke ott csatangolt a festett faluban az áldozó nappal. Föltámadt a puszta rettenetessége, az éji hóvihar, zúgó, harsogó zaj töltötték be a levegőt. A kocsi haladt, gyorsan haladt. Thália papjai tudták azt, hogy megfagyni nem jó; a fiú nem tudta: fáradtnak, álmosnak érezte magát és lefeküdt a hóra. Édes zsibongás állta el tagjait, elszunnyadt, ábrándjait látta meg a levegőégben, fölkívánkozott hozzájuk és bizonnyal föl is ment oda. A hóvihar rászórta pihéit a fekvő testre, a pihék csöndesek, szótlanok és szelíden ölnek…

Tavasszal vadásztak a pusztán. Úri rajok ölték a mezőség állatjait, mert bizonyára csakis azért vannak azok teremtve, hogy megölessenek úriemberek által.
– És hol van az a fiú, akit a télen mutatott nekem az ispán úr? – kérdezte az uraság. – Föl akarom magammal vinni.
– Itt hozzák éppen a kocsin, méltóságos uram – felelte az ispán.
Igen, éppen ott hozták a kocsin. Tavasszal kiolvadt a holttest a hóból. Szántó béresek megtalálták a hullát és behozták a majorba kocsin. Azután eltemették szépen, kezében azzal a bottal, amelyre oly csodálatos módon volt ráfaragva az ártány.

1887

http://mek.oszk.hu/05300/05342/html/01.htm

Illusztráció: El Kazovszkij

 

Federico García Lorca galego nyelvű énekei

 KÖRMENETI ÉNEK CSÓNAKOS MIASSZONYUNKHOZ 

Hej, örvendj, zarándok,
a kis Szűzanyát hogy
csónakába’ látod.

Érkezőben a kicsiny Szűz,
tiszta ezüst feje éke,
négy okkersárga ökör van
fogatolva szekerébe.

A hegyről kristály-galambok
idáig hoztak esőket.
A köd halottai holtak
árnyékukkal  ködbe nőttek.

Tehenek jámbor szemében
édes arcod ott felejtsed,
köntösödön virág nyisson,
szirmai szemfödeleknek!

Pirkad Galicia hegyén
Galicia hegyfokáról.
s a Szűz csak áll kapujában,
tenger és ház között ámul.

Hej örvendj, zarándok,
a kis Szűzanyát hogy
csónakába’ látod!

 

A HALOTT ROSALIA CASTRO BÖLCSŐDALA  

Ébredj, szólok kedvesemre,
a kakasok is a napot keltik egyre!
Kedveseim biztatom serkenésre,
szél bőg  elveszetten, mint egy tehénke!

Eke ekéhez érkezik
Santiagótól Betlehemig.

Betlehemtől Santiagóig
csónakban angyal álmodik.
A csónak ezüst, könnyű, szállhat,
s véle Galicia: mennyi bánat.

Fekszik Galicia elhever
búsan gondűző füveivel.
Fű lepte ágy takargat,
sötét forrását rejti hajadnak.

Hajad  vizekre kiröppen
felhők galambfészkére éppen.

Ébredj, szólok kedvesemre,
a kakasok a napot keltik egyre!
Kedveseim biztatom serkenésre,
szél bőg elveszetten, mint egy tehénke!

 

MADRIGÁL SANTIAGO VÁROSÁNAK

Esik Santiagóban,
hullnak, szerelmem
égből fehér kaméliák
napnál fényesebben.

Esik Santiagóban
éjszaka zuhog, s a
füvek és álmok ezüstje
a holdat bevonja.

Nézd a hajléktalan esőt
siránkozik kő- s üvegnek.
Az elveszett szélben nézd csak
árnyát s hamvát tengerednek.

Tengerednek árnya, hamva,
Santiago, napnál is messzebb.
Holnapunk vize elapadt,
remeg, a szívemben reszket.

Botár Attila fordításai

 

 

 

Karácsony 2017

Ha nincs hó, ha semmi sem selymes-fényes,
egy kis édes íz jár karácsonykor. A rossz borban,
a roppanós cukormázban, a csokimikulás vastag
talpában, az akciós, lekváros-mazsolás-marcipános
piskótában. Robban az öröm a fogak közt,
aztán a torokban, a gyomorban, a vérerekben,
felélénkíti az emlékezetet – kijár a szegényeknek is.
És még szaloncukor sem kell. Egy száraz kenyérdarab,
ha sokáig őrizgeteted a nyelv alatt, megerjed,
lassan édes-otthonos lesz – akciós boldogság,
másnapos karácsony. Közben egy másik világban, 
 angyalok fényesítik az adamant-rudakat,
és köszöntik felemelt orcával az örökkévalót.

 

 

 

 

 

 

 

(Illusztráció: El Kazovszkij)

 

 

Irodalmi és Társadalmi Portál