[margitszigeti indiánnyár]

I.

Ha itt lennél, [rád] is ugyanúgy hullanának
a sárga falevelek,
Mint [rám].
…………[Te] meg [én] lettünk a margitszigeti nyár,
Indián.
…………Sárga velőnkből hullik
a száradó levél
Így száradunk mi.

…………Nem vagy itt.
…………Nem? Vagy itt?
…………Nem, vagy itt.

Nem értik a verseid.
…………Szólj rájuk!
Magyarázd el nekik, hogy
…………mi az,
amikor a sárga falevelekkel
hullasz rám a távolból.

Angyali velő ráz.

II.

Ki volt az, aki most gondolt.
…………[Te] vagy [én].
…………[Én] vagyok? [Te].
…………Mi? mi Vagyunk?
Férjed vagyok.
Női férjed.
Kutyád, lovad, görényed.
Istenemre, jó gazdát kaptam
attól, aki úgy gondolta,
hogy jó ötlet lesz, hogy
az életembe kerít [téged].

Anyád vagyok, és kurvád.
Egy ufó, aki vigyáz [rád].

Ezt csak azért, tudod, mert állítólag nem szereted a szabad
verseket.
Mert úgy gondolod, hogy szerinted költő csak Petőfi, Arany
lehet.

Felmerül bennem egy kosztolányi kétség
Hogy rímekhez ragaszkodni nem nagy vétség?
.
.
.
.
.
.
.
-e.

Most bajban vagyok,
…………íme
Hogy ez most egy
…………rím-e
Saját agyam réme.
Fúj.

III.

Ha itt lennél, [rád] is
ugyanúgy hullanának a
falevelek, mint [rám].
Ha más itt lenne, rá nem
ugyanúgy hullana.

De [rád] ugyan úgy
…………ugyan az
……………………ugyan ott
…………ugyan akkor –
…………– mindig.

Bárhova mész, vagy élsz,
…………vagy halott leszel.
Nem érdekel,
…………Mert bennem fekszel.

Így hullik [Te]reád [Én]belőlem
…………a margitszigeti indián-nyár.

2013. 10. 08.

(Illusztráció: Candzz: Big Yellow Tree)

Vasárnap kirándulunk

(Sławomir Mrożek után à la Petrozsényi[1])

 

A Katz család új, nagyobb házba költözött. Megtehette, polgármester lett Katz úrból. Szimpla mérnökként kezdte egy jelentéktelen kisüzemben. Szerény, halk szavú ember volt, akinek a felső zsebében rendszerint egy írótoll, díszzsebkendő vagy egy szál virág virított. Beosztottjai szerették, mert mindig csak kért, sohasem „dirigált”. Kollegái kegyes leereszkedéssel biztatták, az igazgató sajnálta, kell ennél több, hogy valaki akadálytalan lépjen feljebb a ranglétrán? Így lett belőle főmérnök, aztán városházi képviselő, végül polgármester… egyelőre. Akkor megpihent (mint a hatodik napon az Úristen). Túl sokat könyökölt a… városért, no meg gyorsan is, és ha ehhez hozzáveszünk néhány évecskét, az ember bizony elfárad. Lassanként hasat, tokát eresztett, még a szemöldöke is dúsabb lett, s egyre ritkábban csókolt kezet titkárnőjének, a Mancinak.

Ezzel kezdődött. Egy előadót kirúghat, egy jogtanácsost kicserélhet, vagy fogkefével súroltathatja fel az irodát, ha akarja, de egy titkárnőt (aki mindent hall és lát) mellőzni… ? Ehhez nagyon bátornak kell lenni vagy hülyének. Hogy Katz úr a kettő közül melyik volt, most ne bolygassuk, a lényeg az, hogy még ő is megérezte, mintha megfagyna körülötte a levegő. Mi ez? Sztrájk? Jelképes tüntetés vagy az Úr irigykedik arra a világra, amit ő, Katz Karcsi teremtett? Hiszen nélküle még ma sem lenne nyilvános illemhelye a városnak. Ő vezette be a hétvégi mosolynapot, cigarettázás helyett a pipázást, a hajléktalanok és kóbor kutyák ingyenes tetvetlenítését. Gondolják csak el, uraim, mekkora lépés ez a higiénia jegyében… Elhatározta, hogy résen lesz, és ismét akcióba lendül, ha a be­csület és város érdeke úgy kívánja. Sajnos minden jel arra vall, hogy titkos aknamunka folyik ellene. Hogy kik állnak e mögött? Nyilvánvalóan az ellenzék, akinek a körmére rá-rákoppintott időnként. Hát most újra rákoppint, ezúttal azonban sokkal fájóbban, amivel talán azt is eléri, hogy szolgálatainak elismeréseként végre megdobják egy bársonyszékkel odafönt – árulta el terveit tiszteletben megőszült harcostársának és nejének.

– Te tiszta hülye vagy! – dorongolta le az időközben melléje hízott asszonyság. – Előbb gondolkozz! Nehogy maholnap ő billentsen téged tunikán, mert az idők változnak, és akit ma megütnek, holnap duplán üthet vissza, malacka.

Katz úr elgondolkozott, de annyira, hogy szinte csurgott róla a verejték. Végül elunta, és frissítőnek meghallgatott egy ősrégi dalocskát:

Sej, haj, Rozi, vasárnap kirándulunk,
Meglásd, Rozi, unatkozni nem fogunk.
Két szép szemed hamisan kacsint le rám,
S nóta közben súgom neked, hogy egy csókra szomjas a szám.

– Felkérhetem egy táncra, asszonyom? – hajolt meg a felesége előtt.

A nő elkacagta magát.

– Nagy selma vagy te malacka. De én éppen ezért szeretlek.

– Ez finom volt! – csókolt kezet a férfi úgy öt perc múlva lihegve; hiába a kilócskák… – Remélem, nem léptem a lábadra.

– Csak annyira, mint az esküvőnkön pár száz évvel ezelőtt.

– Ó, azok a régi szép idők! Hanem tudod, mit? Nem is olyan rossz ötlet ez a kirándulás! Nyár eleje van, gyönyörűen süt a nap, és a hegy itt van két lépésre előttünk.

Csakugyan! A várostól nem messze erdős, sziklás hegy magasodott. A város apraja-nagyja oda járt kirándulni, síelni. Maga Katz is fiatalkorában, aztán fokozatosan mellőzte. Elnehezedett, ellustult, s már csak messziről csodálta. De most azért is feldöcög, hogy legalább néhány órára hátat fordítson ennek a hűtlen városnak.

– Fáradt vagy, édesem? Ne is tagadd, látszik az rajtad messziről. Persze, az ellenzék, a kormány meg a cigányok.

– Cigányok? Mi bajod neked a romákkal?

– Nekem semmi, csak hát mostanság ez a sláger, úgy tűnik. Kiránduljunk holnap vagy halasszuk későbbre, amikor mindketten kivesszük a szabinkat?

– Holnap. Bevágjuk magunkat a kocsimba, és irány a világ teteje!

Így is tettek két, ugyancsak dundi csemetéjük, Jancsi és Julcsi legnagyobb örömére. Reggel hat óra volt. Búcsúzni nem kellett senkitől. Rokon, háziállat egy fia sem, akikről gondoskodni kellett volna. Különben estére úgyis visszatérnek. Felkaptattak a szerpentinen, majd egy tisztavizű tó partján letáboroztak.

– Istenem, mit hagytunk ki ennyi éven át! – sajnálkozott a polgármesterné.

Mellettük a tó, távolabb impozáns szikla meredt az ég felé. A fákon madarak csicseregtek.

– Anyuci, éhes vagyok. Még nem is reggeliztünk – nyafogott Jancsika.

Bőségesen megreggeliztek, utána elindultak gombászni. Kicsit bújócskáztak a fák között, mire újfent megéheztek.

– Hát akkor ebédeljünk! – mosolygott vidáman Katz Károlyné.

Sült kacsa, rizs, krumpli, süti, fagylalt, kávé, bor… Akadt itt minden, ami szem-számnak ingere, és a kocsiba is belefért.

– Még egy kis sütit? Szegények vagyunk, de…

– Jól élünk – vágta rá a család kórusban.

– Sej, haj, Rózi, vasárnap kirándulunk… – énekelte a város első embere.

Ebéd után kifeküdtek a tó partjára napozni.

– Na, sikerült-e kikirándulni a gondjaidból, malacka?

– Nagyjából. Csak az a kár, hogy még túl hideg itt a tó vize. De ami késik, nem múlik. Ha legközelebb itt járunk, nemcsak megfürdünk, pecázni is fogok, ígérem.

– Csodálatos! Imádom a hallevest!

– Én meg a sült halat, azonkívül… Látod azt a nagy sziklát?

– Hogyne! Miért kérdezed?

– Legközelebb ezt fogom megmászni.

– Nono, nem túl magas ez neked, másrészt mi célból? Mit nyersz azzal, ha megmászod?

– Pénzt biztos nem. Csak úgy… úgy virtusból. Meg akarom mutatni magamnak, hogy nem vagyok még olyan vénember, továbbá egy kis testmozgás sem ártana – tapogatta meg a hasát az exmérnök.

Még beszélgettek egy keveset, majd észrevétlenül elszunnyadt. A csend, a madarak éneke és nem utolsósorban az ózondús levegő úgy elaltatatták, mint egy csecsemőt. Arra rezzent fel, hogy a felesége keményen rázogatja.

– Ébredj, malacka! Vihar készül, mennünk kell.

Rémülten szökkent talpra, és az égre tekintett. A magasban fekete felhők gomolyogtak, s még mielőtt magára kaphatta volna a ruháit, a kitörő szélvihar elrepítette a két gyereket, utána a nejét, végül őt magát is.

– Segítség!

Válaszként megdördült a mennyország kapuja, körülötte villámok cikáztak.

– Olga, Jancsi, Juliskám!

Senki sem válaszolt, csupán a Volvóját látta maga alatt elhúzni. A szél lefújta Katzot a hegycsúcsról, s pár pillanattal később a városuk felett keringett. Ha ugyan tényleg ez volt a városa, mert ezeken a házakon nem piroslott egyetlen cserép sem, sehol egy ember, jármű, fa. Még a templomok is csonkán, torony nélkül meredeztek az ég felé. Hopp, az anyósa! Egy hosszúnyelű seprűn száguldott.

– Most mit nézel? Nem láttál még anyóst repülni?

Igen, ez az ő városa. De hol lehet a házuk vagy az önkormányzati épület? Bármerre nézett, nem látta, kivéve egy több ezer pipából álló felhőcskét. Ajvé, ha ezek nekicsapódnak! Szerencséje volt, elsüvöltöttek mellette. Megkönnyebbült. Most az egyszer megúszta. Azért nem bánná, ha a szél is elállna, és letenné valahol szép szelíden a főtéren.

– Tiszteletem, polgármester úr!

– Maga meg kicsoda? – nézett a feje fölé, ahonnan a borízű hangokat hallotta.

– Nem ismer meg? Kukk Gazsi vagyok, tudja, akit a múlt hónapban méltóztatott kilakoltatni.

– Én, magát? Nem emlékszem.

– Jellemző, de hagyjuk! Inkább tegye jóvá a hibáját, és utaltasson ki azonnal egy új lakást a számunkra.

– Jelenleg hol laknak?

– Csak nem érdekli?! A városi kennel egyik óljában. Kiutaltat?

– Szívesen. Nem vagyok én olyan rossz ember – kuncogott kajánul. – Tessék, válasszon! – mutatott a romba dőlt városra. – Melyik romhalmazba kíván költözni?

– Szégyellje magát, maga szőrösszívű kapitalista. Megjegyzem, magától nem is vártam egyebet – szellentett egyet, és tovaszállt.

Nem sokkal utána Katz úr is, miután a szél egy pillanatra sem csillapult. Hideg és meleg, sötét és napfényes országok, sőt, földrészek felett keringett. Afrika, Amerika, Antarktisz… Teremtőm, mi következhet még ezután? Hirtelen egy fekete lyuk fölé sodródott. Ha eddig volt némi reménye, hogy megússza ezt a repülést, annak mindörökké vége, ha a fekete lyuk magába szippantja. Most örült a szélnek, még be is segített azzal, hogy meglebegtette a karjait. Hasztalan, a földi világból belezuhant a semmibe. Lehunyta a szemét, és várta a végzetes landolást, melynek folyamán örökre búcsút mondhat az életnek. Nem landolt, csak repült, pontosabban zuhant tovább egy szál fürdőruhában, egyedül.

Figyelem, figyelem! Kérjük a kedves űrutasokat, tartsák tiszteletbe a közlekedési szabályokat, és viselkedjenek kulturáltan, mert előbb vagy utóbb úgyis mindenki révbe ér. Alleluja, dicsérjétek az Urat!

Ezek szerint mégsem vagyok egyedül? – nyitotta ki a szemét egy fokkal nyugodtabban Katz Károly. Társaságban zuhanni nyilván kevésbé unalmas.

– Semmi alleluja! – csattant fel váratlanul egy még nálánál is gömbölyűbb „űrutas” görcsösen kapaszkodva egy impozáns trezorba. – Én nem akarok révbe kerülni!

Ismerős dzsentlemen. Vajon hol láthatta? Megvan, a tévében, és bizony senki más, mint a Világbank világszerte ismert elnöke!

– Nagyon jól megvagyok én az Úr nélkül is odafent, ezért azt kérem, nem, követelem, repítsen vissza tüstént a bankomba! – fisztulázott a tiszteletreméltó pénzmágnás.

– Dugulj el! – ripakodott rá egy apáca. – Ha nem tudnád, az Úr mindenkit érdeme szerint ítél meg.

– Annál inkább, avagy nem elég érdem-e könnyíteni egy egész bolygó terhein? Mert én ezt teszem. Álljon elő az, aki ennél többet tesz a világért, hölgyeim és uraim.

– Például én – vitorlázott eléje egy toprongyos munkanélküli.

– No csak! Tapsoljuk meg a nagy embert! – gúnyolódott a potentát. – Aztán hogy? Árulja már el nekünk is!

– Úgy, hogy minden áldott nap szarok a világra, s vele együtt reád is.

– Hallatlan! De hisz ez gyűlölet-beszéd. Istenem, te hagyod ezt? – fordult méltatlankodva az ég felé.

Az ég szolidárisan dördült meg, mire mindenki hanyatt-homlok elinalt. Valaki Katzba ütközött.

– Bocsánat!

– Á, főpolgármester úr! Ön éppen hova zuhan jelenleg?

– Ki mondta, hogy zuhanok? Én emelkedek, barátom.

– Persze, persze. Sok szerencsét! És ön? – vette észre az egykori magyar miniszterelnököt. – Különös, hogy ennyi ismerőssel találkozom idebenn.

– Mit én! Én nem zuhanok, mert már lezuhantam. Vigyázzon!

Katz feje mellett, mint egy ágyúgolyó robbant el egy piros szalaggal átkötött szavazóurna nyomában egy fekete ruhás gárdista.

– Állj meg, te nyomorult! Most mit bámulnak? Segítsenek már elkapni! Kösz! – ragyogott fel az arca, azzal ráült az urnára, és rágyújtott egy cigire.

Katz úr úgy pillogott, mint a csillagok az égbolton. Brr, de hideg van! Mindjárt megfagy, ráadásul éhes is, bár ennek úgysincs már jelentősége, hiszen nemsokára „földet” ér. Na ja, egy zuhanás sem tart örökké, és akkor… És akkor majd elválik, a pokolba vagy mennyországba érkezett.

– Ébredj, malacka! Vihar készül, mennünk kell.

Dideregve tért magához. Magyarán: felébredt, méghozzá ugyanannak a tónak a vízpartján, ahol nemrég álomba szenderült.

– Jancsi, Juliska?

– Megvannak. De most már tényleg csipkedd magad, mert elázunk.

A város első embere boldogan gyömöszölte magát a kocsiba. Felesége hálásan bújt hozzá este a rekamién.

– Köszönöm neked ezt a szép napot. Szerintem megismételhetnénk.

– Meg is ismételjük, ne izgulj. Mindent a hazáért és a családért!

– Aludj jól, szép álmokat!

Erre már nem válaszolt, elaludni azonban reggelig sem mert elaludni. Nem úgy az irodájában, ahol szinte ültében elszenderült, s csak annyi ereje maradt, hogy átpártoljon az ellenzékhez.

– Gratulálok! Ön figyelemreméltóan bölcs ember – áradozott a titkárnője, Mancika.

– Köszönöm – csókolt kezet Katz úr a vörös hajú, villogó körmű vénkisasszonynak, s azontúl minden reggel sine exceptione[2].

Mint a régi szép időkben.

____________________

[1] Petrozsényi módra. (fr.)

[2] Kivétel nélkül. (lat.)

 

 

(Illusztráció: Takács Zoltán – Katz úr álma)

Eckhart mester: Amikor erdő voltam

Amikor patak voltam, amikor erdő
voltam, amikor még mező voltam,
amikor én voltam minden pata, láb,
uszony és szárny, amikor maga
az ég voltam,

senki nem kérdezte tőlem, hogy van- e valami célom, senki sem
tűnődött azon, hogy van- e valami, amire szükségem lehet,
mert semmi nem volt.
Nem szerethettem volna.

Majd elhagyva mindazt, amik egyszer voltunk,
a gyötrelem elkezdődött, félelem és kérdések jöttek,
és én csak sírtam, sírtam. Könnyek,
amiket eddig nem ismertem.

Ezért visszatértem a folyóhoz, visszatértem
a hegyekhez. Újból megkérve a kezüket
könyörögtem – könyörögtem, házasságra lépni
minden tárggyal és teremtménnyel,

és amint elfogadták,
Isten egyre ott volt a karomban.
Nem kérdezte tőlem,
„Hol voltál?”

Ebből tudtam meg, hogy a lelkem – minden lélek –
mindig fogja
Őt.

Lovas Sz. Judit fordítása

 

A füvek-fák elveszett evangéliuma (Száz Pál fitolegendáiról)

Amikor Száz Pál könyvét először vettem a kezembe, azt hittem, olyan kötetről van szó, amely a sok évszázados múltra visszatekintő herbáriumok vagy füveskönyvek modern változata. Megnéztem hát legelső nyomtatott Herbariumunkat, Melius Péterét 1578-ból. Teljes címe: Herbarium. Az faknac fvveknec nevekroel, természetekroel és hasznairól / Magyar nyelwre, és rendre hoszta az doctorok koenyveiboel az Horhi Melius Peter. Csak annyi a közös a két könyv között, hogy Meliusé egy latin nyelvű, ABC-rendbe szedett anyagfelsorolással kezdődik (a megnevezések német és magyar megfelelőivel társítva), Száz Pál könyve ugyanígy, csak természetesen magyar nyelven, az ABC formális osztályozása szerint adja a Füvekfák rengye elemeit. A gyógyhatású füvekkel teli kert metaforája bevonult a kora újkori memento mori irodalmába. Balassi Bálint idős, betegeskedő szülei lelki és testi vigasztalása fordította le például német nyelvből a Beteg lelkeknek való füves kertecske című munkát, amelyben a füves kertecske csak metafora. A fordítás 1572-ben jelent meg Krakkóban. A könyv története azonban igen hasonlít Száz Pál könyvének történeteire: korábban csak 19. századi másolatból ismertük a szöveget, mert az egyetlen megmaradt és ismert példányt a Sárospataki Református Könyvtárból 1945-ben a szovjetek elrabolták. A rendszerváltozás adta új politikai konstelláció kellett ahhoz, hogy Nyizsnij Novgorodból hazakerüljön, és végre megbízható szövege napvilágot láthasson. Sokkal közelebb áll Száz Pál könyvének szellemiségéhez Lippay János 1664-ben megjelent vaskos kötete, a Posoni kert. Kiben minden kerti Munkák, Rendelések, Virágokkal, Veteményekkel, Fákkal, Gyümölcsökkel és Kerti Csömötékkel való baimolódások: azoknak nemek, hasznok, bé-csinálások bővségessen Magyar nyelven le-irattatnak, kivált-képpen azok, az kik esztergami Érsek Urúnk ő Nagysága posoni kerteben talaltatnak. Ez a könyv már sok tekintetben közelít Száz Pál könyvének anyagához. Három fő részre oszlik: a virágos kertről, a veteményes kertről és a gyümölcsös kertről. Az egyes növényeknél előbb leírást olvashatunk róla, majd az ültetés idejéről, a gondozásáról, és gyakran az étkezésben történt felhasználásról, ritkán a gyógyításban játszott szerepéről ír a könyv. De ez tudós és praktikus munka, Kertész Könyvecske, amely a gazdálkodóknak szól. Belenéztem természetesen a Lúdas Matyi szerzőjének, Fazekas Mihálynak és Diószegi Sámuelnek közös munkájába, amely már a teljes címében hozza a szuper-tudományosságot. Magyar Fűvész Könyv, melly a’ két magyar hazábanm találtatható növényeknek megesmerésére vezet, a’ Linné alkotmánya szerént, Készűlt, és nyomtatódott Debreczenben, 1807. A régi, a történeti anyagban ez áll a legtávolabb Száz Pál könyvétől. Előszava ki is kel a korábbi herbáriumok ellen, mondván, hogy „Azok közzűl eggynek sem az a’ tzélja hogy a’ plántát az olvasóval megesmértesse, hanem az, hogy a’ nevénél fogva már nétalám esméretes növevénynek, orvosi erejéről beszéljen” (IV. p.).
Első látásra némileg megtévesztő, hogy teljes anyagát, a beszélők valamennyi szövegét fonetikus átírásban közli. Mintha néprajzi szöveggyűjteményt olvasnánk! A tájnyelv és a fonetikus átírás az olvasás során csak a legelső oldalakon okozhat némi nehézséget, de csekély jártasságra szert téve, néhány oldal után már szövegértési nehézséget nem jelent, mert természetessé vált. Minden nyelv természetes állapota a dialektális állapot, az irodalmi nyelv bizonyos értelemben artificiális, mesterséges nyelv. A tematikus néprajzi szöveggyűjtemény elgondolását erősíti a köszönetnyilvánítás az adatközlőknek, azoknak, akik a törtínetjeiket ëmeséztík, négy idős asszonynak és két idős férfinek. De az adott, az egyes szövegek már nem köthetők a hat beszélő valamelyikéhez.
Olykor pontosan tudható a beszélő neme. Ha a kislánykorára utal vissza, ugyanúgy tudható a neme, mint néhány szöveg erős kiszólásaiból tudható, hogy a beszélő csak férfi lehet. Sőt: vannak tematikus és nyelvhasználatbeli visszatérések, de olyan erősen ám, hogy ezek csak egy és egyetlen beszélőre vezethetők vissza. Csak a tárgyalt kötet alapján nem tudható, hogy a hat beszélő közül pontosan melyikhez. Ugyanígy áll a helyzet a szövegeken belüli hallgatóval, a megszólítottal: olykor fijam, de leggyakrabban te gyerëk. Neki, a gyereknek szólnak a tanítások, lett légyen szó füvekfákról, litániákról, imádságokról, bibliai »mesékről«, vagy a vie vécue, a megélt élet eseményeiről és tapasztalatairól.
A kötet belső tagolása az egyházi évkör szakaszait követi: a Karácsonnyal kezdődik, Vízkërëszt, Gyërtyaszentölő, Gyümölcsójtó, Husvít, Szentgyörgy, Pünközsd, Úrnap, majd a Hétfájdalmú, Szenkërëszt, Szemmihál, a különös Szen(t)Vëndëlmus és a Mindënszentëk zárja az évkört. Ez pontosan az a szerkezet, amelyre a magyar vallásos néprajz oly nagy alakja, Bálint Sándor fűzte volt fel a népi vallásosságot bemutató kis könyvét! (Bálint Sándor: A hagyomány szolgálatában, Magvető, Budapest, 1981.) Helyben vagyunk hát: a Fűje sarjad mezőknek kötet a népi vallásosság »füveskönyve«, a népi hiedelem- és hitvilág szövegcsokra.
Hogy mennyire a népi hit és hiedelemvilágról van szó, napnál világosabban mutatják a könyvben szereplő, olykor versként tipografizált imádságok, amelyek változatok Erdélyi Zsuzsanna Hegyet hágék, lőtőt lépék egyes anyagaira. Például Száz Pál könyvének 204. oldalán ezt az imádságot olvashatjuk:

                        Áll könnyetës könnyben
Térgyig vírben
Majelőát őáldott szentfia
Holjártá holjártá énáldott szentfiam
Holjárék holjárék énáldott szentanyám
A hóhérok három napig üldöztek
Harmadnapra megfogtak
Kőoszlopho kötöztík
Vasvesszővē vertík
Vasustorrā ustorozták
Főldifüsttē füstőllik
Szenthaját szentszakállát
Vasgereblyévē gereblyéztík
Bűnös nyēvvē köpdöstík
Vasdárdávo dárdázzák
Töviskoronávo koronázzák
Míreggē étetik
Ecëttē itassák
Főfővittéka koponyahëgyre
Főfőfeszítettík magos kërësztfáro

De olvasható itt egy olyan szöveg is ugyanebből a nemből, amely a félelemről és a halál-közeli állapotról beszél, rendkívül expresszív nyelven. Olyan nyelvezeten, hogy nem állhatom meg a teljes beidézését, dőlt betűkkel írva magát az imádságot, a 159. oldalról. „Mirë lemënt a nap, Öregapád ágynok esëtt, lebetegëdëtt. Há csaknem megigíztík! Fő nem tutták këjtenyi. Lázos vót, férebeszít, nem tudott magárú. Esztán ēnímút. A szíve dobogott, de úgy alutt, mintha a főtámodást várná. Má mindënki odavót. Jajistenem, jóistenem, ha má attad, ha megtartottad, ē në vëdd! De nem lëhetëtt lelket vernyi bele. Má azon gondúkoztak, temessík-ë! Hugyan, hugyan nem, vígű csak megmaratt. Hetednap főkēt hajnāba, tejet kírt, mintha csak Esztán vót csak tudva. Együttek érte a halottak, hogy ēvëgyík a íletëm. Adide a lelked! Nem adom! Ha nem adod, gyere velünk, ēvësszük erővē. Azzā ēragattattak, kivittek a pusztábo. Ott vót ëggy feneketlen tó. Kicsavarták kezemlábom. Olyan vót a vize, mind a szurok. Bedobtak, megfútam. Osz kivëttek, bezártok ëggy ígő házbo, porráígtem. Onnan is kivëttek, kerék alá tëttek, ripityomra törtík csontomot, vasgereblévë szántották vírës húsomot. Onnan is kivëttek, kerék alá tëttek, fölakasztottak egy nyársro, megfútam. No, csak kivësszük a lelket belülled! Vasvesszőkkē ustoroztak, tövissē koronáztok, ígő szurokkā itattak, dárdávo fődöftek. Akkor főfeszítëttek egy fakanálro, egy életlen kisfejszévē fődarabótak, kezem kitíptík, szëmëm kiszúrták, koponyám betörtík, lábom levágták, szívem kivágták, csak meeglējjük a íletöd, monták. Vírëm kicsurgatták, fekete fődre lefolyatták, vírëm szëme përëg számolatlan, gyütt ëgy varjúcsorda, mind fölëttík. Fájdalmas anyám, vëdd kezedbe lelkem, ēgyüttek hetedhét sátányok, apríccsák húsomot, dëríkig vírbe állok, nyárson sütnek parázson, kileccër kilënc vas szëggē áltolütnek, csuma szíjja vírëmët, göthös ëszi húsomot. Parázson sistërgëk, onnan is kivësznek, levagdājják húsomot a nyëhërák, miszlikbe vágnok, pokolbéli szëcskavágón ledaránok, katlanba raknak, megfőznek gulásnok, magam levibe fortyogok, odadobnak a kutyáknok, csontom összezúzzák, gyünnek a bábasszonyok, sírnak-rínak, könnyükkē mosogassák, kétfogukkā kóstúgassák, ítetem mégsë lelík. Csontyaimot tűzre vetik, elígetik, de a íletëm csak kigurúll a izgók közű, parázs físzkibű, bepottyan ëggy hörcsöglukba észrevítlen. No akkor addig mozgolóttam abba a szűk, fekete lukba, míg megleltem a lílekajtót, kibújtam, nos itt vagyok, íllek! “Egíszbe vagyok, egíssígbe, nem fíllek sëmmit.”
Térjünk vissza a könyv szerkezetéhez! Ha a szövegek »diakronikus« rendjét az egyházi évkör kiemelkedő napjai adják ki a naptári rendben, akkor a »szinkróniát« a kötetbeli műfajok jelentik. Magának a könyv egészének az alcíme: phytolegendárium, vagyis legendagyűjtemány. A phyto- előtag jelentése pedig a mai fitotékákból, a gyógynövényboltokból lehet ismerős. A legendáriumnak mindössze öt műfaja van: a phytolegenda, a phytoanekdota, a phytoaforizma, a phytoenigma és a phytoikon. Mag mivoltát, műfaji összetevőit illetően az anekdota, az aforizma és a legenda jelentése többé-kevésbé egyértelmű, a két utolsó műfaj mibenléte nehezebb. Az enigma (e kötetben is) vagy rejtély, esetleg valamilyen csodával kapcsolatos titok, vagy pedig egyszerűen a folklórból is jól ismert találós kérdés. Az ikon viszont annál titokzatosabb; a Fűje sarjad mezőknek kötetből számomra annyi derül ki, hogy a rövid terjedelmű ikonok mögött kép vagy valami képszerű áll. Annyi bizonyos, hogy nem vagy aligha nevezhető elbeszélő műfajnak.
E műfajok mindegyik darabja teli van dinamizmussal és vitalizmussal. De most nem erről kívánok elmélkedni, hanem arról, hogy a könyv egészéből miféle kép kerekedik ki az úgynevezett történelemről.
Ami felületesen nézve a legfeltűnőbb – és valljuk be, igen mulatságos vagy szórakoztató –, az a bődületes anakronizmusok sorozata. És ezek az anakronizmusok olykor nevetésre késztető blaszfémiához vezetnek. Például a 244. oldalon ezt olvassuk Krisztus seggbe rúgásáról: „Amikor Krisztusurunk a kërëszttē mënt föl a koponyahëgyre, hogy megfeszíccsík, má igën odavót, nagy kínokba vót. […] Nem vót ott sënki Krisztusurunkkā, mënny má, jó segberúgták a katonák. Az apastalok mind ēbújtak, be vótak szarva”. Vagy: a Paradicsomkertben „Nem vót még akkor kombájn, de még csak csíplőgíp se.” (259. p.) Ádám fia, Ábel, amikor apja már igen öreg volt, talán már a halálán volt, egy patikáriust hozott, hogy gyógyítsa meg, de az nem tehetett semmit. Ábel a patikáriust „Mekfokta, kipöndörítette, röpűt vissza Szodomábo, vonatra së köllött mënnyie.” (258. p.)
No, hát szó sincs semmiféle anakronizmusról! Csak akkor lehetne szó, ha a Nietzsche-féle történelem-betegség betegei vagyunk, elfeledkezvén természetes történelemellenességünkről és történelemfelettiségünkről. Ebben a »történelemben« a Természet vagy a Világ, ha úgy tetszik, a káoszt követő Kozmosz kezdete a teremtés, a Paradicsomból történt kiűzetés pedig az emberiségtörténet kezdete, s mindkettőt több phytolegenda meséli el a kötetünkben. A kiűzetés a végesség, a halálra ítéltetettség, a munka és a kényszermunka, a fájdalommal szülés kezdete: ez a megérkezés a senkifőggyére, ahol az egyre halmozódó szemétkupacban kibelezett és betört képernyőjű televízió nézi a dallaszt. És a vége – mind az emberiségtörténetnek, mind a természetnek (a világnak) – az Utolsó Ítélet lesz, a nagy tűzgömb után. (Mert Jakob Böhme óta a kozmoszt a tűz hozta létre, és a tűzben fog elhamuhodni.) „Mer [Atyámteremtőm] ēgyün itínyi íllőköt és hóttakot, és országának nem lesz víge, ammëny. Akkor gyün ē a utósó rencërváltozás. De ez má nem rencër lëssz, hanem rend” (264. p.). E kezdet és e vég csak egy mintha-idő kezdetén és végén áll, mert az időt körülfogja az örökkévalóság, a Mindent pedig ellenpárja, a Semmi, mely utóbbi neve itt a Nincsen. A Világ neve pedig – utaltunk már rá, és a legelső szöveg alapján is – Senkifőggye. Sokjelentésű kifejezés. mert jelenti a Föld felszínének egészét (valahogyan úgy, ahogyan annak idején jegyezte be a tiburi Bibliája margójára Szenci Molnár Albert: „bizontalan heleken búdosunk”), jelent sivatagot (ahová például Keresztelő Szent János vagy Jézus Krisztus kivonult), jelenti a kitelepítettek számára az idegen földet, és jelenti a felvidéki, a Vág melletti, még pontosabban a Holt-Vág melletti mocsaras részt, bozótos, elvadult helyet. Vagyis az ember a legelső emberpár óta, mind a mai napig, a senkiföldjén lakik, bárhova menjen is a földkerekségen. Kínálkozik ennek a képzetnek egy remek párja: Bánki Éva számos kötetében, de különösen a Magyar Dekameronban a Határvidék ugyanez, ugyanilyen többjelentésességgel.
Az emlékezés – hál’Istennek, teljesen ahistorikus, teljesen történetietlen – egyidejűségében vagy közös idejűségében él Ádám és Éva, Káin és Ábel, Noé, Salamon és Szibilla királyné, Krisztus és Heródeselftárs, Sztálinelftárs és Hitlerelftárs, Beneselftárs és Gotvaldelftárs (a Gonosz földi hatalmának minden megvalósítója vagy vezére »elftárs«), Krisztus története mellett és ebbe beékelődve ebben a pán-emlékezetben ott van Marad lakóinak mára megmaradt minden tette, szenvedése, öröme, túlélése. És épp csak érezhetni, hogy a »történelmi« időben mikor merre járunk: amerikai táborban-e vagy német Konzentrationslagerben, a Gulágon, s a kitelepítés borzalmát éljük-e vagy a kolhozosításét (amit nálunk téeszesítésnek neveztek). Mert, s éppen ez az érdekes, e biblikus alapozottságú naiv világkép szinte mindent képes abszorbálni, szinte mindent képes beépíteni magába, még egy Lébus nevű elbeszélt mellékalakon keresztül a chaszidizmus alapelemeit is.
Az említett pánvitalizmus példájaként amikor a füvekfák könyvében a (növény)telepítésről van szó, egy pillanat alatt benne vagyunk abban az őrületben, amit az 1940-es évek második felében az összevissza- és kitelepítések jelentettek. Mert a növényekben is ugyanaz a nedv kering, mint az emberekben (no, ez egy kedves marhaság), a növények és az emberek is ugyanúgy megszületnek, virágoznak, és elfonnyadnak-meghalnak. A két világ teljesen összefonódik, ahogyan az ember történelme is követi a növények kettős rendjét, a halált osztó mérges füvekét és a gyógyító, életet segítő gyógyfüvekét.
Itt még Atyámteremtőm is, amikor besétál a Paradicsomkertbe, és egy diófa alatt elüldögél, a Bibliát olvasgatja! Tetszik nekem ez a szerzői távolságtartás a saját munkájától: nézzük meg, mit is írtunk egykoron! Hogy kicsoda a szerzője a Fűje sarjad mezőknek kötetnek, ami a füvekfák rendjéről beszél, nem kérdés: hát Száz Pál. De gyönyörűen elrejtőzik a könyv mellékleteként működő (ragyogó) CD mögött, mint ahogy gyönyörűen elrejtőzik a beszélők mögött. Nagyon finom szerzői játék ez.
És ott van egy mítosz a sok közül, az egész kötet mögött: az elveszett Paradicsom, a Mindenkifőggye mítosza. Erre az elveszett Paradicsomra utal a virágok evangéliuma, ami a kiűzetés után egy herbárium, egy füveskönyv formájában valaha megvolt. Ennek történetét az Ërbárius című phytoanekdota meséli el a 238-240. oldalon. Közvetlenül a II. világháború vége után, amikor a rosszvilág helyett a mégrosszabb jött, Öregapád – aki mindannyiunk öregapja, mint ahogy Öreganyád mindannyiunk öreganyja – búcsúba ment Szentantalba. Egy gyóntató barát elalvás előtt odament hozzá, és átadott neki custodiára, megőrzésre egy ládikát, benne üvegcsékkel és gyógynövényekkel, no meg ëgy kézzē írott könyvecskével. Avvót a páter ërbáriusa. Marad falu határában a hatóságok az öreget megállították, és lopott holminak vélvén, elkobozták a ládikát. Azóta sem került elő a virágok evangéliuma. Elveszett.
Befejezésképp ennek a népi hitvilágnak és világklépnek a roppant beolvasztási erejéra adok rövid példákat. Ezek a jelenlegi helyzet három sarokpontjáról beszélnek.
Ez első legyen a modern ősbűn, az úgynevezett spontán privatizáció. „Mer privatizávo van má mámo még a legkissebb gyükér is a főd sötíttyibe. Oszt azóta rohad.” (295. p.)
A második legyen az a mikrotörténet, amely elbeszéli, hogy a természetvédők, a zöldek élőlánccak hogyan próbáltak egy kiserdőt megmenteni. „Ekkor kikötöttík ëgymást a jegënyefák törzsihë, de azé csak kivágták íkët, mármind a fákot. Node amikor má a főfeszíttísre kerűt vóna a sor, mer má semmi nem akart hasznányi, egyik së válókozott. Pedig ipp olyan hajaszakállos, torzonborz legínyek vótak, min Krisztusurunk, mëg Dzsonlënon. Ajjé, kiment má a feszíttís a divatbú Krisztusurunk idejitű! Igy osztán kivágták a Hótvágot.” (270-271. p.)
A harmadik is torokszorító. Egy imaginárius virágfajtáról szól, amelynek a neve Migráncsvirág. „Kituggya, hogy ez a migráncsvirág is miféle, mire ír. Hátha benne lakik a lílek këgyelme. Mer bizony nem tudhassuk, te gyerëk, ha ëggy nap kopogtat valaki, hogy szállást kírne, nem-ë a Krisztusurunk járjo e világot a Szempétërrē. Nem tudhassuk, nem-ë a Szüzmárjácsko az, burkábo a Kisjézussā. Mer bizony menekűtek azok is Hëródës elű a pusztábo. […] Hát még talán, te gyerëk, azt taláná mondanyi Krisztusurunk, bekopogtattam és tik nem nyitottatok ajtót, hajlíktalan vótam és tík hajlíkor nem attatok, éhes vótam és tík ënnëm nem attatok, szomjas vótam és tík innom nem attatok. Há mi lënne akkor, te gyerëk?”

(Száz Pál: Fűje sarjad mezőknek, Phytolegendárium, Kalligram Kiadó, Pozsony, 2017)

A rózsakert (Curriculum vitae 6)

A kert csupa dallam: dombbá magaslik
fekete földje, fut körbe-körbe,
virágsörénye fölágaskodik a
pincetetőre, zöld indákat sző

selyem ég alatt, orgona illat, tarka
pillanat, akkor is marad mindig
ugyanaz, ha vihar bántja, ha jég
darálja, ha forró katlan, ha tél

kihántja, mozdítja felhő, eső-áradat,
dongó duruzsol, rekedt pillanat,
akkor is marad mindig ugyanaz,
mindig ugyanaz.

(Illusztráció: Justin Gaffrey)

Aprítás

Anyám répát aprít a konyhában, rázza
közben a fejét. Nem lesz neked senkid.
Egyedül fogsz meghalni, mondja. Ellopom
az egyik répát, roppan a fogam alatt,
hallgatással egyetértek. Nem félsz? Nem.
Húzza a száját, legalább a szememben
látná a borzadást. Bejön apám, belebüfög a
panel csendjébe, anyám nem nevet rajta.

Ülök az ágyad szélén. Nézem a plafont,
odaképzelem Istent. Beszélgetnék vele egy
kicsit az ép eszem hiányáról, de megzavar
a horkolásod. Nem is horkolsz, halkan
kiáltozol. Beleremeg az ágy, egyre lejjebb
csúszom, pedig azt hittem, hogy az éjjeli
csóknál voltunk a legmélyén.
Visszafekszem melléd, egy óra még
a buszomig. Átrakom a karod a vállamon,
legalább tegyünk úgy mintha. Várom, hogy
magadtól átölelsz, mert álmodban is
igényled, de több busz kéne a
mozdulathoz. Negyven percet elbambulok,
és tartom vissza a hányást. Keltegetlek,
nem kelsz, megrázlak, felriadsz.
Csodálkozol, hogy hogy került rám a
gatyám, az előbb még a padlón volt.
Összeszedem végtagjaim, a karomat
belőled húzom ki. Egy szempillát benne
hagyok a matracod gyűrődésében.
Az ajtónál csücsörítesz, száraz marad a
szád, túl nedves a szemem, a sötétben úgy
tűnt, elhasználtuk az összes nedvem.
A buszmegállóban kérdezem az információs
táblát, hogy mikor dörzsölhetem ki a csipát
a szememből, akkor ér oda az ötös.

Anyám répát aprít a konyhában, rázza
közben a fejét. Nem lesz neked senkid.
Egyedül fogsz meghalni, mondja. Nem
félsz? Nem. Húzná a száját, megáll félúton,
szememben ott ül az undor.

(Illusztráció: Betsy Gray Bell: Carrot Slice (Orange))

Irodalmi és Társadalmi Portál