Roberto Bolaño versei

FELTÁMADÁS

 

Álomba csobban a költészet,
akár egy búvár a tóba.
A költészet, bátrabb mindenkinél,
csobban, majd elmerül,
mint Loch Ness feje a végtelen tavon,
megrázó és iszapos, akár a Balaton.
Az alábbiakat figyelembe véve:
a búvárt
az ártatlanság
szárnyai borítják,
miként kívánta.
Álomba csobban a költészet,
akár egy búvár, aki
isten szemében meghalt.

 

GODZILLA MEXIKÓBAN

Figyelj rám, drága fiam, Mexikó felett
bombák záporoztak,
de senki sem észlelte.
Mérgezett levegő
száll az utcák
felett, a nyitott ablakokon át.
Alig fejezted be az evést, máris leültél
mesét nézni.
Éppen olvastam a hálóban,
amikor rájöttem: meg fogunk halni.
A konyhapadlón találtalak fekve, amikor
kitámolyogtam, szédelegve, émelyegve.
Átöleltük egymást. Azt kérdezted, mi történt;
nem mondtam el, minket játszanak a halál
TV–csatornáján, ami igazából nagy kaland.
Még egy ok, hogy együtt legyünk és ne féljünk.
Le se csukta szemünket, ahogy
ott hagyott minket a halál.
Hol vagyunk – kérdezted egy héttel később,
– hangyák, méhek, balszerencsés számok
az élet rohadt nagy levesében?
Élőlények vagyunk, fiam, akár a madarak,
egyszerű hősök, apró titkok.

 

(Nagypál István fordításai)

 

 

 

TÁVOZÓBAN, TÁVOLODÓBAN

(ráismerés)

MOHAI V. LAJOS
Az emlékezés melankóliája

          „Az agyongyötört táj szomorúsága miatt, mely fogva tartotta a tekintetemet.”

[ITATÓSPAPÍR] Távozóban, mindig távolodóban. Amikor hazafelé tart, akkor is. Még nem tudom, milyen évszakban, melyik hónapban, – fázom. Mohai V. Lajos hűlt világban jár, hűlt helyeken, de pontosan leírja, kik élnek, éltek az esedékes „máskor”-ban, ugyanitt, ezen a helyen: az agglomerátum betonsilói állandóbbak az alaktalan Templom térnél, ahol elhasznált neoncsövekhez kötözött rózsák állnak, ahol kevesen használják a templombejáróhoz vezető lépcsőt, mert oldalról közelebb a járás, ahol a sápadt harangkongatást a helyiek sem tartják becsben. A jelen mindig állandóbb, pontosabb a múltnál, ebbe az egyedüllétbe nem sétálhat be akárki. Mohai nem engedi az olvasót szabadon járkálni belső tereiben. Az érzelgős együttérzés tilos. Közli, leírja a számkivetettség útvonalait – hajótörött kalandorok, regényhősök fejezetnyitó, dőlt betűs elő-összefoglalóinak stílusában. Egyes szám első személyben, részletesen, a lélek olyan természettudományos élű bevilágításával, mint aki mindig befelé figyel. Mi pedig – elrendelten kívülállók – ezzel a figyelemmel azonosulunk, s a fagyos éjszakát követő hajnalon már az olvasó az, aki crusoe-i leleménnyel és türelemmel kijátssza az elégett kávéfőző-gumi képében megjelenő sorsot, míg a kifolyócső köpdösni kezdi az izzó gömböcskéket. Így tágul a világ egészen föl az üres(?) őszi égig. „Mintha várt(…) volna valakire, aki késett.” TÁVOZÓBAN, TÁVOLODÓBAN bővebben…

Látlelet; Új kikötők felé

 

Látlelet

Mint hajnali ködpermet a város fölött,
lebeg léha lelkem.
Ki vagyok?
Valójában örökös talány…
Rám felfejthetetlen jelmezt fércelt a sors.
Zsákvászon vagy gyapjúszövet?
Az évek múlásával kitapintani sem lehet.
Színevesztett csuha vagy fakó bohócjelmez?
Egyre megy.
Szolid mintaként foltok bandáznak rajta.
Értő szemek számára nem titok,
mikor mi történt.
Szögre akasztani tisztítani újra festeni nem lehet.
Hozzám nőtt.
Benne az utoljára reszketve elszítt cigi fanyar íze,
az utolsó berúgás morbid mámora.
Évtizedek hullottak a semmibe.
Megannyi régi emlék impregnálta jellemem.
Lepereg róla minden rossz, de legtöbbször a jó is.
Többé nem akarok megfelelni senkinek,
már-már magamnak se.
Akár kötélen a ruhát, kiszárított a nap.
Kávéd koffeinmentes, söröd alkoholfree
– röhög rajtam Hrabal és Capote –
már csak a guminő és a gumiszoba hiányzik.

Napra nap, hétre hét, évre év.
Mért késlekedsz ébredés?

 

Új kikötők felé

Az idő sajtójában mézízű ígéretek keserű valósága csöpög
Albumokba tuszkolt álmaim némán tűrik
A vágtató világ patáinak dobogását
Sikoly nélkül tiportatnak maszatos vázlatokká
Szürreális világot őrizve
Melyben nincs győztes ez a vesztesek vajúdó világa
Mik nemhogy hegyeket de egeret se szülnek
Meddő csatáik mezőin tébolyult árnyak keresik a köddé vált reményt
Sós illatot sodor a szél
Ez már nem a könnyeké a tengeré mely összenő az éggel
Lelkem lantján te játszol rendületlenül
Valós a dallam melyben csöndjeim épp oly fontosak mint a ritmus
Ez dagasztja vitorlám
Ebbe kapaszkodva sodródom új kikötök felé
Hol a líra még valuta tán
S a vándorigriceknek nem csak alamizsna jut

 

(Illusztráció: Christine Henehan: Winter Clothesline)

Zászló a lomok között

 

Évekkel ezelőtt történt, látogatásaim egyikén barátnőmmel szokásunkhoz híven a konyhában beszélgettünk. Valamiért felálltam, és akkor megakadt a szemem a konyhapulton heverő üres fokhagymás hálón, azon belül vagy inkább kívül is a fokhagyma származását és minőségét tanúsítandó nemzetiszalagon. Nem papírból vagy műanyagból, rendes textilből volt, pontosan olyanból, amilyenből a kokárdáink is készülnek. Néztem a konyhapulton heverő üres hálót, aztán elővettem a fiókból egy ollót, jelentőségteljesen barátnőmre néztem, majd felkötöttem a nemzetiszalagot a világos farmerszoknyám bujtatójára. Azóta is ott van, bár a szoknya egy ideje már nem jön rám, de még nem adtam föl a reményt, hogy nyárra sikerül annyit leadnom, hogy megint beleférjek. Zászló a lomok között bővebben…

emberek; hurcolás; lapát

 

emberek

az emberek érdektelen és érvénytelen beszéde
amitől máskor megőrülök
most csak simán elúszik mellettem
lenyalt hajú fazon, ordítva telefonál
igen, csináld meg légyszi
lépj be, igen, és húsz eurót tegyél rá
köszi csácsá
a vastag hangú nő meg felnőtt fiának beszél megállás nélkül
közben minden mondatnál megérinti a vállán, a mellén, a kezén,
böködve, paskolgatva,
miközben amaz csak a síneket nézi, mintha itt se lenne
igen és aha – ennyit mond néha
ezek itt a kollegákat szidják a korrektség és a kritika látszata alatt
az undorítónál is alacsonyabb, ahogy vigyázva a szavakat használják
odébb csúf anya és csúf lánya
ugyanolyan farmerkabát ugyanolyan fekete okosszemüveg
ugyanolyan zsíros seggük ugyanúgy billen
a reprodukció kiábrándítósága
de most nem idegesít, meg se érint
az emberek iszonyatos jelentés- és mondanivaló-nélkülisége
és a vele párosuló elképesztő mértékű öntudat
amitől alapesetben behányok
most mintha az egészet képernyőn nézném
az egyen-leszbikusok itt az orrom előtt
egyikük rondább, mint a másik
frizurájuk, mint az amerikai tengerészgyalogosoké
húsos, ronda orrukban a piercingek
kidagadnak a tépett nadrágból
egymás vigaszai
látszik, hogy sértődöttségből választottak szexuális hovatartozást
kiszálltak a kilóra mért heteroszexuál szabadversenyből és azóta folyamatosan demonstrálnak
azóta bátrak és erősek
azóta minden sétájuk manifesztum, minden fogmosásuk politikai aktus
a nemi identitás mint életünk értelme
az abszolút és totális katasztrófa tövében
végül is mért ne, olyan mindegy, hogy környezetvédelmi aktivizmus, büdösnagy karrier vagy ez
bezzeg itt a piroskabátos nő a botsarkú cipőben
bezzeg ő versenyezni akar, győzni, győzni mindenáron
édes istenem, és milyen a férfi, akiért teper
rücskös képű ifjú, sör bádogdobozban, levegőt se vesz, úgy dumál a telefonba, ide-oda fordul a padon
a nő meg próbálkozik, közvetlen elé áll
nézz! nézz meg! láss meg! kiabál a piros A-vonalú kabát meg a botsarkú cipő
de a rücskös képű rá se néz, csak megállás nélkül nyomja a sódert a telefonjába
vigasztalan az emberiség én mondom
amott meg az ócska hulladék-angollal a yuppie-k, napszemüveg éjjel
az örök coolness és a mindenható style
mennek partizni
meg ez a borzalmas fontoskodó alak itt szemben meg a gügyögő nője, ezek is angolul szakértenek
mindannyian angolul szakértjük a semmit
a nyelven, amit a látszattal ellentétben senki nem beszél
az egymást egyezményesen nemértés nyelve
bábelben még nem volt ilyen probléma
Isten is jobban tette volna, ha a közös nyelvből csinál látszatot, nagyobb bosszú lett volna
dehát néha Isten is naiv
vagy csak túl dühös ahhoz, hogy raffinált legyen
mellettem két sovány, barázdált képű, barna arcú fickó sörösüveggel
na nekik nem a party jutott, látszik
vajon hány évesek lehetnek
az a gyanúm, hogy valójában még fiatalok, csak a túlélési harc és a megveretettség véste így szét az arcukat
egyébként a szokásos, mindenki bekábelezve és becsatlakozva
fület bedugva, maga elé beszélve
emberek feladat és tett nélkül
emberek élmények és tapasztalat nélkül
emberek gondolat nélkül
emberek fantázia nélkül
emberek élet nélkül
visszakötve a köldökzsinórra, gyermekünk tápláljon bennünket bébi-nedveivel, föl nem nőtt anyákat
egy sör, egy joint, meg egy profil a facebookon és az instán
ennyi a minimum szükséglet a lakatlan szigeten
egyben ennyi a maximum is, sőt az optimalitás
aaa visszakívánom a szóbeliség korát
ami maga az abszurditás, hiszen épp őrült tempóban jegyzetelek, egy füzetbe,
amiben papírlapok vannak és amibe tollal kell írni
és arra gondolok, hogy a kultúránkon talán végérvényesen diadalmaskodott
a lakksima, tükrös felület
a műanyag-üveg
amit össze akarnak hozni a foghatósággal
mintha ennek bármi értelme lenne
siklani ujjal és tapintgatni jelentés nélküli szavakat, képeket
beléjük nyúlni, folyton próbálni, valódiak-e
„megnyitni” őket,
hátha!
hátha egyszer valódi vér folyik ki a képernyőn és hátha kidomborodik belőle a felpumpált nő!

és aztán ott vannak azok, akik az s-bahnba szállva azonnal elalszanak
arcuk még álmukban is komor
szemük közt mély ránc
szájuk összeszorul
mintha befelé néznének és valami nagy filozófiai kérdésen töprengenének
pedig csak átdolgozták a napot
vörösbarna fej
könyökére támaszkodva alszik már jó ideje
vajon hány sörrel támogatta meg ezt az alvást
most pozíciót vált, kezét szája elé teszi, úgy támasztja meg az állát
felnéz, aprókat pislog,
kérdés, lát-e bármit is
és már vissza is hull előbbi helyzetébe, öklére dűl
az ajkakat talán a homlok és a fej súlya préselte ilyen keskenyre
talán neki van még mit mondania, ha semmi más, hát legalább egy káromkodás
egy súlyos, rövid baszd meg
talán abba összesűrűsödne mindaz, ami ebből az egész hosszú s-bahn szerelvényből hiányzik
a jelentés
de sajnos ez a káromkodás nem hangzik el
csak napszemüveges majmok vihognak egymás közt

 

hurcolás

az s-bahn ablakában elrondít a hideg
fáradt karikák
vörös, sovány arc
most leginkább a hetvenéves apámra hasonlítok
mielőtt az otthonba költözött
nagy krumpli orr, kialudt tekintet, vésetek

a megálló túloldalán megint felhúztak egy házat
a sarki bolt kávéja meg elromlott, szar vizes lötty
ezekből látható, hogy múlik az idő
mert a mozdulataimból, amikkel a függönyt eresztem le minden este
meg amikkel a matracot tolom félre a szekrény elől minden reggel
meg a postaláda-nyitásaimból, virágöntözéseimből nem

tavasz van, de eltakarja az eső és a szürke ég
el fog múlni úgy, hogy nem is látjuk
egyszer majd kisüt a nap,
de akkor már minden kész lesz

mostanában a metrószerelem is megritkult, nem tudom, mi lehet az oka
talán csak nem vagyok elég éber
vagy megritkultak az érdekes férfiak
vagy én nem vagyok elég érdekes, nem tudom
de én inkább a férfiakra tolnám a felelősséget,
eddig is tiszta reveláció volt olyat látni,
aki egyáltalán feltűnt, nemhogy olyat, aki tetszett
például olyat, akinek van tekintete
hány tekintet nélküli ember van, te szent ég
persze az én érdeklődés-nélküliségemben azt hiszem, az is benne van,
hogy valójában még mindig azt várom, te hülye D., hogy véletlenül összefutunk
megpillantjuk egymást a tömegben,
a tekintet nélküli emberek között valakit, aki lát
bizonyos állomásokon, bizonyos vonalakon ennek a valószínűsége megnő, úgy képzelem
minden hasonló profil vérnyomás-emelő faktor, minden hasonló sziluett ütés
mekkora balfék vagyok, hogy nekem még a metrószerelem is csak emlék és képzelet

 

lapát

nemrég új szemétlapátot vettem a régi sötétkék műanyag helyett
nemesacél
vadonatúj, impozáns darab, ez aztán egy egész életre szól
hosszas nézegetés és vágyakozás után megvettem
utolsóként lógott a menő háztartási eszközök falán
most meg már nálam villog fémesen
felületét nem karcolja karc, körvonalait nem töri törés
nem szennyezi se szenny se nyom
épen, élesen fénylik
a lapát: tökéletes
néha csak úgy felemelem a sarokból és belenézek
sima lapjában tisztán látom magam
homorú vagy domború oldal, csúszik és játszik benne a forma, ahogy mozgatom
megnövök, összemegyek
nézem magam
döbbenetesen tiszta és világos az ostoba műanyaghoz képest
ó acéltükör!
az igazságot mutatja
torzképet
rólam

 

(Illusztráció: Vladimir Kush: Eye pond)

Égszínkék

Ahogy lehajtottam a pályáról, az út szinte kötelezően döcögőssé vált. Mint a patchwork takarón, úgy csillogott a napfény a világosabb és sötétebb aszfaltfoltokon, ringattak a hepehupás buckák.

Ha nyár volt, ha tél, már éreztem is az orromban a friss fű, a búzakalász és a trágya illatát. Ezt így, együtt imádtam, ez volt az otthon, a szabadság, a kitárult égbolt illata. Faluszag. Erdőkertes szaga, gyerekkorom szaga.

Rápillantottam a műszerfalra: negyedórás késésben voltam. Nagyanyám azt kérte, öt órára menjünk, Ági meg én, és hiába kérdeztük, csak nincs valami baj, csak azt mondta, ötre legyünk ott, ezt tartsuk tiszteletben, mert lehet, hogy most látjuk utoljára.

– Ezt ugyanaz az orvos mondja, aki már öt éve is eltemette? – kérdezte nővérem a telefonban, amikor előző este felhívott. – Hányadik utolsó találkozás is lesz ez pontosan? Égszínkék bővebben…

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info