Oda ne vakuzzak

Első gondolám mindig és mindenkor a tengerre visz, északon a dán partok, a hullámok szorgos’ mosnak, ahogy kínos-kíváncsi tekintetem rád függesztem kicsit nyeldeklőn, bambán, elgondolkodólag. Pár másodperc leköszön és újabb asszociáció int, álszemérmes félénken. Azt mondja, Dunakavics; egy Van Gogh képzet finom erőszakkal tudatom kémlelőmezejébe tolul, a jobb látás okán felmagasodik a kis sámlira.…

Seán Hewitt: Esti vers

 

Elsőként a feketerigó fémes kopogása,
ahogy megszállottan remeg a liliomfán

szürkületkor. Újra összegyűlik a kert,
hazahívja a verebeit,

milyen lármát csapnak a babérsom alatt
(az ajtókhoz közel) és minden veréb,

akár a vaspor végigsuhan a kert erővonalain.
Kivárom az utolsó szárnycsapásokat, majd

végignézem, ahogy minden elcsendesedik:
a fény kialszik, lenyugszanak a rigók is

a tisztás legvégén a platánokon,
így ereszti le magát minden fa

új teher alatt, de kitartok egy rövid időre,
amíg el nem sötétedik minden,

amíg a madarak abba nem hagyják az éneklést,
mintha ekképpen tanulnék önuralmat.…

A trubadúr

Csillámló homlokkal
felhőről felhőre.
Ágról ágra, kőről kőre
szökkenek.
Kovát, mézgát,
rügyet pattintok,
kibontom a legillóbb
álmokat.
Iramlok mélyi éren,
fakadok kiszáradt
vízmosáson,
borzolom nyújtózó
hegyek gerincét,
tavak mozdulatlan tükrét.
Lüktetek hajnalok lehunyt
szemhéjai alatt.
Lengedezem a völgybe
táncoló lankákkal,
spórát pergetek
sziklák olvasatlan
rovásaiba.…

Irodalmi és Társadalmi Portál