Serge Margel: Mendacium est fabula avagy a hazugsághoz való jog egy ártatlan vallomása alapján

 

Mendacium est fabula 

avagy
a hazugsághoz való jog egy ártatlan vallomása alapján[1]
Jean-Jacques Rousseau: a IV. Álmodozástól
a Vallomások exergumáig[2]

 

Márpedig ahogyan a kérdés felvetődik: milyen szájból beszélez a szöveg: „a hazug száj megöli a lelket”, ugyanúgy megkérdezhetni, hogy milyen hazugságról van szó.

(Szent Ágoston: A hazugság, 33.)

 

NYITÁNY

Amikor vallomást teszek, amikor bevallok valamit valakinek, vagy Istennek, milyen nyelvi aktust valósítok meg eközben? Mi a megfelelő típusa és miként írható le a benne foglalt esemény, amely elkötelez vagy ígér? Egy bizonyos hipotézis szerint, amit szeretnék bemutatni, a folyamatos vallomás aktusa Rousseau szövegében, az egész nyelvi aktus paradigmája egy olyan dinamikus alakzat, amely egyszerre rendez el és problematizál egy kettős diszkurzív struktúrát. Egy hagyományosan egymással szembenálló kettős párosról van szó: egyfelől az igazság és a hazugság, másfelől a szerző és az olvasó párosáról. Az első páros a valóságvonatkozás fogalmára utal: miről beszél egy vallomás? Egy információ-e, egy ítélet-e, egy tudás-e, és ebben az esetben milyen tudással szembesülünk? Igazolható-e, bizonyítható-e, tanúsítható-e, beazonosítható-e objektíven, egészen addig a meggyőződésig, hogy a vallomásos beszédmód nem egy hazugság egyszerű kijelentése, ahogyan ez előfordulhat egy tulajdonképpen informatív vagy szemiotikai szóbeli aktusnál? Nem, természetesen, hiszen az igazságértéke a „teljes igazság” megállapítása, amely nem szűkíthető le egy effektíve közvetlenül beazonosítható, kézzelfogható, kifejezetten megfogalmazott  valóságvonatkozás rendjébe (amilyen egy adott tény, sőt egy kifejezett érzés). A hazugság funkciója is egy vallomásos aktusban nem csak úgy határozható meg, mint egy igazság egyszerű ellentéte, hanem mint kettős megkülönböztethetetlensége, törölhetetlen árnyéka, amely problematizálódik. A második páros a címzett alakjára utal: ki beszél egy vallomásban és kinek címzi ezt a beszédmódot? Rousseau szerint minden címzett, megjelölt minden olvasó, egy műalkotás minden értelmezője, minden készítője szükségszerűen egy részleges, hűtlen olvasatot hoz létre, részrehajlóan, tendenciózusan, érdekvezérelt módon. Minden olvasó úgy határozható meg, mint bizonyos fajta névtelen bosszúálló, egy álarcot viselő bosszúálló, egy kém, akiben a kritikai, hermeneutikai beszédmód a csalás gyanúját kelti fel, és akit a legsajátabb szubjektív semlegességében és a legszigorúbb objektivitásában fenyegetnek ezzel. Mégis a szavait az olvasónak kell címeznie, tehát a más létezőt kell feltételeznie és egyúttal kitalálnia kell, igényt kell tartania rá, elhelyezni, mint szerzőt és az olvasat munkását.[3] Márpedig e követelmény nem egy rögzített és szilárd önazonosság követelménye, hanem a vélelmezett önazonossága és a felhatalmazottsága, mint a csalás közti konfliktus egy helyzete.[4]
Rousseau szerint a vallomás aktusa a hazugság és az igazság a hagyományos szembenállástól innen helyezkedik el. Nem az igazság kimondásáról volna szó, tehát a szembesítésről a hazugság körvonalazhatatlan kockázatával, hanem az egész igazság kimondásáról – feláldozásról az igazságért, egészen az ártatlanság határaiig. Azt hihetnők, hogy a „mindent kimondani” hatalmas vágya abban áll, hogy kijavítsuk a mások ítéletét, meggyőződésre juttassuk vagy meggyőzzük őket, a beleegyezésüket akarjuk, vagy megbocsátást kérjünk tőlük.[5] Csakhogy a kérdés sokkal radikálisabb. Az olvasóhoz szóló magyarázatban a legkisebb tettben vagy gesztusban sem tér vissza a bocsánatkérés egyedüli célja, hanem az olvasat vagy az értelmezése megszakításában, a lehetetlenné tevésben azzal, hogy a vallomásos elbeszélésből olvashatatlan beszélyt csinál. Itt nincs már semmi elolvasandó és semmi kimondandó. Minden olvashatatlanná válik, nem abban az értelemben, hogy minden elrejtett, titkos írású, rejtjelezett lenne, hanem hogy e megvallott „minden” mindig is már kimerített, értelmezett, elolvasott, elbeszélt és véglegesen megítélt volna. Minden be lett vallva, nem Isten előtt, hanem Isten tekintetének megfelelően. És miután mindez az Utolsó Ítélet verdiktjénak megfelelően mondatik ki, a saját olvasatától tétlen olvasónak már csak egy ártatlan bevallásával van dolga. Nem jogi vallomásról van szó (egy ártatlan nyilatkozatáról), sem pszichológiai típusúról (az ártatlanság elismertetéséről), hanem egy olyan bevallásról, amelyet hermeneutikusnak tekinthetünk. Ez egy „saját” sors  az olvasóhoz – saját dologtalanságának megvallása és egyúttal megvallás mint dologtalanság. Rousseau gyakran ismételte: vagy megvallani, vagy félrevezetni, elmaszkírozni, eltorzítani, rossz hírbe keverni kell. Csakhogy, bár szükséges, e bevallás mégis lehetetlen. Szükséges, hogy ne járassuk le Isten ítéletét, és lehetetlen, mivel ez a csalás az olvasó felhatalmazottságának és önazonosságának a feltétele. A most tétlen olvasó szerint az olvasni már nem jelentheti egy műalkotás értelmezését és megalkotását, hanem csak tanúságtételt a dologtalanságáról az ártatlanság megvallásán keresztül.
Azért, hogy megmutassam, miként formálódik ki az ártatlanság eme bevallása, a vallomásos beszéd, és egy csend tanúságtétele, Istené a Vallomások szövege előtt, legelőször is rákérdezek a minden kijelentéshez szorosan hozzátársuló hazugság struktúrájára, majd kifejtem, hogy e struktúrának miben kell betű szerint félreállnia, mint merő fikciónak a vallomás aktusában magában. Véleményem szerint innen ered a szükségessége annak, hogy közelít egymáshoz a Vallomások II. könyvében az ellopott szalag jelenetéhez kötődő nevezetes hazugság és az Egy magányos sétáló ábrándozásai IV. Sétája,[6] a Vallomások eme vallomásfélesége, Paul de Man szavával,[7] ez az igazolás arról, hogyan kellett leírni a hazugság okait és következményeit, és egyúttal valónak bizonyítani egy hazugságot, minden beszédmódon innen és minden ítéleten túl, egy tisztán ártatlan hazugságféleséget.

 

  1. A VALLOMÁSOK HAZUGSÁGA

AZ ÁRTATLANSÁG ÉS AZ IGAZSÁGTALANSÁG KÖZÖTT

 

Tanúságtétel, hazugság és igazság 

  1. paragrafus – Rousseau Vallomásai egyszerűen fogalmazva a teljes

 igazságról szólnak. De milyen igazságról van szó? Létezik-e a földön egyetlen ember is, aki képes látni egy megvallott igazság teljességét? Ha van olyan, hogy ez az ember létezik, tulajdonképpen nem lenne sem bíró, sem ügyvéd, sem vádló, sem bevalló, hanem egyszerű tanú lenne csak. Az exerguma szerint a Vallomások az olvasónak szól, ami elsősorban tanúvallomásra épül. Tehát megkérdezhetnénk, miért, és így rákérdezhetnénk a helytállóságra ugyanúgy, mint az olvasó tanúvá válásának okára a bevallotton keresztül. Ez esetben a vallomások igazságértéke közvetlenül a tanú elismertségétől függene. A bevallott játszaná a vádlott szerepét és a tanú lenne az ítélőerő – de, ez esetben, a vallomások kijelentése tökéletesen alárendelődne a jogrendnek. Csakhogy Rousseau nem mulasztja el állítani: „nem elegendő jogszerűnek lenni ahhoz, hogy ártatlanok legyünk.” De miként ítél meg ez az ártatlanság? Miként ad jogérvényt a megvallott beszélynek, attól fogva, hogy nem áll az igazság elmondásából vagy nem szűkül le az igazság elmondására és így az igaznak levésre, hanem elkötelezi magát a teljes igazság kimondására, és így – látni fogjuk – az ártatlanság megmutatása mellett. Voltaképpen itt nincs alkalmazható jogosság az értékelés vagy az ártatlanság megbecsülésére, sem vádolás, sem védelem, sem kétségbevonás, sem elismerés, hanem egy egyszerű bevallás van – egy ártatlan bevallás, amely az olvasó tanúságtételére épül, a Vallomások úgynevezett szerzőjétől, akinek most az exergumát teljes egészében idézem:

„Ez az egyetlen híven a természet után és teljes igazságában megfestett emberi arckép, párja nincs, és bizonnyal nem is lesz soha. Bárki légy is, akit sorsom és bizalmam bírájává tett írásomnak, szerencsétlenségemre és szívedre hivatkozva könyörgök az egész emberi nem nevében: ne semmisítsd meg ezt a hasznos és egyedülálló művet, amely első összehasonlításul szolgálhat az emberek még meg sem kezdett tanulmányozásában; ne foszd meg emlékezetem becsülését jellemem egyetlen hű ábrázolásától, amelyet ellenségeim nem torzítottak el. Légy bár magad is könyörtelen ellenségem, ne legyél ellensége hamvaimnak is, és ne add át kegyetlen igaztalanságodat annak a kornak, amelyben sem te, sem én nem leszünk többé: legalább egyszer add tanújelét a nagylelkűségnek és jóságnak, mikor lehettél volna gonosz és bosszúvágyó is – ha ugyan bosszúállásnak lehet nevezni azt a rosszat, amit olyan emberrel követnek el, aki rosszat soha nem tett, és sohasem akart tenni.”

Erről az exergumról, amely hosszú kommentárokat érdemelt ki, beérem azzal a megjegyzéssel, hogy az a „nemes tanúbizonyság”, amiről itt szó van, nem a Vallomások „szerzőjére” alapszik, hanem magára az olvasóra. Ráadásul ez esetben nincs szó valaminek a tanúbizonyságáról valaki számára, sem valami elismeréséről valaki részéről. Ellenben arról van szó, hogy önmagának ad meg egy tanúságtételt – a jóság, a nemeslelkűség és a kegyelem tanúságtételét. De mit jelent önmaga számára kegyelmének önnön tanúja mint legfelsőbb tanú?[8] Ha ezt az exergumot Rousseau az olvasó tanúvá tételére csinálta, e tanúságtétel nem volna semmi más, mint egy felhívás a konfesszionális típusú megbocsátásra. Csakhogy mi nem vagyunk e tanúvá lett olvasó, akitől kegyelmet kérhetni, hanem a saját kegyelem tanúvallomására hivatkozunk. Ezt nevezem majd jogosan – mielőtt részletesen belemennénk – az ártatlanság megvallásának. E megvallás minden fogadása abban állna, hogy – egy finom erőfeszítéssel, de heves erőszakkal – összezavarja a kegyelmi tanúságtételt és az ártatlanság tisztaságát. Az olvasó felkavarásáról lenne szó, jogos összezavarásáról. sőt hamis tanúságtétellel vádolásáról, egészen addig, hogy szívének általános érzése átalakul öntanúságtétellé: egészen addig, hogy minden jogtalan aktus, amelyre hivatkozik, nem történhetett másként, mint saját csalási vágya nyomós kérésére. Még pontosabban mondva, a fordulat, amely elfogadja ezt a tanúságtételt, eltöröl minden erkölcsi vétket a szerző jogi felelősségében. A jogosságtól való eltévelyedésben elkövetett jogtalanság átvált olvasásból és értelmezésből, és minden elítélés mélyén egy megvallás végrendeleti struktúráját alkotja. Az olvasónak tehát nem adatik meg a szerzői ártatlanság megítélésének a szerepe, hogy felismerje önazonosságát az ő vétkességében, hanem csak az, hogy megvallja saját csalási vágyát, tanúsítva egy ártatlanságot.
A megvallás eme szokatlan gazdaságossága megengedi számomra a jogszerű elkülönítését az ártatlantól, vagy még pontosabban két ártatlanság-felfogás megkülönböztetését és így a jogtalanság két típusát. Az egyik a tulajdonképpeni jogi lenne, és minden tanúvé tevés a verbálisan hirdetettre tekintettel válik hivatalosan vétkes vagy ártatlan szerzővé. A másik nem volna megfogalmazottan alárendelve a jogi rendnek, és semmilyen tanúbeidézés nem volna lehetséges, mivel semmilyen felső sürgető kérés nem tesz fogékonnyá egy tanú részvételének elfogadására.  Ugyanakkor lenne egy tanú, csendes; egy tanú, aki nem beszél, nem lát, nem hall semmit. Egy tisztán kegyelmi tanú, vak, süket és néma, de főleg végtelenül eladósodott. Ő önmaga ellen fog tanúskodni, amit nem kell megtennie az ártatlan szerzőnek, a jogszerűség tanújának, de aki maga úgy jelentkezik, mint egy ártatlanság gyászba öltözött emlékezete. Ez a tanú úgymond vétkesnek érzi magát abban, hogy értelmezett egy műalkotást, amelyre maga Isten vetette rá a végső tekintet ítéletét. Ez az, amit később megpróbálok definiálni az olvasó tanú rossz tanúságtételével. De jelenleg egy kérdés vetődik fel: miként határozza meg az ártatlanság és a jogszerűség e párosa – innen vagy túl a jogi okoskodáson – azt az elsődleges párost, amire állhatatosan hivatkozik a Vallomások?

  1. paragrafus – Rousseau szerint nincs olyan aktus, amit semmilyen

jogszerűség ne tudna bemérni, sem a maga ártatlanságában, sem a maga jogszerűtlenségében; egy aktus, amelyet leír a Vallomásaiban, és amelyet ő maga elkövetett, amikor  még ifjú volt és Madame Vercelis lakája Turinben. Egy hazugságról van szó; egy szörnyű hazugságról, azzal vádolva meg a „szegény Marion”-t, egy szolgálót, hogy az ellopott „egy régi rózsaszín-arany szalagocskát” (V, II, 88. p.). Ennek az eseménynek az elbeszélése, amelyre vissza fogok térni, nagy jelentőségű. Rousseau egész élete során elviselhetetlen fájdalmat érzett miatta. „A teher, mondja, így mai napig könnyítés nélkül nehezedik lelkiismeretemre, és elárulhatom: a vágy, hogy valami módon megszabaduljak tőle, erősen hozzájárult ahhoz az elhatározásomhoz, hogy megírjam vallomásaimat.” (V, II, 90. p.) Rá kell kérdezni erre a megszabadulásra. Mi módon történt és miben tette lehetővé az olvasó tanúságtétele, hogy ez az oly mély vágy megvalósuljon?
Erre a kérdésre a válasz elemeit a IV. Álmodozásban találjuk meg. Miután  szembesült Plutarkhosz egyik értekezésének olvasásával (Hogyan lehet hasznot húzni az ellenségeinkből), Rosier abbé jelmondatából (vitam vero impendenti) Rousseau eldönti, hogy ír néhány oldalt a hazugság kérdéséről. Az első dolog, ami az eszébe jut, természetesen az, hogy hazudott és megvádolta Mariont közel ötven évvel ezelőtt. Jóllehet a hazugság a leggyalázatosabb rossz, és ezt Rousseau elkövette, e rossz mindenesetre ellentmondásos. A lesújtottság, a zavar és a fájdalom persze rágta a szívét egészen haláláig, de ez az aktus bekövetkezett, írja, „a legkisebb bánat” nélkül és anélkül, hogy „valamilyen igaz bűnbánat” fogná el.[9] Ez az ellentmondás, a hazugság eme paradoxona, vagy amint látni fogjuk, ez az ártatlan hazugság paradoxona. Miként nem sajnálta, hogy elkövetett egy olyan aktust, amely egy életre egy végtelen seb áldozatává tette? És főként miként ítélni meg, sőt mi több, vallani be a filozófia legmegoldhatatlanabb problémái között ezt a paradoxont vagy ezt a problémát? „Beláttam, hogy a probléma megoldása attól függ, mennyire tudom helyesen megítélni magamat ebben a kérdésben” (MSÁ, 51. p.)

Az etikai értékről és a hazugság felhasználásairól

  1. paragrafus – „Emlékszem, egy filozófiai könyvben azt olvastam, hogy

hazudni annyi, mint elrejteni egy igazságot, amelyet föl kellene mutatnunk.” (MSÁ, 51-52. p.) E mondat, amely tökéletesen beidézi és összefoglalja éppúgy Platón és Arisztotelész, mint szent Ágoston filozófiai felfogásait, és amely megelőlegezi a szigorú felfogású Kantot is, újra bemutatja a hazugság három nagy etikai dimenzióját. 1) az episztemikus hazugságot:  egyedül az képes a hazugságra, aki tudja az igazságot;[10] 2) A stratégiai hazugságot: hazug az, aki a hazugságából eszközt csinál a másik félrevezetésére, vagy saját személyének kárára, vagy hogy mentse a személyét, a lelkét vagy a testét valamilyen gonosztettel;[11] 3) A transzcendentális hazugságot: hazug az, aki ösztönszerűen nem engedelmeskedik ama imperatívusznak, amely szerint minden embernek feladata az igazmondás.[12]
A filozófiai diskurzusban tehát hazudni annyi, mint „elrejteni egy igazságot, amelyet az embernek nem kell nyilvánosságra hoznia”. A kötelesség eszméje az, ami elsősorban leköti Rousseau figyelmét. Például, ha hamis pénzt adok valakinek, amivel nem adok semmit, bizonyosan félrevezetem, de nem lopom meg. Első pillantásra, mióta semmi nem kötelez igazmondásra vagy az igazságra, a félrevezetés nem lesz bűn, s következésképp az igazság elrejtése már nem keveredhet össze a hazugsággal. Ebből két kérdés vetődik fel. Elsősorban az, hogy hogy milyen feltételek mellett beszélhetünk kellő igazságról? És másodjára, kieszelhető-e egy ártatlan hazugság lehetősége? Egy stratégia kerül ekkor terítékre. Nem az, ami naiv módon abban áll, hogy ártatlanná kell tenni egy hazugságot egy érzés jóságán keresztül, hanem egy stratégia, amely kapcsolatot teremt a hazugság és az ártatlanság között,  amit semmilyen igazságra kötelezettség, és így semmilyen igazságszeretet nem tud definiálni. Egy erőmutatványról van szó, természetesen. Ez az egyedüli és ugyanazon probléma áthelyezése két különböző megfogalmazásban. Persze könnyű megérteni, hogy ha az igazság nem egy alkalmas jó, bizonyos hazugságok tiszták lesznek minden jogtalanságtól, de azért mondhatjuk-e, hogy ezek ártatlanok? Rousseau-tól távol áll egy méltatlan kompromisszum létrehozásának akarása, a terminus kanti értelmében. Távol áll tőle, hogy ez az eszme összeegyeztethető bizonyos hazugság-aktusok tolerálásával a lelki nagyság vagy emberiesség esetében. Éppen ellenkezőleg, el kell ítélni minden hazugságot, de eltérő módon kell megítélni. Összegezve, nem csak egy ítélet meghozataláról van szó a hazug megvádolásával, és megbüntetéséről, amiért megsebesített másokat vagy az emberiességet a maga lényegében, hanem elköteleződésről egy ítélet mellett, amely képes kell hogy legyen kitörölni a hazugság kijelentésében magát a hazudás aktusát. És ez – látni fogjuk – az olvasó tanúhoz szóló felhívás, hogy egy ártatlan bevallás szükséges legyen.
Válaszul az első kérdésre, Rousseau egyfelől megkülönbözteti az általános és elvont igazságot a részleges és individuális igazságtól.[13] Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy itt szembesítsük az igazságot az igazságszeretettel, de elkülönítjük egymástól az elméleti igazságot és a gyakorlati igazságot. Egy másik oldalról, a hasznos igazságokat – melyek lehetnek elméletiek és tanulságok vagy gyakorlatiak és ténylegesek – a haszontalan igazságokkal, érdek nélküliek és semmi következményük nincs a személyre nézve. És ebből így következtet: „Az igazság tehát, amelyről még csak el sem képzelhető, hogy hasznossá válik, soha nem lehet tartozás, következésképpen, aki elhallgatja vagy elkendőzi, nem hazudik.” (MSÁ, 53. p.).[14] Majd e levezetésből azonnal átmegy a második kérdésre. Jóllehet elhallgatni egy igazságot és mondani azt, ami hamis, két különböző dolog, eredményezhet egy és ugyanazon hatást, „mivel az eredmény kétségkívül ugyanaz, valahányszor a hatás egyenlő a semmivel”. Mit kell érteni a hatás kifejezésen, és mi az a több a semmiségnél, amely ezt a hatást eredményezi? Nem fogjuk definiálni a hatás nulla fokát, egy bizonyos hatás nélküli hatást, hatás nélkülit másokra, de mégis képes összezavarni a szívet azon a ponton, ahol már nem képes ő maga sem különbséget érezni egy csend és egy hazugság között? Ugyanakkor minden nehézség abban áll, hogy el kell helyezni, majd bele kell írni a másik szívébe a hazugságnak ezt a nulla fokát. A finom, de erőszakos átmenetről van szó két különböző szembeállításra: az egyik, ami a különbségtételt illeti egy igazság elhallgatása és a kimondani a hamisat között, a másik ugyanezen igazság elhallgatása és a nem mondani semmit között. És még ki ítélhetné meg, hogy ez a közömbös hatás voltaképp nem eredményezi-e a két csendtípus közti különbség eltörlődését?

  1. paragrafus – Amikor egy igazság kimondása tökéletesen fölösleges, amit

megerősítek, vagy elhallgatom, ez mindig ugyanúgy tér vissza. De miként tudható, hogy ez esetben a hallgatás egy igazság elhallgatása? Bizonyos szélsőséges helyzetekben, amikor szembesülök hitem megtagadásával vagy legjobb barátom árulásával, szent Ágoston azt tanácsolja, őrizzük meg a csendet.[15] De az egy másik csend, amelyről Rousseau beszél. Egy csend, amelyet nem szabad definiálni kényszer formájában. Ez nem egy szó visszautasítása, sem egy esemény elvetése, hanem egy egyszerű hatás, egy állapot, a szív beállítódása, ahol semmi nincs abból, aminek megtörténnie kellene. Az igazság várja a hasznosság egy fokát, ha semmi az, amit a kijelentés kötelessége már megfosztott hitelétől. Amikor már nem adok át semmi igazat valakinek, amikor már nem vagyok adósa másnak, másként mondva – Rousseau érvelése szerint -, amikor „az, aki félrevezet, mondván az igazság ellentétét, nem jogszerűtlenebb, mint az, aki nem kinyilatkoztatva félrevezet”[16], akkor már semmi nem teszi lehetővé a megkülönböztetést a hazugság és a csend között, és a morális ítélet kategorikus követelményei ipso facto kérdésessé válnak a maguk lényegében. Mivel ha az egyik nem jogszerűtlenebb a másiknál, és ha a másik nem igazságosabb, mint az egyik, a hatás e zéró pontján már nincs elégséges felhatalmazó igazságszeretet, hogy bevádolja a hazugot: a csend alatt egy igazságot őriz meg. És éppen ez, az elégtelenség szintjén, ami Rousseau-t behelyezi az igazságos és az ártatlan közötti különbségbe.
„Ha másnak nem okozok kárt, amikor becsapom, ebből az következik-e, hogy magamnak sem ártottam, s aki sohasem igazságtalan, az már mindig ártatlan? (MSÁ, 55. p.) Pillanatnyilag nem veszünk tudomást az ártatlanság valamennyi fogalmáról. Legalábbis szinte mindegyikről, mivel már tudjuk, hogy tőle függ az ártalmasság nulla fokának lehetősége. Csakhogy ezentúl  e zéró pont már nem fogható fel a semlegesség egyszerű terminusaiban, egyfajta eredet okoz zavart jogszerű és jogtalan között. Éppen másként van szó egy átmenetnél maga e zavarodottság és azon igaztalanság között, amit a saját személyemként jelölhetek meg. Az ártatlanság így az igazságosság egyik formáját képviseli, vagy egy ítélet igazságosságát, önmaga ellenében. De legyünk pontosabbak, és kérdezzünk rá arra, egy önmaga ellenében elkövetett igaztalanság mikét fakadhat egy a másik vonatkozásában igazságos viselkedéstől. Jóllehet e mérték az ártatlanság tényleges értékéből ered, ez az ártatlanság már nem definiálható az igazságosság mértékeként, ez egy legfelsőbb igazságosság. Persze, az igaztalanság, amit kiszab rám, megítélendő az ártatlanság terminusaiban, és nem csak az igazságosság törvényei szerint, mégis az ártatlanság nem lesz értékelési kritérium egy bizonyos ítélet felbecsüléséhez, hanem a meghatározatlanul eltérő és minden alkalommal különösképpen várt állapot, amelyben vissza kell találni a megbüntetett szívéhez. Fel is kell fedezni „egy bizonyossági szabályt”, hogy bemérjük a kétségkívül végtelen eltérést az igaz és az ártatlan között.[17]
Amikor magammal vagyok csak igaztalan, ki vagyok én, miközben ezt cselekszem? Az önmagamnak hazudó vagyok? Rousseau nem válaszol közvetlenül e kérdésre, és bár nekem nem áll szándékomban válaszolni őhelyette, mégis elmondhatni, hogy én volnék az egyetlen, aki megítélheti ennek az igaztalanságnak a veszteségét. De szükségem van egy szabályra, egy belső és személyes szabályra. Egy szabály énrám, nem véve tudomást, nem véve tudomást a többiekről, ám mégis felajánlottan minden egyesnek közülünk.[18] Olykor persze némának lehet maradni, és hagyni a testemet, hogy szenvedélyeinek szeszélyébe bújjon. Mindenesetre, nem felejthetek sohasem. Ez mindig visszatérít a szellemhez, mint emlékezetem szabályához. Mivel végső soron az emlékezet az, vagy az én emlékezetem az, amiből elvonom e szabályt és „a csalhatatlanság bizonyítékát”. „Ebben [az emlékeimben] talán, írja még Rousseau, éppoly szigorúan ítélem meg magam, mint ahogy a legfőbb Bíró fog megítélni a földi élet után. lennék”.[19] Ezt az emlékezetszabályt, amely lehetővé teszi számomra, hogy minden pillanatban megelőlegezzem az Utolsó Ítélet napját, belém írva találom, mint „bizonyosságot”, mint azt a legmélyebb meggyőződést, hogy szívemnek mindig igaza lesz. Most ugyanolyan komolysággal ítélve meg engem, mint amikor Isten fog megítélni halálom pillanatában, őhelyette ítélem meg magam, pillanatnyilag elfoglalom az ő helyét, hogy emlékezetemnek adjak időt elmondani, hogy ott, ahol az olvasó szerint hazudok, a szívemnek ártatlannak kell lennie. E helycsere Isten és az én belső meggyőződésem között egyszerre alkotja meg egy ártatlan hazugság lehetőségét és az olvasó tanúságtételének szükségességét.

  1. AZ ÁRTATLAN HAZUDOZÓ, AZ IGAZ EMBER
    ÉS A VALLÓ TANÚ

A hazugság egy mese 

  1. paragrafus – Amikor éppen nem teszek rosszat senkivel, senki nem

mondhatja nekem, hogy magammal nem tettem semmit. Csakhogy ahhoz, hogy ártatlanok legyünk, tökéletesen, nem kell kárt okoznom sem másvalakinek, sem magamnak. De miként lehetünk biztosak ebben? Első pillantásra elegendő rávetni a tekintetet a saját szándékokra és a legőszintébben megkérdezni a világtól, hogy minden átverés hiányzik-e belőle? Sajnos a dolog nem ilyen egyszerű, mivel az ártatlan hazugság Rousseau szerint nem egy jószándékú ügy: „A hazugság ártatlanságát azonban még nem biztosítja az ártó szándék hiánya, kell még hozzá az a bizonyosság is, hogy a tévedés, amelyet valakibe átplántálunk, semmiképpen nem árthat sem neki, sem másnak” (MSÁ,56. p.; az én kiemelésem – S. M.) A hazugság ártatlanná válása, amely hazugságként megadja a kártékonyságtól megfosztott eltévelyedő beszédet, közvetlenül függ e bizonyosság hatalmától. Szóval bizonyosnak lenni abban, hogy ez az eltévelyedés nem okoz kárt, annyi, mint valamelyest biztosnak lenni abban, hogy önmagam megítéltem lelkemet a legmélyebb fokig. Bizonyosnak lenni abban, hogy láttam mindent és megmutattam mindent. Birtokában lenni annak a legmélyebb meggyőződésnek, hogy ott, ahol már nem látok kártékonyat magamban, ott, ahol már nem bízom a szellemben, maga Isten sem fog látni semmit. Tehát meg kell arról győződnöm, hogy tulajdon ítéletem már nem várhat semmit Isten ítéletétől. És minthogy itt kimondtam az igazságot, a teljes igazságot, már nincsen titkom Isten számára. Már nincs több maradvány, nincs több adósság, nincs semmi félnivaló – beszédem hatástalan lesz, és minden hazugság mesévé válik. Rousseau szövegszerűen ezt mondja: „Aki úgy hazudik, hogy se haszna, se hátránya nem származik belőle se magának, se másnak, az nem hazudik: az már nem hazugság, hanem fikció”, egy erkölcsi fikció, egy mese.
Mendacium est fabula, mondhatnánk, a hazugság egy mese. De ezen nem Pindarosz „édes hazugságának” visszhangozását értjük,[20] vagy Johannes Chrysostomus „szép ámítását”.[21] A hazugság meseszerűsége annyi, mint tevésének, megcselekvésének vagy kigondolásának módja, amely abban áll, hogy ne mondjunk ki semmit. Ez annak a tette, „aki egy mesét csak a mese miatt mond el”. Tehát ez nem valami őrült haszonlesés, hanem annak kijelentéséből ered, hogy nincs itt már semmi mondandó. Az ilyenfajta beszélyben a szerző szándéka sem nem jó, sem nem rossz, hanem semmi, üres, egy minden meggyőzéstől, minden címzéstől és minden beleegyezéstől mentes döntés.[22] A szándéknak mér nincsen tárgya, vagy pontosabban tárgyát átalakítja elbeszéléssé, ebből az elbeszélésből csinálva meg egy beszéd végső fokát, mielőtt saját csendjét megerősítené. Az erkölcsi szándékról közvetlenül megyünk át a költői invencióra.[23] A hazugság mesévé válik, amikor a történet, melyet elmesél annak, akinek a szándéka nem a beszéd lecsökkentése az egyszerű csendre, és mégis a másik ember szívében ugyanaz a hatás képződik meg, mint egy csönd. Ez magának a szabálynak az értelme – fenntartani az elbeszélést a fikciós magasságban. Egy oly fiktív és oly tiszta (még tisztább, mint egy némának a csendje) meséről van szó, amelyik a kijelentésében megszüntet minden kifejezett referenciát, egészen a kitörlésig, vagy legalább is összezavarja, ez a tulajdon beszély felhatalmazása. Egy beszély kvázi-csendje, amely nem tesz semmi mást, csak „beöltözteti” az igazságot,[24] körülkeríti, kibontja, anélkül, hogy megérintené, sőt megszorongatná, átöleli. Ugyanakkor ez a beszély az életembe kerül. Ha nem vagyok képes ezen elbeszélés meseszerűségét biztosítani, valójában miként győzhetem meg magam arról, hogy a szívemben nem maradt meg semmilyen csalásmaradvány, semmilyen szándék, amit Istennek egy napon meg kell ítélnie, a kiadásaimat és védekező testemet. Ezen a ponton tesz szert a Vallomások üdvözítő jelentőségre.

  1. paragrafus – Rousseau megkülönbözteti a világ emberének igazságát és az

igaz ember igazságát. Az előbbi mindig a világról való beszédekben bukkan fel. Neveket idéz meg, helyeket, dátumokat. Hű a forrásaihoz, és e beszélyek pontossága feddhetetlen. De mindenkiről, akivel szót vált, mindenkiről, aki közelről érinti az életét, alig beszél, csak a tulajdon sikeréről.  Ellenben az igaz ember, az ilyen nemű igazságok szenvedélyesen kicsúfolva, nyílt kártyákkal játssza az életét, jelöli a tetteit, a szövegeit és tulajdonneve életét, egész addig a pontig, hogy bizonyos legyen abban, hogy soha nem mondott semmit a saját számításáról, mint a teljes igazságot. Tehát a különbség, hogy van egy igaz emberem és egy másik, írja Rousseau, az, aki a világban nagyon szigorúan hű a teljes igazsághoz.”.[25] Rosier abbé jelmondata ez: vitam vero impendenti. Az igaz ember életének van díja, és ez az a díj, amit felkoncolni kell, feláldozni kell, lecserélni kell, elfecsérelni kell. Minden igazságon túl, minden igazságértéken túl fel kell áldoznia az életét az igazmondásért. Ez az önmagának vagy szubjektivitásának a feláldozása, ez a tekintélytől való függetlenség döntő fogalom, de nehéz definiálni. Ez egy igazi gazdaságosság, mely abban áll, hogy az életét ki kell cserélnie a bizonyosság érzésére – arra a meggyőződésre, hogy amit mond, a teljes igazság.
Hogy megértsük egy ilyen áldozat tétjét, legyünk olyan konkrétak, mint Rousseau, és térjünk vissza a „szegény Marion” ellenében elkövetett hazugság példájához! Visszatérés három időben. 1) Az ellopott szalag jelenete. Igen rövid, és nem tesz mást, mint elmeséli a lopás a lopásért vágyát: „…egyedül ez a szalag ejtett kísértésbe. Elloptam.” (V, II, 84. p.) 2) Aligha érdekes e szalag birtoklása, elrejtésének eszméje nem ötlik fel a szellemben. E szalag látható marad, tehát igen gyorsan felfedezik, és Rousseau-tól ártatlanságának igazolását kérik. Ez tehát egy ártatlan zavarodottsága és megvádolása. „Zavarba jöttem, dadogtam s végre pirulva mondtam, hogy Mariontól kaptam” (V, II, 84. p.) 3) Jön a makacsság pillanata. Ez annak visszautasítása, hogy bevallja (nyilvánosan) a „bűnét” az ártatlan könnyei előtt: „és én, pokoli szemérmetlenséggel, megerősítem állításomat, és szemébe mondom, hogy ő adta a szalagot” (V, II, 85. p.). E pillanatok mindegyike összekapcsolódik egy érveléssel. A birtoklásvágyat igazolja az, hogy egy vágy kielégítése természetes dolog, és hogy a Föld gyümölcsei nem valakié.[26] A bevallás elutasításának oka rossz szégyen, megaláztatás és sértett önszeretet.[27] A közvetítő jelenetet, a zavarodottság pillanatát nehezebb igazolni. Ez a hazugság merő betörése. Egy lesújtó, felkavaró tett, amely csak egy pillanatig tart, de egy ellentmondásos, paradoxális pillanatig. A hazugság felbukkanása a rosszabb és a semmi között helyezkedik el. Egy név nélküli bűn és egy közvetlen, lelkiismeretfurdalás nélküli döntés között. Íme, Rousseau miként próbálja megmagyarázni ezt a paradoxont.

  1. paragrafus – A IV. Álmodozás szerint e hazugság csak „a rossz szégyen

gyümölcse”, amikor „félénk természetem leigázta szívem minden óhaját” (MSÁ, 50. p.). Csakhogy a Vallomásokban ez a magyarázat árnyaltabb lesz, e hazugság okai nem csak problematizálódnak, hanem legalább nyíltan eltüntetettek. Még annak kimondásáig is elmennék, hogy a Vallomások célja közvetlenül ettől a magyarázattól függ. Az ellopott szalag jelenetének hű elbeszélése és a hazugság későbbi megvallásai már nem elegendők, szükség van még egy igazolásra. „De nem teljesíthetném ennek a könyvnek célját, ha nem tárnám fel egyidejűleg belső állapotomat is, s ha nem merném mentegetni magam ott, ahol az igazságnak megfelel”.[28] Minthogy rögtön látható lesz, a lopás jelenete után Rousseau két különböző időben beszél, a belső beállítódások két típusa által elkülönült két pillanatról (egy zavarról, azután egy rossz szégyenről). És az, hogy a IV. Álmodozás nem vet számot egy ilyen különbséggel, igen jelentőségteli. Miután megpróbálta, hiába, ellenjegyezni a megvallott igazságok megalapozottságát és miután ellátta egy pszichológiai típusú érvvel (rossz szégyen, önszeretet stb.), hogy megmagyarázza és igazolja a hazugság okát, a Vallomások e vallomásának szüksége van, úgymond, kisemmizni a hazugságból ártatlanságának paradoxonát, és így, bizonyos csúsztatással, létrehozni egy szöveget a hazugság egy másik belső struktúrája alapján. Ez elrejti azt a zavaró tényt, hogy a hazugság áthelyezése fikcióba nem a szerző pőre ártatlanságából ered, hanem az olvasó radikális dologtalanságából, aki egy ilyen hazugságelbeszélés címzettje. Ellenkezőleg, a Vallomásokban e két momentum két különböző beállítódást foglal magában. Az első egy tiszta zavarodottság, melyben valójában a belső konfliktus alkotja egy hazugság lehetőségét. A második, amely közvetlenül e konfliktust követi, kivezető út egy másik konfliktusból: az ártatlant sújtó seb egy olyan világ jelenléte között, amely a férfitól kér igazolást.[29] Ebből a második konfliktusból születik meg a szégyen és a megaláztatás, és ez az a pillanat, amikor Rousseau vakon belesüllyed bűnének megtagadásába.
A rossz szégyen tehát nem a hazugság oka, ellenben ebben nyilvánul meg a hatása a legközvetlenebbül. De egy mégoly tiszta szív miféle feltételekkel állítódhat be egy hazugság létrehozására? Idézzük magának Rousseau-nak a magyarázatát:
„A gonoszság sohasem volt távolabb tőlem, mint abban a kegyetlen pillanatban, és hogy megvádoltam azt a szerencsétlen leányt, bármily különös is, de így van: iránta érzett barátságom volt az oka. Ő járt az eszemben, ezért ez volt az első kínálkozó lehetőség, amivel védekezhettem. Azzal vádoltam, amit magam akartam tenni: hogy nekem ajándékozta a szalagot, mert én akartam neki adni.”

Van ebben a szövegben egy pokoli mechanizmus.[30] Egyfajta machináció, amely strukturálja a hazugság paradoxális pillanatát egy momentum kegyetlensége és egy érzés tisztasága között. E tiszta és kegyetlen pillanat körül szerveződik meg egy olyan aktus, melynek oka vagy alkalma, mondja Rousseau, a barátság volt. Saját érvelése szerint nem csupán az iránt, akit szeretek – Marion, e másra vissza nem vezethető, oly lágy és oly kedves fiatal lány iránt[31] -, akinek tettemet címzem, de neki címzem még és főleg azért, mert e pillanatban ő az, akit szeretek. Csakhogy óvakodni kell a szenvedélyes típusú „a bűnöm okozta szerelem” érvének belelátásától. Az ügy kevésbé érzelmi, mint amilyennek látszik. Inkább egy kvázi automatikus stratégiáról van szó, az okok mechanikus átviteléről a „bocsánatot kérek” (ex causa) és a „vádolom” (ad-causa) között: az ok egyfajta jövés-menése ez, ami azonnal összevegyül a helyek kölcsönös felcserélésével (a között, aki lop és a között, aki ad), a cserék szimmetrikus összezavarodásával (a lopás és az adomány között) és a felhatalmazottak rendszeres megfordításával (az elbeszélés szerzője és olvasója között).
Az az egyszerű tény, hogy szerelmi érzése Marion iránt jelen volt a szellemében, amikor neki akarta adni ezt az ellopott szalagot, Marion részéről e lopás azonnal átalakul adománnyá. Rousseau nem azt mondja, hogy Marion lopta el a szalagot, hanem azt, hogy a lány adta ezt neki, vagyis a lány pontosan azt tette, amit ő akart tenni. A lányt tehát nem lopással vádolja, hanem adománnyal.[32] Így is, miután megvádolta nem azzal, amit tett, hanem azzal, amit ő maga nem tett meg, de meg akart tenni, következésképp tőle adatott át az, amit ő maga lopott el, Rousseau a képzeletbeli és szerelmi adományából csinálja meg lopásának kitörlését, amely az ő számára nagyon is valóságos.[33] Csakhogy miután szabadkozik Marionnál, miután úgymond felmentést kér, nem nehezedik a lányra a szó szoros értelemben vett vád. Az ok két momentuma között van egy eltérés, amelyet gondosan pontosítani kell.
A Vallomások egy módja lenne a bocsánatkérésnek megbocsájtás nélkül, felmentések nélkül, vagy még pontosabban a nélkül, hogy a mentségből azt a mozgást csinálná, amely lehetővé teszi a vallomást tevőnek a bocsánatkérést, az oka egy behelyettesítési módját  egy nem-hellyel, egy merőben fiktív aktussal. Ha a mentség e behelyettesítés egyetlen értelme, miután bocsánatot kért Mariontól, Rousseau nem tesz sem többet, sem kevesebbet, mint bevádolja. És miután bocsánatot kért, ő maga valójában nem bocsájt meg, ellenkezőleg, vádol, bűne aljasságát egészen becsületesen bevallja és elismeri tettének fennhatóságát (vétkességét mint abszolút önazonosságot). Avégből, hogy mentségeiből ne lehessen levezetni azt, hogy ő maga magát vádolja, és hogy vétkesnek ismeri el magát, vagy egy vétkesség tárgyának, muszáj, hogy miközben bevádolja Mariont, ő Marion ellenében semmilyen váddal ne éljen. Avégből, hogy elkerülje a beléhullást egy tragikus körbe (aki bocsánatot kér, vádol, aki vádol, az bocsánatot kér), annak szükségszerűen meg kell különböztetnie a bocsánat két szintjét vagy két síkját. Az első a Vallomások végső célját illeti: „kimondani a teljes igazságot”. Ahhoz, hogy e könyv a célját betöltse, csak annyi kell, „hogy féljek a bocsánatkéréstől…”, írja Rousseau. Másként fogalmazva,  nem kell félnem attól, hogy megvádolom magam, miközben felmentenek e hazugság alól, hiszen ebben a pillanatban én tökéletesen ártatlan vagyok: „A gonoszság sohasem volt  távolabb, mint abban a kegyetlen pillanatban.” Ez esetben a mentség abban áll, hogy feltárul minden megvallott igazság, és így az olvasói értelmezés részleges és hiányzó olvasatra  éppúgy redukálódik, mint egy részrehajlóra, tendenciózusra és hazugra.[34] És ez az a bocsánatkérés elbeszélésében, ami előállít egy másik mentséget, a bocsánatnak a bocsánatát a bocsánatban. Egy bocsánatkérést, amely éppen megakadályozza a Vallomások nagy bocsánatkérését (amely az értelmen alapszik), részlegesen vagy részrehajlóan értelmezni és így bevádolásként kell kijelenteni. „Ő [Marion] jelen volt gondolkodásomban, bocsánatot kérek az első tárgy miatt, ami kínálkozik.” Most már nincs szó Rousseau szerint mentségek kreálásáról, magyarázatokról arról, hogy az okon kívül helyezkedünk el és hogy önmagunkkal kell igazságot tenni, hanem magának a szerzői pozíciónak vagy alanynak az eltörléséről van szó. Az Elnézést kérek azért… ismételten azt jelenti, hogy elhúzódom „az első kínálkozó tárgy” elől. Kitörlöm magam a helyből, ahonnan beszélek, és ahol bocsánatot kérek minden okért, minden nyílt valóságvonatkozásért, a véd minden lehetséges helyéért és így minden jogszerű hatályért. A szellememben Marion szerelmi jelenléte és az őt vétkessé tevő pillanat között nincs semmi, és én nem vagyok itt semmiért. Legalább is nincs semmi más, csak egy „tárgy”, amin keresztül én nem vagyok már ott, ahol a bocsánatkérésem vádol meg engem. Innen ered a lehetséges és egyúttal szükséges zavarodottság Rousseau lopása és Marion adománya között.
Eltörölve az első bocsánatkérés minden okká tevését és minden valóságos vádolását, a második bocsánatkérés megsemmisít minden valóságra vonatkozásos viszonyt a beszély rendje és a dolgok rendje között, és így az előfeltételezett hatály, a vélelmezett felelősség és a vétkesség valamennyi lehetséges formája között. Már nincs vád vádló híján, abszolút tekintély vagy legalább is közvetlen kapcsolat híján, a között, aki bocsánatot kér és a között, aki bevádol. És ha már a bocsánatkérésnek nem kell szükségszerűen magában foglalnia a vádolás tényét, miközben bocsánatot kér, a vallomástevő már nem vádolhatja meg megvádolt önmagát ártatlansággal. Most kell a helyét elfoglalnia, eltulajdonítania, egy ilyen vád vádja miatt.  Mivel amikor Rousseau bocsánatot kér, azt állítván, hogy „Marion az, aki ezt nekem adta”, közvetlenül nem vádolja meg a fiatal lányt a szalag ellopásával, hanem eltörli a különbséget a lopás tényleges valósága és az adományra vágyás között. Ez azért van, mert Marion tette meg őhelyette, amit ő akart megtenni, vagyis kicserélni a lopását adománnyá, ami Rousseau szerint annyit jelent, hogy „én loptam” vagy „a lány nekem adta”, egyre megy. Így a saját lopása áthelyeződik a másik adományába és hazugsága ártatlanná válik. Marion igen helyesen fogja fel szerencsétlensége kétarcúságát. Erre bizonyítékként derűs replikát idézem: „Nagyon szerencsétlenné tesz, de nem szeretnék az ön helyében lenni” (V, II, 89. p.); Csakhogy ez a hely nem teljesen Marioné, valójában Rousseau-é sem, hanem egy felcserélhető tárgyé, melynek révén Marion alakja képviselheti Rousseau hazugságának ártatlanná válását. Így a „Marion adománya” merőben fiktív tárgyként, egy közvetlen valóságvonatkozás és fakticitás nélküli tárgyként, egy elbeszélésben, amelyben egy lopás valósága összekeveredik egy vágy késztetésével. És ebből az összekeveredésből születik meg az olvasó problematikus alakja.[35] Minden nehézség e tárgynak vagy ennek a mentségnek a fenntartásában áll a fikció magasában. Szóval e tárgy mint egy merőben fiktív, ártalmatlan „esemény” elbeszélésének a felépítéséről van szó. Bizonyos fajta ösztönös, gépies, mechanikus legombolyodásról – mint egy mesés ártatlanság pokoli gépezetéről. De akkor honnan ered ennek az aktusnak a kegyetlensége, ha magában ebben az aktusban nincs semmi kegyetlen? Ez az ártatlan hazugság paradoxona. Ez az előállított és kijelentett aktus azonnal, a belső összezavarodottság a „bocsánatot kérek” és a „vádolom” között megítéltetik, értelmeződik, eltűnik a világban, és abból az egyszerű tényből, hogy bocsánatkéréseim átalakulnak a káromra, miután megvádoltam Mariont, vallomásaim engem vádolnak meg. Engem úgy azonosítanak, mint tetteim alanyát, és így vétkessé válok. Most engem vádolnak egy bűn szerzőségével, hogy hazudtam és feljelentettem egy ártatlant, míg én semmi mást nem teszek, mint a teljes igazságot mondom. Az olvasó értelmezése ez, amely előállít engem mint szerzőt, cselekedetemet hazugságnak bélyegezve. Az én hazugságom az ő műve, az én felhatalmazásom az ő ügye, az én önazonosságom az ő ítélete. Ő az, aki utólag kapcsolatokat teremt a tények között, egy beszély és a valóság között, egy könyv és egy élet között. Nem csupán előállítja e kapcsolatokat, melyek soha nem esnek meg ott, ahol bocsánataimat kérem, hanem ráadásul bennem, mint vádlottban állnak elő, felelősként azonosítanak be engem ott, ahol e kapcsolatok bennem és értem soha nem léteztek. Ennek az olvasónak az alakja igen problematikus, rá kell kérdezni és firtatni kell az ő értelmezését, ítéletét, bevallását és a hamis tanúság kockázatát.

Az áldozat: kimondani a teljes igazságot 

  1. paragrafus – „Az ő [az olvasó] dolga, hogy összegyűjtse az elemeket és

meghatározza a belőlük kialakuló lényt: az eredmény az ő műve, és ha téved, a tévedésnek is ő az oka […] Nem az én dolgom megítélni az események fontosságát; az a dolgom, hogy elmondjak mindent és az olvasóra bízzam a válogatást” (V, IV, 175. p.; az én kiemelésem.) Az olvasó igazi demiurgosz, az elemek elrendezésére képes isteni építész és ezekből a legsajátabb létet képes alkotni. Amikor az olvasó olvas, minden egyes pillanatban előállítja olvasatát, egy új összetételt, nem csak az elbeszélt és kijelentett elemek között, hanem még a kijelentettek és a tények között is.[36] Ő választ ki, ő rostál meg, ő osztályoz és alkalmasint ő valósít meg. Beazonosítja az alanyokat, megítéli a tényeket és dönt az elbeszélés értelméről.[37] Ahogyan a Vikárius szerint „gondolkodni annyi, mint ítélkezni”[38], ugyanígy itt „olvasni annyi, mint dönteni, kreálni”. Ez alkotja egy szerző önazonosságát, Rousseau talán helyesen vallotta meg, de a Vallomások mégis az olvasó alkotása. Bár nehézzé válik Rousseau vallomásainak a megkülönböztetése az olvasó „vallomásaitól”, annál is inkább, mert maga a vallomástevő Rousseau festi le az olvasót magát.[39] Valójában miként olvashatjuk a vallomásos beszélyt anélkül, hogy ne tennénk azonnal a Vallomások című művé – anélkül, hogy ne tulajdonítanánk neki szerzőt, felelősként beazonosított alanyt, és így, ebben az értelemben, a bocsánatkérésének ok nélküli értelmezése híján tulajdon megvádolásának rejtett bizonyítékaként?

Rousseau szerint vallani annyi, mint mondani a teljes igazságot, semmit, csak az igazságot. De ki merne igényt tartani, egy napon, egy megvallott igazság egészének olvasására? Amikor Rousseau mindent kimond, vagy azt ígéri, hogy mindent kimond, mindent megmutat és mindent elbeszél, amikor Isten elé kerül az ítélkezés legcsekélyebb esélye nélkül, akkor még számíthat-e az olvasó ítélete? Szemben a valló „mindent kimondásával”, egyetlen lehetőség kínálkozik az olvasó számára: úgy olvasni, mintha egy másik könyvet olvashatna. Értelmezi, értékeli, majd megítéli. De ez esetben nem ért semmit a megvallott igazságok „egész”-én. E beszélyből tulajdon műalkotást csinál, és ez az elbeszélés sem többé, sem kevesebbé válik, mint a tulajdon „vallomásaivá”. Attól fogva, hogy az olvasó ítél és értelmez, mert olvasás közben feldolgozza, olvasatát részlegesnek, érdekeltnek, tehát tévesnek és hazugnak kell minősíteni. Nem a rossz értelmezésben vétkes, hanem abban a vádban, hogy ő értelmezett – mintha maga az értelmezési, olvasási, sőt gondolkodásbeli aktus elvszerűen már mindig is egy ártó, csaló és főleg bosszúvágy[40] kimenetele lenne. Egy olvasati forma, amely abban áll, hogy már nem olvassuk azt, amit olvasunk, egy olyan olvasat, amelyben az „olvasni” összekeveredhet az „olvasott”-tal – „ami megvallatik” a kijelentett beszélyben –, a vallomások „olvashatatlanságával”, „azzal, ami elcsigáz” vagy „ami ellenáll” minden ítéletnek, minden értelmezésnek, minden feldolgozásnak, és így minden felhatalmazott önazonosságnak. Egy olvasat, amelynek már nem feladata feltárni vagy megoldani a szerző belső egyensúlytalanságát, önazonossága, vétkessége és halálra ítéltsége elvesztését, sem tehát eme elvesztés gyászát, a hermeneutikai helyreállítással kitörölve egy értelmet, egy jelentést, egy értelmet, a megmenekülést; hanem egy olvasat, melynek elköteleződése tisztán tanúságtevő lesz, az emlékezet végtelen munkája. És így megyünk át az olvasó értelmezéséből az olvasó tanúságtevésébe.

Íme, a terminusok, melyeket most Rousseau az olvasó-tanúhoz intéz:

            “De ha már vállalkoztam arra, hogy mindenestül megmutatom magam a közönségnek, semmi sem maradhat rólam homályban vagy rejtve, szünet nélkül szeme előtt kell állnom, követnie kell szívem minden tévelygésében, életem minden zugában, s nem veszíthet szeme elől egy pillanatra sem, nehogy ha elbeszélésemben a legcsekélyebb hiányt, a legapróbb hézagot fedezi föl, azt kérdezze: Ugyan mit csinált ez idő alatt? – és azzal vádolhasson, hogy elhallgattam valamit.[41]

Kimondani egy igazság egészét, vagy megvallani, voltaképpen azzal jár, hogy ne hagyjunk időt az olvasó olvasatára. Már ne legyen üres, és így több helye az olvasatának az ítélkezés pozíciójának elfoglalására. A vallomástevő minden egyes pillanata, minden egyes másodperce minden egyes szívütése megmutatkozott, idézett és elbeszélt lett. Az olvasó már nem irányítja értelmezői tekintetét az elbeszélés egy olyan pontjára, amely még nem lett volna nyíltan hirdetett. Most az olvasó szeme hagy ki. Ez az a vádoló szem, a hazugság-interpretátor, ez a bosszúálló szem, a haugság e munkása az, amelyet Rousseau-nak kikerülhetetlenül ki kell sajátítania: „—-Szükségszerű volt, hogy egy ilyen szemről azt mondjam, ha egs másik volna, olyan embert látnék, aki vagyok.[42] Rousseau beöltözteti az olvasó szemét, nem azért, hogy kiszúrja a vallomástevők szemét, hanem hogy elvakítsa őket az egyszerre felfüggesztett és abszolút jelentétével: „… muszáj, hogy szüntelenül a szemei előtt legyek.” Mindent látni meghatározatlanul az olvasó számára annyi, mint végérvényesen nem látni már. És ha már nincs idő látni és ítélkezni, olvasni és értelmezni, ez annyit tesz, hogy a saját olvasat mindig túl későn jön el. A csalhatatlan parancs e pillanata előtt jön el, amikor Isten ítéletét megelőlegezi. De valóban meg lehet-e ítélni az Utolsó Ítéletet, el lehet-e olvasni és értelmezni lehet-e lerombolás és hitelfosztás nélkül? És lehet-e ebből az egészből műalkotást csinálni?

  1. paragrafus – Ahhoz meg kell vakítani az olvasót, dologtalanná tenni és

gyászba borítani, hogy olvasata már ne egy értelmezést tárjon fel, hanem egy tanúságtételt. E másik olvasat, az olvashatatlanság merőben tanúságtevő olvasata az olvasandóban áll, a vallott beszélyben, nem egy élet elbeszélésében örömeivel, szenvedéseivel, tévedéseivel, gyönyöreivel, hanem egy élet és egy tekintély feláldozásával. Mint már megjegyeztük, vallani Rousseau szerint annyi, mint az életet az igazságnak áldozni, feláldozni magunkat az igazságért. És ez az önfeláldozás igen pontos gazdaságosságot tár fel. Magamról vallva megadok mindent teljesen, minden gondolatot, nyíltan és totálisan, egészen a halálig. Odaadom magam ott, ahol, Isten előtt, sebezhetőbb vagyok, ott, ahol tekintélyem menedék nélküli, titok nélküli[43], beszélyem e helyén, ahol, teljesen mezítelenül, egyszerre a leginkább félek és a legkevésbé félek. Itt, a maradék és köszönet nélküli pillanatban válik elbeszélésem olvashatatlanná annyira, hogy az olvasó részrehajló pillantása dologtalanná lesz a tanúságtételben és ártatlanságom úgy marad meg az emlékezetben, minta végtelen gyász és olvasatának utolsó megvallása.
Az olvasói tanúságtétel az ártatlan hazugság paradoxális ideje alatt kezeskedik e cseréről. Miközben az olvasat zajlik, már nem egy elbeszélés értelméről van szó, hanem az áldozat beteljesítéséről, következésképp annak megvallásáról, hogy eme áldozati adomány előtt az olvasat már nem a szerző kilétének módjára megy ki, és így a megvallott beszélynek felhatalmazást kell tulajdonítani, szóval meg kell vádolni azzal, hogy megtette e bocsánatkéréseket, ez az olvasó önmagáról tanúsítja, hogy megvallásként elköteleződött, mint valami ártatlanság gyászba borult emlékezete. Valójában, ha az olvasó magával szemben tanúsítja, hogy az, amit olvas, nem tehet rá más hatást, mint egy csendét, Isten csendjét a Vallomások kijelentése előtt, e beszély megmarad a fikció magasában és minden hazugság ártatlanná válik. Az olvasónak nem kell tanúsítania valamit valakinek, a szerzőnek, egy másik olvasónak, vagy Istennek, hanem képviselnie kell az utolsó olvasó alakját mint kegyelmi, nembeli és kifinomult tanúságtételt. E tanúvallomás vakká, süketté, némává válik, ő maga tanúsítván, hogy ott, ahol és amikor a megvalló áldozati élete szerződik a szívében az Utolsó Ítélet csendjével, az olvasata már semmi mást nem állít elő, mint egy mesélő ártatlanság egyszerre szükséges és lehetetlen bevallását. Már hangsúlyoztam, hogy vallomása csalóként szükséges a legfelsőbb tekintélye előtt, az olvasóra hagyván olvasata minden lehetetlenségét. E csalás nem az olvasat megszabadító szándéka, hanem olyan aktus, amely az olvasó státuszát alkotja, vagy értelmezői magatartását – ez a minden ártatlan hazugság paradoxonjának tehetetlenné tevő hatása.
Az olvasó akár váljék önnön ártatlan megvallásának tanúságtevőjévé, amit én a tisztán kegyelmi tanúságtételnek neveznék, a tehetetlenné tevő tanúságtételnek, elmozdulva a maga értelmezői autoritásában, akár magát a hazugot tárgyalva, az olvasatot mostantól hamis tanúságtétellel vádolja meg. „Az igazságot mondtam el, írja Rousseau a Vallomások utolsó oldalán. Ha bárki az ellenkezőjét tudná annak, amit előadtam, legyen bár ezer bizonyítéka, akkor is hazugságok és csalások […], [ebbe az emberbe] belé kell fojtani a szót.”[44] Ez az olvasó jelképes halálra szántsága, csalóként a lemeztelenítése. Értelmezői felhatalmazottsága most szembesül a hazudozó bosszúvágyó alakjával.A hogyan a Vallomások szerzőjének önazonossága már nem szűkíthető le egy bűnös ember jogi önazonosságára, ugyanúgy az olvasó hermeneutikai önazonossága már nem menekítheti el a csalás, a rágalmazás és a hazugság minden vágya ellenében. Csak az olvasó eme tehetetlensége, eme belső egyensúlytalansága nem szűkül le egy semmis olvasatra, hanem áthelyeződik tanúságtételbe. Tulajdon tehetetlenségének a tanúságtétele ez, megvallás egy ártatlan beszély paradoxon csendje ellenében. Isten csendje, aki előtt beszél, minden pillanatban olvashatatlanná és lehetetlen műalkotássá teszi a beszélyt. És ez, nem abban az értelemben, hogy egyedül Isten birtokában van az olvasás hatalma, hanem abban, hogy maga Isten már mindig is gyakorolta hatalmát. Végső soron ennek kell feltárni az olvasó tanúságtételét: valami féle megelőlegezés ez, ami összekeveredik az olvasata irreduktibilis megkésettségével. Az olvasó e megkésettséget vallja be, előre tanúskodva arról, hogy Isten ítélete már mindig is megvolt. Ebből ered irreduktibilis tehetetlensége és gyászának végtelen horizontja. Nem Istennek, hanem Istenért kell tanúskodni. Helyette kell tanúsítani, hogy mindaz, amit olvasott, meg lett vallva, úgy, ahogyan Isten maga már mindig is látta. A csend e paradoxális pillanata csak egy ideig tart, eljövendő idő, Isten előtt Isten minőségében, úgy lenni, mint ő őelőtte, és tőle kérdeni a legrosszabbat: összegyűjteni olvasói valamennyi tanúságtételét e könyv körül, hogy ezek helyette vallják be, hogy tulajdon csendje vitathatatlan bizonyítéka annak, hogy soha nem volt és nem lesz oly tiszteséges, oly tökéletes és oly tiszta ártatlanság, mint az övé.

„Olyan vállalkozásba fogok, amelynek nem volt soha elődje, s utánzója se lesz. Egy embert mutatok be a maga természetes valóságában; s ez az ember én magam leszek.

Csupáncsak én. Érzem szívem, és ismerem az embereket. Nem vagyok olyan,  mint bárki azok közül, akikkel találkoztam: merem hini, hogy másként vagyok alkotva, mint a létezők közül akárki. Lehet, hogy nem érek többet náluk, de mindenesetre más vagyok. A természet az öntőformát, amelyben alkotott; jól tette-e vagy sem, csak akkor  ítélhetitek meg, ha elolvastatok.

Szólaljon meg bármikor az utolsó ítélet harsonája, ezzel a könyvvel kezemben lépek a legfőbb bíró elé. Fennszóval mondom: Ím itt van, amit tettem, amit gondoltam, ami voltam. Egyforma nyíltsággal vallottam meg a jót és a rosszat. Nem hallgattam el semmi rosszat, nem tettem hozzá semmi jót; s ha olykor megtoldottam is valami jelentéktelen cifrázással, mindig csak azért, hogy betöltsem az űrt, amit emlékezetem hiányossága okoz; elfogadtam igaznak, amiről tudtam, hogy igaz lehet,  de azt soha, amiről tudtam, hogy hamis. Olyannak mutatom magam, amilyen voltam: megvetésre méltónak és hitványnak, ha az voltam, de jónak, nemesnek, fenségesnek, ha ilyen voltam. Úgy tárom fel bensőmet, ahogyan te magad látod, Örökkévaló. Gyűjtsd körém az emberek megszámlálhatatlan tömegét, hadd hallgassák vallomásaimat, jajveszékeljenek aljasságomon, piruljanak nyomorúságomon. Tárják fel szívüket trónusod lábánál ugyanilyen őszintén valamennyien, s merje csak egy is közülük akkor azt mondani: Jobb voltam ennél az embernél.” (V, I, 11-12. p.).

[1]  Ez az esszé Serge Margel De l’imposture. Jean-Jaxques Rouseu, Mensonge littéraire et fiction politique (A csalásról. Jean-Jacques Rousseau, Irodalmi hazugság és politikai fikció) című kötetében jelent meg, Éditions Galilée, 2007, 21-67. p. A fordító a szöveget kitüntetetten Blandl Borbála filozófiatörténésznek ajánlja figyelmébe.

[2] Legelőször 1994-ben hangzott el Jacques Derrida szemináriumának alkalmával a Társadalomtudományok felsőoktatási  egyetemén (École des hautes études en sciences sociales), majd e szöveg megjelent az Archives de philosophie 63. számában, 2000-ben. Köszönöm Guy Petitdemande-nak, hogy felhatalmazott az itteni közlésre.

[3]  Gyanúval illetni egy olvasat kritikai semlegességét annyi, mint már elmozdítani a hermeneutikai felhatalmazottságú olvasót. Ez, mint majd látni fogjuk, minden olvasóból hazugot csinál. Az, amit Roland Barthes így nevezett az 1960-as évek végén, „a szerző halála” (a másra vissza nem vezethető különbség élete és életműve között), Rousseau számára kidolgozandó az olvasó kivégzésével vagy az olvasó hermeneutikai elmozdításával (ez az eltéphetetlen kötelék értelmezésének szabad akarata és olvasata a részrehajlás vagy a bosszú vágya között). V.ö. Roland Barthes: „A szerző Halála”, Le Bruissement de la langue, Le Seuil, 1984, spéc. 65-66. p.

[4]  Lásd e tárgyról Peggy Kamuf emlékezetes elemzéseit, Signatures ou l’institution de l’auteur (1988), fr. ford. C. Sartiliot, Galilée, 1991, spec. 23-26, 28, 31 és 34. p.; és Geoffrey Bennington, Dudding. Des noms de Rousseau, Galilée, 1991,  spec. 66, 86, 97, 116-117 és 121. p.

[5]  V.ö.Jean Starobinski, Jean-Jacques Rousseau. La transparence et l’obstacle, Gallimard, 1970, 226.p.

[6]  Az ellopott szalag jelenete a Vallomások (ezentúl rövidítve V) magyar fordításában 88-91. p. A magyar fordító által használt kiadás: Jean-Jacques Rousseau: Vallomások, Benedek István és Benedek Marcell fordítása, Magyar Helikon, 1962.  A IV. Sétára nézve lásd Egy magányos sétáló álmodozásai (ezentúl rövidítve MSÁ) az ÖM-ben, I. köt., id. mű, 1o24-1o39. p.

[7]  Paul de Man, „Excuses (Confessions)”, Allégories de la lecture (1979), fr. ford. Th. Trezise, Galilée, 1989, 334. p. E döntő szöveg, amelyre vissza fogok térni, lényegében az ellopott szalag jelenetén nyugszik. Erről Jacques Derrida írt egy kommentárt a „Le ruban de machine à écrire. Limited Ink II”, Papier Machine, Galilée, 2001.

[8]  „A savoyai Vicárius hitvallásá”-ban a „hű öntanúbizonyság” a legmagasabb boldogság állapotával társul. Nem elegendő szabad szelleműnek lenni, még az is kell, hogy a helyes szokás szerint járjunk el. „Boldog lenne, ez igaz; de hiányoznék a boldogságához a legmagasabb fok, az erény dicsősége és a jó öntanúságtétel.” Émile ou de l’éducation (ezentúl E-vel rövidítve) az ÖM-ben, IV. köt., id. mű, IV, 6o3. p. V.ö. u.o.is: 634, p., valamint Mon portrait, 17, az Ö.M.-ben, I. köt., id. mű, 1123. p.

[9]  „A legjobban az lepett meg, hogy koholmányaim  emléke nem idézett föl bennem semmi lelkifurdalást. Én, aki annyira irtózom a hamisságtól, hogy szívemben semmi más érzés nem tudja ellensúlyozni; én, aki inkább vállalnám a kínpadot, semhogy egy hazugság árán elkerüljem: milyen furcsa következetlenség folytán hazudtam ilyen vidám szívvel, ok nélkül, haszontalanul, s milyen érthetetlen ellentmondás folytán nem éreztem miatta semmi lelkifurdalást, én, akit egy hazugság emléke ötven esztendőn keresztül szüntelenül kínozott?”, A magányos sétáló álmodozásai, fordította Réz Ádám, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1997 (ezután: MSÁ, 51. p. (az én kiemelésem – S. M.)).

[10]  Platóntól Sartre-ig a hazugság egy bizonyos felfogása azon az eszmén alapult, hogy minden csalás szükségszerűen magában foglal egy tudásminimumot: v.ö. Platón, Kisebbik Hippiasz (367a, 367c, 369b, 370e, 372a, 376a) és Az állam (382b-c); és Jean-Paul Sartre: L’Être et le Néant, Gallimard, 1943, spec. 85. p.

[11]  Miként a „nemes hazugság” esetében, amiről Platón beszél Az államban (III, 414a-415d;v.ö. a Politikával is, 304c-d, valamint a Törvényekkel II, 663d-664b, a társadalmi szerződés törvényalkotójának is hazudnia kell, hogy feltalálja a törvényt, a meggyőzés „szent hazugságához” kell folyamodnia: „Így hát, mivel a törvényhozó sem erőre, sem érvekre nem támaszkodhatik, ezért okvetlenül valamilyen másfajta tekintélyre kell hagyatkoznia, amely erőszak nélkül is magával ragad és rábeszélés nélkül is meggyőz. Nos hát, ez bírta rá minden időben a nemzetek atyjait, hogy az éghez folyamodjanak közbenjárásért, és az istenektől származtassák bölcsességüket; mert a népek ily módon ugyanúgy vetik alá magukat az állam törvényeinek, mint a természeti törvényeknek, és ugyanannak a hatalomnak tulajdonítják a község létrejöttét, mint az emberét; s ennélfogva szabad elhatározásból engedelmeskednek és engedelmesen hordják a közüdv igáját.” A társadalmi szerződésről (ezentúl rövidítve: TSz), II, 7. fej., az Ö-M.-ben III. köt., id. mű, 383. p. Magyar fordítása in Jean-Jacques Rousseau, Értekezések és filozófiai levelek, fordította Kis János, Magyar Helikon, 1978, 506-507. p. V.ö. G. Bennington, Dudding. Des noms de Rousseau, id. mű, 75. p., 1. jegyzet.

[12]  Ez a kanti imperatívusz, amely nem fogad el semmilyen eltérést az igazmondás „szent” törvényétől. V.ö. Az emberiség hazugsághoz való állítólagos jogáról (1797), fr. ford. L. Guillermit, Vrin (1967), 1990, spec. 72. p.

[13]  MSÁ, IV, 1026. p.

[14]  V.ö. Dialogues. Rousseau juge de Jean-Jacques. Ezentúl rövidítve: D) az Ö.M.-ben, I. köt., id. mű, 874. p.

[15]  A Hazugság, 17, az Oeuvres de saint Augustin-ben, fr. ford. G. Combès, Desclée de Brouwer, 1948, II. köt., 285. p.Szent Ágoston közvetlenül összekapcsolja a hazugság kérdését és a mártírok enigmáját mint a hamis tanúságtétel abszolút cáfolatát. Meg kell-e tagadni a hitét (a lelkét), hogy megmentse az életét (a testét) (v.ö., id. mű, III. egység)? Egy levelezés szent Ágoston és szent Jeromos között mélyen belemegy szent Pál egy állítólagos hazugságába (lásd ennek kapcsán Michèle Sinapi  „Le Mensonge officieux dans la correspondance Jérôme-Augustin” a Rue Descartes, nº 8-9-ben, „Mensonge et image”, Albin Michel, 1993, 63-83. p.). Mint szent Péter, az Apostolok vezetője, szent Pál, a pogányok vezetője, ő is haszontalannak ítéli a lélek üdvére nézve a júdaikus szabálykövetést a körülmetélést tekintve (Actes, XV, 1-7 és XXI, 21). A kitért zsidók nyomására mégis megengedi, ő maga gyakorolván bizonYos barátain (Timotheuson és Júdán) a körülmetélést (Actes, XVI, 3). Hazudott-e, elkövetett-e egy hamis tanúbizonyságot az Ótestamentum dogmájával szemben? Összegezve, miként lehet átmenni az Ótestamentumról az Újra hazugság nélkül? Vagy még inkább, ami ugyanúgy visszatér, miként alakítható át a körülmetéltség körülmetéletlenséggé? Voltaképpen miként lehet – írja szent Ágoston – visszahelyezni a fitymát, amely el lett vágva? (Quommodo enim potest adduci praeputium quod praecisum est?) (Le Mensonge, id. mű, 8, 259. p., a ford. mód.). Más kifejezésekkel, miként alapozni meg az újtestamentumot, ha visszahelyezve azt mondjuk, a fityma a helyén van? Átvéve Jeremiás próféta szavát a szív körülmetéléséről (Jr, IV. 4; v.ö. Dt, XXX, 6), melyről szent Pál beszél a Rómaiakhoz írt levélben (II, 29), Poitiers-i Hilarius, néhány évtizeddel e levelezés kezdete előtt már bizonyos fajta összefoglalását adta e vita kolosszális tétjének: „Minthogy az egyik [Józsué] Mózes után jön, a másik a Törvény után jön. Amint az egyik elfogadja a körülmetélés megújításának rendjét kőkéssel, úgy az Úr (ita a Domino), aki az éles ige, áthatva egészen a lélek és a sarokkő szétválasztásától, spirituálisan felavatja a szív körülmetélését” (circumcisio cordis spiritualiter innovata est). (Saint Hilaire, Traité des mystères, a szöveget gondozta és fordította J.-P. Brisson, Le Cerf, 1947, II, 6. fej., 151. p.)

[16]  És ez az, amiért éppenséggel semmilyen hazugság nem képes lerontani, megsebezni vagy meghamisítani az ártatlanság és az igazság erőforrásait (v.ö. Ébauches des Confesions, 29, az Ö.M.-ben, I. köt., id. mű, 1172.íp. és Fragments biographiques, az Ö.M.-ben, I. köt., id. mű, 1114. p.). A csendes, ártatlan hazugság egyre inkább egy valódi elvet vagy nevelési törvényt képez. Miután a törvényhez való viszony még nem alakult ki a gyermeknél, beszédének el nem kötelezettsége nem definiálható a nem tisztelt ígéret terminusával. Nem helyes tehát a gyermek hazugságáról beszélni. „Mivel a gyermek nem tudja, mit tesz, amikor kötelezi msgát, nem hazudhat, amikor vállalja a kötelezettséget. Másképpen áll a dolog, ha megszegi ígéretét, ami megint csak egy neme a visszamenőleges hazugságnak. Mert nagyon jól emlékszik, hogy ezt az ígéretét tette, nem látja azonban annak fontosságát, hogy meg is tartsa. Képtelen a jövőt kibetűzni, s így nem láthatja előre a dolgok következményeit, s amidőn megszegi adott szavát, semmit sem tesz, ami az ő életkorának ésszerűsége ellen volna. Ebből következik, hogy a gyermek valamennyi hazugsága tanítómestereinek műve, s ha arra akarjuk tanítani, hogy igazat mondjon, éppen ezzel tanítjuk őt a hazugságra.” Jean-Jacques Rousseau: Emil, avagy a nevelésről, fordította Győry János, Papirusz BOOK,1997, (ezután:E), 59. p. A gyermek ártatlan hazugságából az átmenetet az érvelő hazugság tanonckodásába eredetét végső soron a kérdés erőszakosságában találja meg. Mint amikor megkérdem tőle: „te tetted?” „Mi sem oktalanabb, mint az ilyesfajta kérdés, különösen, ha a gyermek bűnös. Ha ilyenkor azt hiszi, tudjátok, hogy mit tett, úgy érzi majd, hogy kelepcébe akarjátok csalni, és ez a véleménye menthetetlenül ellenetek hangolja őt. Ha nem ezt hiszi, így fog okoskodni: Miért tárnám fel hibámat? Íme az első kísértés a hazugságra, mint meggondolatlan kérdésetek eredménye.” (E, II, 59. p., jegyzet.) Meg kell még a hazugság kapcsán tekinteni egy szexuális különbség kérdését: a férfi hazugság szavakban és a száj által fejeződik ki, míg a női a hang szemcséiből, a hangsúlyból, a lélegzetből vagy levegővételből olvasható ki. „Azt mondják, hogy a nők csalfák. Nem csalfák, csak azzá lesznek. Az ő sajátos adományuk nem az álnokság, hanem az ügyesség. Nemük igazi hajlamaiban még akkor sem csalfák, amikor hazudnak.  Miért kérdezitek szájukat, hiszen nem a szájuknak kell beszélni. Forduljatok szemükhöz, arcszínükhöz, lélegzetükhüz. félénk modorukhoz, gyenge ellenállásukhoz! Ez az a nyelv, amelyet a természet adott nekik, hogy válaszoljanak nektek. A száj mindig nemet mond, és azt is kell mondania. A hangsúly azonban, mellyel mondanivalóját kíséri, nem mindig ugyanaz, de ez a hangsúly képtelen hazudni. Vajon nem ugyanazok-e a szükségletei a nőnek, mint a férfiúnak?” (E, V. 291. p.)

[17]  MSÁ, 56. p. és 1032-1033. p.

[18]  „Miközben mindig követem módszeremet, az elvek e szabályait nem egy magas filozófia elveiből vonom el, de szívem mélyéből (…)”, az E-ben, IV, 594. p. Lásd még MSÁ, III, 1018. p.

[19]  MSÁ, 56. p. „De nemhogy elhallgattam vagy elkendőztem volna bármit is, ami rossz színben tüntetett fel, hanem valami nehezen megmagyarázható késztetés folytán, amely talán abból ered, hogy idegenkedem mások utánzásától, úgy éreztem, inkább az ellenkező értelemben tudnék hazudni, mert önmagamhoz inább vagyok túl szigorú a vádban, mint túl elnéző a mentségben; s lelkiismeretem azt súgja, hogy egyszer majd kevésbé szigorúan fognak megítélni, mint ahogy én ítéltem meg önmagam”  (MSÁ, 65-66. p.) Ugyanez az idea a Dialógusokban: „A remény, hogy e Vallomások csak a halála után látnak napvilágot, megadta neki azt a bátorságot, hogy mindent elmondjon és gyakran túlságosan szigorú igazságszeretettel tárgyalja magát.” (D, II, 903. p.)

[20]  Pindare, Néméennes, texte établi et traduit par A. Puech, Les Belles Lettres, 1967, 7, 22-24.

[21]  Saint Jean Chrysostome, Sur le sacerdoce, texte établi és traduit par A.-M. Malingrey, Le Cerf, 1980, I, 6, 17-19.

[22]  MSÁ, 58. p.

[23]  „Mivel semmi erkölcsi hasznuk nincsen,  [e fikciókat] csak szerzőjük alapján lehet megítélni;  s ha a szerző való igazságnak tünteti föl a mondottakat, nem lehet vitás, hogy valódi hazugságokkal állunk szemben”, MSÁ, 57. p.

[24]  MSÁ, 57. p.

[25]  MSÁ, 49. p. V.ö. Ébauches des Confessions, 18, az Ö.M.-ben I. köt., id. mű, 1164. p.

[26]  Ez az idea már megvan a második Discours-ban: „Ön elveszett, ha megfeledkezik arról, hogy a gyümölcs mindenkié, és hogy a Föld senkié”, Discours sur l’origine et les fondements de l’inégalité parmi les hommes (ezentúl rövidítve DOI), II., 164. p.

[27]  „Nem a büntetéstől féltem, hanem a megszégyenüléstől, de attól aztán jobban, mint a haláltól, a bűntől, mint akármitől a világon. Szerettem volna elsüllyedni, megfulladni a föld mélyén; a legyőzhetetlen szégyen mindent legyőzött, s csupán a szégyen tett szégyentelenné. Minél gyalázatosabbá lettem, annál  elszántabbá tett a vallomástól való félelem. Már csak attól rettegtem, hogy lelepleznek, jelentétemben nyilvánosan tolvajnak, hazugnak, rágalmazónak bélyegeznek. A teljes zavarodottaság megfosztott minden más érzéstől.” (V, II, 90. p.) V.ö. még MSÁ, 50. és 63; valamint D, II, 897. p. A hazugság, a szégyen és a nyilvános tér kapcsolatáról elolvasandó André Charrak, „Le Récit de Rousseau comme épreuve de la liberté de conscience”, Revue de synthèse, nº 3-4, „Autobiographie et courants spirituels”, 1996, 430-431.

[28]  V, II. 90. p. (az én kiemelésem). E mondatból és megfelelő szövegkörnyezetéből kiindulva Paul de Man két referenciaszintet különít el: a tulajdonképpeni vallomásét, amely a tényigazság módjáról beszél, és amelyben a bizonyíték a szó szigorú értelmében referenciális (az ellopott szalag és megállapítása), és a vallomások mentségéét, amely beszél, mintha magához, egy igazságmódozatról, amelynek bizonyítéka szükségszerűen verbális marad (Allégories de la lecture, id. mű, 336. p.; magyarul: Paul de Man: Az olvasás allegóriái, fordította Fogarasi György, deKON-KÖNYVek 17., Ictus Kiadó és JATE Irodalomelméleti Csoport, Szeged, 1999, 378. p..). Egy vallomás igazolható, de nem egy mentség. Ebből kiindulva, Paul de Man felállítja a felcserélések igen bonyolult játékát Marion elfojtott vágyának vallomása (amit az ellopott szalag képviselt) és a szégyen mint mentség között: „…a mentségül használt szégyennek köszönhetően az elfojtás felfedésként működhet, felcserélhetővé téve ezáltal az örömérzetet és a bűntudatot. A bűn azért nyer megbocsátást, mert lehetővé teszi elfojtásának örömteli leleplezését. Ebből következik, hogy az elfojtás voltaképpen mentegetőzés, egyetlen beszédaktus  sok közül.” Ibid., 342. p.; lásd még 345. p. Az idézet magyarul: Paul de Man, i.m., 384. p.

[29]  Az időbeli eltérés nyilvánvaló: „Mikor később [Marion] megjelent előttem, majd megszakadt a szívem, de a sok ember jelenléte erősebb volt megbánásomnál”. V, II, 90. p.

[30]  A fondorlat ideája gyakran tér vissza a IV. Álmodozásban: „Bizonyos tehát, hogy nem az eszem és nem is az akaratom diktálta a választ, amely csupán zavarom gépies következménye volt.” (MSÁ, 67. V.ö. még MSÁ, VI, 1050. p.

[31]  „Marion csinos volt, s színében oly üde, amilyent csupán a hegyek közt találni, kedves és szerény arckifejezése miatt csak lehetett.” V, II, 88.

[32]  Ez csupán azért van, mert Mariont azzal vádolják, hogy egy odaadott dolgot birtokolt, az adománya kierőszakolt, és éppen azért, mert ez az adomány kierőszakolt, kényszerű és kikényszerített, lehet lopásként definiálni. „Mivel minden adomány erőt követel, ez nem egy adomány, ez lopás” (D, I., 746.). Jóllehet a férfi maga kényszerítette, minden nehézség – Rousseau szerint – abban állt, hogy elfogadja ezt a kierőltetett adományt: „Valamelyes ár, amit a jelen kínál fel, és amibe kerül annak, aki felkínálja, mint ahogy nekem többe kerül elfogadni, olyan, mintha adós lennék.” (Mon Portrait, 29, az Ö.M.-ben I. köt., id. mű, 1126-1127. p.) V.ö. Lettres à Malherbes, I, az Ö.M.-ben I. köt., id. mű, 1132. p.) Elfogadni egyedül azt lehet, amit soha nem adtak át: „Semmi megvetendőbbet nem tudok, mint egy embert, akinek megvették a szívét és a gondjait, hacsak nem egy nő fizeti ezeket; de az egyesült szívek között a javak közössége igazságos és kötelező,” (Az Új Héloïse, I, 17. fej., az Ö.M.-ben II. köt., id. mű, 67. p.) Csakhogy e séma szerint, amelyet leírtam, miután mident Rousseau kényszerített ki, neki adva azt, amit személyesen neki kínáltak fel, bizonyos fokig Marion válik a Rousseau által elkövetett vétek kiárusítójává. Marion adományát azért olyan nehéz elfogadni Rousseau számára, mert vétke levezekelendő. Ennek az adománynak az átvétele úgyszólván együtt jár egy névtelen bosszúálló tömeggel, amely nem szűnik meg egész élete alatt bőségesen megfizetteni vele adósságát. „Ha, amint hinni merem, megbocsátható ez a bűn, le kellett már vezekelnem azzal a sok szerencsétlenséggel, ami életem végén rám tört, s negyven évnyi szilárdsággal és becsületességgel a mégoly nehéz körülmények között; és a szegény Marion annyi bosszulóra talál e világban, hogy bármily nagyot vétkeztem is ellene, nem félek már attól, hogy bűnömet magammal viszem.” (V, II, 91. p.)

[33]  V.ö. P. de Man, Allégories de la lecture, id. mű, 340. p.

[34]  Az ítélet részrehajlása mindig kezdetben egy titkos vágy, amely a megvádoltból bűnöst csinál, miként a Dialogues-ban, I, 733. p.: „Lehet-e, hogy – ahelyett, hogy itt feltételeznék egy tökéletesen feddhetetlen és szenvedélymentes ítéletet – egy életteli titkos vágyat feltételezzek a bűnös vádlott megtalálására, nem keresvén, hogy részlegességének milyen kézenfekvő igazolási eszközei vannak a maga szemében?” V.ö. D-t is, I, 696. és 742. p. Nem elmondani mindent, semmit sem mondani, és ebben az esetben hazudni: „A legőszintébbek az igazak, legfeljebb abban, amit mondanak, de hazudnak a tartózkodásukkal, és amit elhallgatnak, olyannyira megváltozik, hogy bevallást tettetnek, csak az igazság egy részét mondván el, ezzel nem mondanak semmit.” Ébauches des Confessions, az Ö.M.-ben I. köt., id. mű, 1149. p.

[35] Tehát én megkülönböztetem az adomány e vágyát attól, amit Paul de Man Marion vágyának nevezett, mint a csere vágyát Rousseau és Marion között (Az olvasás allegóriái, i. m, 381-382. p.). Az adománynak e vágy nem redukálható a helyek egyszerű kölcsönös cseréjére (a között, aki ad és a között, aki lop), hanem először és mindenek előtt a felhatalmazottak rendszeres megfordításán alapszik (E definiált helycsere mint fikció és az olvasata mint vádló kritikai tény között).

[36]  P. de Man, Az olvasás allegóriái, i. m., 381. p. Az olvasó hazugsággépezete voltaképp magában foglalja egy pontszerű késztetés összekapcsolásának képességét más késztetésekkel, összekapcsolni a késztetések egyikét a többivel, egészen addig, hogy ok-okozati visonyokat teremt a különböző időbeli hatások között, így tehát érzéki vagy tényleges kiterjesztést állít elő a között, aki e pillanatban beszél, aki soha nem számított semmire és a között, aki vigyáz a tekintélyére. Még a gyermek is ennek mintájává lesz: „Még hazudni sem képes a gyermek, amikor lekötelezi magát, mert nem gondolhat egyébre, mint hogy a jelen pillanatban kikeveredjék a bajból, s így minden eszköz, amelynek nincs pillanatnyi hatása, egyre megy neki. Ha a jövőre nézve ígér, semmit sem ígér, s mivel képzelete még szunnyad, lénye nem képes két különböző időre kiterjeszkedni:” (E, 58. p.) És az ártatlanság éppen ezért marad tiszta, szűz, minden rontástól mentes az olvasó fondorlatával szemben: „Aki ilyen alkatú, azon sorscsapás vsgy emberi ármány nemigen lehet úrrá. Tartós fájdalmak csak akkor érhetnének, ha a benyomás pillanatokként megismétlődnék; bármilyen rövid ugyanis, a szünet elegendő ahhoz, hogy felocsúdjam” (MSÁ, 137. p.) Ugyanígy MSÁ, VI: „Azt szeretném, ha e pillanat mindig tartana” (1046. p.). Lásd még e pillanatról és minden egymásutániság elutasításáról, egyebek mellet V, XII, 642. p.; D, II, 862. p., és DOI, I, 142. p. V.ö. Jean Starobinsit is, LOeil vivant, Gallimard, 1961, 154-157. p.

[37]  „De olvassák el ezt az összes bekezdést abban az értelemben, ahogyan az olvasó szellemében megjelennek és ahogy az íróéban jelen voltak a megírás közben, olvassák el a maguk helyén azt, ami megelőzi és azt, ami követi, kérdezzék meg a szív beállítódását, amikor ezek az olvasatok lejátszódnak; ez az a beállítódás, amely rávilágít igazi értelmükre önök számára.” (D, I, 695. p.; v.ö. a 65. p.-vel is). Az olvasó döntéséről lásd még Le Persifleur, az Ö.M.-ben, I. köt., id. mű, 1110. p. „Ha nem tisztázom magam a hasonló vétkekben, nem védekezem már azzal, hogy ezek egyszerű tévedések. Nem tudom megerősíteni, hogy semmi ilyesmit nem követtem el, mert nem vagyok Angyal; de ezek a vétkek, melyek állítólag feltalálhatók írásaimban, igen helyesen nem létezhetnek, mert azok, amelyek itt találhatók, nem egy Angyal vétkei.” Lettres écrites de la montagne, az Ö.M.-ben III. köt., id. mű, 692. p.

[38]  A savoyai Vikárius hitvallása”, az E-ben, IV, 571. p.; v.ö. az 586. p. Ez az idea még az Emilben is ki van fejtve (483. p.): Minthogy több ember tudja, többen tévednek, az egyetlen eszköz a tévedés és a tudatlanság elkerülésére. Ne ítélkezz, ne áltass soha.” V.ö. P. de Man, Allégories de la lecture, id. mű, 282. p.

[39]  Mon Portrait, 23, az Ö.M.-ben I. köt., id. mű, 1123. p. V.ö. V, IV, 157. p.

[40]  Itt össze lehet hasonlítani Rousseau olvasó-hazudozóját és az igazság pulzióját mint hazugságvágyat Nietzschénél (Le livre du philosophe, III, „Elméleti bevezető az igazságról és a hazugságról erkölcsön túli értelemben” (1873), fr. ford. A. K. Marietti, kétnyelvű kiadás, Aubier-Flammarion, 1969, különösen a 183. p.; v.ö.  171, 177, 205, 207, 211 és 215. p.).

[41]  V, II, 64. p. (az én kiemelésem). „Szeretném valami módon átlászóvá tenni lelkemet az az olvasó szeme előtt, ezért akarom minden szempontból bemutatni , mindenfajta fénnyel megvilágítani, elérni azt, hogy minden mozzanatát észrevegyék, s az olvasó maga ítélhesse meg a létrehozó alapelveket.” (V, IV, 174-175. p.) „… mivel ha elhallgatok valamit, rólam nem tudnak semmit” (Ébauches des Confessions, az Ö.M.-ben I. köt., id. mű, 1153. p.). Lásd még Mon Portrait, 12, az Ö.M.-ben I. köt., id. mű, 1122. p. V.ö. Jean Starobinski, Jean-Jacques Rousseau. La transparence et l’obstacle, id. mű, 7. fej., különösen 225-239. p.

[42]  Dialogues. Du sujet et de la forme de cet écrit, az Ö.M.-ben I. köt., id. mű, 665. p. (az én kiemelésem) V.ö. D, II, 762; Histoire du précédent écrit, az Ö.M.-ben I. köt., id. mű, 985. p.; MSÁ, IX, 1089. p., valamint Ébauches des Confessions, az Ö.M.-ben I. köt., Id. mű, 1149 E mondat kispekulált struktúrájáról és a „látás” fogalmáról mint az olvasat alakzatáról P. Kamuf tanulmányára hivatkozom, „Voir à travers Rousseau”, in: Signatures ou l’institution de l’auteur, id. mű, 133-152. p. Jegyezzük még meg, hogy az olvasó szeme egy vak és hazug szeme, mivel magától soha nem láthatja azt, amit néz, a maga helyére téve: „Engem csak  lássanak, ha tudnak, annyi baj legyen;  de hiszen erre nem képesek; mindig csak azt a Jean-Jacques-ot fogják látni a helyemen, akit maguk teremtettetek, hogy kedvükre gyűlölhessék.” MSÁ, 99, p..

[43]  A savoyai Vikárius szájából Rousseau így vallja meg Isten mindenhatóságát: „Azért jövök, barátom, hogy elbeszéljem önnek a hitvallásomat, ahogyan azt Isten olvassa a szívemben.” (”A savoyard Vikárius hitvallása”, az E-ben, IV, 629-630. p.) V.ö. Henri Gouhier, Les Méditations métaphysiques de Jean-Jacques Rousseau, Vrin, 1985, 96-97. p. A szív lendületével elkövetett minden tettnek nincs tanúra szüksége ahhoz, hogy végignézett és ismert legyen, Isten meglátja (E, IV, 603. p.), mivel „ő tudja, hogy én ártatlan vagyok” (RPS, II, 1010. p.). Közvetlen kapcsolat van Isten, a szív ártatlanságának tanújává válása és az eredeti és erényes ember ártatlan élete között. „Csak úgy elmélkedhetünk az erkölcsről, ha kedvünket leljük az emlékezésben az első idők képére […]. Amikor az ártatlan és erényes emberek szerették az Istenekben a tetteik tanúit látni, együtt laktak ugyanzokban a kalyibákban.” Discours sur les sciences et les arts (Értekezés a tudományokról és a művészetekről), az Ö.M.-ben III. köt., id. mű, 22. p.) V.ö. J. Starobinski, Jean-Jacques Rouseau. La transparence et l’obstacle, id. mű, 22-25. p.

[44]  V, XII, 639. p. Minden igazság, amely az olvasótól jön, az egy összeesküvés gyümölcse (v.ö. D, I, 769. p., és Art de jouir et autres fragments, az Ö.M.-ben, I. köt., id. mű, 1175. p.), felhasználva  kémek egy bandáját, amelyik őt körülveszi (v.ö. D, II, 800. és 909-910. p.). Lásd még G. Bennington, Dudding. Des noms de Rousseau, id. mű, 87. p.

Csak úgy a fák sehol (II.)

POLOSKASZAG

és végül tényleg nincs semmi, csak úgy
a fák sehol. és talán a pokróc alatt egy kis
poloskaszag, megérezve riadtan kapjuk a
kezünket fölé, nem nyúlunk magunkhoz
soha már, ezt ígérjük félálomban. és ez a
szag, ez hozza magával a nagy felismerést,
hogy tényleg nincs nyelvtan könyve a
kiábrándulásnak, a szobrok nem beszélnek,
mackóék nem voltak kezdetben, sem
kazettán, sem dvd-n, nincs állománya
a betiltott patikának, brenner nem írt
naplót, nem szeretünk semmit, nincs
sárga ház, csak ez a szag van, és talán
még egy kicsit a fák, csak úgy sehol.

ÉNTEMITI

magamat érted, magunkat értük. hibáztatni
bárkit muszáj. mert semmi sem történhet
magától, keressük a tetteseket. favágókat,
szegényeket. lesújtani, lesújtani, kiáltva
cselekedni a fákért, szerelemért, a zacskós
semmiért. a vonzó üvegbe zárt levegőért,
a fagyban száradó kutyaürülékért. bármiért
megmozdulni, tenni, akarni, vágyni, most
nem tudok többet tenni, de veled teszem,
veletek háborodtam fel, oktogonok,
kossuth terek, mind az ezer arc az enyém.
a fákat látod a szemeimben, félelmetesek.

A+B=8

engem tulajdonképpen az egésznek csak a
matematikája érdekel szüntelenül, mert
képtelenség felfogni. ugyanis a fákat osztom.
ha bokrokkal, maradnak a sugarak, ha
vakondokokkal, maradnak a földtúrások,
ha nappal, marad a hold, ha hágcsókkal,
marad a gyökér, ha avarral, marad a
kéreg, ha veled, maradok én, ha semmivel,
marad a sehol. de az már egy algebrai, túl
végtelen sehol, kilóg a füzetből, felfut
a széleken. és ebbe a végtelen seholba
kapaszkodom napról napra, én, a
megmaradt végtelen-védtelen maradék.

VERGILIUS

a hontalan vergilius kezében rosé bor.
pár korttyal küszködik a koszos üveg
alján, majd összeesik a fatemetőben.
a rönkök között eltűnik a teste, pedig
rá akartam hagyatkozni, kit kövessek
most, hogy lehet kijutni ebből a földig
tarolt mészárszékből? ő talán tudta.
most tessék, csak a baglyok huhognak,
hamisan szól egy hegedű pár sorral
feljebb, valaki itt akar varázsolni egy
elveszett szonátát. azt hiszi, találhat
mást, mint a részeg vergiliust.

ANGINA

és csak abban a pár töredéknyi másodperben,
amíg leveszem a pólóját, és a fejem a szívére
hajtom, akkor jutnak eszembe a fák. és akkor
ugrok fel és indulok, a macskát megkerülöm,
hidegen hagy, mint a koktél, akárcsak a hátamon
koppanó zsebkendős doboz. már a liftet hívom,
és a ház előtt jut eszembe, hogy tulajdonképpen
a saját otthonomból menekülök. és indulok is az
erdőbe. a fák szívére hajtom ma inkább az elálló
füleimet. és nincs bennem több kérdés, nincs
több megoldatlan képlet, csak némi bűntudat.
ez már legalább egyszer biztosan megtörtént.
fa tusfürdőt öntök kivágott csonkok között
a libabőrös testemre, és hajnalig várom az esőt.

(Illusztráció: Toni Demuro: Tree 071)

Vakák a XI. századból

Vakák a Későbbi szemelvények gyűjteményéből
(Japán, 1086)

 

Szerelem negyedik kötet, 827.

Téma nélkül.                                                  Minamoto no Sigejuki

Macusimai
Odzsima[1] partjainál
míg keres-kutat:
halász köntöse, bizony,
csak az, mi így elázik![2]

 

Vegyes témájú dalok negyedik kötete, 1063.

[A hazafelé úton költötte, amikor Enkjú ötödik évének harmadik hónapjában[3] Szumijosiba[4] zarándokolt.]
Cunenobu népjóléti miniszter

 

Lám, a tengeren
feltámadhatott a szél:
Szumijosi-part
fenyőinek ágait
mossák már a hullámok! 

Fittler Áron fordításai

  

Minamoto no Sigejuki (Minamoto no Shigeyuki)

940–1000 körül

A X. század második felének jelentős vaka-költője, a VII–X. század harminchat legnagyobb vaka-költőjének számító harminchat költőóriás (szandzsúrokkaszen, sanjūrokkasen) egyike.

 

Minamoto no Cunenobu (Minamoto no Tsunenobu)

1016–1097

A XI. századi költészet kiemelkedő alakja, aki jelentős részt vállalt a vaka-költészet megújításában. A XII. század egyik legjelentősebb költője, Minamoto no Tosijori (Minamoto no Toshiyori) apja. A korszak számos költői versenyén szerepelt, Horikava császár (uralk. 1087–1107) uralkodása alatt pedig két költői vetélkedő bírájának is felkérték. Jelentős volt tehát poétikai munkássága, a Későbbi szemelvények gyűjteményének verseivel kapcsolatos észrevételeit összegyűjtő, A Későbbi szemelvények ostorozása (Nan-Gosúi, Nan-Goshūi) című munkája pedig az első olyan kritikai írás, amelyben egy császári antológiát bírál a szerző. (A Későbbi szemelvények gyűjteménye a negyedik császári rendeletre összegyűjtött vaka-antológia.) Cunenobu ezen kívül nemcsak a vaka-költészetben jeleskedett, hanem a kínai költészetben és a biva-lant művészetében is. Jól ismert az a történet, amely szerint egy ünnepség alkalmával nem tudta eldönteni, a vaka-költészet, a kínai költészet és a zenészek hajója közül melyikbe szálljon.

(A bélyegkép a fordító felvétele)

[1] A mai Japán északkeleti részén lévő Macusima-öbölben található szigetcsoport egyik szigete (ld. a bélyegképen). Mind Macusima, mind Odzsima igen ritkán szerepel a X–XI. századi vaka-költészetben.

[2] A halász folyton ázó ruhája a lírai én szerelmi bánata miatt hulló könnyeire (és az attól nedves ruhájára) utal.

[3] Enkjú ötödik éve 1073 a japán évszámításban. A holdnaptár szerinti harmadik hónap pedig nagyjából a Gergely-naptár szerinti áprilisnak felel meg.

[4] A mai Ószaka városban található sintoista Szumijosi szentély (Szumijosi taisa, Sumiyoshi taisha), amely kedvelt zarándokhely volt ebben a korban. A Heian-korban ez a hely Szumijosi-öböl néven tengerpart volt, mára távolabb került a tengertől. A Szumijosi-öböl továbbá gyakran szerepel a vaka-költészetben, jellegzetes tájeleme a jelen versben is megénekelt fenyves.

Paul Celan: Jég

Ahol a jég elég, jut hideg kettőnek.
Kettőnek: azért hagytalak jönni.
Egy lehelet – mintha tűzből – vett körül téged,
jöttél a rózsa felől.

Megkérdeztem: Hogy hívtak ott?
Te megneveztél nekem egy nevet:
csillám – mintha hamuból – rakódott rá,
a rózsa felől jöttél.

Ahol a jég elég, jut hideg kettőnek:
adtam neked egy kettős nevet.
Felnyitottad a szemedet alatta –
ragyogás feküdt a léken.

Most becsukom, mondtam, az enyémet –:
vedd ezt a szót – az én szemem beszéli a tiédnek.
Vedd, és mondd utánam,
mondd utánam, mondd lassan,
mondd lassan, tétovázd ki,
és a szemed – tartsd még sokáig nyitva.

 

András Orsolya fordítása

 

 

Szegényvilág esete a retorikával

A szegényvilágnak külön bejárata van, állítólag azért, mert orrfacsaró a bűz odaát, elevenen rohadnak el odaát, némelyek szerint viszont nem is a szegényvilág van odaát, hanem ideát van egy kurva nagy szemétlerakat,-kat,-kat,-kat.
Az persze köztudott, hogy a szegényvilágot szakadék választja el minden egyéb világoktól. Nos, ha és amennyiben a szegényvilágot szakadék választja el minden egyéb világoktól, akkor a szegényvilág nem evilág része, azaz vegytiszta terminológiai feketelyuk, ami egyrészt messzire vezetne minket, másrészt, hiszik vagy sem, mégis akad látogatója.
Átmegy hozzá a retorika. Minden hétköznap reggel átmegy egy pallón a retorika, a léc inog alatta, egyensúlyoz a retorika, súlypontja mindig máshová esik, és talán ettől, szóval, ezért olyan bizonytalan alatta e tákolmány: az egyszál deszkaléc.
Ha behatolok a szegényvilágba, akkor megszólítom a szegényvilágot, szót értek vele, mert mégiscsak én vagyok erre a legalkalmasabb, a retorika. Behatol a szegényvilágba a retorika, néz, néz, és nem lát senkit, akit megszólíthatna. [Rögvest igazolódik, ha és amennyiben, a szegényvilág különleges státusa,-sa,-sa,-sa.] De amíg odaát látható emberből sok van, láthatatlanból viszont kevés, addig itt, a szegényvilágban pont ellenkezőleg, se vége-se hossza, hatalmas pusztaság az egész.
A retorika nem érez bűzt, azt mondja erre a pusztaságra, a szegényvilág, íme, kegyetlenül szép, ami – történetesen – úgy hangzik, mintha azt mondaná: szolidaritás és esélyegyenlőség. És a retorika máris nincs egyedül, máris megkétszereződik, látja a szolidaritást, az esélyegyenlőséget, a retorika. Megy tovább a retorika, megy, és végre meglát valakit, akinek bemutatkozhat. Bemutatkozik, majd így folytatja:
– Te vagy a szegényvilág, ugye?
– Te vagy a szegényvilág, ugye?  – visszhangozza a szegényvilág, mire:
– Nem, nem, én, én, a, a, retorika, retorika, vagyok, vagyok.
Ekkor az egész = mindenki, a retorika = a szegényvilág /egyszerre/ lefagy = tehetetlen görcsbe rándul össze.
A retorikát megszállja az elmélet démona, a tehetetlenséggel szemben kifejtett aktivitás, azaz felvesz egyfajta kényszermozgásos alakzatot: pleonazmus. Nem csoda hát, hogy a szegényvilág beteg, nagybeteg, ekképp okoskodik, ebben a pusztaságban egy halál felfoghatatlan, tizenegy csecsemőhalál felfoghatatlan, ötvennégy elégett emberhalál felfoghatatlan, kétszáz áradásban megfúlt halál felfoghatatlan, ötszáztíz… sorolja tovább a retorika, végül ettől valamelyest, hogy milliókkal számol, és hogy így néven nevez, katasztrófát katasztrófának, halált halálnak, megnyugszik (ez az élet rendje). A szegényvilág addig baszik, böfög, fingik, szarik, és okád.
A szegényvilág suttyó, nem tud viselkedni, de majd én megtanítom (: pedagógiai furor). Nekifog a retorika, hogy megtanítsa, mi az a kulturált viselkedés (: pedagógiai furor). A szegényvilág azonban önmagával van elfoglalva, úgy él, mintha nem volna sem esélyegyenlőség, sem szolidaritás, csak baszás, böfögés, fingás, szarás, okádás – és a retorika.
Ó, az én életem nem az ő élete, és az ő élete nem az enyém, mégis, mondja a retorika, mégis, a szegényvilág fel fog zabálni engem, és én hagyni fogom, hogy a szegényvilág felzabáljon. Felzabáljon, de előbb rágatlanul lenyeljen, kiokádjon, megemésszen, mert a szegényvilág ilyen – mikor eszik, nem eszik, hanem fal, a mértéktelen fogyasztás, a rosszullétig zabálás pedig meglehetősen normatív, falásnak nevezzük. Mivel éhes, most sincs mivel jóllaknia. Mert a szegényvilág a szegényeké, akik megeszik az áramot, a vasat, a palagázt, a benzint, a kultúrát, az óceánmélyi digitális kábeleket, megeszik a szívet, a májat, a farhátat, mert a szegényvilágban az erős megeszi a gyengét. Oka van annak, azért ilyen: anyanyelve az erőszak, kezének simogatása pedig ütés.
Én viszont csak vigasztalást hoztam, elrendeződést hoztam, hierarchiát hoztam. Mert szeretem, ha valami lehatárolt, kerek, és stílusa van.
Milyen kár, hogy nem tudod, micsoda az: ökológiai egyensúly, mitöbb: parabiózis, sőt, hogy: parallelepipedon – amikre én, a retorika, sokat adok – effélék híján belefulladsz a takonyba, a hányásba, a szarba és a szemétbe. Mit tudsz, te, szegényvilág, ha legalább kíváncsi lennél, nyitott és érdeklődő, mit tudsz, mondd, még azt sem tudod, mi az a Higgs-bozon (allegória), s idéz a retorika, idéz mindenféle érdemes szerzőt, amikről a szegényvilág még sose hallott, krimiszerzőt, lexikonszerzőt, bestsellerszerzőt, meg nagyszerű szerzőszerzőt, meg egyszerű szerzőszerzőt, akiket illene felismerni, mert belőlük sok van, hülyéje, te. Jajt kiált a retorika, s nyomatékosítja megint: hülyéje, te.
Rájöttem, – rikkantja kicsivel később. – Rájöttem, de úgy, mint aki elülte a seggét, vagy mint a szar, ami felkerült a polcra, és máris azt hiszi magáról, hogy lekvár, bizony, hogy rájöttem! S bizony ez két teljesen épeszű gondolatmenet, ami itt hever a sárgás-agyagos földön, itt és most találkoztam vele, de úgy, mint az Ember, aki nem vitte semmire, találkozhatik az Emberrel, aki vitte valamire.
Hiszen ellenszenves egy követelmény, valóságos utópia az, aminek nincsen valóságfedezete, és meg ne haragudj, szegényvilág, nézem jobbról, nézem balról, nincs itt egy deka fedezet sem, lógsz bele a semmibe.
Szívemre teszem a kezem, úgy mondom neked, – esküszik a retorika, és hozzáteszi a tények kedvéért: – betűíró, hangjelölő a magyar abc, betűből-hangból állok. Nincsen nekem se kezem, se lábam, de még orrom sincs, vak is vagyok, süket is, nyelvemmel mégis világokat állítok, az ám! Sajnos mégsem tudok olyan világról, nincs az a performatív aktus ba’meg (példamondat: Csukd be az ablakot!), amivel téged megnyugtatóan szilárd alapra helyezhetnélek, ergo: pont – se felszólítás, se becsukás, se ablak, se névelő.
Ugyanakkor, – árnyalja kissé, s ez az efféle végletes elgondolások velejárója, meg muszáj neki valahogy lezárni a beszélgetést – ez a te esélyed is, az egyetlen esélyed, mert holnap, ha lesz még holnap, s miért ne lenne, megint eljövök hozzád! – Mára viszont befejeztem, ma már nem tudok mit kitalálni, vonja meg a vállát, egyszerűen nincs jobb ötletem, holnapra viszont, derül fel, megálmodom és megint-minden-kezdődik-elölről.

Illusztráció: Jean Siméon Chardin: The Silver Tureen

Irodalmi és Társadalmi Portál