Peter Hoeg: Elképzelés a huszadik századról (részlet I.)

CARL LAURIDS*

 

A mørkhøji udvarházról

A mozdulatlan időről

1520–1918

 

 

Carl Laurids egy szilveszter éjjel született Mørkhøjön – a szülei kilétét lehetetlen volt kideríteni –, s a jószágigazgató rögtön örökbe fogadta; akkoriban az uradalom már kétszáz esztendeje, legalább kétszáz esztendeje volt elsáncolva a fejlődés ellen egy igen magas fal mögött, amelyen fölül vastüskék vannak, s amelynek szürke mészkövei fosszilis víziállatok maradványait rejtik. Ez a fal övezi a kastélybirtokot meg az épületeket, amiket ugyanabból a kőből emelték, mint a falat, és amiket még sáncárok is véd, melynek zöldes vizében nyári napokon aligátor nagyságú harcsákat látni, amint moccanatlanul lebegnek a felszínen, és pislognak a falon átsikló gyér napfényben.

         A legtöbben azt tartják, hogy Carl Laurids az ezerkilencszázas esztendőben született, ezerkilencszáz szilveszterén, de tudni nem tudták a kastélyban. Ott ugyanis már réges-rég megállították az időt. Az idő az óta nem mozdult, hogy a Gróf parancsot adott a falépítési munka megkezdésére, egyszersmind gondoskodott róla, hogy a birtok összes elmés órája – amelyek addig az időn, a dátumon és az éven kívül mutatták a hold és bolygók helyzetét is – megálljon, valamint közölte a titkárával, aki addig az uradalom történetét írta, hogy most pedig megáll az idő, mert az úgyis modern, polgári találmány, mondta a Gróf, az időt én itt látni sem akarom, mostantól fogva az egész időt az első esztendőnek kell tekinteni.

         A Gróf sosem szívelte az idő múlását, mostanában meg kiváltképpen nem, mivel felismerte, hogy a régi nemesség lesz az új idők nagy vesztese. Mozgalmas ifjúsága idején, amit Európa nagy könyvtáraiban töltött fóliókötetek és pergamentekercsek között, egyszer csak olyan adatokra bukkant, melyek szerint Paracelsus, a nagy természetbúvár egy ízben ellátogatott Mørkhøjre, ahol fölfedte, hogy a világ középpontja valahol az uradalom területén található. Meglehet, ez a fölfedezés manapság hihetetlen, sőt, már akkor is eléggé kockázatos volt ilyet állítani, a Gróf mégis a fejébe vette, hogy igaz. Minden művelt ember – akárcsak a Gróf – akkoriban egy kicsit történész is volt, egy kicsit orvos is, egy kicsit filozófus, törvénytudós, gyűjtő, vegyész meg pap, a Gróf is mindez együtt, ezért tudta megépíteni többé-kevésbé egyedül a nagy laboratóriumot, amelyet a kastély padlásterében rendezett be IV. Keresztély udvari alkimistájának, Petrus Severinusnak az előírásai szerint. Komplett laboratórium volt lombikokkal, könyvekkel, gépezetekkel, amelyek egyesítették Paracelsus tanítását A határozott Anyagról Arisztotelész és Platón bölcseletével és a legújabb mechanikai találmányokkal, azonkívül el volt látva folyóvízzel meg küblivel, és amikor elkészült, a Gróf megállt odabenn a csillagtérképei és a geometriai szerkezetei között, és csak nagy ritkán jött ki onnan.

         A jelek arra utalnak, hogy legalább egy emberöltőnek kellett eltelnie, mire sikerült teljes bizonyossággal megállapítania, hol van pontosan a világegyetem középpontja: a trágyadomb szélén, az uradalmi istálló mellett. Igazán csak ekkor bújt elő a fényre, aranyozott vaskorlátot készíttetett, és körbevétette vele a helyet, s azután eljött a nagy pillanata. Most majd bebizonyítja, hogy nem volt hiábavaló az élete, és hogy nemzetsége, amely mindig is a mindenség közepén lakott, a legfontosabb nemzetség, és valami zavaros álomban nyilván az is felrémlett előtte, hogy ezen az úton cáfolhatatlan tudományos bizonyítékát kaphatja, hogy Isten a nemességet helyezte a világ legfontosabb pontjára.

         Számomra ez az elképzelés zavaros és semmitmondó, de a kortársak mégis némi érdeklődéssel fogadták, és amikor a Gróf meghívta a magas sarkú cipőben járókat meg a parókásokat, mind eljöttek, azaz a tudós emberek meg az egyház, az udvar és az államtanács képviselői, sőt még Casper Bartholin, a bartholini maffiózó is eljött, aki a markában tartotta a Koppenhágai Egyetemet, meg a veje, Ole Rømer, a nagy csillagász, mérnök és feltaláló, a Párizsi Akadémia tagja.

BÜKK TESTVÉR; NAPSZÁLLTA

 

BÜKK TESTVÉR
/haibun/

Hamvas Béla koloskai hársára emlékeztet. Talán kevésbé
zord környezetben, de itt is mindig meg kellett, és mindmáig
meg kell küzdeni az életért. A göcsörtös, zömök törzsön
egyenes vonalat nem talál a szem, izmos gyökerek gombolyulnak
gordiuszi csomóként a hegyoldalba: a Teremtő villámkardjától
ezidáig megkímélve.
Tavaszonként, harsanva kizöldülő lombkorona hirdeti a feltámadó
élet áldott megújulását.

világfa tengely
göcsörtös, zömök törzsű
ősöreg fénybükk
—–

 

NAPSZÁLLTA
/haikuk/

csobban a teknős
zafirkéken csillogó
madársuhanás

fénylő öledben
csigák labirintjai
felfénylenek még
—–

 

(Illusztráció: Alan Winter: Beech Tree Cathedral)

Charles Bukowski: Befejezted?

 

A kritikusok szerint ma már
pezsgőt iszom és
BMW-t vezetek,
és feleségül vettem egy
egy nagyvilági hölgyet,
a philadelphiai Main Line-ból.
Ez persze megnehezíti,
hogy továbbra is földhözragadt,
mocskos dolgokról írjak.
Lehet,
hogy igazuk van.
Lehet, hogy lassan nyárspolgárrá válok,
egyre inkább olyanná, mint ők.
Ezáltal egyre közel kerülök
a halálhoz, annyira, amennyire csak lehet.
…a saját halálomhoz.

Majd meglátjuk.
De még ne temessetek.
Ne aggódjatok, ha iszom,
mert Sean Penn-nel iszom.
Csak próbáljátok élvezni verseimet úgy,
ahogy kikerülnek
billentyűzetem alól.
Csak ezekre figyeljetek
e hosszú tusakodás alatt.
Nem áll szándékomban
rövidre zárni megszokott életem,
feladni identitásomat,
vagy elégedetten hátradőlni.

Márkus László fordítása

A jelenről; Az oszlopom; A reggeli

 

A jelenről

A kövek, amiket a zsebembe tettem,
kiestek útközben.
Hiába változik a város, én úgy
szerettem, ahogy veled láttam.
Valahol még mindig bennem van
a gyász, négy év után is.
Négy év után három másodpercet
kaptam belőled az éjszakai buszon,
és azóta sem tudlak hova tenni.
Legfeljebb a kövek közé, a zsebembe.
Pusztulásig szólítalak álmomban,
mert nem merek visszanézni,
visszaéhezek mindent,
ezért vagyok éltemben halott.
Így uralsz minden erőt bennem,
hogy nem is tudsz róla –
az erőfeszítéseim olyan ostobák,
hogy néha azt is elfelejtem, ki vagy.
És azzá leszel, akivé én teszlek
a jelenben. Félek álmodni,
mert felébredek. Pasztell a hajnal,
mint a vér, csorog ereimben a zuhanás.
Bámulom a vágy nyomait, a párnára
kifolyt nyálam –
kívülről sétálgat a feledés, de sosem
fog belémszállni.
Itt már semmit nem ural a befejezés,
befejezetlenek maradtunk,
akár ez a tollvonás.
Te, kő a zsebemben, magammal
viszlek –
ha nem felejtesz el.

 

Az oszlopom

felborult bennen minden
helyére tetted
újra feltűnsz
megint szeretlek
vagy még mindig
valós kudarc vagyok
nem tartalak a víz tetején
a víz fogalmát sem ismerem
téged sem
újra feltűnsz
mindig is szerettelek
köddé válsz
dér leszek

 

A reggeli

Eltűnt idő, vagy csak
én zárom ki, mint apokrifeket
a Bibliából.
Csak a reggeli fény, az az
egyértelmű, az juttatja eszembe,
hogy újabb nap, újabb galopp.
Az úton anyák, apák –
bukott isteneink játszanak
az élettel, közben beléjük hasít
egy régen olvasott
szerelmes vers. És újra
első szerelmükre gondolnak,
pont, mint én.
A startvonalra állunk titkos
fellángolással, de a pálya közepén
mindenki felbukik.
Hamis nosztalgia, eltűnt idő,
anyja szoknyájába kapaszkodó gyermek.
Az asztal terítve, szégyenfoltok
az abroszon. A kölykök később ezt követik.
Kirohad az időtlenség.
Csak folytonosság van –
végtelen galopp-pályán futó emberek –
kezükben apokrif iratok,
agyamban zárt postaládák.

 

(Illusztráció: Paul Bond: An Allegory on the Principles of Meditation)

Emily Dickinson költeményei IV.

524

Departed—to the Judgment—

Útrakeltem – az Ítélethez –
Mily Pompás – Délután –
Súlyos felhők hajlongnak – Ügyelőként ––
Szemléz váltig – a Teremtés –

A Hús – magát Megadta – Kioltatott –
A Testtelen – megjelent –
Két Világ –oszlik szét – publikumként –
És hagyja a Lelket – magában –

 

375

The Angle of a Landscape –

 

A Szegletből e Tájkép –
Nap nap után ébredéskor –
A Függöny s a Fal közötti
Bő Hasadékon át –

Ékes Velenceiként – vár –
Nyíló szemem megszólítja –
Pedig csak Almával dús Ág –
Mit rézsút az Ég tart –

Mintázata egy Kéménynek –
Homloka egy Hegynek –
Olykor – a Szélkakas Ujja –
Bár utóbbi alkalmi – Csak

Az Évszakok – lapozzák – Képem
És Smaragd Ágamon
Ébredve – Smaragdot – nem lelek –
De – Gyémántokat – mit a Hó

Sarki Gyöngydobozból – elhozott nekem –
A Kémény – és a Hegy –
Miképp a Torony ujja is –
Soha – nem moccanna meg.

 

376

Of Course — I prayed —

Persze – fohászkodtam –
Törődött Isten ezzel?
Annyit törődött, mint Levegőbe
Madárka, ha toppant –
S kiált „Adj Nekem” –
Indoklásképp – Életem –
Nem létezett – de mi Téged illet –
Kegyesebb volt volna
Hagynod Atomi Koporsóban –
Vígan, semmiként, élénken zsibbadtnak –
Semmint e körmönfont Gyötrelem.

 

 

318

I’ll tell you how the Sun rose –

 

Elmesélem a Nap miként kelt –
Egyenként minden pántlika –
A Tornyok Ametisztben úsztak –
A Hír Mókusként futkosott
A Dombok Főkötőjük kioldották
Hozzákezdtek – a Rigók –
Magamban ezt mormoltam –
„Íme a Nap!”

Ám hogy nyugodott le – nem tudhatom –
Bíbornak tűnt a mezsgye
Melyre piciny sárga fiúk s lányok
Felmászkáltak szüntelen –
Mígnem túloldalt leértek,
Ekkor egy Atya – talpig Szürke –
Lágyan felhúzta az éji Rácsot –
És a nyájat tovavezette.

Villányi G. András fordításai

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info