Vázlat; Panasz; Szeretetpróba; Szerelem; Oldunk és kötünk

Vázlat

Arcodon a Mester lassan elkuszálja a vonásokat.
Átsatírozza testedet, újat rajzol.

Panasz

Most értem meg, éretlenségem miatti félelmemben akarok mindig elszaladni. Elbizonytalanodom, elhallgatok.

Miért is mondtam? Beléd akartam burkolózni, csak annyira, hogy tudd, mi van velem. Te viszont, érthetően, belém. Érzem, csalódott vagy, kifelé mutatást vártál a veszett homályból, oldást, csak szemrebbenésnyit, hisz tudod, hogy kicsi vagyok. De csak a romlott tetteket sorolom, a szereplők szemszögéből, olyan nézőpontokból, melyekből csak háborúzni lehet, segítségért kiáltani.

Már csak te menthetnéd meg magad azzal, hogy vigasztalsz. A mesém téged az én szárnyamon emel, a te kátyúdba ragaszt.

Szeretetpróba

Addig szorongok azon, hogy szorongok, és hogy tudom, hogy szorongok, de mégsem tudok nem szorongani, és még ezen is szorongok, nem folytatom, végtelen a sor; amíg azon is kezdek szorongani, hogy szorul a hurok, melyet a saját nyakamra immár a te kezeddel is gombolyítok, hogy egyre inkább úgy véled majd, semmit nem lehet velem kezdeni, kellemetlen alak vagyok.

És szorongva várom a feloldozásodat. Mert tudom, hogy tele vagy ölelő figyelemmel, ezt a szorongást pár szóval le tudod rólam mosni, mint eső után a sarat.

Pillanatokig, amikor ez sikerül, szabad vagyok, kibontom szárnyamat, és meggyógyítalak.

Szerelem

Nappalra takarónak. Te őt, ő is téged. Persze, a másképpek. Ott vagy, takarod a roppanó ürességet. Itt van, tárgyszerűségében. Életed, botor kárpitod. Használ. Használod. Futtok. Köztetek a világok.

Estére két takaró kiterítve. Kopognak rajtuk a szemek. A gödrök.

Oldunk és kötünk

Légtornászok a kötőtűk, segédtű nélkül, a levegőben csavarnak. Előre bennem ring a kész alkotás melengető látványa, ölelő tapintása. Nincs rá szükséged, a boltból is megfelel. Nem is hordasz kardigánt. Én képzelem el, hogy örülsz majd, nem kell kibújnod belőle, ha meleged van, kibonthatod elöl.

A pulóverbe ki-be bújsz, mint a szerepekbe. Kibújni nem szeretek, semmi alól. Kibontakozni más. Ha kell, újra csuklódon a tenyerem, ujjaim, csak azért oldalak el, hogy messzebbről, hátulról is megcsodáljam, mélyebben megértsem, hogy te is szabadon lengj. Hogy levegőt vegyek és hagyjak venni az újabb, halált megvető alámerüléshez: a közösséghez. Kibontakozom burkomból, megmutathatom magam, nem kell félni, szégyenkezni. A meztelenség itt nem a védtelenség, hanem a bizalom jele.

Ez a szabadság neked túl sok, a szeretet túl szoros kötés, túl erős a figyelem, nem tudsz időben elengedni, hogy megmutathasd magad. A védőhálóban fekszel. Rád támad. Beleszövődsz. Most látod, vége a gyerekkornak, olyan szál sodródik belőled, amit kitépnél magadból. Nem lehet. Legalább a szövettől szabadulsz, szakad, mindegy, menekülsz oda, ahol a többi szál nem fojtogat, ahol a szó csak önmagad. Szárnyaid ólomból vannak, lassan futsz, tizenkét évig. Tanúkat nemzel: három vén bölcset. A szakadt szálak pókként gubancolják körül őket.

A csomag túl nagy, túl könnyű: nem CD. Magától bontakozik ki kezedben a csomagolásból, hozzá sem érsz. Árad belőle a sok ragacsos rád gondolás. Most Te kötsz valami újat. Le kell gyűrnöd a megajándékozottság örömét, CD-t képzeltél. Bosszankodnod kell a túl szép mintán, a hatalmas munka pazarlásán, össze kell kötnöd más tékozló cselekvéseimmel, szeretetem ósdi porosságával, sehová sem vezető, túl erős érzésekkel, túl távoli asszociációkkal, túl merész gondolatokkal. A haszontalanságommal.

A tépés mentén az egész nagycsalád fölfeslik.

Elfoglaltságaid személyes és társadalmi fontosságába bújsz, az apai felelősség alól ki. Kibontakozom az Idő öleléséből, magamat a hiányzó nagycsaláddá rohanom, a bölcseket csak pillanatokra látom, így segítek nekik hálóban röpülni.

(Illusztráció: Henri Matisse – Joy of Life)

Chrétien de Troyes: Perceval – részlet (II.)

 

II.

S a terítőt el mint beszéljem?
Nem evett még ily hófehéren
legátus, bíboros, se pápa.
Szarvascomb jön első fogásra
zsírjában sütve borsosan.
Aranykupájuk töltve van,
isszák a színbort és a lőrét.
Vágja a combot egy fiú szét,                              3240
hogy mindkettőjük látva lássa.
Ugyan urának már mutatta
az ezüsttálon és egészben,
eléjük adja most szeletben,
egy-egy szép nagy lepényre téve.
A gráál újra visszatérve
előttük ismét elhalad,
s kérdést az ifjú fel nem ad,
vajon kinek kedvére szolgált.
Eszében csak a nemes úr jár,                            3250
ki kedvesen megfeddte egykor,
sokat beszélne. S fél is attól,
nem múlik szívéből az emlék.
S többet hallgat, mint volna szükség.
És minden felszolgált fogásnál
köztük a gráál át- meg átjár
leplezetlenül, láthatóan,
s nem tudni, kit szolgált ki ottan.
Nagyon akarja tudni ezt,
s erről – véli – kérdése lesz,                                3260
ha elvezet innét az útja,
s egy apród felvilágosítja.
De vár majd ezzel reggelig,
mikor az úrtól búcsuzik,
s a házban itt mindannyiuktól.
Nem is gondol már rá ezentúl,
evés, ivás a dolga csak.
S egyre hordják a tálakat
és az italt is számolatlan,
mi kellemes, megunhatatlan.                              3270
Gazdag és jó a vacsora.
Gróf, király, császár asztala
lehetne az, ami ma este
volt a nemes úr étkezése
s az ifjúé is nem különben.
Lakoma után mind a ketten
még éberen szót váltanak.
A szolgák meg az ágyakat
készítik el, hol majd pihennek,
s fogyasztanak még csemegéket,                     3280
fügét, datolyát, sárga szilvát,
gránátalmát, ízes salátát,
szerecsendiót Indiából
és gyömbért Alexandriából,
gyöngypor után sztomatikont
s rebarbatív amarikont.
Jó italokból van elég,
ürmös, miben se bors, se méz,
tiszta szirup s öreg szederbor.
Az ifjú meg ennyi finomtól                                    3290
ámul, hisz ehhez nem szokott.
„Barátom – az úr inti most –,
ma már nyugodnunk kellene.
Szíved rossz néven ne vegye,
szobámba, ágyba indulok.
S ha kedved tán majd úgy forog,
te itt kint nyugalomra lelsz.
A testem fáradt, megviselt…

………………………….

Az ifjúnak meg annyi sok
apród áll még szolgálatára,
ki teszi mind, mi kell, javára.
Lábról harisnyáját lehúzzák,
vetkőztetik, készítik ágyát,                                    3310
fehér gyolcs közé fektetik.
S ő alszik egész reggelig.
Mikor a hajnal már hasad,
fölkelnek mind a háziak.
Az ifjú ám körültekintve,
senkit se lát sehol, semerre,
Egyedül kell felkelnie,
hiányzik, ki segítene.
De más megoldást úgyse lát,
fölkel hát, nincsen módja más.                             3320
Harisnyát húz, nem várva senkit,
veszi páncélját, fegyverét is,
mit ágy lábánál megtalál.
Ott tette le, ki messze jár.
S hogy felvértezte tagjait,
megy, ajtót szobákba nyit,
mert látta este, nyitva van.
Próbálkozása hasztalan,
találja mindet kulcsra zárva.
Kiált, dörömböl mindhiába,                                    3330
nem nyitják, és választ se kap.
S mert így előre nem halad,
indul most a nagytermen át,
találja nyitva ajtaját,
s a lépcsőkön rögtön lemegy.
Lovára lel, hátán nyereg,
s ott van lándzsája, pajzsa is,
támasztva a ház falait.
Ménjére száll, s indulna már,
de apródot ott nem talál,                                         3340
szolgát, fegyvernököt se lát.
Indulni készül kapun át,
mert látja hídját leeresztve,
amit így hagytak ő előtte,
nehogy bármi is visszatartsa,
ha bármely órán kelne útra,
s akadály nélkül elvonuljon.
S úgy véli ő, hogy itt e hídon,
mit leeresztve hagytak így,
ment apródnép, s erdőt kerít,                               3350
felszed csapdákat, tőröket.
Ha most nem késlekedve megy,
őket tán utolérheti,
s lesz majd, kitől megkérdezi,
ha volna erre bármi mód:
A lándzsa vére hogy s mi volt?
S a gráál útja merre vitt?
Kapun át indul, ott a híd.
Ám a hidat még el se hagyta,
megérzi, hogy a ló patája                                       3360
emelkedik nagy hirtelen,
szökken a ló, de ügyesen,
mert nyergében ha jól nem ül,
az árokvízben elterül
a ló s kit hord a nyerge még.
Az ifjú pedig hátra néz,
hogy lássa, ez miként esett,
s látja, a híd emelkedett.
Kiált, de választ nincs ki ad.
„Hé, te, ki felvonsz ott hidat!                                 3370
– harsog. – Szavam volna veled!
Hol bújsz, nem látom képedet?
Gyere elő, hadd lássalak,
s valamiről faggassalak,
mert nem tudom, mi is a nyitja!”
Kiáltozik csak össze-vissza,
de válasz nem jön semmi se.

Rajnavölgyi Géza fordítása

 

Hal szájában fémpénz

 

A beszéd kristályszerkezetű vatta.
Nem szúnyogháló. Nem is raklap.
Bár tanulmányozhatjuk a kertet
a szavakból szőtt hálón át.
Átbújnak a kerítésen az indák.
Az erdő az átírás példája épp.

Úgy támad fel, hogy rajta mész.
Minden lépés dolog s beszéd.
Cseveg a járdalappal az ész.
Egy státer[1] a Sturm und Drang darabja.
A nyelv a dolgot megragadja.
Ahelyett, hogy benne állna –
Már zöld állapotában learatja.
A mondásban lefagy a tények hiánya.
Ha lázadsz, konstrukcióként lenyúlnak!
A képernyőn narratíva-bábok úsznak.
Egy tanulmány nyeli le & el a Holdat.
A háttérzúgás egyre árnyaltabb.
A puding elfogyott, a tálat kinyaltad. 

[1] Egy státer 4 drachma. Máté evangéliuma 17. 27.

 

(Illusztráció: Emily Balivet: The Sisters of Mercy, 2012)

Rejtőzködés és geometria (Láng Zsolt Bolyai-regényéről)

Noha a szerző már az elején leszögezi: „a könyvbeli valóság merő fikció”, a regény nem egy kitalált matematikust állít a középpontba. Ráadásul ez a „valódi”, ez a hús-vér matematikus nem is akárki, az ő elmélete minden matematika szakon tananyag, a név ismertsége miatt a legtöbb magyar értelmiséginek van valamilyen Bolyai-képe.
De milyen Bolyai-képe?
Gyerekkorom Nyugat-Dunántúlját mintha nem is egy ország, hanem országok választották volna el a Bolyaiak szülőföldjétől. Így történhetett, hogy a nyolcvanas évek elején egy rosszul xeroxozott Bolyai-életrajzba belekeveredett Mandics György néhány Bolyai nevében írt költeménye is. Nem túlságosan jó versek. De az iskolai ünnepségeken – mert a Bolyai-kultusz akkoriban szinte már mindenhol elterjedt – a nagykanizsai tanulóifjúság őszintén elképedhetett Bolyai János József Attila-utalásain… A zseni lángelméjén, aki (lám-lám) mindenben megelőzte a saját korát… Ezekben az években hallottam arról, hogy az Akadémiai Könyvtár kézirattárában mikrofilmen őrzik Bolyai János egész hagyatékát.
Egy ilyen „titkos hagyaték” egészen mást jelent manapság, mint a nyolcvanas években, Kavafisz, Pessoa felfedezésének évtizedében, mikor még szokás volt a Stalkertől vagy Csontvárytól is „megőrülni”. Egy „el nem ismert erdélyi zseni” a maga titokzatos Üdvtanával, a saját maga alkotta helyesírásával, a hivatalos társadalomból való kivonulásával nagyon is beleillett az akkori idők fülledt,  szenvedélyes hangulatába. A képzeletben éltünk, mert máshol nem lehetett.
De akkoriban még mindenki szívesen beszélgetett. A történelem szakon a tanársegédek is mindig ráértek „egy sörre”, egyikük egy kocsma mélyén mesélt A maja papok titkainak, mindannyiunk kedvenc gyerekkori olvasmányának hőséről, Jurij Knorozov nyelvészről. A maja írás egyik leghíresebb megfejtője 1945 májusában a lerombolt Berlin Porosz Állami Könyvtárából „zsákmányolt el” egy ritka könyvet, mely az akkor ismert három maja kódex másolatát tartalmazta. Ez a „lopomány” lett aztán a későbbi megfejtés alapja. Jurij Knorozov természetesen 1989-ig nem hagyhatta el a Szovjetúniót, 1989-ig egyetlen eleven majával sem találkozhatott. Ám miért áldoz valaki egy életet egy olyan civilizáció felderítésére, amit agg koráig nem láthat a saját szemével?
Azt hiszem, épp a diktatúrákban álmodoznak a legtöbbet titokzatos módon megtalált kéziratokról – talán mert a megfejtésükkel a saját sorsunkkal való szembenézést is elodázhatjuk. De lehetséges lenne olyan megfejtés, ahol éppen a saját sorsunkkal való szembesülés a kulcs? Láng Zsolt Bolyai-regényét – mint erre majd visszatérünk – olvashatjuk így.

A nyolcvanas években divat volt „titkos” kéziratokkal foglalkozni. Az akadémiai kézirattárban rögtön közölték is velem, hogy havonta-kéthavonta felbukkan itt egy őrült, aki haladéktalanul a „Bolyai-hagyatékot” akarja megfejteni. Nekem szerencsém volt, egy velem tolakodóan rokonszenvező könyvtáros segítségével elég olcsón lefotóztathattam a hagyaték egy részét. Aztán otthon ért a döbbenetes meglepetés: akárhogy nézegettem, csoportosítottam a lapokat, nem láttam bennük mást, mint egy mindent kényszeresen rendszerezni akaró őrült zavaros firkálmányait. Igen, közben nagyon izgalmas részletekre is bukkantam – de hogy mi lehet ez az egész, arról sejtelmem sem volt.
És a szakirodalomból úgy tűnt, másoknak sincs sejtésük – talán mert senki sem vette a fáradtságot / nem vállalta a kockázatot, hogy sorról sorra átrágja magát a kézirathegyen.  Nem lustaságból vagy érdektelenségből, hanem mert a hagyaték a saját őrületeddel vagy a  törvényeid viszonylagosságával is szembesít, a legteljesebb mértékig képes elbizonytalanítani önmagaddal. De persze „zavaros firkálmánynak” sem minősítette soha senki, hiszen még a felületesen áttekintett lapokon is matematikai felfedezések, szemiotikai, fizikai, nyelvészeti sejtések tömegére bukkantak.
Engem az döbbentett meg leginkább, ami a kézirattengerből hiányzik, ugyanis semmiféle klasszikus „bölcselet”, irodalom vagy filozófia nyomaira nem akadtam. A zseniális Bolyai János, Einstein egyik fő előfutára neves édesatyja, Bolyai Farkas gólemje, tanítványa, „csodagyereke” volt (hosszú ideig otthon, apja felügyelete mellett tanult), aki nyugdíjaztatása hosszú évtizedei alatt sem pótolta műveltségbeli hiányait. Hiába volt csodálatosan intelligens, hiába volt zseniálisan problémaérzékeny, nem volt igazi kapcsolódási pontja a kortársaihoz, ez is magyarázza, hogy miért nem lett a XIX. század Nietzschéje vagy Schopenhauerje.  És talán azt is, miért nem tudott semmilyen kapcsolatot kialakítani a kor egyetemi / tudományos tekintélyeivel. Természetesen van arra példa, hogy egy kelet-európai tudós a hivatalos tudományos világon kívül érvényesül (nem „hajt” kitüntetésekre vagy katedrára), ilyen volt Nicola Tesla is, de a romantika korában élő (az épp a romantika korában élő!) Bolyaiból ehhez hiányzott a lendület és az excibicionizmus.
Kézirata jól olvasható, miközben mégis megfejthetetlen. Nem részleteiben értelmezhetetlen, hanem egészében. Pedig Bolyai hagyatéka a saját maga által következetesen végigvitt helyesírási reform ellenére messze nem támaszt olyan látványos akadályokat, mint a maja hieroglifák megfejtése, ám mi mégsem boldogulunk vele.
Mint egy nagyon egyszerűnek tűnő verssor. Érezzük a titkát, de akárhogy ismételgetjük, sehogy sem jutunk hozzá közelebb. Nem tudjuk megfogni.
Egyáltalán mit akart Bolyai?
Rejtőzködni vagy feltárulkozni?

A Bolyai-regény hőse/elbeszélője is a hagyaték „titkát” akarja megfejteni Svájcban. Nem is akármilyen körülmények között: bezárkózik egy svájci alkotóházba. Csend, luxus, nyugalom. Az alkotóházban a kelet-európai irodalom szokványos flórája és faunája várja, miközben a felületesen megismert svájciak is barátságosak és segítőkészek. Csak éppen ez nem az az izgalmas, titkokkal teli Svájc, ahova Lord Byron érkezett a kíséretével, ahol egy fénytelen évben Mary Shelley megalkotta a maga Frankensteinjét. Vagy mégis? A Frankenstein-történet számos eleme visszatér a Bolyai-regényben, és engem a szerző meggyőz, hogy a Bolyai-történet is értelmezhető ekképp.
A nemeuklideszi geometria egyik alapvetése: a térben lévő testek meghatározzák a tér alakját. Hegyek, tehenek, tekintélyek. Eléggé temetőszerű ez a Láng Zsolt ábrázolta Svájc, itt minden utcában, minden oldalon halott nagyságok csinosan elrendezett emléknyomaira akadunk: a két Szondi, Keller, Joyce, Canetti, Tristan Tzara… elkezdtem jegyzetelni a nagy neveket, de rettenetesen meguntam. Ám a tekintélyek között van egy eleven, aki ráadásul nem is szfinxként, valamiféle kulturális útjelzőként bukkan fel, ő Krasznahorkai, a Háború és háború szerzője. Persze a mi narrátorunk nem egy vidéki levéltáros, aki egy rejtélyes kézirat hatására metafizikus versenyfutásba kezd, hogy egy svájci városkában végezzen magával, hanem egy  józanabb szemlélődő, aki szép lassan otthonossá szereti maga körül a világot.
Ám ez nem könnyű. Svájc a maga hegyeivel és tekintélyeivel rettentő kísérteties hely, mindvégig érezzük, hogy a fegyelmezettség álarca alatt lappang valami tébolyító. Éjszakánként az elbeszélő rejtélyes sóhajtásokra, csoszogásokra, zörejekre riad, egyszer halott mókust talál a saját lakásában. Néha felpattan az utcán egy ablak, és egy nő ordítása, majd őrjöngő veszekedés lármája szaggatja föl az utcákat. És a fegyelmezett polgárok, a csendesen sétálók, a törpe, a pepita kosztümös nő sem kevésbé rejtélyesek. Ráadásul a svájci otthonosság jelképei is milyen zavarba ejtők! Itt van például az Anker-féle cseresznyetorta. Nem szabad porcukorral készíteni, mert az összetört cukorkristályok túl sok cseresznyepálinkát szívnak fel. És még a cseresznyével is ajánlatos csínján bánni. Napsütésben tanácsos szüretelni, mert akkor lesz tökéletes. Valaki itt a bolondját járatja sznob kelet-európaiakkal? Vagy egy olyan országban, ahol ötszáz éve nem volt háború, ilyen kifinomult szokások uralkodnak? Meglehet. De ahogy a Bolyai-hagyaték lapjai között, úgy ebben az archaikus módon kifinomult, elviselhetetlenül módszeres és közben mégis kísérteties világban is nehéz kiigazodni.
Az emberi-állati természettel ellentétes, kristályszerű, magába húzódó létezés paradoxonja összekapcsolja a Svájcban és Erdélyben játszódó fejezeteket. Mit is csinált annyi éven át Bolyai János Erdélyben?
Bravúrosak a regény Erdélyben játszódó fejezetei. Egy olyan embert látunk, aki tulajdonképpen soha nincs jelen, hiszen bármit is csinál, elmerül egy másik térben, egy másik dimenzióban. A kortársai számára  követhetetlen. Jelen van, de nincs. Mintha látnák és beszélnének hozzá, de a válaszokból és a reakciókból nyilvánvaló, hogy a hős egy övékénél tágasabb térben tartózkodik.
De pontosan hol?
Lehetséges-e a radikális befelé fordulás törvényszerűségeit, koordinátáit meghatározni? A titokzatosan növő-fogyó kristályok nemcsak a cseresznyetorta receptjében tűnnek fel, hanem a két őrült svájci, a két amatőr természettudós (doktor) Jörg és (doktor) Horchidal világraszóló kísérleteiben is. Miért épp kristályok? Talán mert a rejtőzködő élet a legnyugtalanítóbb.
Éva és a szerelem, a család viszontlátásának reménye nélkül összeomlana ez az elbeszélő tudatában megkonstruálódó Svájc. Ez a vonzó-taszító létezés és a vonzó-taszító ország. A másikra való vágyakozás, várakozás tagolja az alkotóházban eltöltött időt. A „szer” amúgy a nyelvészkedő Bolyainak is kedvenc szógyöke –  noha ebből, szeretetből, szerelemből, elfogadásból jutott neki a legkevesebb.
Bolyai János szinte minden életrajzírója érezte, hogy a Bolyai-titok megfejtése nem Erdély vagy Magyarország sajátosságaiban, „elmaradottságában”, hanem a két Bolyai önmagában is kísérteties apa-fiú-viszonyában rejtőzik. Egy unatkozó matematikaprofesszor zseniális matematikust nevel a fiából, de a „teremtményével” nem tud mit kezdeni – meglehet, szeretni sem képes igazából. Igen jellemző, hogy a könyvtárát is a Kollégiumra, nem a saját fiára hagyja, noha évtizedeken át ott téblábol mellette a század egyik legnagyobb matematikusa. Mary Shelley Frankensteinjében érzelmesebb a kapcsolat Teremtő és Teremtmény között, mint a két erdélyi matematikus, Farkas és János között.
Milyen is lehetett volna az életre szeretett, a valódi életre képessé tett, szeretettel is felszerelt Bolyai János életpályája? Kár, hogy (doktor) Horchidal romantikus Bolyai-életrajzából nem ismerünk meg részleteket, csak a cselekmény kivonatát. Az ő Bolyaija kalandorként utazgat Európában, párbajozik, kaszinózik, elképesztő kalandokba és összetűzésekbe keveredik, no de Vlad gróf leszármazottjaként az ő sorsa sem mentes némi kísértetiességtől.
Mindeközben az „igazi” Bolyai korai nyugdíjaztatása után egyszer sem hagyja el Erdélyt.
A korabeli matematika „fejedelmével”, Gausszal a kapcsolatot az apa, Bolyai Farkas tartotta. De milyen kapcsolatot? Tanulságos Bolyai János legjobb életrajzírója, Paul Stäckel dédunokájának a megjegyzése: Gauss igazából nem szerette a Bolyaikat. Már megint ez a bizonyos „szer”…  Ennyi év távlatából persze lehetetlen bizonyítani (se Láng Zsolt, se Stäckel nem próbálkozik vele), hogy az ismeretlen erdélyi inzsellér-kapitány felfedezése épp a rajongva tisztelt Gauss közvetítésével jutott el a kazanyi egyetem rektorához, Lobacsevszkijhez.
A térben lévő testek meghatározzák a tér alakját. És a Bolyaik bizony hibásan mérték fel a „teret”, az őket körülvevő tudományos világot. Nyilván mindketten hitték, hogy „nyugaton” a szellem köztársasága honol, és nagy elmék vállvetve fáradoznak a matematika nagy kérdéseinek a tisztázásán. Tulajdonképpen a felvilágosodás csalta meg őket, a rend és szellem látszata, az akadémiák és egyetemek ál-világa, amiről ők tényleg kevesebbet tudtak, mint XXI. századi olvasóik.
A térben lévő testek meghatározzák a tér alakját. A matematikai rend a társadalom „rendje” is – az Üdvtant író Bolyai maga tisztában volt ezzel. És Gauss nyilván úgy vélte, jobb, ha a rendet – ha már elengedhetetlenül szükséges – egy cári főtisztviselő bontja meg, és nem egy ismeretlen erdélyi matematikus.
A Bolyai-életrajzban legalább annyi a sejthető, mint amennyi a tudható. Ezért is lehet képes egy fikciós elemekben bővelkedő prózamű a nagyon is létező és sokakat nyugtalanító „Bolyai-paradoxont” a leghívebben bemutatni.
Ám ezen a ponton nem térhetünk ki a műfajra vonatkozó kérdések elől. A jelenlegi Bolyai-kutatás summáját tartjuk a kezünkben? Ez az olvasat is releváns lehet. Vagy egy különleges kísérlet történetéről olvashatunk, mikor valaki – a maga választotta elszigeteltségben – ugyanazokat a kérdéseket éli meg, melyek a XIX. század egyik legnagyobb matematikusát foglalkoztatták? Vagy egy teljesen rendhagyó, „nem-euklideszi” regényt tartunk a kezünkben, ahol az útleírás és társadalomrajz értékelődik át a Bolyai-féle térszemléletnek megfelelően? Egy ilyen szerkezetű regényben hogy értelmeződik át a rejtélyes és kísérteties fogalma?
Létezik olyan világ, ahol a romantikus, párbajozó-heveskedő, a végletesen önmagába fordult Bolyai és egy XXI. századi író egymás megfejtései lehetnek?
A virtuális testek is átalakíthatják maguk körül a teret. Az élők, a holtak, a kitalált lények, ha valamilyen viszonyba keverednek egymással. Nemcsak a “szer” mozgatja az embereket.  Tudnak-e  egyáltalán „nem keveredni”? Természetszerűen alakítják azt a társadalmat, amelyben – úgy hisszük – egyedül és visszhangtalanul élünk.

Láng Zsolt: Bolyai
Jelenkor Kiadó, Budapest. 2019.

 

 

Paul Verlaine: Green (egy fordítás, két re-make)

Green

Levél, ágak, gyümölcs, virágok; csak neked,
s ha látlak, szívem úgy ver, ahogy soha még.
Óvja hamvas kezed. Csak hogy tekinteted
fényes legyen; tiéd. Bár apró semmiség.

A szellő fújta rám a hideg harmatot,
mikor jöttem feléd, és mindent betakart.
Elfáradtam. Veled pihennék, add karod;
és ölelj lágyan át. Egy emlék se zavar.

Hadd hajtsam fejemet kebledre, édesem,
és közben benne fel-feldereng szédítő
csókod. Aludj velem. Szenderegj édesen.
Engedd; had fusson el nélkülünk az idő.

 

A fordítás két re-makeje:

Green- Biológia

Sztóma, kollenchimák, lipidek; sok ezer.
Ha a receptorom retinámon detektál;
erős ischémiás tünet lép vele fel.
Tied, hisz véna és artéria együtt jár.

Harántizomzatom működni kezd, mikor
még az estike sem nyílik, és levegő
csapódik egyenest az os frontalis-on.
Lassan ürül a sok tejsav, s fut az idő.

Az emlőidre hadd helyezzem koponyám,
benne emlék, ahogy coitáltunk, de máris
melatonin terem, s a nagy agyállomány
reload-ol, s jön a REM meg majd a többi fázis.

 

 Green- Intim

Gyümölcsösben, füvön, s avaron. Bármikor.
Egyszerre dolgozott a szád és a kezed,
ragyogtak szemeid, s ültél a farkamon.
Imádom,  amikor benned elélvezek.

Néha a hajnal is ránk köszönt, mert tovább
tart a szex, mint az út, mi tehozzád vezet.
Elmentél. Végül én is. Elcsitul a vágy.
Aludj csak; szeretem, ha ezt rajtam teszed.

Ujjaim melleden játszanak finoman,
lehunyom a szemem, s alszom máris veled.
Csak várj, egy pillanat, s látom még, ahogyan
a tested testemen a kéjtől megremeg.

(Szeder Réka fordítása és átköltései)

Illusztráció: Georges Seurat

Irodalmi és Társadalmi Portál