„VIGYÁZZON NAGYSÁGOD, KEZDŐDIK MÁR”

„Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?” – kérdezi Kosztolányi képzelt olvasóját a Hajnali részegségben. Valóban minden kezdet különösen nehéz, és minden kezdés végérvényesen el is dönt valamit: elindítja a történetmondás folyamatát, az író nemcsak megérinti az olvasót, de hosszú távú kapcsolatot teremt vele. Vannak kezdőmondatok, amiket szellemes tömörségükön túl azért is tudunk betéve, mert szinte az egész művet sűrítik. Sejtetik, miről szól a történet, és hogy ízlésünknek megfelelő-e, és azonnal el is indulnunk az íróval a fikció ösvényein.

hazatalálás

„Kezdetben vala az Ige” – kezdődik János evangéliuma, vagyis a jó hír, az öröm „története”, ami annyi szenvedéssel és fájdalommal járt már akkor is, mint amennyit okozott a későbbiekben. Csak az esetleges körülményektől függött mindig, hogy ki a gyilkos és ki lesz az áldozat, zsidó, keresztény vagy bárki más, mert az biztos, hogy az ember gyilkolja az embert. Persze nem a zsidó-keresztény kultúra találta fel a testvérgyilkosságot, a kezdetektől velünk, az emberiséggel él a tomboló düh és a pusztítás. Az ókori görögök is nagyon jól ismerték, és az Iliász kezdőmondata sem tartalmaz mást, csak pusztulást és halált: „Haragot, istennő zengd Péleidész Akhileuszét, / vészest, mely sokezer kínt szerzett minden akhájnak, / mert sok hősnek erős lelkét Hádészra vetette, / míg őket magukat zsákmányul a dögmadaraknak / és a kutyáknak dobta.”[1] És bár az Odüsszeia mást ígér, hiszen Odüsszeusz a mű kezdetekor már túl van a gyilkoláson, nem a háborúba, hanem hazafele indul, az öldöklés ideje véget ért, és most a túlélés, a hazatalálás a végső cél, az eposz témája mégis a folytonos veszély, az eltévelyedés, a hányódás és a szembeszállás az idegen, ellenséges erőkkel. „Férfiuról szólj nékem, Múzsa, ki sokfele bolygott / s hosszan hányódott, földúlván szentfalu Tróját, / sok nép városait, s eszejárását kitanulta, / s tengeren is sok erős gyötrelmet tűrt a szivében, / menteni vágyva saját lelkét, társak hazatértét.”[2] A bolyongással – eltévelyedéssel– úttévesztéssel indul Dante Isteni színjátéka is: „Az emberélet útjának felén / egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, / mivel az igaz útat nem lelém”.[3]Bár ez az út egészen máshova, más irányba tart, mint Odüsszeuszé, olvasóként elkísérjük az utazót, a pokol bugyraiban pedig – nem ritkán – mintha magunk között járnánk, a mi mostani, mindennapi életünkben, sőt, voltaképpen maga az életünk a pokol színtere.

„Amikor egy reggel Gregor Samsa nyugtalan álmából felébredt, szörnyű féreggé változva találta magát ágyában.”[4]Franz Kafka Az átváltozás kezdőmondatával megragadja és nem ereszti az olvasót, még akkor sem, ha kényes undorral szeretné letenni a kisregényt.

vecteezy layers of digital noise forming intricate arrangements 30689128

A József és testvérei filozófiai-elméleti kijelentéssel indul: „Mélységes mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek?”[5] S az olvasó – a valóban feneketlennek tetsző – kútba ugrással vesz részt a mítoszteremtésben.

Egészen más hangot pendítenek meg a spanyol nyelvű irodalmakat meghatározó kezdőmondatok: „La Mancha egyik falujában – a nevét említeni sem akarom – élt nemrég egy nemesember, olyasféle, akinél a fogason dárda, régi pajzs függ, van egy girhes paripája meg egy nyughatatlan agara.”[6] Ráadásul az elmés nemes Don Quijote de la Mancha úgynevezett első mondata nem is az első mondat, csupán az első fejezet kezdőmondata, amit megelőz az ajánlás, a bevezető és fiktív szereplők más fiktív szereplőkhöz írt költeményeinek sora. De a szorosan vett történet mégiscsak így kezdődik. Cervantes belehelyezi az olvasót a térbe és időbe, illetve bemutatja a regény főszereplőjét – gondolnánk –, csakhogy Cervantes mindezt természetes könnyedséggel nem teszi meg, hanem szédíti és bizonytalanságban tartja a gyanútlan, amúgy minden bizonnyal nyájas olvasót. Az első mondatból ugyanis épp azt nem tudhatjuk meg, hogy hol vagyunk (az amúgy kiábrándítóan unalmas La Mancha tartomány egyik falujában, de hogy melyikben pontosan, az valamilyen rejtélyes okból titokban marad), a történet „nemrég” játszódik, azaz nem tudjuk, mikor, a főszereplő pedig egy „nemesember”, neve még nincs, és később is nagyon bonyolult, hogyan is hívják. Vagy Quijada, vagy Quesada, esetleg Quijano a vezetékneve, de mindez lényegtelen is, mert új nevet választ magának, és egy hét intenzív gondolkodás és kisebb alkotói válság után a Don Quijote név mellett dönt, ami eleve képtelenség, mert a don előnév nem illeti meg, hiszen nincs hozzá megfelelő rangja. Másrészt a nyelv szabályai szerint a don előtag nem is csatlakozhat vezetéknévhez, tudjuk ezt például Don Juan vagy Don Carlos óta. Lovagunknak nincs is keresztneve, talán Alonso lehetett, mielőtt Don Quijote lett, de ez se számít, hiszen soha senki, még a családtagjai sem szólítják a keresztnevén. A felvett vezetéknév, a Quijote, se nem hangzatosabb, se nem előkelőbb, mint a Quijada, Quesada vagy a Quijano, mert combvértet jelent, kicsit inkább nevetséges, ki az ördög szeretne Combvért Lovag lenni, és különben is, az övön aluli testrészek tisztátalanok, semmiképp nem tekinthetők nemes szerveknek. Arról talán nem is kell külön szólni, hogy Don Quijoténak girhes paripája van, ez tényleg mindennek a netovábbja, egy ló vagy girhes, vagy paripa, de a kettő együtt nem lehet, vagy inkább eddig nem lehetett, de most Don Quijote ránézett a lovára, és elnevezte Rocinanténak, ami magyarul Gebevolt, de már nem az, mert a képzelet teremtő ereje átlényegítette. Az úgynevezett nyughatatlan agár pedig egyszerűen fel sem bukkan a regényben, még annyi időre sem, hogy Don Quijote átessen rajta a konyhában. Vagyis Don Quijote nemesember, de spanyolul hidalgo, másod- vagy harmadszülött, vagy azok leszármazottja, csak neve van – mármint akinek van, de mint látjuk, Don Quijote esetében ez sem egyértelmű, és épp most talált ki egyet magának –, és egyáltalán semmit sem örököl. Nemes ugyan, de nem rendelkezik vagyonnal, és kilátásai is igen csekélyek.

A Don Quijote első fejezetének kezdő mondatából tehát csak annyit tudunk meg, hogy a történet egy emberről szól majd, aki valahol Spanyolország középső tartományában élt valamikor.

Hasonlóan titokzatos és félrevezető a Száz év magány első mondata: „Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendía ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, mikor az apja elvitte jégnézőbe.”[7]

a kivégzőosztaggal szemben

A nem tudjuk mikori jelenhez képest hosszú évekkel később jutott eszébe Aureliano Buendíának az a régi délután. Ember legyen a talpán, aki tájékozódni tud az idő ilyen útvesztőjében. A Buendía család nevének jelentése egyébként Egynap – azaz száz év és egy nap egyre megy, ha nem csupán emberi perspektívából szemléljük az időt. Az olvasó az első pillanatban érzékeli a halálos veszélyt, hiszen a kivégzőosztaggal szembenéző Aureliano Buendíának minden bizonnyal csak néhány másodperc maradt az életéből. Az erős feszültséget keltő felvezetés után a történetmesélés komótosan és ráérősen visszalép a kivégzés jelenéből a viszonylag távoli múltba, Aureliano Buendía gyerekkorába, majd még távolabb, a 16. századba, amikor Úrsula Iguarán dédanyja rémületében ráült egy forró tűzhelyre, aztán eljutunk Úrsula Iguarán és José Arcadio Buendía vérfertőző házasságához, Prudencio Aguilar meggyilkolásához, Macondo alapításához, José Arcadio és Aureliano Buendía megszületéséhez – és a történet megállíthatatlanul csobog tovább a Buendíák hét nemzedékének és Macondo, azaz Latin-Amerika történetének útján. Az olvasó mindeközben – bár élvezettel habzsolja a történetet – aggodalommal várja Aureliano Buendía erőszakos halálát. Körülbelül a regény közepén megtudjuk, hogy Aureliano Buendía ezredest, aki harminckét háborúban vett részt és harminckét háborút veszített el, tizenhét nőtől tizenhét Aureliano nevű fia született, végül nem végezték ki. Viszont José Arcadiót, a testvérét, agyonlőtték a temető falánál, és a tizenhét fiúval – akik közül a legidősebb még nem volt harmincöt éves – egyetlen éjszaka alatt végeztek. Végül is van itt kivégzés és erőszakos halál bőven, csak épp nem az hal meg a kivégzőosztag előtt, akit az első mondat odahelyezett.

vecteezy visualizing the rhythm and harmony of music through abstra 30695339

Aureliano Buendía, a rettenthetetlen, félelmet nem ismerő harcos, a halál torkában a gyerekkorára gondolt, amikor José Arcadio Buendía elvitte, hogy megismerje a vándorcigányok legújabb szenzációját, a jeget. Csakhogy Aureliano Buendía regényindító gondolatait a cigányok, és konkrétan a mitikus alak, Melchiades részletes leírása követi, aki először a mágnest, a következő látogatáskor pedig a nagyítót hozza el Macondóba, amit a hajózási műszerek és a portugál térkép, aztán egy hordozható alkimista laboratórium és a kivehető műfogsor követ, José Arcadio Buendía kitörő örömére és Úrsula Iguarán határtalan bosszúságára. És még mindig híre-hamva sincs a beharangozott jégnek. A fejezet végén, Melchiades halála után más, fiatal cigányok mutatják be Macondóban a memphiszi bölcsek csodálatos találmányát, a jeget.

ösztönösen

Gabriel García Márquez a Száz év magány kezdőmondatával ugyanúgy berántja az olvasót a történetmesélés sűrűjébe, mint egykor Cervantes. A konkrétumok és az akár a fikció szintjén hitelesnek tűnő információk teljes hiányával mintegy bűvöletet bocsátanak az olvasóra, aki már a kezdet kezdetén elfogadja, hogy ezekben a művekben el kell tekintenie a megszokott, köznapi logikától és ok-okozati összefüggésektől. Döbbenetes módon, intuitív szinten, ösztönösen mindenki tudja is, hogy mire invitálja a szerző, hiszen a Don Quijote és a Száz év magány kezdőmondata tulajdonképpen a mesei kezdés egyik átirata: „Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, hetedhét országon is túl, még az üveghegyen is túl, volt egy szegényember”.

Ugyanez a mondat hangzik el Don Quijote kezdetén: valahol és valamikor játszódik, a főhős pedig egy szegényember. Vagy a Száz év magány első mondatában: a szegény, halállal szembenéző Aureliano Buendía arra gondol, hogy valamikor régen valahol történt vele valami.

Kultúrákon átívelő közös tudásunk moccan meg bennünk, amikor meghalljuk a kezdőmondatok mesei ritmikáját. Ez maga a „csodás való”, ahogy Alejo Carpentier nevezte, és amit torzítva, nem pontosan, mágikus realizmusnak hívunk általában. Bár a definíció eredetileg csak a latin-amerikai irodalomra vonatkozik, találónak, sőt, pontosnak gondolom az első modern regény, a Don Quijote jellemzésére is.

A cím idézet a Don Quijotéból.
  1. Devecseri Gábor fordítása.
  2. Devecseri Gábor fordítása.
  3. Babits Mihály fordítása.
  4. Györffy Miklós fordítása.
  5. Sárközi György fordítása.
  6. Győry Vilmos fordítása.
  7. Székács Vera fordítása.
kép | vecteezy.com

 

Első megjelenés: https://ligetmuhely.com/liget/cselik-agnes-vigyazzon-nagysagod-kezdodik-mar/

Bélyegkép: Paul Klee

meddig; folyamatos percek; cinke

 

meddig

társasjáték ma itt a halál
odalent kirügyeztek a céda fák
a magányérzet rád fagyott nagykabát
rettegsz ha valaki rád talál

hétköznappá rongyolódik az élet
szerelmem ne közelíts te sem félek

huszonegy mindjárt itt a május
elérhetetlen az andrássy út s a vár
a város börtön ajtód magára zár
minden kínoddal nehogy kijuss

odakozmáltak éhen a remények
meg ne közelíts félek félek félek

 

folyamatos percek

elhittük hogy a terror véget ér
csak tűnjön le az ideológia
amelynek legalább célja volt
elfoglalni a teret

ahogy a cárok hozzákezdtek

most arctalanok diktálják a nihilt
már nem elég hogy fogyasztunk
számok futnak a gépeken
illúzióban élnek

hogy a számok mögött pénz van

mert érték biztos nincs cinkelt kártya
ahány párt annyi káosz
volt egyszer egy polgári világ
népünnepély hit egyetértés

intrika a falak mögött sok aktív ember

kár hogy aktívan csapódik evilághoz
az igazakat elriasztja mert látjuk
amit őriznek a falak
már a sehol sincsen

nincs önálló gondolat

pusztába kiált és pusztulásba
ha a jövő negyven napra elvonulna
így géptörés lesz a vége
csak géptörés állítja meg

a közelgő szakadékot

herceg miért vagy herceg
miért vonszolod magad és a keresztet
a szőlőmunkások semmit sem örökölnek
illúzió a gyilkosság folyamatos perce

 

cinke

önnön foglya lett
vajon mit rejt a nyitott ablak
a madár nem ismer kerülőutat
harci pózban ki önmagát meghaladta

utolsót koppant csőre az üvegen

vajon mi átlátunk-e rajta
a önnön szobánkban rendetlen szívvel
magához ölel hamis biztonságérzet
gyávák vagyunk kilépni a szoba börtön
kimúlunk meg sem zörgetve a kinti világot

 

(Illusztráció: Eileen Hinckle: Lobby Forest)

ZÖLD KÜSZÖBÖN

 

/Szepesi Attila emlékezetére/

Budaszentlőrinc

ős romkert ligetet
átölel egy város
elfoszló dallama
sorsunkkal határos

Kesztölc – Klastrompuszta

kinyíló hajdani táj
egykoron itt járta
erdeit, rétjeit
szent barátok lába

Pilisszentlélek

félúton, Isten tenyerén
erre járt egy költő
mormolt püspöki áldást
már egy emberöltő

Bükkszentlélek

ódon falak, zöld szelekben
darazsak zsongása
felparázsló bükkök
földmély hallgatása

 

(Illusztráció: Arató István: Kesztölci udvar)

vörös a parton

futás, holtszezonban

(előhang a ’vörös a parton’-hoz)

azt hinni, hogy nélkülünk kevesebb a közeg, amiből kilépünk: hübrisz. velünk volt kevesebb. főleg, ha érvénytelenített. (mindegy, hogy lánykori vagy asszonynéven.) de azt hinni, mi tudjuk csak jól csinálni igazán, az is hübrisz. hogy bezzeg, ha engednének! bezzeg, ha utánam is én következnék az utódlásban. ha viszont szépen, csöndben ellépünk ettől, mi viszont többek leszünk: önmagunkkal leszünk többek. megkérdezhetjük, mire kell önmagunk? hogy legyen kiben krisztus megszülessen. a hamis szelfben nem születhet meg. csak a valós mélyénben, amiben az ösztön-énünk is ő. az ösztönkrisztus, aki sault, az ösztönt meglovagolót lováról leesni hagyta. van-e feljegyzés arról, hogy pálként még lovagolt? a ló és a lovas. ez így együtt krisztus. a genealógia a növényi és egysejtű létig visszafejtve, nemcsak az első vadvirágzó emberpárig. mind krisztus. a pipacs neve nem gyomra, nyomra vezet. a tengerből lett szárazföldig. aki lóról esik le, magáról esik le. miközben nincs fogalma az igazi magasságról. ahhoz tényleg zuhanni kell. nem csak magunkba csapódni. régóta befelé beszélek. befelé, mert kifelé nincs kihez. nem mindegy, hogy krisztuscsöndben, vagy krisztus
csődben hallgatunk. és bizony a kasszasiker az egyházban valójában krisztus csőd. pie jesu helyett piedestal. ellépek hát, nem nevezek a holtak szezonális futására. inkább futok a holtszezonban. ami ott marad: nélkülem több. krisztussal búsabb. ami az ellépéssel vagyok: krisztussal dúsabb.


vörös a parton

 Mindegy, hogy kadmium vagy karmin, cinóber vagy égetett siena, hogy megfakult vagy penész lepte be, szinte minden színes képről visszaverődik egy hullám 625 és 740 nanométer között. A legkevésbé megtört fehér fény hulláma, ami ugyanúgy állítja meg a tekintetet, ahogy a hangok közül mennydörgésben is, ágyútűzben is, kocsmalármában is minden emberi lény meghallja a lét legelemibb hangját, a csecsemősírást.(Bartis Attila)

 

 na, ugyan, magát sem láttam tiszteletes úr itt ülni ezen a kerítésen! most is inkább szemmel, mint szívvel veszem be. nem is hiszem, hogy kényelmes ülés esik rajta, keskenyebb ennek az első világháborús emlékműnek a kerítése, mint a templompad. pedig az is nyomja ám a hívek fenekit!

úgy elmerengtem itt mári néni, nem is éreztem eddig, de bizony, tényleg, hogy nyom. de ilyen az, mikor visszanézünk egy álmot. abból is fel kell ébredni, csak aztán érezzük, hol kényelmetlen a test.

na, de miért nem az ágya szélén nézi vissza? miért itt?

ahogy megébredtem, tudtam köze van ehhez az emlékműhöz. azért jöttem ide. nem sok lépés a parókiától, amúgy sem. térnek nem nevezném, csak tán szárazföldi öbölnek ezt itt. azt álmodtam, valaki vajúdik. ismeretlen volt, bár azt mondják nem tudunk arcokat kitalálni. valaki vajúdott. még azt sem tudtam kivenni, asszony-e vagy nőstény volt. az első, ami kijött, egy fa volt. olyan vörös volt a lombja, mint ézsau bőre. egybeszabott lombja volt, mint a fáknak a gyerekrajzokon.

fát vajúdó asszony?  na, ugyan, ezt még álomnak is elég kanonizálni!

igen, ott volt ez az ézsau-fa. a következő pillanatban már fasor volt. úgy kötötte meg az időt, mint futóhomokot.

vártam, jön-e még másik. de valahogy önmaga ikre volt.  a második is első volt. önmaga után is csak ő következett. ahol felállt, mint fasor, vörös partvonal volt.

na, de miért jött ide ehhez a lovasszoborhoz? akkor már miért nem inkább a templomhoz felvezető fasorhoz ment? mindnek vörös a lombja.

hát ez az! mintha toronyiránt mennék, úgy jöttem ide. úgy ültetett ide az álom, mintha magoncból itt vertem volna gyökeret. és most először vettem számba a neveket.

hát ezek bizony mind sváb nevek tiszteletes úr! a második világháború után az ő helyükre jöttünk mink. mert az ember tudja úgy foglalni valaki elől a helyet, hogy utána jön.

tán ezért nem érdemes számozni, különösen a háborúkat, mind ugyanaz a vörös a parton, mári néni.

az már igaz, tiszteletes úr, a fák nem vesznek részt a honvédelmi napon sem a számháborúban. a kéz mindig marad ézsaué. akkor is, ha a hang jákóbé. nem tévesztett ott bizony izsák semmit sem.

az már igaz, ki van az atya vakfoltján? csak nálam volt vakfolton, hogy

krisztus egybeszabott köntöse ézsau testét borítja! nekem meg nincs más dolgom, mint fázni és csodálkozni.

fázni és csodálkozni?  lehet, csak azért lett ez az egész, hogy egy hátsófertály órával rövidebben prédikáljon!

na, ne percegjen itt, mint a szú! még az álmomban növő fába is beleköt!

hát pedig jól teszi, ha belepercegi az egybesereglettek fülébe a következő vasárnap, derül, amibe derül: az első kijött, vöröses volt, egészen olyan, mint valami vörös ruha, a második kijött, vöröses volt, egészen olyan, mint valami vörös ruha, a harmadik kijött, vöröses volt, egészen olyan, mint valami vörös ruha, és ezt mondja, amíg el nem vörösödnek az atyafiak a fejük búbjától a lábuk hegyéig, és be nem borítja őket krisztus ézsau-palástja. mikor ezt látja, mondja azt: látjátok feleim szívtekkel, ez a háború! már most menjetek békével!

 

BABKALEVÉL; LIDÉRKE; ECETFA, EGÉRFA, EGRES

 

BABKALEVÉL

Nagymagyaron
káposzta fő,
babkalevél
sok van benne,
bandzsa, öreg
a szakácsnő,
haptákban áll,
orra ferde.

Gubacsot szed
unokája,
megtelik az
öreg fandli,
azzal meri
a gabonát
a kiblibe
ura, Anti.

Unokáján
szakadt gúnya,
a lábán meg
csúf botaszki,
félujjú a
pólója is,
mi lesz, hogyha
meg fog fagyni.

Elkészült, lám,
a káposzta,
kicsit bugyvadt,
benne párki,
olyan csípős,
hogy ekrazit,
aki eszi,
nem akárki.

Hőröget a
házigazda,
delet ütött
már a harang,
nem elég, hogy
ehetetlen,
hol a kanál,
hol az eszcajg?

 

LIDÉRKE

Zöld a fűszál,
égre mutat,
jelentkezik,
felkelt korán,
lamos, lamos,
lágy harmatos,
kisujjában
a tudomány.

A laposban
nincs esővíz,
rég kiszáradt
folyómeder,
hetlekotla,
bőbeszédű,
dörög az ég,
mégse felel.

Leselkedik
már egy felhő,
Kukkónia
nyitja szemét,
lidérclángú
kis lidérke
mutatja a
kincs hűlt helyét.

 

ECETFA, EGÉRFA, EGRES

Ecetfa, egérfa, egres,
szomszédunk kutyája tetves.
Elpetyül, elpilled, fárad,
nem kerget többé macskákat.

Telihold van, ekecsi nap,
görhönyt, málét eszik a pap.
Rozoga a pajta, szérű,
belecsap a hajderménkű.

Kukkó a férj, kalba, magas,
a fenekén angoltapasz.
– Ne menj oda, az egy méhkas,
mosogassál, sok a rékas.

 

(Illusztráció: Vincent van Gogh: Pollard Willows and Setting Sun (1888, Arles, Bouches-du-Rhône, France))

A galagonya színeváltozásai – a trubadúroktól Weöres Sándorig (a galagonya-motívum hatástörténetéhez)

A Weöres Sándor emlékezetes gyerekversében szereplő galagonya a középkori udvari líra egyik legvarázslatosabb szerelmi virága. Virágának fehérsége (a középkori galagonyák mind fehérek voltak) megidézi a trubadúrok tavaszának ártatlanságát, a novel temps, az „új idő”, a kezdet spirituális tisztaságát. Mint birtokhatárokat kijelölő cserje, divatos „sövényvirág” az emberi sors határhelyzeteit (búcsú, beteljesülés) is jelképezheti. De a nevezetes szerelem-virág gyökerei a középkornál is messzebbre nyúlnak – a galagonyával való varázslást nemcsak a kelták, hanem a latinok is gyakorolták[1].

A galagonya már a középkori népnyelvű líra hajnalán összefonódott a nőiséggel. Ebben a hajnali búcsúzást megörökítő névtelen albában (női dalban) a hölgy úgy öleli a lovagot, miképp a galagonya borul a szerelmi találkozó helyére, a kertre.

En un vergier sotz fuella d’albespi
tenc la dompna son amic costa si,
tro la gayta crida que l’alba vi,
Oy Dieus, oy Dieus, de l’alba! Tant tost ve.
[2]

galagonya-lomb hajlik kert fölé
a szép hölgy kart fon kedvese köré
de itt a hajnal  hang szól  őrszemé
miért jössz hajnal? Édes Istenem!

……………………………………………………………………./Rajnavölgyi Géza/

A galagonya a tanúja a nappal és az éjszaka találkozásának – mikor is a szerelmesek kénytelenek búcsút venni egymástól. A hajnalt jelentő alba szó hasonlít is a „fehér tövis” provanszál nevére, az albespire. De galagonyasövény mellett találkozik a lovag a pásztorlánykákkal, hiszen a kert és a mező, az udvari és a paraszti világ határát is galagonyabokrok jelzik.

Más költeményekben a tél és tavasz határát jelöli ki a virágzó galagonya, és ilyen minőségében, „évszakjelzőként” lesz a híres tavaszi nyitóképek, a portugál Dénes királytól ismert maneira provençal, „provanszál módi” jellegzetes toposza.  Dom Dinisnél az amiga, a szerelmes lány a „zöld fenyő virágának” panaszkodik – erről a flor do verde pino-ról derítette ki Aurelio Roncaglia, hogy ez nem más, mint a provanszál albespi eltorzult formája, mely a flors del bels pis alak közvetítésével jutott a galagonyát amúgy egészen másképp nevező portugálba[3] Ilyen hangtanilag „eltorzult” galagonyák az ófrancia költészetben is felütik a fejüket, kitűnő tanulmányában Francesca Gambino egészen Proustig és Pascoliig követi a galagonyák„sorsát”[4].

Hajnal és éjszaka. Tavasz és tél. Szerelem és egyedüllét.
A galagonya mindenhol ott van – de ő vajon változik-e?
Olyan varázslatos átalakulásnak, mint Weöres Galagonyájában 11-12. sorában (lánnyá válik, / sírni kezd) sehol nem lehetünk tanúi a provanszál trubadúrköltészetben, ahol a személyek és a természeti képek megidézik egymást, de nem alakulnak át a szemünk láttára egymásba[5].  Mindenesetre különös, hogy Weöres Sándor a maga galagonyás versét, az Őszi éjjelt „udvarló versnek” hitte, és 1946-ban az Országos Széchényi Könyvtár titkárságán Polcz Alaine-t próbálta meggyőzni arról, hogy a költemény (ez az 1935-ben íródott, de csak a Rongyszőnyeg-ciklusban megjelent költemény) pár perc alatt az ő ihletésére született[6].

Noha a provanszál galagonyák nem „változnak át” növényből emberré Weöres galagonya-lányához hasonlóan, de persze változnak. Télen reszketnek (vagy izzanak), tavasszal virágba borulnak. Többnyire a ciklikusság, az évszakok ritmusa, az öröm és a csalódás váltakozása szabja meg a galagonya életidejét. Az első trubadúr, Aquitániai Vilmos híres strófájában.

La nostr’amor vai enaissi
con la branca de l’albespi
qu’estai sobre l’arbr’entrenan
la noig, a la ploi’e al giel,
tro l’endeman, qe·l sol s’espan
per la fueilla vert enl ramel.[7]

Szerelmünk is oly sorsra lel,
Mint galagonya bokra, mely
Remegve tűr esőt, fagyot
S zord éjt, ha sújtja végzete,
Míg új nap nem kél, s nem ragyog
Az ág zöld leveleire.

……………………………………………….                    /Tímár György fordítása/

Weöresnél persze nincs „határ-idő”, temps novel, tavasz, vagyis újjászületés – ámde a költemény komplex zenei struktúráit kibontva mégiscsak találunk nála is valamiféle „trubadúros” tükörszimmetriát.

Őszi éjjel
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája.

Zúg a tüske
szél szalad ide-oda,
reszket a galagonya
magába.

Hogyha a Hold rá
fátylat ereszt:
lánnyá válik,
sírni kezd.

Őszi éjjel
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája.

A költemény felénél a ritmus megtörik, a 9. sortól már a sorképző daktilus és proceleusmaticus inverz tükrét kapjuk[8]. És ez a „törés” felforgatja a szokásos, a számunkra megszokott időviszonyokat. A galagonya előbb reszket és izzik, és utána válik lánnyá és fakad sírva – mintha a 9. sortól a reszkető-izzó galagonya-asszony visszanyerné a fiatalságát és a szüzességét[9]. Ez amúgy nem különbözik annyira Vilmos herceg megoldásától. Nála is először szenved és ”reszket” a galagonya, hogy aztán újjászülessék a tavaszi napsugártól. Ámde a Vilmosnál bemutatott átváltozás mégsem annyira különleges: ezt az évszakok „rendjének” tulajdonítjuk, nem valami földöntúli varázslatnak.
Weöres őszi éjjel izzó galagonyája (a magyar költő esetében nyilván nem beszélhetünk tudatos motívum-átvételről) vöröses fényt áraszt, míg a provanszál albespi vagy espina fehérséget sugároz. A másik teste olyan fehér, mint a galagonya virága („Blanca per cors com flors dʹespina”) dicsekszik hölgye szépségével a provanszál Bertran de Born[10].  Ám ez a tüneményes fehérség túlságosan is szemkápráztató. Hisz mit látunk annak a nőnek testéből, melynek fehérsége mellett a hó is sötétnek tűnik (Bernart de Ventadorn: A! tantas bonas cansos v. 40)? Ez már testetlen, az érzékeinknek szinte befoghatatlan ragyogás – a túl fehér az emberi szemnek láthatatlan. Mintha a napba néznénk, nem pedig egy női testre vagy egy virágzó galagonyabokorra. Pedig a középkorban (is) a látást helyezték az érzékszervek hiearchiájának a csúcsára.
Ám ilyen láthatatlan, nehezen érzékelhető Weöres galagonyájának a vörössége is, hiszen a szövegben semmi más nem utal pirosságra, csak a testetlen izzás. (Vagy – tegyük bátortalanul hozzá – a vers alkotójának neve.) A vágyott testet eltakaró fehérség itt is felbukkan, hisz a holdfény „fátylat ereszt” a síró nővé változó bokorra. Mihelyt elképzeljük a látványt, a hölgy fehérebbnél fehérebb színét (vagy a galagonya „ruhájának” izzását), kénytelenek vagyunk lemondani más érzéki benyomásainkról. De vajon sokat vesztünk-e?
Sokat, nagyon sokat. A provanszál hagyományban az ízlelés, a tapintás, a szaglás, sőt a mozgás „érzete” varázslatosan összefonódik. A trubadúrok kedves, szinte minden verskezdetben felbukkanó lʹaurája a mozgásban lévő levegőt jelenti, mely évszaknak megfelelően lehet édes-lágy (dous) vagy csípős-keserű (amargo). Mintha az egyes érzéki benyomásaikat a költők nem akarnák – vagy tudnák – szétválasztani. Hiszen az élvezet – különösen a joi jauzir, a „gyönyör élvezete” – nem egyetlen érzékünkre korlátozódik.
Ugyanezt az érzéki komplexitást érezzük a Weöres-versben: a bizonytalanságot, érzelmi kapkodást, kétségbeesést kifejező „szél szalad ide-oda” roppant erőteljes kép, de kérdés, hogy a „szaladást” mely érzékszervünkkel is érezzük. A „zúg a tüske” pedig egészen trubadúros: a zúgást szúrásnak érzékeljük, a szúrást, a hideg „csípését” pedig valamiféle hangnak.

Meglepő, hogy a hold és a csillagok milyen ritkán bukkannak elő a női test megpillantását ünneplő[11] trubadúrlírában. A nyilvánosság megöli az udvari szerelmet, a „titkot”, a fény (a rájuk irányuló figyelem) pedig láthatatlanná vagy inkább elérhetetlenné teszi a nőket. A világosság Weöresnél is „elfátyolozza” a női testet – mely fátyol, „rejtek” nélkül talán nem is lehetne emberi, humán test. Talán ez magyarázza Arnaut Daniel rejtélyesen szép költeményének két sorát is, melyek értelmezésével Antoine Tavera is megpróbálkozik[12]: Lun’e solelhs, trop faitz loncs vostres cors ! / Pesa. m car plus soven nous faill resplandres. (Oly lassan futjátok be pályátokat, nap és hold! Elszomorít, hogy fényetek sohasem halványul.) Én ezt úgy értelmezem: mindig túl világos van ahhoz, hogy tisztán láthassuk a másikat.
Tökéletes boldogság csak „elrejtőzve” lehetséges.
Amikor is nem a szemünkre, hanem más érzékeinkre kell hagyatkoznunk.
Többek között a híres „reszketés” tette Vilmos herceg „galagonyás versét” oly híressé (melynek sorai visszaköszönnek Jaufre Rudel „távoli szerelem”-versének nyitóképében is.) De Vilmos galagonyája nem a magányos szerelmest, nem az epekedve várakozó nőt jelképezi, hanem a trubadúrlírában meglehetősen szokatlan módon, a nostrʹamort, a mi szerelmünket. Ez a „szerelem azért törékeny és fenyegetett, mert nem az én szerelmem, hanem a mi szerelmünk”[13]. Ráadásul millió körülménytől, irigyektől, haragosoktól, rossz nyelvektől függ. Vilmos roppant érzékeny a szerelem társadalmi vonatkozásaira.
De vajon tényleg reszket (tremblan) az ő galagonyája? Jól olvassuk-e a költemény 15. sorát? A költeménynek szentelt tanulmányában Francesca Gambino hosszú hezitálás után az entrenan megoldás mellett száll síkra, melynek „felfelé” értelmet tulajdonít. Nicolò Pasero, Vilmos 1973-as szövegkiadója viszont tremblan helyett cremant javasol[14]. Szerinte Vilmos herceg galagonyája nem reszket, hanem izzik telente. A hideg, az éjszaka, a fagy, a jég megperzseli a növényt. Zink viszont – többek között egy híres Arnaut Daniel-átvétel (Lancan son passat li giure) miatt – maradna a „reszkető galagonyánál”[15].
Az izzás és a reszketés egyformán szép és egyformán sokatmondó. Különösen, ha egy nehezen kiolvasható szöveghelyen találkozunk vele, és szinte képtelenség okosan választani.

De talán nem is szükséges „okosan” választani. Az európai vágyköltészet (ahogy Weöres csodálatos költeménye is) azt bizonyítja, hogy a galagonya, a határhelyzetekben kibomló vágyakozás csak a mindennapi tapasztalatokat összezavaró (vagy azok titkos működését feltáró) szinesztéziával vagy éppenséggel a semmivel, az elrejtettséggel mutatható be. Alig lehet ennek szebb jelképe ennek, mint a sor, amit mindenki másképp olvas, és aminek az értelme épp ezért rejtve marad előttünk.

(Nyomtatott megjelenés: Magyar művészet. 2025/IV.)

[1] Mint közismert, Ovidiusnál Ianus galagonyával spina albával, azaz fehér tövissel jutalmazza az egyik a szerelemre kényszerített nimfát (Ovidius, Fasti VI. 157-162)
(Az antik és kora középkori galagonyákról ld. még: Philippe Walter: L’épine ou l’arbre-fée – IN: PRIS-MA, 5, 1989, 95-108., Lucia Baroncini: Com la branca de l’albespi. Piccola ricognizione sui biancospini trobadorici – IN:  Trattati d’amore cristiani del XII secolo. Atti della Tavola rotonda, Bologna, 2008. V. 23., 55-70.)

[2] En un vergier sotz fuella d’albespi 1-4. (BdT 461.113). Ed. Massimiliano De Conca – IN: http://www.rialto.unina.it/An/461.113/461.113txt.htm

[3] Aurelio Roncaglia: Ay flores, Ay flores do verde pino – IN: Separata do Boletim de Filologia (XXIX.) Lisboa, 1984. 1-9.

[4] Ilyen az „abe espin” egy ófrancia pastourelle-ben (Francesca Gambino: Il ramo di biancospino. Breve ricognizione sulla diffusione di un topos letterario – IN: Una brigata di voci. Studi offerti a Ivano Paccagnella per i suoi sessantacinque anni, a cura di Chiara Schiavon e Andrea Cecchinato, Padova, Cleup, 2012, pp.19-30. 23.)

[5] Igen tanulságos, hogy a trubadúr álnevek, senhalok között is milyen ritka az állat- vagy virágnév, noha a természeti elemekben bővelkedő tavaszi nyitókép és a nő személye / teste elválaszthatatlan. Gondoljunk a l’aura, l’aurea (szél, mozgásban levő levegő) tulajdonnévvé válására. Mégis: a trubadúrok mintha óvakodnának attól, hogy a kedvesüket madárnak vagy virágnak nevezzék.

[6] Polcz Alaine: Visszaemlékezés Weöres Sándorra – IN: Holmi. 2003/2. http://www.holmi.org/2003/02/polcz-alaine-visszaemlekezes-weores-sandorra

[7] Guilhem de Peitieus (Aqitániai Vilmos): Ab la douzor del temps novel 13-18. A szövegközlést illetően is támaszkodom Francesca Gambino kitűnő tanulmányára. (Francesca Gambino: Guglielmo di Poitiers Ab la douzor del temps novel (BdT 183.1) – IN: Lecturae tropatorum 3, 2010. ISSN 1974-4374. http://www.lt.unina.it/Gambino-2010.pdf

[8] A költemény elsődleges ritmuselemzését ld. Kenyeres Zoltán: Tündérsíp. Szépirodalmi Könyvkiadó. 1983. 192-194.

[9] A költemény zenei struktúráinak és metaforikájának együttes elemzését G. István László végezte el (A vers élettana III. – Liget. 2000. VI. 54-60.)

[10] Bertran de Born: Rassa, tant creis e montʹ e poia. v. 15 – IN: Gouiran, Gérard. L’amour et la guerre. L’œuvre de Bertran de BornAix-en-Provence: Université de Provence, 1985.Édition revue et corrigée pour Corpus des Troubadours, 2012. https://trobadors.iec.cat/veure_d.asp?id_obra=419

[11] Michel Zink: Corps visible, corps caché dans la poésie des troubadours – IN: Revue des langues romanes, Tome CXXII N°1 | 2018, 107-123.

[12] Antoine Tavera: La place du soleil dans les chansons de troubadours – In: La soleil, la lune et les étoiles au Moyen Âge. Aix-en-Provence. Presses universitaires de Provence, 1983. p. 377-399.

[13] Michel Zink: A trubadúrok. Költői történet. Rajnavölgyi Géza ford. L̍Harmattan, Budapest, 2017. 65.

[14] Poesie / Guglielmo IX ; edizione critica  a cura di Nicolò Pasero, Modena, STEM Mucchi, 1973. 251-259.

[15] Michel Zink: A trubadúrok. Költői történet. Rajnavölgyi Géza ford. L̍Harmattan, Budapest, 2017. 68.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info