Elhidegült

Emléked
tábort vert valahogy
érzelmeim antarktiszán,
óriásfókabélbe vájva magát
átvészelte a legnagyobb
zimankót,
a pingvinektől elcsent
tojásoktól erőre kapott,
a rozmárokkal békepipálgatva
seftelt egy rakat
zsírtömlőt,
ezalatt kiderítette
merre járnak a sarki
orvvadászok,
lepaktált a jegesmedvével
és a tömlőkkel lefizette őt
hogy üsse ki az
elektromos szánon
cikázó idegen gyilkost,
aztán elintézte a többit
álruhásan
egy kitüntetett rozmáragyarral,
mind ezek után
bizonyos összefüggéseket
követve
felfedezett egy
ki tudja melyik nemzethez tartozó
jégverembe rejtett fegyvertárat,
és mintha végig
ez lett volna a terve
most méregtől
felfűtve
egy a tengeren úszó
helyzetileg bemérhetetlen
leszakadt, sodródó
jégtábláról
halált és olvadást
sem félve
rakétákkal lövi
szívem védőburkait,
minden erejét
arra összpontosítva
hogy beváltsa
rajtam a feledés
bosszúját.

(Illusztráció: Rebecca Barker: Alaska)

Renovatio imperii (Fordított idő III.)

A vitorlás sokáig csak lebegett a hullámokon, mintha meg akarná félemlíteni őket. Aztán megmoccant a szél, megingott a víztükör, és egy tenger mélyéből támadó áramlat odasodorta a hajót az aprócska öbölbe. Mintha a hajósok sem tudnák eldönteni, támadni vagy barátkozni jöttek.
A partra szálló főméltóság nem nadrágot, hanem tógát viselt. Rioldát egy fürdőből kikászálódó öregúrra emlékeztette.
De egy tóga mégiscsak egy tóga. Normandiában Riolda már látott mozaikokat, ahol ilyen lepedőkbe göngyölt rómaiak ítélkeztek, vezettek hadseregeket, kergettek fiatal lányokat. Talán ez a bámulatos, a régi idők fenségére emlékeztető ruhadarab tette, hogy az öreg még csak meg sem rezzent a Norvégia felől támadó szélben.
A köveken méltóságteljesen bukdácsoló öreget három leborotvált fejű titkár követte, két, lepedőbe bugyolált kisfiú és egy idegesen fészkelődő fiatalember. A kisebbik fiúcska – hiába hunyorgott a nap – csalánszárral csapkodta a lábszárát. Talán mert őt nem melegítette az Imperium Romanum hajdani dicsfénye. Az arcát játékosan felfújta, aztán hirtelen beszippantotta. Ki-be, ki-be, ki-be. Rettenetesen unta magát.
Végre valahára a bukdácsoló főméltóság felegyenesedett, és egyenként szemügyre vette Szent Reginaldus papjait és a tizenhárom megszeppent fiút, Riolda alattvalóit, a Nyugati Szél szigetének polgárait. Miután mindent és mindenkit  mérlegre tett, Sjön felé fordult, mert ő tűnt a legidősebbnek.
Orrhangon, ékes latinsággal rázendített.
Újjászületett az idő, kedves barátom. Károly, a frankok csillaga nemcsak királya, császára, hanem édesatyja is akar lenni a barbárságba süllyedt Európának. És azzal akarja uralmát megpecsételni, hogy birodalmában gondosan összeírja az alattvalait. Signum rexit odricus fat… Odricus onum illa…
– Tessék? – kapta fel a fejét Riolda. – Mi ez az odricus onum illa? Jelent valamit?
De a főméltóság annyit se törődött vele, mint egy kiskutyával vagy egy kotnyeleskedő, a vitorlák körül csapdosó sirállyal.
A megszeppent Sjön csak a tarkóját vakargatta:
Most mit mondjak? Ez a sziget eddig az angolszászoké volt. Már ha néhanap idetaláltak. De hozzátok sem akarnánk udvariatlanok lenni.
Az öreg egy életunt uralkodó mozdulatával biccentett. – Dominus reget me et nihil mihi deerit.  – Aztán valamivel elégedettebben hozzétette: Dominus reget me et nihil mihi deerit in loco pascurae ibi.
Mindenki szégyellte magát.
Riolda a Sjön szavait jegyezgető tógás fiúcska válla mögé lopakodott.
A sziget királya örömmel hódol a Birodalom Visszaállítójának, jegyezte fel köznapi latin nyelven,  gyerekesen pufők betűkkel.
Szent Reginaldus papjai most ébredtek rá, hogy ez a vértelen öregember épp elfoglalja őket.
– Őrült vagy, te! – robbant ki egyikükből, aki pár szót talán értett latinul. – Meghibbantál? Elment az eszed? Miféle birodalomról beszélsz? Ez a sziget időtlen idők óta Szent Reginaldus tulajdona. Itt minden fa, minden kő az ő dicsőségét hirdeti, nem a császárét vagy valamelyik földi naplopóét. Hordd el innen magad, te bélpoklos!
Rioldának ezt esze ágában sem volt lefordítani. A frankok hajóján fegyvereseket látott. Egy valódi hódításhoz talán keveset, de egy vérfürdőhöz épp elegendőt.
Dominus reget me et nihil mihi deerit in loco pascurae ibi, motyogta a sápadt titkár.
Riolda újra a fázós fiúcska háta mögé settenkedett. Szent Reginaldus is örömmel fejet hajt Nagy Károlynak, körmölte a gyerek pergamenlapra.
– Örülök, hogy ennyire engedelmesek vagytok. – bólogatott a frank követ. – No de ez a ti tiszteletreméltó Reginaldusotok nem tudna  idefáradni a barlangból?
Riolda felvihogott. A dühödt papok pedig vérvörös fejjel, kézzel-lábbal magyarázták, hogy az ő szentjük éppen kettőszázötven éve halt mártírhalált Burgundiában.
Őméltósága elnézően mosolygott.
És mintha mi sem lenne természetesebb, ír nyelvre váltott.
– Ha nem tud idejönni, hát nem tud idejönni. De azt pontosan tudni akarom, hányan lakják ezt a földdarabot? És hogy hány ilyen szigetecske van Northumbria és Norvégia között?
– Én csak vendég vagyok itt – dühöngött Sjön. – Semmi közöm a ti félnótás királyotokhoz. A feleségem ráncigált ide, mert azt képzeli, hogy az itteni víz jót tesz az egészségemnek. De tényleg nem értem, mire jó az nektek, hogy minden füvet, követ számba vesztek?
Az öreg frank elnézően mosolygott. Lehet, hogy nem létező szavakat kevert a beszédjébe, lehet, hogy otthon, a családja körében nadrágot viselt, de a Rendet képviselte.
Riolda már korábban is úgy gondolta, hogy a félreértés mindenféle béke sziklaszilárd záloga. A frankok bizonytalanok a tengeren, ők nem elfoglalni, csak megszámolni akarják a szigeteket. Még a vitorla sem áll megfelelően a hajójukon. Mire mennének a tengeren néhány fegyveressel és ezzel a töpörödött, dölyfös vénemberrel?
Úgyhogy előzékenyen elmesélt néhány rettentő történetet a Madarak szigetéről, ahol éjjel a sirályok rémekké változnak és rettenetes visongás közben kiszúrják a földi halandók szemét. Ezek a madarak minden bizonnyal azért olyan testesek, mert minden nap jól laknak emberi velővel. Csak a vénséges vén tengeri embereket nem merik bántani, akik élet és halál között kalauzolják a lelkeket.  A  sápadt titkár arca szép lassan zöldre váltott. Riolda beszélt még egy kicsit a szorgokról, a Nyugati Szél Szigetének őslakóiról, akik bárhol kitalálják egymás gondolatait. Akiknek közös a lelkük, közös emlékezetük, bár ez a láthatatlan lélek egyetlen testen osztozik. Majd eme sziget csodatevő kútjáról, melynek víze egyeseket megfiatalít, másokat, megvénít…
– Elég! – kiáltott az öreg főméltóság. – Csak annyit írj fel fiacskám  – szólt a szorgosan jegyezgető kisfiúnak – hogy itt csak bolondok és démonok élnek.
– Dominus reget me et nihil mihi deerit in loco motyogta a titkár, és tógája szélével dörzsölgette a szemét.
Riolda bízott benne, hogy ennek a frank Károlynak elmegy a kedve, hogy errefelé számolgasson.
De ha már egyszer itt voltak, az öreg főméltóság nem tétlenkedhetett. A beosztottjait utasította, hogy járják körbe a szigetet. Míg a nagyobbik gyerek a csalánszárral csapkodva a lábát megszámolta a köveket és a férfiakat, addig a kisebbik, az arcát hol felfújva, hol beszívva szorgalmasan jegyzetelgetett.

17 eleven férfi / 3 pap
egy halott / Reginaldus, a szent
egy barlang (ismeretlen)
deszkák téglák / épülő monostor
80 borókafenyő
nagyméretű kút / csodavíz (?)
egy vagy több ragadozó (láthatatlanok)

– Meg is volnánk – sóhajtott a nagyobbik, de mielőtt udvariasan rámosolyoghatott volna a meghökkent papokra, gurgulázó köhögés tört elő belőle. Megrázkódott, aztán kétrét görnyedt, végül fuldokolva letérdelt, és addig vonaglott a lábuk előtt, míg egy rövid ájulás meg nem szabadította a rángatózástól.
– Szentséges ég! – sikoltozott Riolda, miközben a gyerek feje nagyot koppant a köveken. Szent Reginaldus papjai pedig már rohantak volna, hogy csodavizet fröcsköljönek az arcába, hogy tegyenek valamit…, hogy felültessék, hogy felállítsák, hogy lefektessék, hogy betakarják, de a vértelen, öreg főméltóság egy kézmozdulattal megállított mindenkit.
Hiszen ők, tizennyolcan csak gyanús, fegyelmezetlen barbárok voltak. Talán nem is valóságosak. Holnap mindannyiukat felfalják a sirályok, elragadják a tengeri emberek, jól laknak a velőjükkel, míg ők négyen, Károly alattvalói visszatérnek a frank udvarba, és a Római birodalom feltámasztásáról álmodoznak. A kisfiú pedig majd – ahogy illik és ahogy kell – szép, ünnepélyes temetést kap.
A norvég partok felől felerősödő szél. Belekarmolt az arcukba. A Nyugati Szél Szigetének lakói, Riolda alattvaló megszégyenülten hallgattak. Egytől egyig derék fiúk voltak, akik lélekben felkészültek a legrettentőbb veszedelmekre, de arra nem, hogy egy öregecske köztisztviselő, mint valami birkákat, megszámolja őket.
Hogy ezek a frankok a nevetséges lepedőikben úgy alázzák meg őket, hogy egyetlen ujjal sem érnek hozzájuk. Riolda a vén főméltósághoz fordult:
– Új arab betörés? Vagy járvány készül? Mi itt veszélyben vagyunk? A bizánci császár hadsereget küld?
Az öreg fölényesen legyintett: – Hiába is reménykedsz ebben, asszonyom. Olyan jelentéktelenek és szánalmasak vagytok, hogy az ellenségetek észre sem venne titeket.
A harag néha úgy perzsel, mint a láz vagy a méreg. Riolda megfogadta, ha törik, ha szakad, visszatér a szárazföldre.
A saját világába, a saját életidejébe.

 

 

Illusztráció: Giorgio de Chirico

ÁT – Hajós Eszter könyvbemutatóján (Bejárati égbolt) jártunk…

 

MagNet Ház. Ezotéria luxuskivitelben.
Csodálatos architektúra, drága kávézó, vadul tekergő növények. A hajdani palota belső udvarán beszélget Hegyi Zoltán Imre és Bodnár Barbara Hajós Eszterrel, a Bejárati égbolt szerzőjével.
A meghívót látva már valamiféle, Hajós Eszter alkotásaihoz illő összművészeti találkozóra készülünk. És nem is csalódunk: a színpad mellett egy gyönyörű cselló várakozik. A székeken apró képecskék; matricák, Hajós Eszter-idézetekkel. Szinte mindegyik idézet (ahogy a felolvasott három szöveg is) a Napra vonatkozik.
A belső udvar fölötti, gyönyörű üvegkupolán át zuhog ránk a júniusi napfény.

Először zene. A Prágai Tamás-díjas Hajós Eszterrel Szeverényi Orsolya énekel duettet. Eszter bámulatos altját hallottuk más könyvbemutatókon is, de itt, ebben a kitűnő akusztikájú kupolateremben lenyűgöző, egyenesen drámai hatást kelt a felvidéki  magyar népdal, melyet a szeret próbájának kategóriájába sorolnak, és a (finnországi) svéd népdal, amely tehenek tereléséről mesél. Mivel nem tudunk svédül, azt hisszük, hogy a világvégére készülnek ott Skandináviában, és a lírai én épp búcsút vesz a földtől és az égbolttól.
Hol van már a MagNet Ház kimódolt eleganciája? Mikor a dal véget ér, boldogan(?) látjuk, hogy a kicsit maszatos üvegkupola érintetlen fölöttünk.
Két, Hajós Eszter életművét jól ismerő, a szövegeit gyengéden szerető irodalmár faggatja a szerzőt. Hogyan kapcsolódnak Eszter szövegei a zenéhez (a szerző minden írása elején „ajánl” egy-egy dalt vagy zeneművet) – és egyáltalán minek tekintsük ezeket a csodálatos szövegeket? Lírai prózaműveknek vagy prózaverseknek?
Természetesen egy rövid, felolvasásokkal megszakított beszélgetésben csak új és új szempontokat lehet felvillantani, nem lehet végérvényes megállapításokra jutni. Bodnár Barbara azért szolgál egy különleges megközelítéssel: szerinte a Hajós-univerzum valamiféle pre-tudati állapotot rögzít, és ebben, általa „transznyelvinek” mondott világban találkozunk mi, olvasók az emberétől eltérő léttapasztalatokkal. Kövekkel, fákkal, madarakkal.
A három kiválasztott szöveg a Hajós-próza egyik központi motívumát, a Napot járja körül. Hegyi Zoltán Imre kérdése szinte magától adódik: hol vannak ebben a szövegvilágban az emberek? A közönségnek az a része (a sorok szerzője ide tartozik), aki szerint villanyszerelőnek, bántalmazott gyereknek vagy török rendőrnek, bolgár kalauznak lenni majdnem olyan kalandos és izgalmas, mint fává, kővé vagy madárrá változni, hirtelen nagyon figyelmes lesz. A Hajós-prózából amúgy kibonthatók társadalmi tapasztalatok is, de nem a szerző által most kiválasztott szövegekből.

Míg a beszélgetőpartnerek példákat hoznak az animisztikus szemlélet szépségeire, mi inkább az emberi nyelv, a minden emberi közösségben megtapasztalható „univerzális nyelvtan” szabályain tűnődünk. A nyelv alapvetően társas (emberi) kapcsolatokat képez le: minden emberi nyelvben van pl. egyes szám első és második személy, minden emberi közösség meg tudja különböztetni a „mi”-t a „ti”-től, a barátot az idegentől vagy az ellenségtől. Viszont egyetlen nyelvben sincs kő-eset, víz-eset, föld-eset, a természeti elemek, ahogy a növények és állatok is szinte kivétel nélkül az „ő”, a „másik” kategóriájába kerülnek. A zenei nyelv ennél sokkal rugalmasabb – nem lehet hát, hogy a Hajós-életmű (amely a zenét önmagában szinte soha nem tematizálja), ezért kapcsolódik mégis olyan szorosan a zenei kifejezéshez is? Hogy a zene (a zenei mottók) Hajós Eszternél nemcsak hóbort és különcködés, hanem a szövegek „transznyelvi” grammatikáját biztosító, különleges alkotóelem?
Kertész Endre csellóművész túlvilági „zajait”, kísérleti zenéjét hallgatva könnyű ábrándozni egy ilyen tökéletes nyelvnél is tökéletesebb, minden léttapasztalatot kifejezni tudó nyelvről.

Mindeközben nagy kérdés, hogy egy ilyen koranyári, összművészeti „szeánsz” alkalmas-e arra, hogy teljes novellákat, rendkívül összetett szövegeket ismertessünk meg a vendégekkel. Bizonyára ezért kerültek az apró idézetek, “képecskék” a nézők székeire. Érdekes módon a Hegyi Zoltán Imre által spontánul idézett szövegrészek elevenebbnek hatottak, jobban megrázták a közönséget, mint a teljes novellák.
Ilyen hőségben, ilyen szikrázóan jelentőségteljes ég alatt már egy-két korty is elég, hogy repülni támadjon kedvünk.
A fölénk boruló üvegkupolának és a kicsit kiábrándítóan ható nagypolgári díszleteknek hála saját lábunkon tértünk haza. Pedig meglehet, jobb lett volna „madár-esetben” maradni.

 

Képek: Nagy Rita
Borítókép: egy a matricák közül; szerzői illusztráció

Utazás a mennyországba

 

Az öreg lassan, üggyel-bajjal igyekezett felszállni a vonatra. Kezében bőrönd, arcán aggodalom, nehogy valami gikszer jöjjön közbe. Hogy milyen gikszer? Például: kisiklik a vonat, nem veszi észre, hogy megérkezett, legurul a lépcsőről, infarktust kap… Ajaj, számtalan módja van ám ennek! Kínosan tipegett-topogott, még a verejték is kiült rajta. A fiához, Pestre igyekezett. Öt teljes éve nem látta már. Öt év nagy idő, különösen egy öregember életében. De hát orrolt rá a pesti fia, amiért, micsoda égbekiáltó igazságtalanság, az öccse javára végrendelkezett.

– Szó sem lehet róla! – tiltakozott a bátyó az idő tájt. – Testvér testvér, ez a lényeg, nem az, hogy kit szeretsz jobban.

– Lehet, de kettőtök közül ki tett értem többet? Na látod! Ez a lényeg!

– Jó, elismerem, de ki tehet arról, hogy születése óta melletted él? – vetette ellene Urai Ulrik. – Ha én élek ott, ugyanezt tettem volna. De az én sorsom Pesthez kötött, és innen már bajosabb bármelyik percben szolgálatodra állni. Gondolkozz csak el ezen egy icipicit!

Hát ő azóta is gondolkozik, de hogy kinek van igaza, máig sem döntötte el. Ulinak, Emilnek? Csak az biztos, hogy nagyon-nagyon hiányoznak. Uli meg az unokák is. Így röppent el öt év anélkül, hogy egyszer is meglátogatták volna. No, ha Mohammed nem megy a hegyhez, a hegy megy Mohammedhez – gondolt egy nagyot, és szépen fölkerekedett, hogy legalább karácsonykor találkozzék velük.

Csendes, karácsony előtti délután volt. A hó lassan keringve pilinkélt az ég párnáiból.

– Hova, hova olyan sietve? – cirpelt gúnyosan egy rózsásképű tinédzser.

– Hát a mennyországba! – felelte az öreg helyett a másik gyerkőc.

– Hé, most felszálltok, vagy mi a kórság! Ez itt egy vonat, ha nem látnátok – türelmetlenkedett egy vékonycsontú úriember. – Jaj, de nehéz ez az útitáska! Legalább álljatok félre, ha nem segíttek!

– Szegény macskajancsi! Nem segítünk? – szánakozott a rózsásképű.

Beszállás!

– Pfuj, fiatalok! Ezt tanultátok az iskolában?

Félrenyomták. No nem a sihederek, még kevésbé az öregember, hanem a negyedik utas, egy tekintélyes kinézetű állampolgár.

Az öreg tehetetlenül csúszott vissza az első lépcsőfokról.

– Ugorj, tata, indul a gőzös!

Újra visszakapaszkodott, de már csak az utolsó minutumban. A rózsásképű szíve megesett a kisöregen.

– Várjon, segítek. Ez az, nagyon penge! Kellemes utazást! Az erő legyen magával!

Elviharzottak. Derűsen, zajosan, ahogy a fiatalok szokták. János bácsi dülöngélve kóválygott fülkéről fülkére, amíg helyet kapott. Mióta csökkent a vasúti forgalom, és tucatnyi vonalat felszámoltak, a vonatok újra csurig teltek. Ugyanúgy, mint a magyar vasút őskorában. A fülkében gyerekek sivalkodtak, olyan hat-hét éves gézengúzok. Amint leült, máris kupán vágták. Az öreg kutatóan nézett körül. Ki lehetett az? Fogas kérdés. Nem számít, gyerekek! Gyerünk, faljunk valamit! Sosem volt nagyétkű, otthon is csak csipegetett, de amint busz­ra, vonatra ült, egyből megéhezett. Beletúrt a bőröndjébe, és elővett egy öklömnyi, szép piros almát.

– Milyen fincsi alma! – kiáltott fel egy dundi lurkó. – Adj nekem is belőle!

– Nesze! – nyomott a kezébe az anyja egyet. – Elnézést, kicsit kívánatos a Karcsika.

– De nekem a bácsié kell!

Az öreg kikattintotta bicskáját, és szelt belőle egy darabocskát.

– Parancsolj, váljék egészségedre!

– Köszönöm. Nem hallod, édes kincsem? Köszönd meg a bácsikának!

– Hord el magad, hülye barom!

– Béla, hallottad ezt? – fordult férjéhez büszkén az asszony. – Mit szólsz ehhez a memóriához? Elég, ha egyszer lát vagy hall valamit, kapásból megtanulja, mint az a srác, aki a tévében látott rajzfilmekből tanult meg angolul.

– Csak úgy, tanár nélkül?

– Csak úgy, tanár nélkül. Ő angolul, egy másik táncolni, és ilyen a Karcsika is. Szinte meg sem lepődnék már, hogyha egyszer ő is angolul fog, mit angolul, japánul fog megszólalni. Adj egy puszit, édes kincsem!

– Pfuj, savanyú alma! – köpte ki az almát édes kincsem. – Miért nem mondtad, öregfiú?

– Nem baj, nem baj, én pont így szeretem! – csapott a maradékra egy másik kincsem, s mire az öreg észbe kapott, már csak a bicskájában gyönyörködött. Nem vitás, hogy ez is szép volt, csak megenni nem lehetett.

De másként volt ez hajdanában! – idézte fel a múltat János bácsi. Akkor is kértek, kunyeráltak, de aki kapott, kezet csókolt. És mindig akadt, aki adott, gyakran bizony kérés nélkül, s meg sem várta, hogy megköszönjék. Hó, a bicskám! Tegyük csak el gyorsan, amíg nem kérik el ezt is tőlem.

Egy másik gyerkőc türelmetlenül izgett-mozgott, fészkelődött.

– Ülj már veszteg, mert odavágok – szólt rá az apja idegesen, és oda is vágott, miután a gyerek sehogy sem hagyta abba.

Na, lett is erre sírás-rívás, hogy zengett belé az utasfülke.

– Elhallgatsz, te istenátka!

A Béla nevű kerek arcú, köpcös apa rosszallóan csóválta meg a fejét.

– Mi van, uram, mi nem tetszik?

– Nekem semmi, jobban mondva…

– Akkor jó. Seperjen csak ki-ki a háza előtt.

A két férfi szeme összevillant.

– Pontosabban? Megmagyarázná, hogyan érti?

– Milyen kutya hideg van itt! – húzta összébb zakóját az öregember.

– Ez a MÁV, mit vár tőlük? – dörmögte a kemény tekintetű apuka. – Különben miből osztogatnának milliókat az ilyen-olyan igazgatóknak, elnököknek?

Ebben mindketten egyetértettek.

– Te mi leszel, ha felnősz, öcsi? – érdeklődött az öreg Karcsikánál.

– Vezérigazgató a BKV-nál.

– Mit mondtam! – sugárzott a derék szülő. – Anyja fia. Vág az esze, mint a svájci bicska.

– És te? – kérdezte az öreg a másik srácot.

– Én apuka.

– Az sem rossz mesterség. Aztán miért, fiatalúr?

– Hogy eltángáljam a gyermekemet.

– Bye-bye! Kellemes tángálást! – intett búcsút nekik, amikor leszálltak a gyorsvonatról.

A következő utasok egy darabig némán ültek egymás mellett. Csend. Csak a kerekek zakatoltak. Az öreg megint csak megéhezett. Erre előhúzott egy jókora kolbászt, melléje kenyeret fokhagymával.

– Jó étvágyat!

– Kösz. Megkínálhatom? – nézett a mosolygós képű, kiálló fogú útitársra.

– És én? Csiribí-csiribá! – varázsolt elő egy pálinkás butykost.

Ettek, ittak, tréfálkoztak. Egy divatosan öltözött, parfümillatú hölgy megbotránkozva fintorgott.

– De jókedvük van egyeseknek! – húzta össze szemöldökét egy beesett arcú, kopaszodó férfi.

– Már miért ne lenne jókedvünk? Holnap karácsony, és nézze ezt a gyönyörű panorámát! – mutatott ki az ablakon a mosolygós képű.

– És?

– Nem elég? De ha akarja, folytathatom. Enni még van mit, dolgozni és lakni is van hol egyelőre…

– Magának. A többi meg forduljon fel, nem igaz? Látja, itt a bibi! Pontosan ezért tartunk ott, ahol tartunk.

– Maga hívő?

– Nem.

– Ellenzéki politikus?

– Az sem.

– Akkor nyilván filozófus.

– Csak gyomorbajos, tisztelt uram.

– Aha, miért nem mindjárt ezzel kezdte? Mondja, mit tenne, ha körülvenné három oroszlán és egy jaguár.

– Fogalmam sincs. Miért kérdi?

– Látja, itt a bibi! Maga sem tudja, ő sem sejti, azt viszont elvárja, hogy én tisztában legyek vele.

– Dehogy várom, egyébként mit csinálna?

– Beugranék a jaguárba, gázt adnék, és illa berek, nádak, oroszlánok! Pitypalatty! – bugyborékolt a nevetéstől.

– Nagyon vicces! – villantotta fel fogsorát a gyomorbajos, de hogy a fakutya mire célzott, már kevésbé gyanította.

– Szereti a vicceket? Várjon, mondok egyet. Tudja, miért van sötét Magyarországon?

– Miért?

– Mert ellopták a Holdat és a Napot? Tudja, kik lopták el?

– Kik?

– Az egyiket a törökök, a másikat meg a képviselők a parlamentben. Hahaha, hehehe, hihihi!

A kopaszodó arcán egy mosoly, annyi sem suhant keresztül.

– Így igaz, de ez sajnos már csöppet sem vicces. Inkább szomorú, tisztelt uram, és nagyon csodálkozom, hogy maga ilyen körülmények között még nevetni tud.

– Addig jó, amíg nevetni tudok, mert mi lenne, ha ehelyett inkább a fogaimat csikorgatnám?

– Rendszerváltás.

– Még egy? Hahaha, hehehe, hihihi!

– Most meg miért vihog?

– Az oktatási miniszter elmegy a borbélyhoz. Mikor belép, a borbély felkiált: „Jó napot kívánok, drága miniszter úr! Milyen frizurát parancsol?” „ Hát maga ismer engem?”„Persze, miniszter úr, tudja, én azelőtt tanár voltam, de kevés volt a fizetés, nem tudtam eltartani a családot, így hát elszegődtem fodrásznak.” Kész a frizura, a miniszter megy haza taxin, ahogy beszáll, a taxis így szól hozzá: „Jó napot kívánok, drága miniszter úr! Hová lesz a fuvar?” „Hát maga ismer engem?” „Persze, miniszter úr, tudja, én azelőtt tanár voltam, de kevés volt a fizetés, nem tudtam eltartani a családot, így hát elszegődtem taxisnak.” Hazaérnek, kiszáll a taxiból, odamegy hozzá egy rongyos koldus: „Jaj, aranyos, drága miniszter úr! Adjon egy pár forintot, otthon éhen hal az asszony, meg a gyerekek.” „ Ember, csak azt ne mondja, hogy maga is tanár volt!” „Jaj, dehogy drága miniszter úr, én még mindig az vagyok, csak most éppen lyukas órám van.” Kb. így vált rendszert napjainkban a magyar ember.

Elhallgattak, és ezúttal a kiálló fogú sem nevetett tovább. János bácsi újra elmélázott. Az ő idejében bezzeg nem nevettek. Igaz, nem is igen sírtak vagy vitáztak annyit. Nem fáj szám, nem fáj fejem – vallották bölcsen akkoriban, cserében mindenki kapott munkát, kenyeret is. Ma valahogy fordítva van: bárki bírálhat, fenyegethet, csak a kenyér hiányzik az asztalokról. Újabb állomás következett.

– Boldog karácsonyt! – búcsúzott el a két férfi az öregtől.

– Maguknak is! Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Na, így sem köszönhetett valamikor! Ezután két férfi lépett a kupéjukba. Az egyik finom arcvonású, meleg, ugyanakkor kissé szomorú tekintetű idegen volt. A másik izmos, tömpe orrú és széles állú.

– Volna egy szabad helyük?

– Hogyne! Parancsoljanak!

A finom arckifejezésű az öreg, a sportos testalkatú a parfümös hölgy mellé telepedett. Alig telt el két perc, az utóbbi már rá is gyújtott egy cigarettára.

– Bocsánat! – köhintett figyelmeztetően János bácsi. – Ez nem dohányzó szakasz, kérem!

– Hát aztán! Aki nem csípi, menjen a folyosóra – válaszolta érdes hangon, és a cigi mellé bekattintott egy MP 4-lejátszót is.

Erre az idősebb, fekete ruhás úriember kezdett fészkelődni.

– Ne haragudjon, a világért sem szeretném megsérteni, de nem venné halkabbra a lejátszóját?

– Nocsak! Maga nem szereti a zenét? Hát ezt jól kifogtam! Az egyik a cigitől, a másik a zenétől iszonyodik.

– Nem iszonyodok, csak nem ekkora hangerővel szoktam zenét hallgatni.

– Kinek a pap, kinek a papné… Én pont így kajolom. Milyen zenét óhajt? Hadd keressek magának is valamit.

– Én a… izé… hogy is mondjam? Csak a zsoltárokat.

A fiatalember felkacagott.

– Egy pap! Tényleg jól kifogtam!

– Téved, nem vagyok pap, de attól még szerethetem a zsoltárokat.

– Naná! Szabad ország, szabad zene. Éljen Amerika! – rántott elő hirtelen egy minipisztolyt. – Kezeket fel, és elő a pénztárcákat! – hátrált az ajtóhoz, és a nagyobb hitelesség kedvéért bezárta, majd be is függönyözte.

A három utas ijedten engedelmeskedett.

– Kösz! Gratulálok, bölcsen tették. És most halljuk azt a zsoltárocskát! – parancsolt a meleg, ugyanakkor szomorú tekintetű úriemberre.

A férfi nyekergő hangon zendített egy zsoltárra.

– Brávó! Hogy volt! – tapsolt a fiatalember. – Nem Csillag születik[1] produkció, de nekem így is tetszett – gyújtott egy cigire a… pisztolyával.

– Jé, de hiszen ez játékpisztoly! – kiáltott fel az öregember, és azt sem tudta, most örüljön, vagy bosszankodjék.

A férfi majd megszakadt, úgy nevetett, aztán sorban visszaadta a pénztárcákat.

– Madame!

A nő arca elsötétült, és pofon vágta a vigyorgó mókamestert.

– Tahó! Örülhet, ha nem jelentem fel a rendőrségen. De vigyázzon, mert még meggondolhatom magamat – nyúlt a kabátjához. – Volt szerencsém! – köszönt el a társaságtól, és felemelt fejjel távozott.

– Micsoda liba! Pedig csak vicceltem.

Na látják: még egy vicces honpolgár! Van itt humor, uraim! Nem vagyunk mi olyan búval bélelt náció, ahogyan külföldön látnak bennünket.

– Itt a csodadoktor! – toppant be utána egy fürge mozgású, ravaszképű kókler. –  Gyógyítok, jósolok minden szinten szinte ingyen.

– Köszönjünk, nem kérjük – hárította el finoman a fekete ruhás. – Istennek hála, egészséges vagyok, ami pedig a jövőt illeti, az is Isten dolga természetesen.

– Ne mondja! – húzta el a száját a tömpe orrú. – Jöjjön csak közelebb! Én hiszek magának. – Megengedi?

– Felőlem. Csak nehogy megint „viccelődjék”, mert a viccből is megárt a sok, ha nem haragszik.

– Tessék, itt a kezem, nem disznóláb – nyújtotta oda tenyerét a tenyérjósnak.

– Lássuk! Igen, igen: sok-sok pénzt, milliókat látok. Magából még nagy ember lesz, mégpedig… Nahát: európai uniós képviselő!

– Az sem semmi, bár én inkább világbajnok lennék. Tudja, bokszoló vagyok, és nálunk ez a csúcs, doktor Csoda.

– Világbajnok? Utánanézünk! Eltalálta: mind a kettő! Engedje meg, hogy újra gratuláljak.

– Szerelem.

– Nem akarok túlozni, de majd megvesznek magáért. A felesége sem csúf asszony, aki két gyermeket is szül magának, áldja meg az isten őket! – pislantott a jós a fekete ruhás utasra.

– Pénz, karrier, szerelem – pattintott a tömpe orrú. – Ezt nevezem szerencsének! No de meddig? Ismertem én már olyan gazdag, híres fazont, aki úgy lerobbant, hogy szociális otthonból költözött a másvilágra.

– Maga nem. Maga végig szerencsés lesz, és sokáig is él, úgy tűnik. Nézze, ez itt az életvonal! Minél hosszabb, annál tovább, a magáé meg roppant hosszú.

A fekete ruhás nem állta ki megjegyzés nélkül.

– Bocsánat. Nem akarok beleszólni, de olyan biztos ebben?

– Uram, a tenyér nem hazudik. Ez, kérem, a sorsunk könyve, amiben minden meg van írva. Értjük? Minden. Bölcsőnktől a koporsóig – oktatta ki a jövendőmondó.

– Én értem. Maga nem érti. Föltéve, hogy hisz benne.

– Ez nem hit kérdése, hanem tudomány. Úgy hívják, hogy kiromantia, tisztelendő úr.

 – Tudomány ide, kiromantia oda, jövőnket, sorsunkat Istenen kívül senki sem ismeri.

– Olyan biztos ebben? – kérdezte ugyanazokkal a szavakkal, amivel a fekete ruhás.

– Az Úr…

Legyintett. Ennek ugyan prédikálhat! Ennek? Egyre inkább akárkinek. Régebben még meg-meghallgatták. Most? A kutya sem hederít rá. Elővett egy bibliát, és újra meg újra elolvasta Salamon király Énekek énekét.

– Most pedig lássuk, hogy szolgál az egészsége! – mosolygott diadalmasan a csodadoktor. – Ne féljen, nekem nem kell levetkőzni.

– Jól szolgál, másrészt mit akar rajtam gyógyítani, ha száz évig élek maga szerint?

– Ahogy a kliens parancsolja. Kétezer pengő, kérem tisztelettel.

– Csak? Ilyen olcsón adja a kiromanciját?

– Szegények az emberek, hogy kérhetnék többet? Nem akarok én senkit sem kifacsarni. Megteszi ezt a kormány helyettünk is, uram.

– Hát ez nagyon rendes magától – veregette meg a vállát a leendő világbajnok. – Csak erre várnia kel még egy kicsit.

– Mert?

– Mert csupa olyan dolgot jósolt, ami csak ezután következik be, ugye? Ha viszont így van, márpedig így van, akkor én is csak ezután fizetek, komám.

A csodadoktor szemei szikrákat hánytak. A bibliás ember kifürkészhetetlen arckifejezéssel hallgatott. Egyedül az öreg szorította kezét a szívére.

– Köszönöm a megértését. Látom, maga sem babrál ki a szegényekkel soha. Hanem a tata elég rossz színben van ám! – nyelte le haragját, és János bácsihoz aprított. – Fáj a szíve, hogy ennyire tapogatja?

– Nudli. Néha előfordul, de eddig még mindig helyrebillent a mérleg.

– Megnézhetem?

– Nem – válaszolt az öreg helyett a fekete ruhás utas. – Nem gondolja, hogy már eleget produkálta magát? Még a végén, isten bocsássa meg, nem is nagyon bánom, hogy ilyen szépen felült ennek az úrnak.

– De hát beteg, nézzék csak meg jobban! Csodálkozom, hogy pont maga nem sajnálja szegényt.

– Igaz? Csak őszintén, nyíltan! – húzott elő zsebéből egy mobiltelefont. – Felhívhatom a mentőket, hogy már az állomáson várják.

– Jól vagyok. Kicsit hideg van, de ha ideadná a kabátom… Nem azt, a másikat! Köszönöm, nagyon kedves.

– Hogy láza nincs, az biztos – helyezte kezét homlokára a rókaarcú, s egy percig ott is hagyta. – Kérem, lazítsa el magát, és ne gondoljon semmire!

Hogyha ez ilyen könnyű lenne! – sóhajtott fel az öreg, és a fiára gondolt. Vajon sikerül-e kibékülnöm vele? Sajnos, elég keményfejű kölyök, így akár az sem kizárt, hogy még jobban megorrol rám, mint eddig.

– Remélem, jobban van. Tudja, hm, adtam magának egy kis energiát.

– Maga? Neki? – hüledezett a fekete ruhás. – Még a végén azt hiszi, ő a Jézus Krisztus!

– Jól vagyok. Tényleg, és kösz az… energiát. Mennyivel tartozom ezért?

– Semmivel. Legalább mi, szegények tartsunk össze. Szerencsés utat, és boldog karácsonyt! – hátrált ki a fülkéből a csodadoktor.

– Boldog karácsonyt! – mondta az öreg.

Újabb állomás. A nő helyére ráncos, öreg parasztasszony huppant.

– Szabad a jegyeket? – kérte a menetjegyet nem sokkal utána egy csinos kalauznő.

Az utasok a zsebükhöz kaptak.

– Jézusom, a pénztárcám! – fehéredett el a bibliás utas: nem volt az biz’ sem a nadrág-, sem a kabátzsebben.

– Keresse csak nyugodtan! Mindjárt visszajövök.

De hiányzott az ökölvívó és az öreg tárcája is, vele a jegyük és minden értéktárgyuk.

– Meglopott a csodadoktor! – kiáltottak fel mindhárman egyszerre.

A kalauznő fejét csóválva sajnálkozott, de a törvény, az törvény. Akinek nincs jegye, pénzbírságot fizet, ha meg pénze sincs, jöhet a jegyzőkönyv. János bácsi kimerülten hunyta le a szemét, és úgy is maradt a végállomásig. Fél óra múlva aztán ő is megérkezett.

A mennyországba.

____________________________________________________

[1] Közkedvelt tehetségkutató tv-műsor.

 

 

 

(Illusztráció: lghtr)

John Donne: Istenhozzád: A könnyekről

Kiontanám
eléd a könnyeim, míg itt vagyok,
mert jeled bennük pecsétként ragyog,
arcod rajtuk, mint vert pénz oldalán;
így ők veled
értékesek.
Bánat-gyermekeknél többek a könnyek,
lehullsz te is, ha arcomról leszöknek;
így válunk senkijévé két távoli földnek.

Föld-féle gömbre
a dolgos ember ráfektetheti
az összes földrészt, ha tetszik neki,
s máris a semmit mindenné kötözte.
Ám ha e könnyek
szememre jönnek,
a bolygót elöntik arcod viselve,
mert könnyed az árt viharrá keverte.
Szemedben felolvad a mennyország kegyelme.

Ne hívd a tengert,
hogy beléd fojtson, te, Holdnál nagyobb!
Nem vagyok por, mit lelke otthagyott.
Folyóknak szemedtől tanulni nem kell.
Ne adj te, kérlek,
példát a szélnek,
őnála ne árts Te többet nekem.
Míg egy levegőt szívunk, kedvesem,
sóhajtva te az én, s én a te életed veszem.

Wágner Eszter fordítása

john donne _331045k

Irodalmi és Társadalmi Portál