Van két sor málnám. Összesen húsz tő. Anyámmal ültettük néhány éve tavasszal. Minden vessző gyökeret eresztett, és már azon a nyáron málnás joghurtot ettünk. Évről évre egyre jobb a profitrátám. Ezt azért mondom, mert tavaly nyáron az egyik szomszédasszonyom feldúlva érkezett a piacról. Milliomos leszel, kiabálta rám, mint egy átkot, milliomos leszel! Hogy mi leszek én?, habogtam. Hát a málnából, felelte. Aranyárban mérik, egy gyufásdoboznyi négyszáz forint. Megmondom őszintén, nagyon örültem a hírnek, mert ilyen felháborító és pofátlan meggazdagodás szezonális reménye eddig még egyetlen munkámmal kapcsolatban sem csillant fel.

A málna a legenda szerint az olümposzi istenek kedvenc csemegéje volt, s az Ida hegy lejtőin látta meg a napvilágot. Innen származik a neve is: „vadszeder az Idáról”, azaz Rubus idaeus”. Kis hazánkban a málna népies neve boldogasszony csipkéje. Lekvár, kompót, zselé, szörp és bor készül belőle. De az elvetemültebbek pálinkává is főzik. Tavaly egy könnyű nyári grillezés alkalmával megkínáltak málnapálinkával, és mit ne mondjak, egyáltalán nem ízlett. Brrr! Tudom, hogy mindenből kotyvasztanak szeszt, de Boldogasszony Anyánk csipkéjéből mégsem kellene pálinkát főzni.

Elárulok egy titkot: nekem állandóan a málnáskertem bővítésén jár az eszem. Ez akkor kezdődött, amikor egyik kora nyári reggelen két darab két euróst találtam a kerti bakancsomban. Jó vicc! Még aznap bedobtam a templomban a perselybe, és kértem az Urat, hogy az aktuális valutaárfolyamon, vagy valamennyivel felette változtassa málnatövekké. Az imám akkor nem talált meghallgatásra. De hát azt még egy bébikeresztény is tudja, hogy mindennek rendelt ideje van. Ez az idő pár hete jött el: egy hajdúsági tanyán az őszi málnatelepítés lehetőségeiről cseverésztem egy gazdatársnővel.

Szégyen, nem szégyen, ha málnáról van szó megalomániás leszek. Hiába intenek középparaszt őseim: Minél többet ültetsz, annál többet kapálsz, hékás, tudod? Persze, hogy tudom, de álmodozni tán csak szabad, nem? Egyszer azt álmodtam, hogy málnás nagyhal vagyok, és az összes málna kishalat felfalom. Borzasztó álom volt. Kivert a hideg veríték.

Rengeteg emlékem van a málnáról, legtöbbjük traumatikus. Egyszer gyermekkoromban anyámmal elmentünk egy leégett tanyához. Az üszkös falakról és kormos fekete pókhálókról csak úgy sütött a gyász. A mendemonda szerint az idős házaspár egymást ölelve lépett át a másvilágra. Természetesen rejtélyes módon történt a haláleset, azóta sem derült ki semmi kézzelfogható. Mindenesetre a ház mögött takaros kis málnáskert mutatta magát. Én olyan szép kertet még soha életemben nem láttam. Ez az egy öröme volt szegény szerencsétlen asszonynak, szipogta. Egyél, szemelgess, biztatott, de én nem tudtam egyetlenegy szemet se leszakítani.

Pár éve egy Tisza-parti szállodában szálltam meg. A svédasztalos reggelihez málna is dukált. De még milyen málna! Mézédes! Felugrottam és a recepcióshoz futottam: honnan való ez a málna?  Ősszel már hoztuk is a málnatöveket a gazdaasszonytól. A vesszőket az autó hátsó üléséhez támasztottam. Minden kanyarban és fékezésnél előredőlt a köteg, szétbomlott, s a fiam csupasz  karjába szurkáltak a málnatüskék. A többit el lehet képzelni. Azzal fenyegetett az én kis drága „szentem”, hogy az első adandó autós pihenőnél a kukába dobja a vesszőket. Ilyen marhaságot, és szakszerűtlen csomagolást! Ő tényleg nagyon toleráns, de ami sok az sok. Fogadjak sofőrt, és szurkáltassam agyon a málnatövisekkel, javasolta. Vagy tanulj meg végre autót vezetni, mondta. Nem azt mégsem, az nem tenne jót sem senkinek. Tűrtem a megaláztatást, tűrtem, mint Toldi, mert nemes célért szenvedtem. A málnáért.

Tavaly tavasszal egy kas méhecske lepte el a virágzó málnásomat. Persze, hogy felháborodtam. Nem engedtek be a saját tulajdon kertembe. Nincs ellenemre az értelmes munka, én is szívesen dolgozom napi nyolc órában. Na de ezek munkamániás bérrabszolgák voltak, és napkeltétől napnyugtáig hajtották a melót. Arra gondoltam, az ablakból sóvárogva nézve, hogy egy céhet alapítok, egy önszerveződő, önsegítő málnaklubot a kézimunka klubok mintájára. Szinte láttam magam előtt a málnatutorokat, akik a hozzám hasonló szerencsétlen málnaklienseket málnakócsok tevékeny közreműködésével lelki segélyben részesítik.

Egyszer részt vettem egy finn parasztlagzin. A menyasszony cuki kis nyírfakéreg kosárkában három aszalt málnaszemet lóbált. Hát ez meg mi a csoda?, kérdeztem a vendéglátóimat. Ezt fogja etetni a nászéjszakán az új emberrel? Majdnem ráhibáztam. Azt tartják a finnek, hogy a málna gyöngéddé teszi a férjet, felkészíti a feleséget az anyaságra, s megőrzi a házaspár egészségét. Szerintem a párterápiára járók is jobban tennék, ha a finn modell alapján közös málnatermesztésbe fognának, mintsem hogy méregdrága lélekgyógyászhoz hordják a fizetésüket.

Az meg egyenesen felháborít, hogy a filmes világban létezik egy úgynevezett Arany Málna-díj, Golden Raspberry Award, röviden Razzies. A filmipar legrosszabb alakításait díjazzák ezzel. Jó, jó, tudom, magyarul fordítják Citrom-díjnak is. De hát aki tanult angolt, annak a raspberry Kiskaproson is málna. Mostanában komolyan gondolkodom azon, hogy tényleg megalapítom a közép-kelet-európai málnacéhet. Összeállunk, egyesítjük erőinket, és az olümposzi istenek segítségével rajtaütünk Hollywoodon. Petícióban követeljük, hogy az Arany Málna-díjat cseréljék Bronz Áfonyára. Nincs mese, az őshonos málna kötelez. Hajrá!

(Megjelent  2019-ben A vitéz közalkalmazott című kötetben, Kortárs Kiadó)

nem mehetünk ki az utcára, mondja anyu. éjszaka van. kinézek az ablakon, ki megy kint ilyenkor? levél se hull, csak néha egy, az is csak csendesen, nehogy felébressze a madarakat, a lombot.

hattyúkat rajzoltam a fára, ülnek a fa tetején egymással szemben. süt nekik Nap is, világítanak a színes levélkék. aztán leesik egy sárga, egy piros, egy zöld. jaj, zöld esett le, mondja a bal hattyú ijedezve.

aztán egy kék, jaj, kék! jajong a jobb hattyú is. esegetnek lefele, hullámos szél simogatja a lombot. a bal hattyú óvón vesz szárnya alá egy türkizkéket. a jobb egy ibolyaszínűt. savanyú káposzta palacsintán, eszünk.

ki megy kint ilyenkor, kérdezem anyut. vagy ki nem mehet? az emberek nem mehetnek, mondja anyu. Nap se megy ilyenkor, de anyu azt mondja, az más. anyu mesél a hattyúkról, és álmomban is őket álmodom, besötétedik a Napjuk.

amíg alszom, leesnek a levelek, az egész nagyok is, nagy koppanással. ülnek a hattyúk az ágak végén. fáznak. amikor tél lesz, havak lesznek a fákon, és a hattyúkon is. hetek óta csak az eső, de nekik Napokat rajzolok. többet, mindig világítson egy.

nem mehetünk ki az utcára, mondja anyu. korábbi éjszaka van, egyre korábban megy le a Nap. fekete hattyút rajzolok. ahol fekete hattyú él, fekete hó esik. mikor leesnek az ágak, leesnek a hattyúk? Napokat rajzolok, egyre többet. nem tudom felkelni a Napot.

a hattyúknak biztos könnyebb úszni, ha nincs befagyva a tó, a tolluk. a felhők a súlyos Hold előtt. nem mehetünk ki az utcára, mondja anyu. egyre korábban. ha így megy, anyu egyszercsak azt mondja majd, nem mehetünk ki, amikor nappal lesz.

2020. 11. 12. 7:37 – 2024. 12. 23. 20:05:10

(Illusztráció: Eurisko Studios: Autumn Trees Landscape Digital Painting II; Antoinette Kelly: Black Swan)

„A végén meg kell halnod, tudjad ezt.”

– Márai Sándor

– Szép, jó és igaz is alig lehet egyszerre – ábrándította ki ifjú pandantját, aki édeskés német sörének üresedő korsója mögött ült az asztal túloldalán, mert a csehek keserű íze még nem illusztrálhatta eléggé lelkivilágát. Mindketten sajnálhatták, hogy nem nő a másik, ha már ráleltek valakire, akivel ugyanazon törik a fejüket. Idősebbikük – kezében ürülő korsó cseh sörével, ám nem csak amiatt keserű szájízzel – így folytatta: – De, hogy még okos is legyen!? Az értelem nem is transzcendentália.

– Miért nem az? – kérdezett rá társa a teljesség legalább fogalmi szinten támasztott igényével.

– Eszköze csupán némelyiknek – kapta is a választ –, ha bölcsességként nem hazudtolja meg önmagát. Jóllehet a művészet már eleve szép, jó és igaz – tette végül e derűs megállapítást a válaszok embere, majd mégis sóhajtott, mert hiába lelkesítette például a zenébe oltott líra, hiányolta ezekhez talentumát.

– Valóban nem fér össze már a három transzcendentália sem – látta be csalódottan újdonsült barátja, mintegy szolidaritást vállalva a magyarázatlan sóhaj gazdájával, akit egyre inkább emlékeztetett korábbi önmagára; gyermekként viszont bárki visszaköszönt benne, amilyen kíváncsisággal zúdította kérdéseit.

– Még jó, hogy az értelem nem az hát – hangzott a cinikusnak ható replika –, így megkísérelhetjük általa kutatni fel ellentmondásaikat. Aztán ki tudja?! Hátha akad rés a lét titkának kapuján – noha pincérük műszakján is alig találtak hézagot, hogy kérjenek még egy-egy pofa sört, ezúttal már a kispofa is keserű cseh fajtát. Ekkor felcsillant a fiú szeme, de nem az utánpótlás miatt: ugyanis lényeglátásától, mintha még a korszellem sem tudta volna megfosztani, hiába dobhatta ki őt is az információk tengerére, hogy az hányja-vesse. Belecsapott.

– Úgy cselekedj, ahogy akarod, hogy veled is bánjanak! – idézte fel a krisztusi tant. – Ez szép és jó, de aligha lesz belőle igaz… ság – bátorkodott mégis némi toldással súlyosbítva megállapítani, miközben furcsállhatta is, hogy éppen az Isten fiának ajkán látja kicsorbulni a transzcendentáliák egységét. Ki azért alig mutatta, talán mert eszével kívánt érvényesülni, meglepettséget pedig azóta sem asszociáltak azzal.

– Igazságot is csak a jó jegyében szolgáltatnak – kapta vissza a labdát, ám olyantól, akinek hiába volt szép a mentése, látszott a szemében, milyen jól tudja, hogy létezik olyan igazságtalanság, mely sehogy sem fér össze a jóval. Ám nemcsak egy rugóra járt az agyuk, hanem szavak nélkül is értették egymást, hiszen a lebőgött prókátor úgy folytatta: – Ne is kívánjunk tökéletességet, se a technológiától, se semmitől! Mégis milyen világ volna az, ahol így feleslegessé válik az együttérzés?! Hacsak el nem illan – fokozta – tökéletesség nélkül is akár – immár riogatott –, mert a technológia objektivál, kedves szubjektum barátom, míg átható logikájára mi is funkcióvá nem idegenedünk. Tetejébe az általa keltett turbulencia még el is sodor minket egymás elől. Kapkodni benne a másik után, az pedig csak tovább hajszol vesztünkbe.

Ezúttal a fiú vághatott volna vissza, hogy de hát értük van a technológia is, mert, bár a kétszerkettő lapos igazsága valóban nem szabadíthat fel boldogsághormonokat, az elvén működő gépekkel szót lehet váltani a szép-jó-igaz-okos lányokkal, sőt fel is lehet keresni őket; csakhogy ezúttal ő nem láthatta értelmét csípőből cáfolni a fenti mélységű érveket, meg egyébként is: azt nyújtsd kortársaidnak, „aminek a híján vannak, ne azt, amit dicsérnek” – csengett a fülébe Schiller.

– Miért nem jó, aki szép és miért nem szép, aki jó? – tette fel inkább az aligha nevető harmadik transzcendentáliát érintő kérdését, de úgy, mint, aki gondosan ügyel rá, hogy az még hangsúlyában is költőinek hasson.

– Legkorábban halálunkig úgyis csorbát szenved az igazság – ismerte be a megnyugtató magyarázatok mestere, hozzátéve, hogy –, bizony egy próbát kell addig kiállnunk. Különben méltóvá sem válhatunk az üdvösségre.

Egy rövid hatásszünet után a fiú talán csak a metafizika tiszteletére, de megjegyezte, hogy ez még a transzcendentáliáknál is inkább:

–  Keresztény gondolat.

– Nem mintha életünkben ne mérsékelhetnénk halálunk következményeit: „Hass, alkoss, gyarapíts” – idézte a tanító, miközben megveregette a fiú vállát. – Amúgy is – kanyarodott vissza –, egyedül a rút fényében látni a szépet, a rosszéban a jót. Nem csak keresztény e gondolat – terelte vissza szót –; de ismersz más nézetet, mely úgy tekint túl életünkön, hogy ha már megadatott, nem menekülni késztet belőle? Pedig úgysem maradunk ám igazság nélkül, ha már a lét is az, hogy lenni – szögezte le olyan tézisként, mely világosabb, mint amennyire elvont. – Még e világon is bomlanak szirmai. Különben honnan tudnánk róla? – zárta emelkedett szavait újabb költői kérdésével.

Érezhette már a fiú, ahogy kezd benne hatni az ital, de annyi biztos, hiába került tisztába az ambivalencia szerepével, továbbra sem értette, miért esik jól neki a romboló hatású alkohol. Miután ugyanis a keserű cseh fajtából hörpintett hát egy keserédes kortyot, korsójára mutatva azt kérdezte:

– Miért lehet destruktív, ha élvezetes? – mert később sem ázott el annyira, hogy ne őrizte volna meg hiánytalanul szókincsét.

– Hát az volna, amikor valós énünket hozza napvilágra? – érkezett az újabb kérdésbe ágyazottan is kielégítőnek szánt válasz. – Azt, aki udvariassággal akart érvényesülni, felszabadítja az ital, azt, aki erővel, annak visszalágyítja szívét – vázolta fel leegyszerűsített képletét ez a doktor filozófus-pap, mintha félt volna, hogy a részletekbe csak beleveszni lehet. – A nirvánába igyekvők is tudják, hogy egonk feladása – hova tovább? – boldogít – ismerte el azoknak, akik helyében azért nem menekült volna az életből. Olyannyira elismerte, hogy így folytatta: – Testünk bizony gátja is lehet e lelki békének; májzsugort hát belé! – tette hozzá egy korty kíséretében immár viszont fricskaként, Jézus és Buddha hiába nem esett volna egymásnak a testről elmélkedvén. – Komolyra fordítva a szót, mivel az anyagon túl mindent titok övez, szeresd csak életed, hiába próba-lét! – emlékeztetett végül atyai intelmére. Ugyanakkor lelke tükrében is látszott, mekkora kihívásnak tartja megfogadni a kétszerkettő rációra épült korában, amikor hitehagyottá tesz a gyarapodó tudás.

– Hiszel? – tette fel aztán az indiszkrét kérdést a fiúnak, aki mégis tudta, hogy az igazán fontosak mind azok, így rosszallás nélkül válaszolta meg:

– Remélem.

– Az majdnem ugyanaz – nyugtázta elégedetten az apafigura, majd hozzátette: –, de nem csőlátó optimizmus ám a remény. Akként csak lehúzna, míg pofára nem esünk. Nem mintha ördögtől való lenne a zárt formulák mindegyike; mert bármit gondoljunk is a dogmatikáról, tesztem azt, szimbolikus voltában aligha csalódni benne. Aztán ki tudja, jelrendszer-e pusztán – tűnődött, mert zavarni kezdte, hogy nem bánt elég óvatosan a szavakkal.

– Bárhogy is – amondó lett –, igazság és értelem szűkében, titkok hálójában kerülhet csak sor a próbára.

– Ha itt még a hamisság is igaz – törődött bele a fiú, aki a teljesség kedvéért már felvetette volna a transzcendentáliák közötti utolsó anomáliát, ha lassúnak nem bizonyul….

– „az Igaz, szép!”

… de rávágta – mit nem bár?! –, hogy: – Hrabal.

(Illusztráció: Mark Rothko)