A ninivei palota felé siet sok kereskedő,
kézműves, főpap, művész és arisztokrata;
a templomtéren összecsődül a vén koldusok,
parasztok, útszéli szegények gyülevész hada,
hátha csurran nekik is néhány konc, hogy úgy
kapjanak utána, mint zsákmányára a zsivány –
hallották mind hírét, hogy hatalmas lakomát
ül tróntermében Szardanapál, az asszír király.

Mi szem-szájnak ingere, sokféle finom hús,
zöldség és könnyű csemege akad ott bőven –
datolya, füge, meggy, cseresznye, barack,
szilva, alma és szőlő lóg kövér fürtökben,
amíg föníciai üvegben s krétai cserépkupában
szolgálják fel a bort a szebbnél szebb lányok,
akikkel nem oly nehéz pajzánul félrevonulni
ha egyet-egyet közülük a férfi megkíván ott.

Sűrűn koccintanak és harsányul kacarásznak
a népek, jókedvük számára pedig nincs határ –
a legvidámabb, aki legjobban dőzsöl közöttük,
nem más, mint maga a kevély Szardanapál,
noha mindannyian érzik remegő szívükben,
hogy a kellemes móka nem tarthat örökké,
és akadnának ügyek a birodalomban,
sokkal sürgősebbek és fontosabbak,
mégsem akarják már őket meghallani,
amíg a csókok, kortyok, böffentések
és önfeledt hahoták annál hangosabbak.

Hirtelen a király előtt megjelenik egy mezítlábas,
szakállas alak és feddő ujjal, bátran odaint neki:
„Nagy úr! Hát nem látod, hogy amíg idebent
mindenki mohón tobzódik és magát
kényes szajhaként cicomázva kikeni,
odakint, a falak alatt már hullámzó
csapatokban vonul fel bosszút állni
kapzsiságodért a babiloni és a méd?
Nem látod, hogy amíg itt henyélsz
és élvezkedsz, oroszlánként szorít téged
mindenki mással karmai közé már a Vég?!”

Az uralkodó nem szól semmit, csak görcsösen
markolja, majd újratölti kedvenc aranyserlegét,
és, hogy megnyugodjon, kapkodva öleli
magához háreméből egyik legbujább
s leggyönyörűbb, telt keblű kedvesét,
de hiába kérdezi a körülötte vigadókat:
egyikük sem látta színét a prófétának,
aki őt szemtelenül szidalmazni merte –
pedig a király biztos volt benne,
hogy egy szigorú angyal lángoló
pallosával lebegett közben felette.

Elhessegette Szardanapál gyötrő, légyként
zümmögő s merengő aggodalmait gyorsan
és zenészekért küldetett, akik muzsikájukkal
dicsőítették királyi tetteit egymás után sorban,
de amikor hívei már a sokadik köszöntővel
hízelegtek neki és végre nyugalomra lelt volna:
égi szózat zendült és dörgő hangjától Szardanapál
nem tudott többé figyelni az énekes mulattatókra.

,,Nem hallod, hogy az ellenség már dárdáit
hegyezi és Ninive kapuin dörömböl, felség?
Fuldokolva csak feslett, céda mámorodban,
hiszed, van még idő, hogy életedet mentsék,
de amíg itt csámcsogsz, majszolsz, kéjelegsz,
és mint strucc, dugod a sivatag
homokjába makacsul fejedet:
hiú gőgöddel ránk haragítottad
a hatalmas, könyörtelen isteneket!

Addig habzsolsz, mígnem kilyukad a bendőd,
megcsavarodik beled és teljesen felpuffad májad;
míg víztározóid ki nem apadnak, erdeidből ki nem
vágnak minden fát és mezeiden nem lesz több állat,
s mígnem egyszerre már csak bűzös szeméthegyek
vesznek körbe és rá fogsz döbbeni, hogy ég a ház.
Diadalmenetet szervezel, bár ünneplésed közben
raktáraidból lassan kifogy a kenőolaj és a gáz!”

Megrázza magát Szardanapál, míg szemöldökét
összeráncolva csettint szolgálóinak, akik fürgén
érkeznek is újabb tálakkal, amelyeken fácán,
fogoly, borjú gőzölög s báránycomb gyöngén,
majd amikor a sok étel, ital, szerelmi tivornya
után megcsömörlött már a falánk vendégsereg:
rabszolgákat hívnak a trónszék elé, majd buzgón
tapsolnak, amíg folyik a vér s szállnak az ütlegek.

Unottan, ásítozva fekszik el kerevetén a király,
jóllakottságában mégis valami nyugtalan honol:
mintha saját halotti torán ülne, míg a sokadalom
akár szétfolyó, ördögi arcoktól hemzsegő pokol,
így Szardanapál kéjhölgyeit kéri, hogy legyezzék,
mert nem kap levegőt, nem érti ezt, menten elájul,
mígnem felzúgnak a kürtök, a katonák kiáltoznak
és az elátkozott város főkapuja védtelenül kitárul.

„Fusson, ki merre lát!” – üvöltik egyesek
reszketve, a dühös úr viszont lemészároltat
minden alattomos ünneprontót és vészmadarat:
,„Én vagyok Szardanapál, a bölcs, az igazságos,
és azt, hogy béke van szerte a birodalomban,
ki meri itt megkérdőjelezni isteni szavamat?” –
hördül fel, miközben idegesen simítja végig
szakállát és kutatja, akadnak-e még hívei,
akik bólogatnak, hogy semmi baj nincs,
és a Rendet, aki engedelmesen színleli.

A legcsodásabb nők és leghíresebb dalnokok
veszik körül a háborodott király selymes ágyát;
azon munkálkodnak egyre, hogy minél jobban
lessék a despota tengernyi szeszélyét s vágyát,
ám amikor már az őr jelenti, hogy a babiloniak
és médek a palotába értek s nem kegyelmeznek
senkinek sem: a király csatlósi a kétkedők közül
továbbra is mindenkit lándzsahegyre szegeznek.

Bolondok, latrok s hastáncosok gyűrűjében
a király: némelyiküknek habzik már a szája
a sok bortól és a maradékot söprögeti össze,
hogy hazavigye és semmi se menjen kárba,
majd a Hisztéria, mint őrült hárpia röpköd
és vetkőztet ki bőréből minden udvaroncot,
aki ura után vesztébe rohanva, lázasan utasítja
el a meztelen valóságot, mint kéretlen koloncot.

„Ide, ide, a fülembe húzd! Nem akarom hallani
e lármát” – rivall a király ingerülten zenészeire,
majd lázasan keresi, mely asszonyt nem szerette
még s mely fogásokból lehetne még többet ennie,
majd amikor azt ordítják: ,,Tűz van!” ő részegen,
boldog öntudatlanságban fordul oldalra és alszik,
majd amíg máglyája kigyullad, egy utolsó falatot
lenyel, és pár alattvalót a halálba ölel még addig.

(Illusztráció: Eugene Delacroix: The Death of Sardanapalus, 1844)

Szürke ember

Szürke lesz a sárga villamos
amikor éppen én utazom rajta.
A zöld mező, hogyha én lépek rá,
zsenge fűszálait borúsabban hajtja
és ha lenézek a szigetről, a Duna
kéklő medre is szürkén hullámzik
és szürkén veri vissza az eget alul,
amikor pedig a fehér vakolathoz érek:
még az is abban a pillanatban kifakul,
ha pedig kiserken piros vérem,
hirtelen elhagyja élénk színét.

Szürkében látom a nők pöttyös
ruháját és a férfiak tarka ingét,
a reggeli kávém pedig seszínű lesz
s úgy kavarog kedvenc bögrémben,
mivel nem csillog már tovább sűrű
titkaival többé a fekete és az ében,
amíg a pap nyakában is elveszítette
lila pompáját a bűnbánatra intő stóla
és nem terem már, csak sivár árnyékot
kókadt szirmaival a sok pünkösdi rózsa,
de a rózsás pír a szende lányarcokról is
lekopott és mindegyikük sápatag halott
meg az édes kreol bőr és sok sötét
szempár is mind halvánnyá fagyott,

s az egyetlen, amit néha még látok
az utcán, az a narancs, ami viszont
savanyú, romlott s bárcsak ne lenne,
mert közben a fákon minden rügy
és bimbó úgy száll a szélben,
mint szénpor és égett atompernye,
de az ezüst is inkább hamuszürke
és nem fürdik ragyogó, régi fényében,
míg az aranyból csúf patina, az acélból
nyikorgó rozsda lett végeredményében,
ami pedig úgy fáj: hogy a szőke, a barna,
a gyömbérvörös buja kavalkádja sincs már,
és a márvány opálos játéka is hidegen
nyugszik most minden temetői sírnál,
amíg én bámulom csak egy helyben
állva ezt az örvénylő forgatagot, ami
immár fekete-fehér mozgóképpé lett.
Csupán egy szürke ember vagyok, aki
egy lelketlen, avítt némafilmbe tévedt.

A patagón

Úgy tartják, van olyan ország, ahol óriások laktak;
akikre még a lóról is felfelé kellett a spanyoloknak
nézniük és hódítással inkább nem is kísérleteztek,
Patagóniából pedig el északibb vidékekre mentek,
amíg arról, mit láttak, csupa rémtörténet született.
Az őslakosok legendájának később nyoma veszett
és a modern ember nem is hitt többé már a mesében,
hanem, hogy nincsenek is óriások, elfogadta szépen,
így hát most, mint a tengeren magányos ringó csónak,
itt vagyok a pampák ölén különös fajtámból utolsónak.

Elnézek a népek feje fölött, majd a láthatárt kémlelem,
hátha ezen a tar síkságon néhány fűcsomó még terem
nekem is, bár azt hiszik, tekintetem elfordult a földről;
hogy kiléptem a mindenkit egyenlővé avató tűzkörből
és csak a csillagos eget bámulom fennhordva orromat.
Kíváncsian kérdezek mindenféle köveket és csontokat,
hogy súgják meg hová, merre vándorolt az én törzsem,
mert az nem lehet, hogy ilyen hatalmasra azért nőttem,
hogy féljenek tőlem a telepesek s egyedül üvöltözzem,
átkozva a napot, amikor szörnyetegként világra jöttem.

Betérek egy faluba és azonnal összesúgnak az emberek,
mert, hogy jó szándékkal érkeztem, az biztos nem lehet
szerintük, így kunyhóikba zárkózva pusmognak tovább
és ha már messze járok: még el is söprik lábam nyomát,
amíg hallom, a rossz gyerekeket hogyan riogatják velem,
hogy a létem csak egy evolúciósan hátramaradt förtelem,
ezért hiába sudár termetem: nem irigyli igazán senki sem,
mert én vagyok, akitől nem látja a vásznat a teljes moziterem
s jobban örülnének, ha mendemonda maradnék a térkép szélén.
Talán majd felkeresnek ott s szólnak nekem is az idők legvégén.

(Illusztráció: Johann Christian Brand: Danube valley near Vienna)

Túratársnő

Szemem előtt, mint egy háremhölgy,
vagy mint egy kecses keleti hastáncos
táncol nyurga, sportos, hajlékony alakod;
olyan lennél (ha léteznél), mint egy serpa,
egy idegenvezető vagy egy újkori kalandor,
aki lazán oldja meg a rábízott feladatot –
kacagva, vagányan, fürgén, könnyedén,
spontán, semmi őrültségtől vissza nem riadva:
akinek meg sem kottyan, mennyire messze
van Kamcsatka, Amazónia vagy Sri Lanka,
mert a lét fatörzsének finom erezeteit keresi
és az élmény minden pénznél többet ér neki,
hiszen tudja, hogy a gazdagságot nem rideg
bankszámlákban találja meg, hanem a körötte
zizegő varázslatban, ami oly meghitt és éteri,
miközben ő tudja díjazni, ha a másik nem áll
be a sorba, és az ásványok, a lepkék, a gombák
vagy más ritka földi kincsek nyomába szegődik,
akkor is ha azt, ez mennyire ciki s nem túl vonzó
a nők szemében, neki már sokszor megmondták.

Elképzelem, hogy együtt fedezzük fel
hosztelről hosztelre barangolva a világot;
hogy neked nem kell pezsgő, dzsakudzzi,
kabrió, mert a teremtést nélkülük is imádod,
mivel őszinte vagy és egyszerű, nem pedig
valami kényes pózerhölgy vagy instadáma –
nem érdekel téged, ha sátorban kell aludni,
szabadban szeretkezni s puha wigwamjába
húz a vágy, sem ha utunkat magas hegyek,
sűrű erdők vagy vad folyamok szegélyezik,
sem ha bringával kell körbetekerni egy tavat
vagy szigetet, amíg ha az ember megéhezik,
nem kell egyből Michelin-csillagos étterem,
egy csinos kávézócska vagy drága úri faloda,
hanem csak kibontja szerény kis uzsonnáját,
aminek minden rétege maga a mennyei csoda.

Érzem, hogy összebújunk egy kempingben,
a tábortűz mellett vagy valami olcsó ágyban:
megnyugszunk, hogy ott vagyunk egymásnak,
és elmondhatom, hogy igazi otthonra találtam
mindenütt, ahol csak veled lehetek s mehetek,
mert nomád szívemnek mindegy, merre jár,
amíg van kivel megosztanom a kirándulást,
legyen bár akadály a sár, a jég, a tél, a nyár,
meg bármilyen fránya helyzetet megoldunk,
majd rendületlenül szárnyalunk tovább előre,
és ha nehezen is indul a vándorút, folyton
a legszebb pillanatokat hozzuk ki belőle,
aztán ha felértünk a dombtetőre, a csúcsra:
átéljük megint, hogy az egész csak a miénk
és senki sem veheti el tőlünk e szent percet,
mígnem fölébredek zsibbadt hagymázamból
és rájövök, hogy épp ily felhőtlen életet élsz
künn a nagyvilágban, csak valaki más mellett.

Csöndes rabszolgaság

Itt van ez az akaratlan zsarnokságod,
amiről te nem tudsz s neked nem fáj;
ami koponyámba s szívembe
egyre több csalfa emléket váj,
amíg önként s boldogan hajszolom
bele magamat kényelmes rabságba
csak azért, hogy szemem ragyogó,
bronzfényű vonásaidat legalább
addig a néhány percig hadd lássa,
amikor nem tudjuk kikerülni egymást,
és összeláncolnak a külső kényszerek.

Talán tökéletesen tisztában
vagy mindennel, annyira
bárgyún s maflán színlelek,
és sosem éreztél úgy, mint én,
amikor legalább álmomban
megfoghattuk egymás kezét,
hogy átadjunk egymásnak sok
fájdalmat, félelmet és reményt
és ez mindkettőnket feloldozzon,
akár egy minden bűnre gyógyírt
adó és titkokkal eskető gyóntató,
aki arra biztat, hogy az Üdvösség
tán’ itt a pokolban is megoldható.

Párizs-szindróma

Azt hiszi az ember, hogy ha megnézi
a Louvre-t, a Diadalívet, a Tuileriákat,
sétál a Szajna-parton, vagy épp
a Temzénél, vagy az Arnónál,
hogy megcsodálja a híres Uffizit
és a Ponte Vecchiót, Machu Picchut
vagy a gízai piramisok dűnés romjait,
vagy Kappadókia szikláit, az Adria partjait
vagy Hokkaido ősi templomait, úgy azonnal
felnyílik a szeme, mint az első emberpárnak
az Édenben, amikor ettek a gyümölcsből,
vagy egy gólemnek, amely életre kel,
vagy Neónak, amikor a Mátrixban
választott magának a kövek közül,
vagy, hogy belé csap a villám,
mint egy görög mítosz hősébe,
vagy felfedezi lefojtott álmait,
mint egy romantikus hollywoodi
filmben, vagy eléri a megvilágosodást,
mint Sziddhárta herceg a pálmafa alatt,
és onnantól kezdve új fordulatot vesz léte,
s mint a halálközeli pillanat után, értékel át
mindent magában, hogy hátra tudja hagyni
mindazt a terhet, amely koloncként lógott
addig a nyakában és taszította le a mélybe.

Én is azt hittem, hogy mint kellemetlen
mocsári varangyot vagy víziszörnyet,
lenyomhatom a kút fenekére a bennem
tanyázó és dagonyázó rémséget, amely
szüntelenül azt kuruttyolja, hogy még
nem elég jó, hogy lehetne sokkal több is,
hogy egy Akhilleusz vagyok a teknősbéka
mellett és nem sikerül beérnem, nem sikerül
elérnem azokhoz a felső szintekhez, amelyek
orvosi beutalómat jelenthetnék a Mennyei
Harmónia Szanatóriumába, és félistenként
irigykedem az Istenek Birodalmára, akik
elérik az Örök Élet Fáját mohón habzsolva
az élményeket és az élvezeteket, így lázasan
gyűjtögetem én is albumomba a helyeket,
a sikereket, a nőket, a forró nyári estéket,
hogy ne csak egy ruhakötélre kifeszített
kőmerev árnyéknak érezzem a testemet
és ne egy rongyként centrifugába gyűrt,
kimoshatatlan szennyesnek a lelkemet,
de továbbra is azt bugyborékolja a kút
mélyéről ez a kancsal, gúnyos mumus,
hogy ez még mind semmi, sivár puszta,
és bárhová is váltom meg az útijegyet,
bármilyen szférákba is menekülnék el,
bármilyen hegyre vonulnék remeteként,
bármilyen kocsmába züllött korhelyként,
bármilyen múzeumba ámuló turistaként,
nem tudok elég altatószert bevenni ahhoz,
hogy a rém megszelídüljön, hogy a fenevad
elhallgasson, pedig ha nem másutt keresném
szüntelenül Eldorádó kincsét és Kolkhisz
aranygyapját, mint egy nyughatatlan, nomád
argonauta, akkor még tán’ a végén a Médeiák
és a Medúzák átkát levetkőzve és félredobva
rá is jöhetnék arra, hogy a varázslat már itt van
körülöttem, és nincs szükségem többé másra –
mert a boldogság, amelyet hét tengeren át űztem
s szomjaztam: egész idő alatt bennem volt elásva.

(Illusztráció: Alessandra RC: Sycamore tree bark natural pattern 2)

Agapé

Eleanának

Mindent elkövettem, hogy ezt az őrült
szenvedélyt elássam keblemnek mélyére;
emlékeztem jól rád, a Guidecca negyedi
kollégiumra s a tarka, lagúnás Velencére,
mégis éveken át tagadtam, hogy olyan
előfordulhat még egy rövid időre
is akár, hogy csak mi ketten –
a zsenge kis növényt hát,
mit belém ültettél, cserepestül
hiú reményeim polcára tettem.

Egy-egy titokcsöpp megcsillant
olykor létem horpadt serlegében,
mint az Olümposz édes nektárja,
szívem pedig a kellő pillanatot
ábrandozva és sóvárogva várta,
hisz’ ott volt a puszta vágy mellett
az a különös kapocs, a rokoni
szikra, amit szimpátiám érzett,
mígnem egymás mellé sodort
minket, mint két elveszett, tépett,
bolyongó gályát, a játékos végzet.

Már-már lemondtam az álomról,
mégis feléd terelt egy hirtelen,
kósza, zabolátlan szökőárhullám,
holott rettegtem, hogy csak távoli
barát maradtam neked, félreértem,
és te biztos nem gondolsz úgy rám,
mert annyi éven át kerülgettük egymást,
végül viszont be kellett az igazat látnom,
hogy nem szabadulhat tőled elmém,
amíg bűvös lényed ébren s kábán,
mindig, minden ízében kívánom.

Most is olyan az egész, mint egy ókori amforára
rajzolt mítoszjelenet, ami az örökkévalóságé lett;
ez a néhány felhőtlen nap, amit kaptunk, is
épp így egy halhatatlan másodpercbe égett,
habár a végsőkig állítottam: ilyen mesés,
mámoros átváltozásban részem nem lehet
és, hogy helyettem másokban fedeztél fel
már mindenféle csábító és különb érdemet,

majd egyszer csak, amikor ott sétáltunk
az olajfák és sziklák közt: megsejtettem
benned dalaim kegyes és buja istennőjét,
miközben együtt figyeltük, a lemenő nap
hogy festi rózsaszínre, aranyra, majd
tűzvörösre a messzi Pireusz kikötőjét,
ám hiába úszott a horizonton ifjúkorom
annyi forrón vágyott és tündöklő varázsa:
lelkem a teljes teremtett világot, inkább
nyájas hangodban és szavadban csodálta

s nem számított, hogy ott volt az Agora,
az Akropolisz és Zeusz temploma, még
ha nyilván mindezekért hálás is voltam,
ha pedig nem fértem közelebb hozzád,
hogy mit szeretnél igazán, gyötrődve
és balgán érte önmagamat okoltam,
mígnem rádöbbentem: melletted
nem kell színlelnem, hanem csak
egyszerűen és önfeledten élnem –
éppen, ahogy a nyárfa és a pitypang
virága röppen gondtalanul szóródva
szét a párás hajnali szélben.

Ki hitte volna, hogy megmutatod Návplióban
az olasz fagyizók közt a legjobb kézműves boltot,
és, hogy rá is veszel (ami nem túl könnyű), hogy
kóstoljam meg az almürát és egy-két gombócot
meg, hogy érteni fogod talán: nem csak
azért utaztam ennyit, hogy mint bamba
turista pásztázzam és fotózzam végig
mindezt a paradicsomi gyönyörűséget,
hanem azért, hogy melletted lehessek,
és úgy, ahogy mindig is szerettelek
volna: igazán megismerjelek téged?

Ki hitte volna, hogy (ha egyszer eljutok
oda) Epidaurosz romjai közt lépegetve
majd épp veled együtt nevetgélhetek;
hogy a Peloponnészoszon, Mükéné mellett
és a Korinthoszi-csatornán át kocsikázva
kedvenc slágereimből veled
majd tucatnyit énekelgetek,
vagy azt, hogy elmondhatom neked,
hogy legbelül mindvégig szurkoltam
neki, hogy ismét egymásra találjunk,
vagy azt, hogy a félholdnak fényében,
az athéni éjszakában a többi táncossal
együtt tangózni összebújva próbálunk?

Ki hitte volna, hogy beavatsz féltett kincseidbe
és fürödni a legtisztább tengeröblökbe viszel;
hogy lesz valaki, akit őszintén meghallgatok;
aki rám ennyire gondosan s kíváncsian figyel,
mintha azonos vér: mintha Artemisz és Apollón
lennénk – bár mi ikrek és testvérek nem vagyunk,
de azt tudtam, s talán te is érezted, hogy valahogyan
eredendően és ösztönösen mégiscsak összetartozunk?

Megosztottál velem mindent,
mi csak neked otthonodban volt:
beengedtél múltadba és életedbe,
úgy ahogy nem sokan tették velem,
de még akkor is homályos délibábnak
tetszett csupán, hogy mennyei testedet,
amiért úgy epedtem, egy estére
végre magamhoz ölelhetem,
pedig végül nem csak jóságos
házigazdám és megértő társam,
hanem önzetlen szeretőm is voltál,
hiszen az agapé mellett nekem az erószból
is egy nagy szelencével útravalómul adtál.

Azt mondtad, van az a furcsa, kerek szem
és az nálatok ősi, védelmező amulett, ami
a békéhez és mindenféle örömhöz elvezet,
de nekem a legnagyobb óvó hatalom
azóta is egyedül a te puha érintést
ígérő, meleg, olajzöld tekinteted
s ha nem is tudhatom, hogy bennem
vigaszt, egyszeri kéjt vagy feltétlen
és megváltó boldogságot kerestél:
köszönöm neked, hogy bármi is az igazság,
legalább mindeddig hűséges múzsám lehettél.

Talán egy romantikus epizód volt mindez,
mondaná más, mit meg kell őrizni ilyennek,
én mégis új erőt, új esélyt nyertem el általad
s hinném most már, hogy az égiek valahogy
minket ismét, mintha mindig is így kellett
volna lennie: egymás közelébe vetnek,
noha nem vagyok bohó és tudom,
hogy téged oda, Pallasz városába,
amíg engem a Duna habjaihoz
láncol le ezernyi gyarló kötelék.
Ó, ha csak lehetne, hogy érted vállamra
minden éjjel sólyomszárnyakat öltenék…

Van-e nékünk jövő, regény, remény vagy
tegyem el a sok szépet, mint sosemvolt
nászajándékodat, az emlékek albumába?
Ha most a könnyebb utat választjuk,
ha elengedjük egymást, mint eddig:
nem fogjuk-e halálunkig bánni utána?
Elrejtettem, de el nem temetem többé
szívemben nimfavonásaidat, göndör
fürtjeidet, ruganyos, kreol bőrödet,
sem a mindenre magyarázatot jelentő
ajkad s rabságomból felszabadító öled,

mert hiányozni fog Athén, igaz, de közel
sem annyira, amennyire te hagytad itt ezt
a lángoló s káoszban tajtékzó űrt bennem,
amelyet most a cikkcakkos meanderekkel
és a cifra díszekkel sem sikerül felednem,
mert azt én tudtam, hogy nyolc külön szó
is van görögül arra, hogy mi a szerelem,
de te mindössze egyetlen csókoddal mind
a nyolcat egyszerre tanítottad meg nekem.

Lengyel Kirké

Édes és tiltott nyári szerelmünk volt,
mégis falni tudtuk volna mindennap:
olyan volt, mint egy megírásra váró,
még üres, tiszta és hófehér könyvlap,
és nem is hittük el talán a legelején,
hogy bármi közünk lehet egymáshoz –
úgy alakult mégis, hogy találkoztunk,
és ezúttal a múzsa érkezett a bárdhoz.

Finoman karomba akaszkodtál
s idegenvezetődnek felfogadtál,
én pedig az egész zsidónegyeden
és népes belvároson végigvittelek;
meséltem neked a híres tűzijátékról
s a turulról, de közben téged néztelek
egész idő alatt, és volt bennem valami
halvány sejtelem, hogy szavaim mellett
más oka is volt, hogy olyan vágyakozva
lestél és felkeltettem benned a figyelmet.

Ott ültünk a sarkon, amíg kerek, északi
szemeiddel méregettél, mint egy prédát:
percenként váltogattunk vígan csevegve
mindenféle történelmi s társadalmi témát,
mígnem megtörtént, aminek meg kellett,
hisz’ a tekintetedben égő, türkizkék szikra
szenvedélyt lobbantott szomjas testünkben
az egész rongy világot fenekestül felborítva.

Elkábított selymes kéjvarázslatod,
és teljesen kifordultam magamból;
sertés voltam, kinek ösztönein kívül
semmi más törvény nem parancsol,
majd a kalandor Odüsszeusz lettem
egy pillanatra s te a bűbájos istennő –
ágyunk volt a sziget (még ha nem is
a Tirrén-tengeren), hiszen úgy táncoltál
kígyózó alakoddal, mint egy Wartában
lakó, nádasok között rejtőzködő sellő.

Úgy nyúltál hozzám, mint aki mindig is
ismert; aki tudta, hogy mi kell épp nekem,
és melyik lesz az a mozdulat vagy csábítás,
amelyiket disznóaggyal legjobban élvezem,
de téged nem csak a mámor vett le lábadról,
amelyet eddig is annyi más nőtől megkaptam –
az embert is megláttad bennem, nem csak a férfit,
míg tanítványként csüngtél mondataimon akkor is,
mikor a gondolat fonalát valahol félúton elhagytam.

Mutogattam neked az esti Hősök terén
mindenféle lenyűgöző művészi csodákat;
Lászlót és Lajost, akik egyaránt ismerték
jól a magyar atyákat és a lengyel anyákat,
meg a hét vezért, az erdélyi fejedelmeket
és Mátyást, aki Drakulát is fogságba ejtette,
majd a Néprajzi Múzeum teraszára másztunk
a budai hegyeket fürkészve, lázasan reszketve.

Mint két szökésben lévő szerető, sétáltunk
Vajdahunyad váránál, ahol nem volt tanúnk
más, csak Anonymus és Lugosi Béla szobra.
A fák árnyékában s a fűben csókolózgattunk
és úgy tapogattam körtealakú, kacér melledet,
mintha görög nimfa vagy szláv ruszalka lennél,
én pedig a faun, akit gyorsan megbabonáztál
s karcsú, puha ágyékodhoz mohón követeltél.

Együtt fürödtünk, ám ölelésed minden
termálvíznél s hőforrásnál forróbb volt,
amíg lágy érintésedtől élő lett bennem
az eleven és elpusztult az elsápadt holt,
majd éjjel, amikor kettesben boroztunk,
a fülembe súgtad, hogy csak azt kívánod,
bárcsak mindennap így szeretkezhetnénk
és öntözhetném véremmel drága virágod.

Tudtuk, hogy nem adatott, csak három nap,
mint a mesékben, de három évnek tetszett –
nem értettük, miért nem születtél te Pestre
vagy én Poznańba és egyúttal a vég is a kezdet
miért lett, így az utolsó morzsáig úgy szerettük
egymást, mintha nem lett volna többé holnap.
Mintha homokóránk lenne, úgy gyűlöltük
a fogyatkozó, hajnalban lenyugvó holdat.

Legalább ha tudnám, hogy még láthatlak
valaha, ahogyan suttogva ígértem neked;
ha reménykedhetnék benne, hogy egymás
mellett fekszünk és tagjaimat becézgeted,
de félek, túl sok mérföld s egy egész világ
választ el minket és még lángoló hatalmad
sem ér el ide távoli országodból visszaadni
nekem a veled együtt elvesztett nyugalmat…

(Illusztráció: Sxizas Ioannis: Olive Tree)