Hölgy homályos tükörben. Tájak és nők a X-XIII. századi japán és nyugati irodalomban (Szarasina napló)

Bár a régi Japán nőirodalmáról keveset tudunk, azért a Szarasina napló nem mégsem teljesen ismeretlen előttünk. 1966-ban Philipp Berta már fordított részeket belőle, ám talán ennél is közelebb áll hozzánk a Szarasina napló ihletésére született kortárs opera. Eötvös Péter először 2008-ban Lyonban bemutatott Lady Sarashina című remekét a zeneszerző 70. születésnapján a Zeneakadémia is színre vitte.

Tehát Szarasina (vagy inkább Sarashina) egyfajta mítosz vagy a hívószó a kortárs művészetben, miközben a Heian-korról és a naplót inspiráló nőirodalomról csak kevés elképzelésünk lehet. A  címben szereplő “Szarasina” tulajdonképpen csak egy helynév, egy irodalmi utalás, nem magára az írónőre vonatkozik. Az Eötvös Pétert is megihlető napló szerzőjét csak Ivan Morris, a második angol fordítás készítője nevezi Szarasinának. Az irodalomtörténet-írás többnyire Szugavara no Takaszue lányaként vagy rövidebben Takaszue lányaként  ismeri a szerzőt[1]. Erre a korra amúgy jellemző, hogy a nőknek (még ha jelentős szerepet játszott is egy-egy császárnéi vagy császári udvar kulturális életében) nem maradt fenn a nevük, és még a történelmi feljegyzésekben vagy arisztokrata naplókban is csak “lány”-ként (“nő”-ként) aposztrofálták őket. Ennek ellenére én nem tudok elszakadni ettől a Szarasina névtől – számomra majdnem felfoghatatlan, hogy egy ilyen nagy író nevét egyszerűen nem ismerjük.
Ráadásul már a híres írásmű műfaját is nehéz meghatározni. Irodalmi napló lenne? Női vallomás? Regény? Vagy inkább prózai kommentárokkal ellátott verseskötet?
Bár a történelmi párhuzamok sem sokat segítenek, azért más mankó híján nehezen szabadulunk tőlük. A számos női regényből inspirálódó, a japán udvari irodalmi életben tevőlegesen is szerepet játszó Takaszue lánya, Szarasina akkor alkotott, mikor a legelső nyugati trubadúr, Aquitániai Vilmos még meg sem született. A távol-keleti és a nyugat-európai udvari kultúra között tényleg rengeteg meghökkentő egyezést találhatunk – és ezektől elbűvölve tényleg úgy érezhetjük magunkat, mint mikor balga módon összehasonlítjuk Új-Zéland csúcsragadozóját, a Haast-sast az szavannák oroszlánjával – könnyen megfeledkezve arról, hogy az egyik emlős, a másik madár.
Pedig az arisztokratikus kultúra – úgy tűnik – Nyugat-Európában is, a Távol-Keleten is nagyjából hasonló társadalmi feltételek között működött. A birodalmak katonai és bürokratikus elitjét kinevelő annak (élet)mintát adó udvar mindig is élesen elkülönült a köznéptől, mely az udvarban a romlottság és /vagy egy kifinomult álom, „égi való” megtestesülését látta. A rajongás és az elutasítás itt nyugaton – gondoljunk csak Artúr „csodálatos” udvarára vagy a Biblia a Babilonjára – elég széles skálán mozgott. A köznéptől való izolálódást nemcsak a mindennapitól eltérő szokások biztosították, hanem az arisztokraták érzelmi viszonyai is. Az udvar „másvilágában” a patriarchális hiearchia is visszájára fordulhatott. Az arisztokraták piedesztálra emelhették a nőket, kiemelt értének tekinthették az udvari szerelmet. Az általunk ismert arisztokratikus kultúrákban a nők mind nagy befolyással bírtak.
Az udvari kultúra Nyugat-Európában az egyházi műveltség árnyékában virágzott, az írás-tudás a világiak körében sokkal kevésbé volt elterjedt, mint a középkori Japánban. Az antikvitás, Bizánc, az Abbásszidák és a Fátimidák alapvető mintául szolgálhattak volna a nyugat-európai udvaroknak, de a legtöbb nyugat-európai uralkodó mégiscsak egy mitikus, mesebeli királyságot, Artúr birodalmát tekintette példának. Ez a nyugati udvari kultúra autonóm fejlődését is biztosította.
Japán szigetország, ám Kína mégis döntő hatással bírt a japán arisztokráciára. Mint a fordító, Fittler Áron kitűnő tanulmányából tudjuk, Takaszue lánya, Szarasina rokonai és barátai nagy odaadással tanulmányozták a kínai költészet, sőt kínai nyelven is írtak verseket – hasonló „tisztelet” vagy minta-átvétel Párizs és Bagdad, Párizs és Bizánc viszonylatában egyszerűen elképzelhetetlen.
Lenyűgöző a Heian-kor, a IX-XII. század (ezt a japán irodalomtörténet nem is középkornak, hanem ún. klasszikus kornak tekinti) nőirodalmának a gazdagsága! A IX-X. században, mikor Nyugat-Európában a nők még csak elenyésző számban tudtak írni-olvasni, japán arisztokrata hölgyek már verseket / tankákat szereztek, regényeket, verses naplókat írtak, részt vesznek a kor pezsgő szellemi életében, császári antológiákban publikáltak. A nőirodalomnak komoly társadalmi funkciója is volt: a férfiak sokszor az arisztokrata lányok kézírásába, költeményeibe szerettek bele (a házasságkötés előtt sokszor nem is láthatták az arcukat), egy jó vers tehát a nők előtt is megnyithatta a társadalmi érvényesüléshez vezető utat.
A nyugat-európai, középkori udvari irodalom is ismer nőszerzőket: trobairitzokat, azaz női trubadúrokat, sőt egy nagy nőírót is, az angol udvarban alkotó Marie de France-ot. De azért a nők szerepe az irodalmi alkotásban mégiscsak elenyésző. A galego-portugál női dalok, a cantiga de amigo-k szinte összes alkotója férfi – a „női hangról” nevezetes galego-portugál irodalomban egyetlen jelentős nőköltőt sem találunk.
Az irodalmi aktivitás mértékéről persze még nem következtethetünk a nők társadalmi szerepére. Jellemző, hogy nagy nőírók életművei Japánban névtelen alkotásokként maradtak fenn. Nyugat-Európában (és Kelet-Közép-Európában) viszont az arisztokrata dámák nemcsak a zárt főúri udvarok érzelmes csendjében teljesítették ki magukat. Hildegard von Bingen – ez a hihetetlenül tehetséges és eredeti apáca-költő – a teológia és a költészet mellett természettudományokkal is foglalkozott, Árpádházi Szent Erzsébet (aki kislányként hagyja el Magyarországot) forradalmasította a középkori misztikát és szentkultuszt. A középkori lovagi elbeszélések ismernek aktívan cselekvő, magukat más kultúrákban ügyesen feltaláló asszonyokat (Nicolette) is. Talán mert a nyugat-európai udvari kultúra társadalmilag nem is volt annyira zárt, mint a japán – jellemző, hogy még az ünnepelt trubadúrok sem voltak mind nemesi születésűek (Marcabru, Bernart de Ventadorn). Aki szereti az értelmetlen méricskélést, megjegyezheti, a japán udvari kultúra „fejlettebb”, hiszen arisztokratikusabb, vagy megállapíthatja épp ilyen ostobán, hogy a nyugat-európai középkor “értékesebb”, mert rugalmasabb.

Nem lévén orientalisták, azért mégsem tehetünk mást, mint hogy ezt a távol-keleti udvarhölgy-irodalmat is nyugati szemmel olvassuk. Ám ha így teszünk, könnyen csalódhatunk, hiszen ezek a női elbeszélések (Muraszaki Gendzsije például) a legkevésbé sem „regényesek”: nincsenek bennük nagy „kalandok”, háborúk, fantasztikus lények, ráadásul hiányzik az ezeket értelmező mitikus háttér is, úgyhogy a nyugati lovagregényekhez képest meglepően modernnek tűnnek. A Szarasina napló metafizikus (buddhista) kerete sem feltétlenül segíti a nyugati olvasót: a főszereplő vidéki, arisztokrata lány a regények miatt akar megmerítkezni a császári udvar ragyogásában, de ráébred arra, hogy az irodalom „ál-világa”, az udvar felületes csillogása  miatt elmulasztotta a buddhista jócselekedeteket, elvesztette az üdvösséghez vezető utat. Nyugati olvasói tapasztalatok alapján várnánk a regény végén valamifajta „bizonyosságot”, de a szerző sem tragikummal, sem a révbe érés tapasztalatával nem szolgál.
Takaszue lánya, Szarasina a napló / verses regény hősnője a regények miatt vágyakozik a fővárosba. És élete végén egy regényben számol le a regények hazug valóságával. Olvashatjuk a művet a fikció és irodalom világát többszörösen bonyolító Don Quijote-szerű elbeszélésnek (a kísérő tanulmány szerint a szöveg tele intertextuális utalásokkal), de talán kézenfekvőbb egy másik értelmezés: az irodalomban/udvarban való csalódás története mögött a traumatizáltság és talán a depresszió egyre fenyegetőbb, lassan mindent elborító valósága. Már a regényektől megváltást remélő, fiatal Szarasina is mániákusan önmagára figyel, és az idő előre haladtával a csüggedt befelé fordulás egyre hangsúlyosabb lesz.
De milyen varázslatos utakat nyit meg ez a befelé-figyelés! A Szarasina napló – amelyet talán helyesebb verses vallomásnak vagy önéletírásnak nevezni –,  álmokból és természetleírásokból építkezik. Bár a lovagregényekhez tényleg nem hasonlítható, de nagyon is emlékeztet a a trubadúrversekből megszerkesztett késő középkori önéletrajzokra. Dante Vita nuovája is, melyet joggal nevezünk az első nyugati lélektani regényeknek, trubadúrversekhez írt kommentárokra és életrajzi jegyzetekre épül fel. Mivel az elbeszélő alig találkozik személyesen Beatricéval, a szerelmesek legtöbbször csak álmok, látomások és dalok útján kommunikálnak. A Szarasina napló felépítése emlékeztet erre – noha a japán mű épp az „igaz szerelem” hiányával szembesít.
A csalódott és melankolikus Szarasina a világirodalom egyik legnagyobb utazója. Pedig természetesen nem csatangolhatott szabadon fel-alá (végtére is udvarhölgy volt), ám a zarándoklatokon megismert táj, a hol tenger, hol hegy, hol virágos mezőként megnyilatkozó másik, mintha a nyugati regényekben megszokott társadalmi síkot pótolná. Hiszen a külső valóság csak utalások formájában és az olvasó számára nehezen követhető módon szivárog bele Takaszue lánya, Szarasina önéletírásába. Az elbeszélő még a magánélet legfontosabb fordulatainál is sok mindent homályban hagy. „Azon a tavaszon az egész város jajveszékelt, dajkám is, akinek holdfénytől megvilágított alakját annak idején a Várakozás-gázlónál láttam, a harmadik hónap elején meghalt” (109), írja a fővárosba való érkezéséről. A jegyzetekből tudjuk, hogy a nagy „jajveszékelés” oka egy hatalmas járvány volt, nyilván ennek esett áldozatul a szeretett dajka is. Ám a társadalmi katasztrófánál vagy a világos ok-okozati viszonyoknál sokkal fontosabb a szülés előtt álló dajka holdfényben megvillanó alakja. Takaszue lánya nem társadalmi regényt, hanem sajátos verses naplót ír.
Az önéletírás töredezettsége csak részben tulajdonítható az udvari élet legendás zártságának, a Vita nuovára emlékeztető, a versek és álomleírások közé ékelt narrációnak. A sok elhallgatás és kihagyás tudatos is lehet. Szarasina igen hosszan beszél megözvegyüléséről, de a házasságkötését, a gyerekei születését mintha elhallgatná – talán mert élete ezen eseményeit nem gondolja eléggé „regényszerűnek”. Meglehet, nem is a banalitásoktól való irtózásról van szó, hiszen igen megkapó módon számol be például a nővére váratlan haláláról, és hogy a tragikus esemény után hogy óvta a holdfénytől az unokahúgait.
Takaszue lánya a saját életét nyilván jelentéktelennek, középszerűnek és csalódást keltőnek tartotta. Nem a szerelem, hanem az utazásai során felfedezett természet lesz az ő igazi „irodalmi” témája.
Mindig is érdekelt, hogy ennyire szabályozott, mesterkélt, sokszor városias körülmények között élő udvari emberek hogyan láthatják önmagukat a természet „tükrében”. Mit is jelent a „természet” az udvari lírában? Michel Zinkkel együtt vallom[2], hogy a trubadúrcansók legerősebb, legintenzívebb része a nyitóstrófa, a formális elemeket variáló, vagy tavaszi vagy őszi (téli) tájat bemutató „tavaszi nyitókép” (ami után aztán sokszor túlírt vagy önismétlő versszakok sorakoznak) – és pontosan ezek a strófák azok, amik könnyen egybevethetők a japán tankákkal.
A „tavasz és ősz versengése”, a „tavasz az őszben” nagy témája a japán udvari költészetnek is. Ezt a gyönyörű tankát találjuk a Szarasina naplóban mindvégig referenciális pontnak tekintett Gendzsi regényében[3]:

Látom, mindenki
szívét a virágszirmok
kápráztatják el.
Egyedül én bolyongok
tavaszéj sötétjében.

Tavasszal minden lény örvendezik, egyedül a költői én „bolyong” az őszt vagy a telet megidéző „sötétségben”. Igen különleges tanka: az időviszonyok mintha térviszonyokká változnának, ráadásul a költői én meglepően aktív benne. Nemcsak „gondol”, „emlékezik”, hanem járkál is.
És ez a séta a „tavaszéj sötétjében” mintha hasonlítana Jaufre Rudel, a „távoli szerelem” költőjének híres nyitóstrófájához. Nyugaton persze nem a virágszirmok, hanem a madarak a természeti képek kötelező elemei – melyek Jaufre Rudelnél (meglehet) azért „távoliak”, mert Afrikából, a „távoli szerelem” vidékéről érkeztek.

Májusban hosszú már a nap,
madárdal ringat, távoli,
s ha másfelé visz gondolat,
szerelem az – egy távoli.
Lehorgadt fejjel ballagok,
galagonya s szép dallamok
olyanok, mint a tél fagya.

(Rajnavölgyi Géza fordítása)

De „itt” és „ott”, tavasz és ősz/tél Jaufre Rudelnél nem választható szét élesen. Később sem tudjuk meg, hogy az imádott hölggyel találkozott-e már a költő, találkozni fog vele, vagy hogy a találkozás teljesen elképzelhetetlen. A jelenen átsejlik az (elképzelt?) múlt és az (elképzelt?) jövő. Ez a „távoli szerelemről” szóló vers egyszerre tesz rafinált és mesterkéletlen hatást: a korabeli provanszál nyelv talán nem is igen alkalmas arra, hogy egyértelmű, világos időviszonyokat kifejezzen (számos korai költeményben a feltételes mód és a jövő idő „átcsúszik” egymásba). Talán ez is magyarázatul szolgál arra, miért nem jöhetett létre Jaufre Rudel korában nyugaton egy Szarasina naplóhoz hasonló lírai önéletírás. A korai trubadúrok talán el sem tudták volna mesélni folyamatos történetként a saját életüket. A sok kihagyás és irodalmi utalás ellenére Szarasina napló epikus időviszonyai (múlt-jelen-jövő) viszont teljesen egyértelműek.
A magyar fordító és szöveggondozó viszont egy sajátos (és költői) időkaput nyit a szövegbe. Fittler Áront lehet is, kell is dicsérni a pontos és élvezetes magyar fordításért, a kor nőirodalmát bemutató kiváló tanulmányáért, de ez nem elég: ő egy bátor gesztussal tovább aktualizálta a művet. Végig járta Takaszue lánya, Szarasina zarándokútjainak állomásait, és lefotózta ugyanazokat a természeti tájakat, fákat, bérceket, tisztásokat, melyekben a majdʾ ezer éve halott udvarhölgy gyönyörködött. Ugyanazokat a tájakat? Természetesen ezek a fák és virágok már a mi kortársaink, nem a napló szerzőéjé – a japán udvarhölgy nem pontosan ezeket a fákat és virágokat látta, ám a szövegben ezek a mai tájak mégis emlékjelekként funkcionálnak.
Megmutatva a jelenben a múltat. És a múltban a jelent.

[1] A fordító, az Ószaka Egyetem Japán Nyelv- és Kultúraoktató Központjában oktató  Fittler Áron szíves közlése
[2] Michel Zink: A trubadúrok. Költői történet. LʾHarmattan. Bp. 2017.
[3] Fittler Áron idézi kísérőtanulmánya 50. old-án. Bár nem tünteti fel külön, de nyilván saját fordítása.

Szugavara no Takaszue lánya: Szarasina napló – Egy XI. századi japán nemesasszony önéletírása. Fordította, jegyzetekkel ellátta és a bevezető tanulmányt írta: Fittler Áron. Magánkiadás, Dunakeszi, 2018.

Abrazo

Abrazo[1]

 

Hirtelen azt is elfelejtem,
mennyire nem inspirált
eddig a zene. Mert végre
itt vagy. Téged nézlek, csak
veled akarok táncolni.

Amióta végre érzékeljük
egymás ölelését, remegve
várom, hogy felkérj. Finom vagy,
lágy, izgató. Egy igazi pöcs,
de az én szememben férfi.

Azt mondod, meghallgattad,
mi jön, de ez pont olyan, mint
én. Nevetek. Ilyen lennék hát?
Egyszerűen csak mindig ilyen
zenére táncolunk.

Hozzád simulok. Beléd nem
tudok, mert sosem hagytad. Ám
ilyenkor egy kicsit elhiszem,
hogy mégis. Hogy egyenrangú
lehetek veled.

Átölelni téged leírhatatlan.
Olyan, mintha egy erős
mágneshez érnék, amiről
fel sem fogom, mennyire
nehéz szabadulni, csak
amikor már ráeszmélek,
hogy magadba szippantottál.

Neked a tánc mindig is a szexről
szólt. Elhiszed, hogy mindenki
vonzódik hozzád, mert te is
bárkit megdugnál, akinek kicsit
is szélesebb a feneke, vagy
finomabb az ölelése. Pedig nem.

Beléd akarok bújni, bőröd
alá kúszni, nyakadba
temetkezni, hozzád érni,
mindig. Lassan kezded a
táncot, először kiélvezzük
egymás ölelését.

De most egy kicsit jólesik beléd
feledkezni. Az én érzéseim mindig
igazak voltak. Bár te az illúziót
szereted, szükséged van rá.

Rendszeresen zavarba
ejtjük egymást. Lábad
érintése combom perzseli,
titkon talán többre vágyunk.
Magad köré csavarsz, érezlek.

Hozzám nyomod magad,
bizsergetsz. Megcsókolnálak,
de szerelmes vagy, úgy érzed,
ezúttal tényleg. Amúgy én is.
De úgyse érdekel.

A ma esti szoknyám nem
épp a legalkalmasabb az
ilyen összefonódós figurákhoz,
ezért kizökkenünk, nevetünk.
Megihletsz. A zenével játszom,
neked ez szokatlan, megint
nevetünk.

Felizgat, hogy néz, miközben
veled táncolok. Szeretem az
energiád, a nyers szexualitásod.
Nagymacskává lehetek melletted,
és kiengedhetem karmaim,
hiszen jól ismersz már.

A zene egyre forróbb, testünk
összeforr, kurva meleg van.
De kit érdekel? Amíg téged
ölelhetlek, az sem érdekel,
hány kezem van.

Arcunk összeizzad, imádom.
Puha tested hozzám ér,
minden ponton keressük a
másik közelségét. Mélyeket
lélegzel, fülembe sóhajtasz.

Talán egy kicsit kívánlak is,
de ezt nem tudom. Csak az
érdekel, hogy mindig
élvezhessem az ölelésed
tánc közben. Nincs másra
szükségem.

Megállunk, befelé figyelünk.
Áramoltatod az energiád,
ehhez nagyon értesz. De
tanultam ám tőled, és most
vissza is adom. Ugye érzed?

Házinyúlra amúgy sem lősz,
és galibát sem akarsz okozni
senkinek. De azért felnyögsz,
amikor elmélyítem az ölelésem,
és élvezed sóhajaimat is.
Egyszerűen így tökéletes, nem?

Persze most is meg kell
aláznod, legalább egy kicsit.
Egy kósza pillantás, amikor
nem tudlak tökéletesen
követni, vagy egy apró
megjegyzés két szám
között. Tuti hiányérzetem
lett volna.

Néha ki kell pillantanom
egy kicsit, mert teljesen
elszédítesz a giroiddal[2].
Karod ilyenkor megfeszül,
mozgásunk sima, szinte
folyékony.

Még egy tanda[3]? Vadul
bólogatok. Mindig is addiktív
voltál, mint egy rossz drog, az
elvonókúra pedig keserves.
Na meg, úgysincs jobb.

Alig várom, hogy visszacuppanjak
mellkasodra, tudom, hogy
szereted ezt az érzést. Én is.
Akarok, még, mondod. Én is.
Még, többet.

 

[1] Ölelés.

[2] Körkörös irányú figura a tangóban, a férfi egy helyben forog, a lány körülötte mozog.

[3] Táncrendi ciklusok, amit egy adott partnerrel végig lehet táncolni, 3-4 számot tartalmaz.

 

(Illusztráció: Muriel Dolemieux: Grand Succulent)

Megmintázva (Horváth Júlia Borbála Anyádat! című regényéről)

A könyv olvasása után magam is elbizonytalanodtam: ilyen világban élünk valóban?
Izzadtságszagú, rossz tréfákkal, ízetlen hímsovén viccekkel kedélyeskedő családi vacsorák és összejövetelek nyomasztó hangulatában telnek a napjaink, melyeken a nők készségesen belesimulnak a tőlük elvárt gondoskodó, helyeslő, elfogadó „naiva” szerepébe, felszolgálják a levest, tűrik a verbális és fizikai csipkelődéseket, míg a férfiak összehajolnak fiaikkal és unokáikkal a foci után, a láb- és sörszagban, hogy egymást jól megértve kitárgyalják az élet, a bajnokság, a politikai érvényesülés, karrier nagy kérdéseit, és persze a nőket? Amiben a nő mindig alávetett helyzetben van, s így végül is egyedül marad, hisz tűrve és elviselve azt, ami körülveszi „társas magányra”, ellenkező esetben pedig, kilépve e szűkre szabott életmodellekből valódi magányra kárhoztatja magát, hogy az „urban jungle” farkastörvényei szerint állandó áldozat legyen? Ilyen ez a világ?
Igen. Ilyen.
Leegyszerűsítve és csak bizonyos rétegekre, csoportokra és dinamikákra figyelve, nem foglalkozva egyik-másik viselkedésforma kulturális eredettörténetével, vagy kifejezés etimológiájával, igen. Ilyen világban élünk.
Az Anyádat! több megközelítésben is aktuális és fontos témával foglalkozó könyv, és témája, kérdésfelvetései hozzákapcsolhatók a jelenleg zajló társadalmi viták trendjeihez is.
Említhetnénk a nem is olyan régen kirobbant, aztán különös módon semmivé lett zaklatási ügyeket, de akár azt az irodalomban zajló diskurzust is, mely visszakérdez az irodalomra, miszerint mi az, hogy „női irodalom”, van-e olyan önállóan, vannak-e női témák és milyen a női író?
Mondjuk, „csak” női téma-e a nők ellen elkövetett erőszakos cselekedetek ügye? A zaklatás? A hatalommal való visszaélés, vagy akár a „férfitársadalomban” apáról fiúra hagyományozódó hamis, rossz minták, és az azokból kibomló viselkedésminták témaköre? Más esetben nemet mondanék, hiszen közös felelősségünk körébe tartozik mindez, a férfiakéba is, de az Anyádat! esetében úgy érzem, igen.
Nem tisztem itt belemélyedni a feminizmus problémakörébe, a nők (emberi) jogaiért vívott politikai és társadalmi küzdelmekbe, a szüfrazsettek történetébe, de tagadhatatlan, hogy alapkérdésekre és felvetésekre a mai napig nincs megnyugtató válasza a társadalomnak, nemcsak a férfitársadalomnak, de a teljes társadalomnak sem, ahogy az sem kérdéses, hogy az egyenjogúság megoldatlanságán túl számtalan új kérdés és probléma bukkant elő, született ezen – fontos és jogos – folyamatok következményeként.
Eltűnt például a tisztelet és a szemérem (mely utóbbit Márai még, mint jelentős férfierényt tárgyalja), s természetesen én sem a szó kispolgári vagy nyárspolgári értelmében említem ezeket, egyszerűen az egymás közti viselkedés, eljárás fontos kommunikációs, a társadalmi dinamikákat kordában tartó lehetőségeinek gondolom.
Tele lett a világ zavarodott férfiakkal, akik eltérő mintákat tapasztalva, tanulva, torzítva, de nagyon hasonló módon igyekeznek megőrizni hegemóniájukat a világban, mely évezredek óta „férfivilág.” (Szeretjük gondolni ezt.)
Tele lett a világ zavarodott nőkkel, akik az évezredes toposzokat követve vagy azokból kitörni próbálva igyekeznek mégis valami élhető rendet teremteni maguk körül.
De a világ rendje elveszett, summázhatnánk, s végül is Horváth Júlia Borbála is efféle állítással él, így érzem, amikor hol esettanulmány-szerűen leíró, hol miniprózába illő részletességgel tárgyalt, egymást gyors egymásutánban követő, felvillanó jeleneteit, élethelyzeteit olvasom. De mi volna a rend, amit végül is mind keresünk? Egy megbicsaklott, tántorgó valóság szédülését érzem ki minden történetből, melyben a férfi önképe, apaképe, hovatovább férfiképe is hamis, régi, rossz, ezerszer hallott viccekkel és ordenáréságokkal szórakoztatja magát, s próbálja helyreállítani méltóságát a család, a közösség, az utca népe előtt. Hamar lelepleződő lúzereknek látom a könyv férfialakjait, szánalmas áldozatoknak (holott a valóságban korántsem mind azok), akiken a nő, a családtörténet-szerűen szőtt elbeszélés szinte valamennyi nőalakja átlát, de az őt ért lelki, fizikai atrocitások ellen tenni képtelen. Valahogy reménytelennek látszik bármi, ami ezen a status quo-n változtatni tudna, s mivel nincs a „férfi oldalon” valódi gonosz, nem lehet a „női oldalon” sem hős amazon, pozitív nőalak. A nő szeretné a férfit (szeretne egy férfit), ha nem olyan lenne, amilyen. És a férfi is szeretné magát, ha nem olyan lenne, amilyen. E tekintetben mégsem csupán női téma, amit Horváth Júlia Borbála kifejt. Sokkal inkább össztársadalmi látlelet. Egy körkörös gyötrődés lázálma, melyből nincs kiút, aminek nincs kezdete, nincs vége, csak a kihalás, és nincs ideája sem, mely megvalósulása esetén beállna végre a – az ilyen vagy olyan, boldog vagy tragikus végű – nyugalmi állapot. Épp ezért – számomra – hiányzik a valódi dráma is. Vagy talán épp ez a dráma maga, ahogy a férfi „hősök” drámája is „csak” az, hogy öntelt, ostoba tahók. Persze nem csak megírt férfialakok élnek ilyen állapotukban elismert, sikeres életet.
A két térbe (család és a családon kívüli tér) elhelyezett családmese roppant izgalmas ötlet; a „hímek” uralta mikroközösség rossz, hamis vagy deformált minták szerint működő férfitagjai akaratlanul is hagyományozzák tovább e viselkedésmodelleket fiaiknak (s „emlékeztetik” a család nő tagjait „hagyományos nő szerepükre”) amely fiak e minták szerint az utcán már nyílt, leplezetlen, tettlegességig fajuló agresszivitással „lépnek fel a nők ellen”, hiszen azt már maguk sem gondolhatják komolyan, hogy „értük”, elcsábításukért, meghódításukért, expressis verbis, megszerzésükért cselekednek így. A két térre, két valóságra felosztása a történetnek tulajdonképpen érthetővé teszi, hogy torz családi minták miként manifesztálódnak bűnként a társadalomban.
Ugyanakkor e nagyon sűrűvé megírt atrocitás históriában, s talán éppen a férfilét, a férfi gondolkodás leegyszerűsítése, a néhol sablonos karakterek és megnyilvánulásaik miatt, és a kicsit egyoldalú látásmód, a mindig, minden történetben csak szenvedő alanyként megjelenő Nő alakja – kinek olvasatomban legalábbis, nincsenek valódi szenvedélyei, vágyai, így hibái se, és ebből adódóan valódi eszközei, harcai sem – okán valahogy a konfliktus (talán a nők mikroszinten megélt feszültsége volna az) és a megoldás is elmarad.
A cselekményvezetés, tagolás alárendelt az alaptézisnek: férfitársadalomban élünk, nincs lehetőség jól dönteni és elkerülni az inzultusokat, még az apa is a hagyományok szerint domináns, szelíden elnyomó alak.
A nyelv, a narratíva szintén eme tény (felsorolásszerű) bizonyításnak eszköze. Sodró iramban halad a mese, mint egy vesszőfutás, sűrűbb és elgondolkodtatóbb részek váltakoznak gyorsan elmondott passzusokkal. Leginkább a családi együttlétek érzéki, érzékletes leírása döbbentett rá arra, micsoda fullasztó légkört teremt a figyelmetlenségből, nagyképűségből fakadó sokszor szándéktalan, épp ezért sokkal elviselhetetlenebb elnyomás.
Fontos a téma, a könyv, és mert Horváth Júlia Borbála kulturális antropológusként e területet kutatja egyébként, a könyv mindenképpen hiteles is. Fontos, mert – bármilyen szarkasztikusan hangzik is a XXI. században – a női egyenjogúság máig el nem ért célja a felvilágosult világnak. Nyilván – hogy a magam egy sorára reflektáljak – a tisztelet szükséges, de nem elégséges, a kötelező kvóta pedig (ha mondjuk egy állásra nincs elég női jelentkező) meglehetősen abszurd eszköze az „egyenjogúsításnak”. Fontos téma egy civilizált világban. S az is fontos, hogy akár civil kurázsiból, akár íróként, irodalmi nyelven vagy társadalomtudományos alapossággal, de foglalkozzunk vele.
Horváth Júlia Borbála könyve megmintáz, megformáz egy állapotot, melyre megoldást kell találnunk, Nőnek és Férfinak.

Horváth Júlia Borbála: Anyádat!
Szülőföld Könyvkiadó. Budapest. 2018.

 

 

Fogadj szót! (Fordított idő III.)

Hogy ki volt Al-Rakmarán, létező személy vagy esetleg valami csatakiáltás, azt Jette sem tudta. Pedig ő volt a csapat legmegbízhatóbb, leghűségesebb katonája. Nem ivott, nem vagdosta a holttesteket, nem táncolt halottakkal, hanem minden csata után leült, és már-már áhítatosan várta a következő ütközetet. Sigurd  szerint nem is egy vikinghez, hanem álruhás bizánci királyfihoz hasonlított. Pihenni sohasem pihent,  a többiek szerint éjszakánként   az alvást is tettette. De ő volt az a csapatban, aki zavaróan világos szemével addig fürkészte a hegycsúcsokat és az öblöket, míg rá nem bukkant a rejtőzködőkre.
Jette akkor is megtalálta a bujkálókat, ha egy cet gyomrában rejtőznek el.
És olyan sok titkot tudott, hogy még a saját katonatársai sem merték kérdésekkel zaklatni. Mintha féltek volna, hogy nemcsak látja, hanem hallja is a körülöttük csaholó démonokat.

Jette húsz évvel ezelőtt lánynak született, de akkora darab lánynak, hogy az édesanyja szégyellte mutogatni. Mintha nem kilenc, hanem tizenegy vagy tizenkét hónapot töltött volna az anyja hasában. Talán mert félt időre előbukkanni: az apja halálával rettenetes nélkülözés szakadt az anyjára és a hét nővérére. Egy rossz viskóban laktak, ha nem találtak az erdőben gombát, akkor korpát ettek vagy tölgyfakérget. Jette bőre talán ezekben az években száradt rá a koponyacsontjára, mintha az éhség és a düh, az őt emésztő örökös tűz nem hagyta volna meglágyulni a vonásait. De aztán végre valahára, a hetedik évben a szomszédjuk, Hjalmar bácsi megkönyörült rajtuk. Odaköltöztette az özvegyet és nyolc lányt a tanyájára.
Hjalmar bácsi jó. Nem szabad visszabeszélni. Nem szabad engedetlenkedni. Nem szabad, nem szabad, nem szabad.  Hjalmar bácsi mindenkinek jót akar.
Jettének, aki a legcsúnyább volt a nővérei között, nem is volt szokása követelőzni. Ahogy nem volt szokása nyíltan engedetlenkedni. Mindig mindenkinek szót fogadott, és akkor sem tiltakozott, mikor Hjalmar bácsi magához rendelte az istállóba. Ahogy hirtelen maga alá gyűrte, elnémult a felismeréstől: ez hát az a borzalom, ami az anyjából terhességről terhességre botorkáló öregasszonyt faragott.
Hjalmar bácsi szelíden beszélt hozzá, miközben a karját lefeszítve beléhatolt: Halálfejed van, kislány! Ki vesz feleségül? Ki vigyáz majd rád, ha én nem leszek? Olyan hosszú vagy, mint a horgászbot. Szegénykém, szegénykém, kicsi bogaram! Mi lesz majd veled nélkülem?
Jette behunyta a szemét, és arra várt, hogy a halfiléző kést előhúzhassa a bácsi övéből, és akkurátusan beledöfje a rajta rángatozó testbe.
Kiáltani hiába is kiáltott volna. A nővérei kint nyűglődtek a földeken, a sok terhességtől vénséges szipirtyónak látszó anyja egy lakodalomban segédkezett. Az istálló ajtaját sem ők, hanem Hjalmar bácsi testvérei törték fel. Akkor már Jette megetette a disznókkal a bácsi szemeit.
Te, cafka! Te ronda égigmeszelő! Ki átkozott meg téged? Rosszabb vagy, mint egy patkány! Hogy vetted a bátorságot, hogy meggyilkold a jótevődet?
Jette csak bámult rájuk világos szemével.
Megverték egyszer, kétszer, háromszor. Letépték a ruháját. Aztán hujjogatva, az isteneket és az őseiket segítségül híva, Jette némaságától felbőszülve ünnepélyesen kivonszolták a főtérre.
Estére levágták a haját ugyanazzal a halfiléző késsel, amivel Jette szúrta meg Hjalmar bácsit. Bekenték az arcát a bácsi vérével, összekötötték a kezét a bácsi kötelével.
Az anyja, akit a nagy ordibálás, hujjogatás odavonzott a főtérre, kétségbeesetten zokogott a férfiak között: Ó, ez az ördögfajzat! Micsoda elképzelhetetlen szörnyűség! Ez a szörnyszülött, a saját méhének gyümölcse megfosztotta a szerelmétől. A gyámolától. A legjobb férjtől. Az élete értelmétől.
Jette nővérei is ott termettek, hogy kórusban sirassák a legjobb, a legirgalmasabb, a legszelídebb szívű, a legcsodálatosabb mostohaapát. Aki megkönyörült rajtuk, aki nekik fedelet, kenyeret, becsületet adott. Hiszen Hjalmar bácsi halála után ott maradt a gazdaság: három ökör, két tehén, hetvenhét birka. Egy takaros csűr, hatalmas istálló és egy terméskőből épült, jókora ház két kemencével. Ha szétosztják a vagyont, jut is, marad is, mindenki tudta, hogy Jettével már nem kell számolni.
Te, cafka, hogy merészelted? Ki átkozott meg téged, te szégyentelen?
Lefekvés előtt a férfiak újra összeverték. Egy öregasszony tanácsára parázzsal égették a nyelvét, az ujjait. A nővérei pedig – mind a heten –  körbeállták és leköpdösték.
Rosszabb vagy, mint akármelyik patkány! Hogy mertél ránk ekkora szégyent hozni? Hogy vetted a bátorságot, hogy meggyilkold a jótevődet?

A falu elöljárója természetesen nem volt bolond. Hjalmarról eddig is sok furcsa történet keringett, a falu asszonyai, ezek a most felháborodottan toporzékoló fúriák nem is engedték a gyerekek közelébe. Mi oka volt Hjalmarnak, hogy bezárkózzék az istállóba a tizenkét éves mostohalányával?
Az ilyen nyomorultnak előbb-utóbb fejére esik egy kődarab. Egy ilyen szánalmas gazfickó előbb-utóbb megcsúszik a tengerparton, és a többiek, a rokonai, a barátai hiába kapnak utána. De a büntetés a férfiak dolga, nem tizenkét éves lánygyerekeké. Nem az olyan lánygyerekeké, akik késsel kaparják ki a mostohaapjuk szemét.
– Bűnös – mondta az elöljáró. – Ha a holnap reggelt megéri, akkor a tengerbe vetjük.
A tömeg, amely alkonyatra kifogyott a szitkokból, rugdosni kezdte a meztelenre vetkőztetett Jettét.
De senki sem hitte, hogy lábra áll többé, úgyhogy nem bajlódtak az őrizetével. Miközben Jettét rettentő szomjúság gyötörte, anyja és a nővérei, ahogy az összes falubeli hazatértek vacsorázni. Vagy talán nem is a vacsorához siettek: fel akarták törni Hjalmar bácsi kincsesládáját, és igazságosan megosztozni az örökségen.
Jette pedig, akiről sokan hitték, hogy a reggelt sem éri meg,  szép lassan négykézlábra állt, kínlódva feltápászkodott, és még aznap éjjel felgyújtotta a falut.
Ahogy az elöljáró házának teteje beszakadt, olyan ordítás tört ki belőle, hogy pár percre belevakult az erőfeszítésbe. A gyönyörtől izzadtan tudatni akarta az égiekkel, élőkkel és holtakkal, hogy senki sem szabadul.
Jette már korábban is szeretett játszani a tűzzel. Estefelé, míg az állatokkal fagyoskodott, apró máglyákat gyújtott a mezőn, így üzent az égieknek. Még tízéves sem volt, és már kiismerte a tűz apróbb és nagyobb szeszélyeit, és az eget megtisztító eleven lángokról álmodozott. Most, félvakon, bicegve, kopaszra nyírt fejjel sem kellett sokat töprengenie, hogy melyik szénabálát gyújtsa meg először.
Talán már az anyaméhben, a rejtélyes tizenegy hónap is ezt a csodálatos tűzvészt tervezgette.

Sötét az árnyékod, kölyök.
Nem akarsz velünk tartani?
Sigurd csapatában, ahova már a tűzvész utáni héten befogadták, először senki nem nézte volna lánynak. Jette erős ember volt, és mintha az anyjától és apjától örökölt hús is engedelmeskedett volna az akaratának. A melle megállt a növésben, a hangja elmélyült, a karja, lába idomtalan maradt, miközben a pofacsontjára feszülő bőr mindenkit elborzasztott.
Jette minden arcot megjegyzett. Táplálta a tüzet, a kipadhatatlan dühöt magában, úgyhogy minden rezdülést, minden mozdulatot számon tartott. Őt aztán nem volt szabad megsérteni vagy csak nőnek nevezni, mert ha tehette, minden sértést megtorolt. A katonák szerint a pillantása áthatol a ködön, a hegyek szikláin, még az opálosan ragyogó tengervízen is. Világos szemével addig fürkészte a hegycsúcsokat és az öblöket, míg rá nem bukkan a rejtőzködőkre.
Jette nemcsak a közelharcban volt ügyes, a felderítésben pótolhatatlan, hanem mestere maradt a gyújtogatásnak is. Hiszen csak részeges, mámorosan hujjogató esztelenek vetnek lángcsóvát mindenre, ők azok, akik előbb porrá égetik a városokat, és csak ezután próbálják kirabolni. Jette sokkal óvatosabb volt: ő sohasem perzselt fel egész nagyvárosokat, hanem ravasz máglyákkal torlaszolta el a kapukat, hogy sokáig gyönyörködhessen az emberek szenvedésében. A benne lobogó tüzet, a kipadhatatlan éhséget, mint a költők, akik-fűbe-fába beleszeretnek, ő is eleven emberekkel táplálta.
A kardot a vér edzi meg, a tüzet a düh táplálja.
De hiába gyújtasz akkora máglyát, hogy azon egy madár, egy kísértet, egy egér sem tud áthatolni, a híreket nem lehet tűzzel elpusztítani, a szóbeszédnek még a legügyesebben meggyújtott lángok sem tudják elejét venni. Dániában mindenki tudta, hogy Sigurd csapatában van egy kopaszra borotvált nő, halálfejhez hasonló, kiálló arccsontokkal, akire rögtön halálos ítélet vár, ha beteszi a lábát a szabad parasztok földjére, Dániába.
Hát ezért volt szüksége Jettének Sigurdra és a titokzatos megbízóra. A háborúban élt, benne kelt, benne tért nyugovóra. Semmije nem volt, csak a háború. Haza nem mehetett, más kalózok pedig a külseje miatt nem fogadták volna be, a pofacsontja már azelőtt mindenkit elriasztott, mielőtt megtudták, hogy nem is férfi.
De ha nem férfi, akkor kicsoda? Ezt Jette sem tudta.
Lényegében Sigurd csapatában is csak az volt a dolga, hogy kövesse mások utasításait

A kapitány parancsára figyelt fel a szorgokra.
A sziklák mögött leselkedve észrevett egy kétségbeesetten ide-oda tekergő, kikötni sehol nem merő hajót. Először ő maga is azt hitte, hogy egy család utazik rajta. A bűn előbb-utóbb hasonlóvá teszi a családtagokat, ezért is örült Jette annyira, hogy nem hasonlít se emberfiára, se emberlányára.
Ők, tizenöten viszont nagyon is hasonlók voltak, igaz, a fiatal nő sokkal jobb ruhát viselt, mint az evezőkkel bajlódó fiúk és a hajó orrában ülő vénember. Egy külön nép, gondolta Jette, aki már hallott arról, hogy Afrikában ébenfekete bőrű, lángokkal táplálkozó lények élnek.
Az ő csodálatos „látása” csak a dorbézoló katonák között számított mesebeli képességnek. Jette – talán ez volt az anyaméhben töltött tizenegy hónap adománya – szerette alaposan megfigyelni a dolgokat.
Miért nem fordítják a menekülők a biztonságos nyílt víz felé a vitorlákat? Egy ilyen hitvány hajó fegyverek nélkül, tizenöt megszeppent utassal mért kószál a partmenti öblökben? Miért bámulják elkerekedett szemmel a víz színén lebegő hullákat, ahelyett, hogy rögtön hazamennének?
Jette hamar ráébredt, hogy nem tehetnek mást, nincs élelmük és ivóvizük, szomjasak és éhesek. És addig fognak itt halálra vált arccal hajókázni, szörnyülködni és sopánkodni, míg ki nem kötnek Bamburgban, mert azt hiszik, hogy ott élelmet és vizet találnak. Ott majd hatalmas magtárakra bukkannak, és szépen, kényelmesen megvacsoráznak a legelső kocsmában.
Eszem a szívüket, gondolta Jette.
Egy pillantást vetett a szeplős, fiatal nő arcára, és vigyorogva leugrott a szikláról
Szerencsére futni éppoly gyorsan tudott, mint gyújtogatni.

– Megvannak – újságolta Sigurdnak, aki már be is rendezkedett a bamburgi palota tróntermébe.
– Csak ne lábatlankodj itt, Jette – legyintett Sigurd. – A végén  megrémülnek a csúnya pofádtól.
És azonnal a belső szoba felé indult, ahol pletykák szerint a titokzatos Al-Rakmarán tanyázott.
Jette a dühtől eltorzult arccal odaóvakodott a függönyhöz. De akárhogy meresztgette halálosan világos szemét, egy árva lelket nem látott a kamrában.
Talán nem is létezik. Al-Rakmarán. Talán ő csak egy láthatatlan bálvány, akire mutogatva a családapák azt kiabálják: Engedelmeskedj!

 

Illusztráció: Zdzislaw Beksinski

 

Kutatási napló

Szeptember 19.

Ma megkerestem Tóth tanár urat, és vázoltam neki az elképzelésemet a szakdolgozattal kapcsolatban. Azt mondta, ez egy bejáratlan, szűz terület, nosza, vágjak bele. A címötletemet (Héraklész horoszkópja) természetesen elutasította. Most kereshetek valami konszolidáltabbat.

Október 9.

Hosszas mérlegelés után megvan a tökéletes cím! Héraklész tizenkét munkájának vizsgálata az állatövi jegyek tükrében. Tóth tanár úr azonnal elfogadta. Azt mondta, nézzek utána, foglalkozott-e már más is a témával, egyrészt, hogy lássam, mi feltárt és mi feltáratlan, másrészt, mert a már megírt művekben további szakirodalomra bukkanhatok.

November 5.

Mérges vagyok, kezdem úgy érezni, hogy tökön böktem magam a témaválasztással. Amit eddig találtam, szinte kivétel nélkül ezoterikus szemét, vagy tévút. Azért egyetlen ígéretes műbe belefutottam: The Labours of Hercules – an astrological interpretation Alice Bailey tollából. Tóth tanár úr egyetértett velem, hogy ezt jó lenne megszerezni.

December 7.

Kezdődik a vizsgaidőszak, egy kicsit kénytelen leszek hanyagolni a diplomamunkámat. Viszont minél inkább elmerülök benne, annál furcsább dolgokra leszek figyelmes. Alice Bailey 1880-1949 között élt, és rengeteg ezoterikus témával foglalkozott. Meditáció, telepátia, fehér mágia. Hatással volt a New Age mozgalmakra és a teozófiára is. Ráadásul az a könyve, ami nekem kell, a halála után bő húsz évvel jelent meg. Mindegy, valahogy csak megszerzem. Most megyek Tóth ZH-ra tanulni, nehogy a végén még épp nála kapjak be egy lövést.

Január 18.

Túl vagyok a vizsgákon, térhetek vissza a gályapadra. A Károlyi Kastély Könyvtárában van egy példány a könyvből. Franciául! Kétszeres baklövés. A végén még tényleg meg kell rendelnem az Amazonról, tizenöt dollárért. És Tóth tanár úr finoman utalt rá, hogy ehhez a témához nem ártana az angol mellett németül, latinul és ógörögül is olvasni. Szívesen kölcsönadja a nyelvkönyveit. Hát kösz!

Február közepe.

Végül is sikerült pdf-ben megszereznem a könyvet. Nem könnyű olvasmány, ám annál érdekesebb. Ami viszont még inkább az, hogy ma a könyvtárból hazafelé jövet úgy éreztem, mintha valaki követne. Tóth tanár úr azt tanácsolta, pihenjek egy hetet, nem fog ártani. El is mentem tegnap a Sörházba, de csak annyit értem el, hogy alaposan eláztam, és most hasogat a fejem. Nem érte meg.

Március idusa.

Csak, hogy stílszerű legyek. Tegnap apám halászlét főzött, amit imádok, viszont feltörték a gmailemet. Nem töröltek semmit, de azért kiakadtam. Jelszót változtattam, az eddigi hétről tizenkét karakteresre. Ezt törjék fel, ha tudják!

Április 15.

Dörömbölésre ébredtem. Kibotorkáltam, és két öltönyös fickó állt az ajtómban. Azt mondták, nyomozók, és bejelentést kaptak, hogy kábítószert tartok otthon. Valami isteni sugallat hatására elkértem az igazolványukat, mire némi izmozás után elhúztak. Mi a fene volt ez?

Május 14.

Összejöttem egy csajjal! És megint vizsgaidőszak van, de most ez sem tudja elrontani a kedvem. Szőke, kékszemű, harmadéves a néprajzon. Vallásantropológiával foglalkozik, és nagyon érdekli a kutatási témám. Tudni akarja, meddig jutottam.

Június 7.

Megint kipipálhatok egy szemesztert! Most lesz bő két hónapom a szakdogával foglalkozni. Lili meghívott magához Debrecenbe. Azt mondta, a városnak rejtett szabadkőműves szimbolikája van, talán össze tudom kötni a témámmal. Tóth tanár úr viszont kórházba került. Még őt is meg kell látogatnom.

Július 12.

Ma kaptam egy levelet a pécsi Pálos rend tartományfőnökétől. Tóth tanár úr meghalt. Rák. Ő volt vele az utolsó óráiban. Hagyott számomra egy üzenetet, amit csak személyesen fog átadni. A debreceni kutatásom után elmegyek hozzá. Meg fogom nézni a pécsi szabadkőműves emlékeket is. Tudom, ezzel kilépek a témám kereteiből, de a konzulensem halála úgyis mindent megváltoztat.

Augusztus 19.

A telefonomon írok. Lili elhagyott, és ellopta a laptopomat. Még szerencse, hogy mindent felhőbe mentek. Tóth tanár úr utolsó üzenete az volt, hogy hagyjam ezt a témát. Túl nagy falat nekem. Veszélyes rám nézve. De én nem adom fel! Végigcsinálom, felderítem ezt a furcsa ügyet, ha addig élek is. Éjszaka van, én a kihalt városban sétálok a Barbakán felé. Észreveszem, hogy a Zsolnay-szobor talapzatán apró, ám mívesen kialakított pentagram virít, egy csúccsal lefelé. Nagy, fekete autó közeledik felém. Lassít, megáll. Bejegyzés vége.

(Illusztráció: Jimmy Lawlor)

Hát nem kerültök beljebb? (Fordított idő III.)

Régen egy ír rablóbanda akart partra szállni Normandiában. Látni akarták az aranyhúsú gyümölcsökkel teli körtefákat.  A parton kergetni a tejszínen hízlalt, hatalmas szőkéket. Lecsapni a szuszogó kisbabákra, a hortyogó vénemberekre, a dúsgazdag dölyfös városkákra. Ki is kötöttek, de a partvidéken egy árva lelket,  egy kóbor macskát sem találtak. Mintha Normandia összes lakosa, az aggok, a csecsemők, a férfiak és a nők varázsütésre eltűntek volna.
– Ezek még gyerekek – vágott közbe Sjön ingerülten. – Két napja egy falatot sem ettek. Ne riogasd őket!
De Riolda nem hagyta magát:  – Színigaz történet, minden krónikás feljegyezte! Persze a normannok a végén megtalálták az ír rablókat. Egy fiúcska kivételével lemészárolták őket.
– És ugye, ezt nem akarod részletezni? Elmesélni, hogy pontosan hány fickót húztak karóba és mennyit szenvedtek?
Riolda elhallgatott. Arra gondolt, hogy az írek különös vakságára talán épp Szent Gervasius szolgálhat magyarázatul. Nyilván az írek is kikötöttek ezen a parányi szigeten. Ők is megörültek az édesvíznek. És amíg hujjogattak és fröcskölték egymást, észre sem vették, hogy a kút átváltoztatta őket.
– Legalább megoldottad unalmadban az ír történelem egyik legnagyobb rejtélyét –  morogta Sjön.
A rémtörténeteken kívül szinte semmijük sem maradt. Se kenyér, se szárított birkahús. Két napja lebegtek a víz színére csüngő felhők közt Northumbriánál, kerülgették a ködfoltokat, sziklákat, esőfüggönyöket, míg hol előttük, hol mögöttük villant meg a lemenő nap.
Talán nem is ugyanaz a nap.
– Hogy milyen alattomos itt a tenger! –mordult fel Sjön. – Már azon se csodálkoznék, ha a nap alattunk világítana.
Riolda a karjába temetkezett. Hallotta az evezőcsapásokat,  érezte az arcán a szelet, de a hajó mintha lecövekelt volna.
– A végén éhen veszünk – suttogta.
Kiosztotta az alattvalóinak az egyik zsák mélyén talált kenyérmorzsákat,  a fiúk fülébe sugdosta, „igen, már közel vagyunk”, „nem lesz itt semmi baj”, aztán a köpenyét az arcára húzva felkészült arra, hogy átaludja magát az ismeretlenbe.
Anya, segíts meg, kérlek!

A hajnalban a szemük elé tároló öblöcskében tizenhét vízihulla lebegett: jóllakottan, kicsit már felpuffadva, egy láthatatlan zene ütemére kergetőzve. Hatalmas asszonyság vérvörös, derékig felcsúszott szoknyában, vézna fiúcska elmetszett torokkal, és egy kislány, akinek már egy kormorán lakomázott az arcából. Ringtak-lebegtek: játékosan egymásba kapaszkodtak, aztán szétváltak, és mintha mulattak volna a döbbenetükön.
A holttestek, amíg nem adják meg magukat az enyészetnek, megalázzák az élőket.
– Ó, istenem! – sikoltott fel az egyik fiú. – Nézzétek csak a fákat!
Egy játékos kedvű gyilkos egy egész családot akasztott fel a szemközti fenyőfára. Apa, anya, kisfiú, kislány. Így, egymás alá, ebben a sorrendben, ahogy a Jóisten gondol a halandókra.
Riolda beleokádott az öböl áttetsző vizébe.
Szégyellte magát, hogy míg a hullákat nézegeti, egyre éhesebb.
A fiúk arca mintha összeolvadt volna, a szájuk egyetlen óriási Ó-t formált, miközben Sjön válla remegett a döbbenettel. Nem lehet igaz. Mi csak álmodjuk az egészet.
Első öböl, második öböl, harmadik öböl. Mindenhol ringatozó vagy himbálózó holttestek. Széttárt karok, széttárt lábak, kitágult, meredten bámuló szemek.
A vevőim, gondolta Riolda.  Nekik már nem lesz szükségük a csodavízre.
– Ki pusztította el a partvidéket? – dadogott Sjön, és úgy fürkészte Rioldát, mintha a jelen kiszámíthatóbb lenne, mint a múlt, és neki tudni kéne.
De Riolda nem tudta. – Valahol ki kell kötnünk. Ennünk valamit. Beszélni valakivel, összeszedni magunkat, megtudni valakitől, mi folyik. Egyáltalán…
Valaki, valahol, valami.  Sötét madársereg köröz a partmenti sziklák fölött. Van-e valaki, aki tudni szeretné, hogy kit vagy mit talál a falvakban.
A harmadik öbölben egy holttest, egy rejtélyes valaki nekiütődött a hajójuknak. A fiúk mind a tizenhárman úgy szisszentek fel, mintha a felhasított gyomrú, békésen ringatózó öregember a karjukhoz ért volna. – Hogy hagyja ezt Jézus?  – suttogta Sjön.
Riolda abba az irányba fordíttatta a vitorlákat, ahol Bamburg városát sejtette. A krónikák szerint a vándorok mindig rábukkannak egy vak koldusra vagy egy borzalomtól néma gyerekre…
Piros hasú, vidám halak gyülekeztek  a felpuffadt, nyugodtan himbálózó holttestek körül.
Mint a vízbe szórt morzsák vagy virágszirmok, gondolta Riolda. Megint megkordult a gyomra.
– Menjünk a part mellett! – utasította a fiúkat. – Estére talán Bamburgban leszünk.
Nem is kellett sokáig hajókázni, a város a maga megcsúfolt falaival, kiégett templomtornyával, feltépett sebeivel szinte eléjük lépett a parton. Ez valami csapda? Riolda egyetlen egyszer járt itt, mikor a fiatal Ethelreid királynak segített szaracén-ellenes keresztes hadjáratot szervezni, amely – mindenki megkönnyebbülésére – hamar elfelejtődött. Riolda egy szürke városkára emlékezett, mely óvatosan elbújt a sziklák között, de ez az elpusztított, felégetett Bamburg úgy tárult a szemük elé, mint aki kérkedik a saját szenvedésével.
Halott lovak, lemészárolt birkák, agyonütött asszonyok. Akik végigpusztították a partvidéket, azokat is legyilkolták, akiket nem tudtak a hajójukra terelni. – Átkozott rabszolgakereskedők – sziszegte Riolda.
Egy kóbor kutya vonyított a főtéren. Féltékenyen rájuk mordult, védte a húst – ezt a rengeteg friss húst – a betolakodóktól.
– Semmihez ne érjetek! – utasította a fiúkat Riolda. – Borzasztó lenne, ha hazavinnénk valami betegséget.
Istenem, istenem, istenem!
A dombtetőn álló egyik ház ablakából füst csalogatott. Módos kőház, nagy, de cseppet sem hivalkodó. A gazdája talán egész életében sóval és gabonával kereskedett.
Reménység, mutasd meg magad!
Riolda hitt abban… de már maga sem tudta, miben.
A ház függönye meglebbent, és egy takaros, vidám teremtés kiintegetett.
– Lencsét főzök, gyertek csak be!
Mi történt itt nővérem, akarta volna Riolda kérdezni, de ekkor meglátta a pitvarban kinyújtoztatott három gyerektestet.
– Lencsét főzök a gyerekeimnek, gyertek csak be! – nevetgélt a főkötős fiatalasszony.
Akkora konyha, hogy egy kisebb hadsereg jóllakhat. Üstök, fazekak takaros rendben, nagyság szerint sorba állítva. És előttük  a boldogan csivitelő fiatalasszony, aki a tűzhelyen tálakat, fazekakat húzogatva meséli, hogy ma mennyire éhes. Hogy milyen furcsa ez.
– Ki érti ezt? – sopánkodott. Megevett már hét tojást, három nagy szelet kenyeret, egy marék diót. Csinált  magának zabkását, felfalt  egy marék mazsolát, ráadásnak a tegnapi húslevest.
– Micsoda bolondság! – mentegetőzött nevetve.
– Szedd össze magad, nővérem. Mondd, mi történt? Ezek a te gyerekeid? Te hogy menekültél meg?
De az asszony mintha meg sem hallotta volna. Pörgött, forgott, integetett: – Lencsét főzök, gyertek csak!
A válla merev volt, a mosolyát mintha késsel metszették volna az arcára. Rioldára emelte örülettől kitágult pupilláját.
– Ma megettem hét tojást, három nagy szelet kenyeret, egy marék diót… Hát érted ezt?
És a konyharuhát átvetve a vállán, asztalhoz invitálta a fiúkat.
Talán magára hagyta a gyerekeit. Talán elszaladt, talán megijedt, talán csak a szeretőjénél aludt. Talán elbújt, a gyerekeket meg itthagyta. Talán, talán, talán. És most addig fog itt merev mosollyal hadonászni, integetni, főzicskézni, míg a bomló testekből támadó járvány meg nem szabadítja.
– Érted? Ma megettem hét tojást, három nagy szelet kenyeret…
Az étvágyán Riolda nem csodálkozott. Semmi sem serkenti úgy az emésztőnedveket, semmi sem okoz olyan farkaséhséget, mint a felfoghatatlan, mély gyász.
Minden halotti torban a szerető özvegyasszonyok és a zokogó árvák a legéhesebbek.
–  Jól van – mondta Riolda, és kimert magának a lencséből egy tányérral. – Én csak azt akarom tudni, hogy ki bántotta a gyerekeidet.
De az asszony semmit nem akart tudni. Arcára fagyott mosollyal sürgölődött tovább .
Holnap majd répalevest főz. És vendégül látja őket halra is, ha szeretik,
– Azt mondd, nővérem, bántottak téged? Megerőszakoltak?
A fiatalasszony méltatlankodva kikérte magának.
Őt ugyan soha! Micsoda kérdés! Senki, semmikor. Micsoda gondolat!
– Még mindig nem mondtad el, hogy kik voltak a támadók.
– Ha akarod, halat sütök.
– Nincsenek a környékein rokonaid? Egy megbízható unokatestvér, egy nagynéni-nagybácsi, akihez elkísérhetünk?
Az asszony öntudatos mosollyal közölte: ő bizony otthonülő típus, nem szeret utazni.
Riolda nem kérdezett többet, a tányérja fölé hajolt, és csak rágott és nyelt, rágott és nyelt, ahogy a többiek.  Hallgatta Sjönt, aki a lencse fölött magyarázta, hogy a világ nem érdemli meg, hogy megőrüljünk. Hogy mielőbb haza kell térniük. Hogy teljesen felesleges a világban tovább bámészkodni. Utazgatni fel-alá,  mások szenvedésén szörnyülködni, és közben elveszteni a józan eszüket.
A fiatalasszony a gyakorlott háziasszony magabiztosságával kínálgatta a kenyeret. Nem éppen friss, nem éppen fehér, de hát annyi eső esett, hogy nem sok gabona termett az idén. Ami van, azt kell megbecsülni.
Ki-be járt a pitvaron, hol sóért szaladt, hol új tányérokért, és közben lányos, könnyed mozdulatokkal kikerülte a gyerekeit.
Ők csak faltak tovább nyugodtan. Rágtak és nyeltek.
Percek teltek el, mire Rioldát legyőzte az a feszélyező érzés, hogy a nyitott ajtóból valaki figyeli.

 

 

Irodalmi és Társadalmi Portál