Nichita Stănescu: Fényhajlítás (részletek)

Újhold régi éneke

Háborgó lelkem útjára lépett,
járdák sűrűjén jött Isten felém,
csillagok, göröngyök raja égett
az utcán: nem ismertem fel én.

Az úton lámpasor alvó hamuján
macskaszemek pislákoltak,
süllyedő léptem elterült bután
… és fütyörésztem, hogy ne sírjak.

De bíztam, hogy tán a puha férgek
üres szememben nem tenyésznek,
nem rágják át sem adott mosolyom,
még bíztam, hogy tán ez nem a torom.

Jött elém háborgó lelkem útján
járdák sűrűjén, jött Isten felém,
de nem ismertem fel és – bután
fütyörészve továbbmentem én.

[Cîntec vechi de lună nouă. 1956. jan. 23. Első megjelenés: 1992]

 

Érzelmes történet

Később egyre gyakrabban találkoztunk.
Én ültem egyik szélén az órának,
te – a másikon,
mint amforán a két fül.
Csak a szavak röpködtek közöttünk,
előre-hátra.
Örvénylésük szinte látható volt,
és egyszer csak
térdre ereszkedtem
könyököm belefúrtam a földbe,
hogy jobban lássam, amint meghajlik a fű
egy-egy lezuhanó szó súlya alatt,
akárcsak egy vágtató oroszlán talpától.
A szavak keringtek-forogtak közöttünk
előre-hátra,
s ahogyan egyre jobban megszerettelek,
szinte látható örvénylésben testté
lett, ami kezdetben ige volt. 

[Poveste sentimentală. Contemporanul, 1962. márc. 31. Kötetben: 1964]

  

Fényhajlítás
I.

Próbáltam kifeszíteni a fényt,
ahogy Odüsszeusz ajzotta fel íját a kérőktől még
hemzsegő kőcsarnokban.

Próbáltam behajlítani a fényt,
akár az ágat, amelyen egyetlen levél
ül, a nap.

De a fény hideg villogással kitépte
két karomat,
azok olykor visszanőttek a helyükre,
máskor meg nem.

Próbáltam meghajlítani a fényt,
térdemen kettétörni, mint egy szablyát,
de éle kicsúszott tenyeremből,
és levágta ujjaimat tőből.

És jaj, mind lehulltak a földre
lepotyogtak,
akár egy rakoncátlan tavaszi zápor,
mint baljóslatú riadót pergő dobok.
Én csak ültem, várakoztam,
olykor visszanőttek ujjaim
a helyükre
máskor meg nem.

És ölembe vettem a fényt,
akár egy fatönköt,
és próbáltam puhítani, hogy hajoljon
végre el nekem,
de csak zörgölődött, aztán
homlokkal előre a kövek közé levetett,
két lábam a csillagok felé kalimpált,
mint két vad félholdas zászló, vijjogatva
egy harc hevében elgurult árva sisakra.

 

Euridiké

A levegő még rajongva zsibongott
körülötted,
homályba vonva az időt,
mely szívem szekerén gurította
előre az éjszakát.

És hangod elszakadt a csók alatt,
mit neked adott az el nem kezdett kezdet.
Fáklyák és lángok és tüzek és mécsesek
gyúltak szemedben, könyörgőn kialudtak
arcom fellegétől, mely úgy vonta be
arcodat, mint hó lep el csúcsokat.

Még karomban tartottalak,
életed életemhez tapadt,
el nem szórt szerelem bő jutalma,
pillanathoz csomózott pillanat.

Léptek, kacagás, szótagnyi mesék, történetek,
vallomások, remények – ti
igaz való voltatok
e pár körül azon a télen, amikor
melletted a levegő felszikrázott égett
lángja elmúlt. Lángja elmúlik… 

[Euridice. Luceafărul, 1964. aug. 1. Kötetben: 1964]

 

 Asztal régi barátokkal 

Mindenki ismer mindenkit,
már senki nem figyel oda senkire.
Úri méltósággal, a pincér
kihozza a palacsintákat,
az aludttejet,
és egy fecskendőt.
A szomorúság ismétlődik, sorra a mindenkié,
egészen az egyhangúságig,
anélkül azonban, hogy szerencséje volna –
léggyé változni.
A vita hirtelen robban ki és hamis hangon,
a kibékülés eleve elrendeltségével,
a második pohár meleg sör után.
Nyakon ragadnák egymást,
de fáradtságból – összeölelkeznek.
Egymás vállán sírnának kölcsönösen,
de ki-ki takarékoskodik a könnyeivel.
Úri méltósággal, a pincér
kihoz és a hamutartó mellett elhelyez
egy fél bárányfejet,
egy vesepecsenyét,
egy véres hátszínszeletet,
és egy mandragórát.

 [Masă de vechi prieteni. Megjelent az Argeş című lapban 1973 novemberében. Kötetben: 2004]

Kiss Zsuzsánna fordításai

(Illusztráció: Giorgio de Chirico)

három

az utcára néző szobából jött be egyedül fény, csak ott volt ablak,
de sose volt elég levegő, az utca miatt, azt olvastad, a növények
oxigént termelnek, de azoknak meg fény kell, így csak az ablakba
tudtad őket rakni, egyre többet pakoltál ki, és a végén már se levegő,
se fény nem volt.

egyedül szerettél a könyvtárba járni, de ha mosdóba kellett
menned, féltél, hogy elviszik a dolgaid. ilyenkor megkértél
egy melletted ülő lányt, figyeljen rá. őt sem ismerted,
mégis bíztál benne.

hazafelé a szabadságon keresztül mentél, az a kedvenced, milyen
érdekes, gondoltad magadban, ha átmész rajta, akkor nem láthatod
teljes egészében.

(Illusztráció: Fusun Urkun Sanatevi)

Eckhart mester költeményei II.

Meghitt

A Tudás mindig megtévesztő.
Mindig korlátozza az igazságot, minden fogalom és kép ezt teszi.
Ketrecből ketrecbe megy a karaván,
de én köszönetet mondok
minden egyes isteni találkozásért,
melyben a szárnyaim kitárulnak,
és én
meghittebben
érhetek Hozzá.

 

Mindig csókolóznak

Mindig csókolóznak, képtelenül
uralkodni önmaguk felett.

Nem lehet,
hogy bármely teremtmény nagyszerűbb ösztönöket
és észlelést kaphatna, mint
az érett emberi elme.

Isten
érlelt engem,
így tehát látom, hogy igaz:
minden létező dolog
zabolátlan
a szerelemben.

Lovas Sz. Judit fordítása

 

Viráglátta

 

Amarillisz[1] kapitány mindig azt mondta, a Hagymásoké a jövő. Szerintem, szimplán csak öreg már a háborúhoz.  Folyton a feleségéről beszél, meg arról, hogy a szerelem tündérmese, amit a méhek találták ki, mert megunták, hogy mindnyájan ugyanazt a nőt kefélik a kasban, és még a heréjük is felrobban az aktus végeztével. Nem hibáztatom őket, ezek után én is szeretnék hinni valamiben, fröcsögött a pollen a szájából, ahogy éjszakánként felöntött a garatra. Mi csak hallgattuk, és fiatal tulipánokként[2] ittuk szavait a házas életről, a pókhálós talajról, és az újhagymákról. A sárgák[3] csak reménykedtek, a pirosak[4] pedig folyton álmodoztak és a liliomok[5] orvosi sátrában tengették szabadidejüket.

Személy szerint semmi problémám nem volt a Léggyökeresekkel, sőt, azt kell mondjam, kifejezetten lenyűgöztek. Volt némelyikükben valami természetes elegancia. Értem persze vezetőnk aggályait a borostyánok[6] pofátlan terjeszkedését illetően, de nem értem, miért kell belekeverni az orchideákat[7] is ebbe az értelmetlen lázadásba. Meg úgy egyáltalán, mit is csinálunk itt voltaképpen? Egyik nap még békésen fotoszintetizáltunk, a másikon meg jött a parancs a Nárciszok[8] vezetőségéből, hogy csatára köteleznek minden épkézláb hajtást. Hogy hol vannak most ezek az öltönyös hagymások? Cserepeikben terpeszkednek a családjuk mellett.

A minap elszakadtam az osztagtól. Nektárbomba csapódott be mellettem, kifordultam magam alól. Sötét volt, mire feleszméltem. Elvonszoltam magam egy közeli rom oltalmába, és számba vettem a sérüléseim: hagymám felét a járulékos veszteségek listájára írtam gondolatban, majd az ég felé emeltem csukódó kelyhem. Csillagos éj volt, vakítóan tiszta. Hetek óta először éreztem nyugalmat. Összekuporodtam a kőfal tövében, hamar elnyomott az álom. Kivételesen nem nedvontás kísértetképeit, hanem tavaszi virágzás pompáját láttam magam előtt.

Kipihenten ébredtem. Korán volt még, csatának semmi jele. Lassan bontogattam szirmaim, egyenesítgettem lágyszáram. Nem akartam sietni, ma nem. A nap élénk sugarai erővel töltöttek el, megingathatatlannak éreztem magam.  Valaki megkocogtatta levelem. Szökjünk meg. Értetlenül nyújtóztam az Írisz[9] felé, egyszerre öntött el az adrenalin és a félelem izgató keveréke.  Mi van, ha elkapnak? Megvakítja őket a háború, amit valaki másnak vívnak. Észre sem veszik, ha nem vagy ott. Felszedtem hát megmaradt fél hagymám, és magam mögött hagytam az értelmetlen gyomlálást. Útitársamba kapaszkodtam, és kissé bicegősen saját döntéseim lagymatag táptalajára léptem.

____________________________________________

[1] jelentése: büszkeség

[2] általános jelentése: tökéletes szerető

[3] jelentése: van remény

[4] jelentése: szerelmi vallomás, higgy nekem

[5] jelentése: ártatlanság, tisztaság

[6] jelentése: hűség

[7] jelentése: szépség, kifinomultság

[8] jelentése: önzés, gőg, öncsodálat

[9] jelentése: hit, remény, bölcsesség

 

 

 

 

(Illusztráció: Amy Giacomelli)

Beckett üres üveg-szimfóniája

127 vodkás üveg a fűben
a templom mellett
az országúton
a zsidó temető
kapujában

egy lassú séta
a megszentelt
forrásvízhez
gyomorgörcs és
szomjúság

újabb üvegek
után kutakodva
elfeledett sírba lépni
miközben fácán és őzsuta
halad el gyanútlanul

az erdőre vár
az ember és az állat
az erdő hosszú perceire
a levelekre gombákra
letört ágak intésére

(Illusztráció: Erin Hanson: Scarlet Light II)

Dan Sociu: Fölösleges dal I.

Néha még előfordul, hogy azt hiszem, nemsokára visszatérnek a szupererőim: a repülés, a láthatatlanság, az idő visszafordítása, vagy hogy rugalmasak a csontjaim, hogy átmehetek a falakon, a te szerelmed –
26 évesen, a Romániában várható élettartam felénél, december elején, a Greenben, annak a meredek lépcsőnek a tetején megpróbáltalak megcsókolni, te eltoltál magadtól, és majdnem leestem –
Utoljára a múzeumban értél hozzám, odatapasztottad, de csak egy pillanatra, hogy a barátnőd ne vegye észre, a füledet a karomhoz, és olyan jó volt, mintha akkor értél volna hozzám először –
Mintha a nyáron értél volna hozzám, amikor valamit megint elszúrtam, és leültél mellém, vigasztalni próbáltál, pedig nem is tudtad, mennyire rajongok érted, olyan jó volt, mintha akkor értél volna hozzám –
Amikor szükségem volt rá, a múzeumban, de igazából a nyáron, nehéz ezt elmagyarázni, és majd a következő alkalommal is így lesz, talán már holnap, amikor odatapasztod a füledet a karomhoz, olyan lesz, mintha most tennéd –
amikor az utcán kereslek
mert szükségem van rá.
Pont ezer lejem hiányzik ahhoz, hogy bemenjek valami meleg helyre, de szégyellek kéregetni, és soha nincs szerencsém, hogy pénzt találjak az utcán, nincs telefonom, nincs telefonkártyám, hogy felhívhassalak, nem vagyok elég szerencsés ahhoz sem, hogy véletlenül összefussunk, mert te otthon vagy vele,
szeretlek, de most
nem akarlak tovább keresni az utcán.
Ez a Bukarest teljesen megfeketíti a körmömet, minden reggel levágom a kedvedért, mert megtörténhet, hogy találkozunk. Érted borotválkozom, érted használok dezodort, érted kérek kölcsön pénzt rendesebb ruhákra –
Bárhol elalszom, csak egy városban lehessek veled, mert nincs saját helyem, de lesz saját helyem érted, megölöm magamban a lúzert érted, és pénzt fogok keresni –
Megtanulok vagányabb lenni, mint ő, megtanulom kívülről az összes dalszöveget, minden számot és minden albumot azoktól az együttesektől, amiket szeretsz, vagy megölellek, amikor sírsz –
A trolibuszokból, amik nem feléd visznek, nincs semmi hasznom. A trolibuszokból, amik feléd visznek, nincs semmi hasznom.
Majd egy éjszaka rácsapok arra a fekete autóra a tömbházad előtt, hogy beinduljon a riasztó, te meg idegesen felébredj, és felkelj mellőle az ágyból –
Az utóbbi időben csak folyosókon láthatlak, mikor cigizel, és te hármat is elszívsz, egyiket a másik után, és örömemet lelem ebben a morbid étvágyban. Majd egyszer mindketten tüdőrákot kapunk, és annyira szeretném, ha ugyanabba a terápiás csoportba kerülnénk, úgy,
mint Bohnam Carter és Norton,
vagy Tori Amos és Kafka.  

András Orsolya fordítása

 

Irodalmi és Társadalmi Portál