A NYÁR SZÜRETE ELŐREHALADT (Curriculum vitae 4)

Hogy végleg nyoma veszne, s tovább
angyalszárnyon lebegne, a pincetorkokhoz
tömörül még a végsőnek maradó emlék:
a nyár szürete előrehaladt, a lapuleveleken

sebek térképe; a kőkeresztnél váltak
szét az utak, a távolság lappangva elégiát
szült, ballada kísérte a lovakat. A gyász
fényeivel kezdődik a reggel, a szerencsét

nem osztogatják szabadon; az ablakredőnyök
muskátli-szaga az előkertek ágyásait
öntözte, vonultak a szenesek; a gyermekkor
égésnyoma könyörületre szomjazott.

(Illusztráció: Julia Watkins: White Swan Energy Painting)

Három Cercamon-dal

̶   Látom napról-napra, vége,
nincs több öröm, élvezet,
s nem segít a bölcseség se,
támaszt sehol nem lelek.
Mint hattyú, ki végzetet
lát, s jaját kiáltja szélbe,
zengő hangon dalba kezd,
mert már érzi, szűnik élte,
s több reménye nem lehet.

̶  Mester, úgy segéljen Isten,
amit mondasz, úgy való.
Nincs ok ám aggályra, vélem,
s bölcs szó hiábavaló.
Közel a sorsforduló,
lesz jó béred, azt remélem,
s kerül alád pejcsikó,
vagy lesz részed más egyébben:
Poitou gróf várható.

̶  Vilmos, nem ér én előttem
fabatkát sem ez a szó:
magam alá letepernem
egy fürjleány volna jó,
nem pedig egy kancaló,
mi él karám-börtönében,
s csak más kegyéből kapható.
Hidd, gyakran csak áll meredten
a potyáról álmodó.

̶  Mester, válhat még javadra,
ha türelemmel leszel.
̶  Vilmos, hívságos szavadra
fittyet hányok, higgyed el.
̶  Mester, miért nem hiszel?
Szerencséd Frankföld behozza,
bár egy kissé várni kell.
̶  Vilmos, Isten néked adja,
amit nékem látsz közel.

̶  Mester, gyermek s állhatatlan
férfi az, ki így beszél.
̶   Vilmos, ha jó indokod van:
hiszem, s szájam mást se kér.
̶   Mester, csődör, telivér
uraknak, nemes családban
türelmet olykor megér.
̶  Vilmos, ………………
…………………………….

̶  Mester, lomb fölébe nyúlni
lám új szárat sás ereszt.
̶  Vilmos, annak ára semmi,
hogy váramban itt lehess.
̶   Mester, Pünkösd napja lesz,
új grófunk fog ide jönni,
s téged bőven megfizet.
̶  Vilmos, szólhatsz, balga sínyli.
Más zsebére jól fizetsz.

&

A lágy szellő süvítve jár,
s az ág veszíti lombjait,
más hangon szól a kismadár.
Sóhajtozom s dalolom itt,
mi láncon tart, szerelmemet,
melyen sohasem voltam úr.

Jaj, Ámortól rám, más se vár,
minthogy gyötör meg háborít,
s így messzebb tőlem más sem áll,
mint ami égő vágyba visz:
irigység jóra nem vezet,
lehetetlent kér konokul.

Édes öröm szívembe száll,
hisz senkit sem szerettem így.
Ha itt van ám, szavam eláll,
nem mondja ki, hogy vágy feszít,
s ha otthagyom, továbbmegyek,
agyam s érzésem elborul.

Világszépe volna akár,
mellette mind halványodik.
S ha rám telepszik bús homály,
hol ő van, onnét fény vakít.
Lássam őt, Isten adja meg,
majd akkor is, ha ágyra hull.

Szerelme zaklat és kuszál,
megbolydít naptól éjjelig,
s félek, hogy sérti őt a száj,
ha kér, s inkább tartózkodik.
Szolgálok néhány éveket,
s az igazság bebizonyul.

Nem élet ez, se nem halál,
s nagy baj van, mégse nehezít.
Nem láthatom, mit szíve zár,
s mikor lesz tán, hogy újra nyit.
Ő tartogat minden kegyet,
s vagy lelkesít, vagy összedúl.

Még az se bánt, ha ráncigál,
mint félnótás tutyimutyit,
s belőlem bolondot csinál
hát mögött vagy nyíltan is,
hisz dacra könnyen jön a kegy,
ha kedve épp úgy alakul.

Szolgálva haltam volna bár
az elején, ha most taszít!
Megölt, jaj, s szép volt e halál,
hisz színlelte érzéseit,
s olyan tévútra vezetett,
más hölgy szememben elcsuful.

Gondommal jókedv cimborál,
félek tőle s szolgálom is,
hűség, hamisság rám talál,
hol csalnám, hol meg él a hit,
s történhet bármi, egyre megy:
rajta múlik, ejthet rabul.

Cercamon szól:
Szerelmében ki csüggeteg,
udvarban az nem boldogul!

 

&

 

A zimankót se bánom én,
jobb mint a forró nyári nap:
szerelem éppúgy elragad
a télben  ̶  s ez nagy szerencse  ̶ ,
nemcsak ha zöldül a sövény,
s ilyenkor várok élvezetre,
s hogy szóljak, ő is arra vár.
Más kedvezése úgyse kell,
hisz szívem csak tőle boldog.

Vajon jókedv szökik belém
a friss lomb és virág miatt,
s ez majd fázós széltől apad?
Dehogy is! Az aljanépe
szeret csak május idején
nagy hűhóval reggel, este,
s ha hull a lomb, felejti már.
A jó s nemes nem tesped el,
s ő jelent igaz barátot.

Fogyatkozik a bölcs erény.
Korunk is lám csak így halad,
(bár bírálatlan nem marad),
s él tisztességet felejtve,
alázva mást. Hát nincs eszén,
és a józansága veszve!
Más szemben feltűnik a szál,
s magánál gerendát se lel:
az őrület fölébe hágott.
E szédület ám nem enyém.

Szerelmem becsnél többet ad,
ha mástól rejtem titkomat.
Hölgyről csak bolond fecsegne,
csámcsogva édes örömén:
mit sem adva becsületre,
bután szól a pökhendi száj
̶  magasztal vagy rosszhírbe ver  ̶
nagyhangú, hivalkodó szót.

Igaz öröm, szép, drága kény,
nem lelsz ilyen hatalmasat:
hölgyek közül legfinomabb
szerelmem, s bármit tehetne
̶  szeret vagy elküld  ̶ , érteném.
Szól ez érzés életemre!
Akarom  ̶  ő nem kéri bár:
a kulcs nálam van rejtve el.
Más előnnyel úgyse bírok.

Örömágacska édesén
újul lelkem, erőre kap,
s a könny, a bánat elmarad,
ilyképpen vonzva s vezetve.
Más nem igéz, nem lesz enyém,
nem gyújthat más szerelemre,
s ha bárkinek a szája jár,
honnét tudná hová terel
vándorutam, s merre járok.

Szép hölgy, ne bántson semmi rém,
szerelmesed ha távolabb:
szívem itt van, s nem ingatag,
sosem tesz majd ellenedre,
élhetek bárki kenyerén.
Bemocskolna más szerelme,
tiéd leszek, mint most akár:
téged látni, hallni se kell,
szívem emlékezni rád fog.

 

 

Rajnavölgyi Géza fordításai

 

A versek a Látó folyóirat 2017. decemberi számában jelentek meg

Üreg

Ma a csöndek űrjéről írok. Ahogy kitépted belőlem. Ahogy nemhagyod nekem.
Nekem születési előjogom,
hogy nem kell beszélnem.

Én nem tudom, ki csinált engem ilyenre.
De folyton halott macskákat emeltem fel a járdaszélről,
hogy megöleljem őket.
Ezt nem kérheted tőlem,
hogy elbeszéljem.

Én nem tudom, engem mi rág. A tied nagyjából tiszta.
Könnyebb lenne úgy szenvedni, hogy valaki tényleg bántott.
Így csak fehér vagyok, lány és fiatal.
Néha rettegek, hogy megerőszakolnak, félek, hogy elhízok, fáj a létezés. Más nők bántanak.
Mindennapi kínok, semmi elfelejthetetlen.

Néha eltörölnék mindent, aztán annyira imádom. Annyira szép, hogy sírok.
Néha furán néznek rám a buszon.
Semmi elfelejthetetlen.
Néha annyira fáj, hogy lebénulok.
Tehetetlen és erőtlen vagyok. És irigy.

Add nekem, ami neked van.
Az úgy lenne fair, ha olyan lennék, mint te.
Akkor próbáljon ki a világ, amikor már minden vagyok.
Ilyen csöndekről nem lehet beszélni.
Tartalmatlanok.

(Illusztráció: Xuan Loc Xuan: Dark Night)

Kifürkészhetetlen utakon

A kamaszfiú a játékgépet nyomkodta, a férfi pedig újságot olvasott, amikor az asszony az asztalra tette a gőzölgő vacsorát. A nő kézfejével letörölte a homlokára kiült izzadtságcseppeket, visszament a konyhába, levette kötényét, hajába túrva igazított frizuráján, és az ebédlőben csatlakozott szeretteihez. A férfi közben összehajtotta az újságot és a mellette lévő székre helyezte, a fiú azonban továbbra is a gépet nyüstölte, egészen beleélte magát a játékba, az apró monitoron történő eseményekhez igazodva dőlt jobbra-balra, rugdalózva közben az asztal alatt.
– Jakab, hagyd abba, vacsorázunk! – szólt rá a nő, és mindannyiójuknak szedett az ételből.
A gyerek elengedte a füle mellett a felszólítást, mire az asszony kikapta kezéből a játékszert és a komódra tette.
– Majd, ha ettél, visszakapod!
A fiú dühösen az asztalra csapott.
– Mi ez?
– Rakottas.
– Nem szeretem!
– Nem érdekel, addig innen nem kelsz fel, míg meg nem etted a vacsorádat.
– Jó étvágyat! – mondta a férfi.
– Jó étvágyat! – csatlakozott hozzá a nő, és helyet foglalt.
A fiú kelletlenül belekóstolt az ételbe, de már az első falat után fintorogva a tányérba ejtette a villát.
– Ez forró!
– Várj egy kicsit, hogy kihűljön, vagy fújjad, mint mi.
– Meg sótlan is!
– Akkor sózd meg!
A fiú összekulcsolta a kezét, és dühösen nézett maga elé.
– Jártam ma az iskolában, és beszéltem az osztályfőnököddel. Sok rád a panasz. Hozzád beszélek, hallasz?
A fiú szeme sarkából az asszonyra pillantva megrázta a fejét.
– Több tanár is panaszkodik rád, hogy nem figyelsz oda órán, sőt zavarod a tanítást, állandóan hadonászol, izegsz-mozogsz, néha még fel is kelsz a helyedről és járkálsz a tanteremben óra közben. Igaz ez?
– Megkaphatom a Tetrist, amíg várom, hogy kihűl az étel?
– Kérdeztem valamit.
– Én is.
– Megkaphatod, de az ételt meg kell enned.
A fiú felpattant, a komódról elvette a játékgépet, és még mielőtt visszaült volna a helyére, máris nyomkodni kezdte.
– Most te jössz!
A fiú megvetőn a férfira pillantott, és folytatta a játékot.
– Igen, te nem válaszoltál.
– Mire?
– Arra, hogy igaz-e, hogy rendbontóan viselkedsz az iskolában, mindenedet széthagysz, belepofázol órán a tanár előadásába.
A fiú unottan megvonta a vállát.
– Csak amikor hülyeséget beszélnek.
– És gondolod, hogy te majd kijavítod őket?!
A fiú nem válaszolt.
– Nem tudom, miért csinálod ezt. Kora reggel óta talpon vagyok, dolgozok, loholok, s nem elég minden egyéb teendő, veled is folyton csak a gond van. Nem vagy buta gyerek, egyszerűen nem értem ezt a viselkedést. Na egyél, eléggé kihűlt már!
A fiú belekóstolt az ételbe, de már az első falat után összerándult az arca, és arrébb lökte a tányért.
Az asszony szótlanul befejezte vacsoráját, és a konyhába ment. Háttal a konyhaszekrényhez dőlt, és a halántékánál mindkét oldalt fejmasszázsba fogott. Kisvártatva bejött a férfi a használt edényekkel, és a mosogatóba helyezte őket. Az asszonyhoz lépett, és megsimogatta az arcát.
– Menj zuhanyozni, majd én elmosogatok.

*

A nő az éjjeli szekrényre helyezte a színes magazint, elkapcsolta a lámpát és a párnába fúrta az arcát. Nyakáig magára húzta paplanját, éppen csak a vörösre festett hajának loknijai látszottak belőle, ahogyan szétterültek a rózsamintás takarón. A férfi még néhány percig olvasott, majd egy pillantást vetve a neki háttal fekvő asszonyra, becsukta a könyvet, levette szemüvegét, és mindkettőt az éjjeliszekrényre tette. Elkapcsolta a lámpát, s hirtelen sötét lett a szobában. Néhány másodpercre volt szüksége, hogy szeme megszokja a feketeséget, és a szemközti ablakon keresztül bevilágító hold fényében felderengjenek előtte a szobában lévő tárgyak körvonalai. Az oldalára fordult, és milliméterről milliméterre tett apró mozdulatokkal a takaró alatt a nő mögé furakodott. Megnyálazva kitikkadt ajkait, lágy csókot nyomott az asszony karjára, kezét pedig a nő lábára helyezte, és gyengéden cirógatni kezdte combja belső részét, ujjaival egyre beljebb merészkedve a hálóing alatt. Mielőtt azonban az alsónemű alá csúsztatta volna a kezét, a nő megszorította csuklóját, és finoman eltolta magától. Megigazítva magán hálóingjét, néhány centit az ágy széle felé kúszott, és folytatta az alvást. A férfi a franciaágy saját felére gördült, hasra feküdt, párnája alá túrta a karját, s egyre egyenletesebben lélegezve pillanatok alatt álomba szenderült.

*

Arra ébredt, hogy valaki rázza a vállát.
– Kopogtatnak!
Hirtelen azt sem tudta, hol van, néhány másodpercre volt szüksége, hogy a sötétségben kivegye a fölé hajoló asszony vonásait.
– Hol? – kérdezte a szemét dörzsölve.
– A bejárati ajtón.
– Mindjárt megnézem.
– Légy óvatos!
A férfi nehézkesen felült, tarkóját masszírozva belebújt szobapapucsába, és a bejárathoz csoszogott. Elfordította a kémlelőnyílás fedelét és kinézett. Egy korabeli, negyvenes, enyhén őszülő, borostás férfit pillantott meg. Kopottas bársonynadrág és kockás ing volt rajta, felette farmerdzsekit viselt. Egyik válláról hátizsák lógott.
– Kit keres?
– Marit.
– Mit akar tőle?
– Ő a feleségem.
– Várjon!
A férfi hátralépett, és az időközben az előszobába somfordált nőre pillantott. Az asszony riadtan nézett rá vissza.
– Valami baj van? Ki az?
– Azt mondja, a felesége vagy.
– Isti?! De az nem lehet!
– Nézd meg.
Az asszony félénken a kémlelőnyíláshoz lépett, és kinézett. Szája elé kapva kezét, háttal az ajtónak dőlt, és végig csúszva a felületén, guggoló pózba ereszkedett. Szeme megtelt könnyekkel.
– Ő az?
Az asszony válasz gyanánt bólintott.
– Mi legyen?
– Engedd be.
– Szerinted jó ötlet?
A férfi megvonta a vállát. A nő megtörölte szemét, felállt, megigazította haját, majd óvatosan elfordította a kulcsot a zárban, és kitárta az ajtót.
– Szia!
– Szia.
– Elnézést, hogy ilyen későn…
– Gyere be!
A férfi belépett a lakásba, megvárta, hogy a nő bezárja mögöttük az ajtót, és jobb kezében a hátizsákot tartva, bal karjával kissé ügyetlenül magához szorította a nőt. Az asszony szintén átölelte őt, de csakhamar kibontakozott a karjából, és a nappaliba invitálta, ahol a másik férfi várta őket, aki időközben felöltötte pizsamájára házi köntösét.
– Ő a férjem… vagyis a volt férjem – mutatott az asszony a jövevényre –, ő pedig a jelenlegi férjem – mutatott a pizsamás alak felé.
A két férfi lekezelt, és bemutatkozott egymásnak.
– Főzök teát. Kértek?
A nő és a farmerdzsekis alak is igennel válaszolt, mire a másik férfi kiment a konyhába.
– Foglalj helyet!
Az illető leült az ebédlőasztal körül elhelyezett székek egyikére, és körülnézett a szobában.
– Furcsa, másképpen emlékeztem rá.
– Másképpen is nézett ki. Mindent átalakítottam.
A férfi tekintete megakadt a szekrényen elhelyezett, bekeretezett fényképen, amelyen a kiskamasz fiú volt látható. Percekig szótlanul nézte, akárcsak őt a vele szemben lévő székre telepedett asszony. Néma társalgásukat a pizsamás férfi szakította meg, amikor egy tálcán behozta, és az asztalra helyezte a gőzölgő teát és a cukroscsuprot.
– Magatokra hagylak benneteket, biztos van miről beszélnetek. A hálóban leszek.
Szájon csókolta az asszonyt, fogta teásbögréjét, és kiment.

*

Amint az ajtó becsukódott, a férfi levetette magáról a dzsekijét, és a mellette lévő székre helyezte.
– Örülök annak, hogy jól vagytok – mondta, miközben egy kanál cukrot kevert a teájába.
A nő elengedte füle mellett a kijelentést, s a teásbögrét forgatva mesélni kezdett.
– Vártalak. Éveken át. Sokan mondták, vagy inkább utaltak rá, hogy új életet kellene kezdenem, de valahogy képtelen voltam rászánni magam. Az összes racionális érv ellenére, amely szerint odavesztél a háborúban, valami azt súgta, hogy életben vagy. Aztán mégis megtettem. Pedig akkor is éreztem a jelenléted a Földön, ha szabad így fogalmaznom. Akkor miért? Mert rájöttem, hogy elmúlik az élet, ami nem egy nagy szám, csak éppen az egyetlen, ami megadatott nekem. És mivel töltöm? Az eltűntek hozzátartozóit tömörítő egyesületekbe szaladgálok, udvariatlan tisztviselőkkel pörölök, humanitárius szervezetek konferenciáit látogatom, ahelyett hogy a gyerekemmel elmennék kirándulásra vagy valakivel leülnék egy jót beszélgetni az élet fontos és kevésbé fontos kérdéseiről.
Rövid hatásszünetet tartott.
– Igen, egy idő után feladtam. Arra döbbentem rá, hogy az egykor annyira megvetett dolgokra vágyom: szépen felöltözve sétálni valakivel a korzón, nyaralni menni, és finom bort kortyolgatva bámulni a naplementét a tengerparton. Ilyen giccses vágyak kezdtek foglalkoztatni! A negyven küszöbén az ember már nem annyira biztos az elveiben, mint huszonévesen! Közben belefárad! A munkába, a gyereknevelésbe, a szüntelen aggódásba. Esetemben: a folyamatos magányba! A hiányérzet a testem összes pórusát áthatotta.
Megtörölte a szemét.
– Kezdetben mérhetetlenül szomorú voltam, aztán lelkes, mindenki téged keres, lehetetlen, hogy ne találjunk meg, gondoltam, az idő azonban megtette hatását, lelombozódtam, és csak a kiábrándultság, a közöny maradt, a semminek semmi értelme érzés. Újabb idő elteltével azonban a közönyt felváltotta a düh. A tehetetlenségből fakadó düh, mert semmit sem tehetek, hogy változtassak a helyzeten. És tudod, leginkább rád voltam dühös, rád, azért, mert mindezt elkövetted ellenem, elhitetted velem, hogy minden szép lesz, aztán pedig faképnél hagytál, a düh szempontjából teljesen mindegy volt, hogy így vagy úgy tetted ezt. Az irántad érzett harag hajszolt Józsihoz. Bosszút akartam állni rajtad! Mert ha meghaltál, akkor légy halott, ha meg nem, csak nem akarsz, illetve képtelen vagy hazajönni, akkor úgyszintén megérdemled a sorsod. Ezt gondoltam, és hittem is őszintén, amikor a bíróságon benyújtottam a holttá nyilvánításodra vonatkozó kérelmet.

*

A nő belekortyolt a teába, és a csészét az asztalra téve, félresöpörte az arcába lógó hajtincset. Kissé előre hajolva az asztalra könyökölt, és mélyen a férfi szemébe nézett.
– Elárulod, hol voltál hét éven keresztül?
A férfi, borostás állát vakargatva, néhány másodpercre maga elé révedt, mintha keresné a megfelelő szavakat.
– Nem tudom, meséltem-e már neked Egyedről.
Az asszony bizonytalanul megrázta a fejét.
– Egyed volt a legjobb barátom. Nagyon sokat jelentett nekem, kisgyerekekként mindig mindent közösen csináltunk. Sajnos nagyon korán elveszítettem őt. Kezdetben rettentően megviselt a hiánya, állítólag napokig lázban égtem, félrebeszéltem és látomásaim voltak. Idővel aztán beletörődtem hiányába, de sohasem tudtam azt megszokni teljesen. Az elkövetkező évtizedek során többször megfordult a fejemben, hogy felkutatom, de a hétköznapi teendők szorításában erre sohasem nyílt alkalom. Ezt a vágyat erősítette az is, hogy sokszor úgy éreztem, összefutottam vele. Megtörtént, hogy ezt már a találkozás pillanatában éreztem, de sokkal gyakrabban csak később derengett fel, hogy az a bizonyos valaki ő lehetett.
Hüvelyk- és mutatóujjával megtornáztatva szemhéját néhány másodpercnyi szünetet tartott.
– Biztosan emlékszel a csavart jégkrémet árusító cukrászra a strandról utolsó nyaralásunk alkalmával, amikor teherbe estél. Például ő. A pálmafák hűvösében elnyaltuk a selymes fagyit, s azonmód a vízbe csobbantunk. Úszás közben hasított belém a felismerés, de mire kimentem a vízből, már hűlt helye volt. Utána még napokig jártunk arra a strandra, és egyetlenegyszer sem jött újra. Vagy a szívorvos, aki elvégezte rajtam a terheléses EKG vizsgálatot. Itthon ugrott be, hogy bizonyos mozdulatai, hanglejtése teljesen megegyeznek az övével. Izgatottan mentem az ellenőrzésre, ahol a nővér tudatta velem, hogy új kardiológus fog megvizsgálni, mivel a régi külföldre költözött. Olyan is megtörtént, hogy az illető megpillantásakor azonnal bevillant a hasonlóság, csak nem volt alkalmam kapcsolatba lépni vele. Egy városközponti kirándulásunk során Jakabkával betértünk a játszótérre. Ott tűnt fel ismét. Ő is kisgyermekével volt ott. Azonnal kiszúrtam, de nem tudtam hozzá férkőzni, mert ügyelnem kellett a csúszdán mászkáló picire. Mire oda tudtam volna menni hozzá, már sehol sem volt. Később még jónéhányszor felkerestük azt a játszóteret, de egyszer sem találkoztunk velük újra.
Óvatosan beleszürcsölt a teába, majd az asszonyra pillantott, aki egyik lábát a székre emelve, szenvtelenül figyelte őt.
– A harctéren futottam vele össze legutóbb. Farkasszemet néztünk a puskairányzékon keresztül. A páncélsisak alatt alig láttam belőle valamit, mégis biztos voltam benne, hogy ő az. Tudtam, hogy az életem múlhat rajta, de képtelen voltam meghúzni a ravaszt, egyszerűen lebénult az ujjam. Nem emlékszem, mi történt utána. Napokkal később tértem magamhoz a kórházban. Még hetekig ott tartottak, legalábbis nekem úgy tűnt, hogy hetek, vagy talán hónapok teltek el, de lehet, hogy csak napok, ki tudja, lényeg a lényeg, hogy közben szilárdan eltökéltem, hogy felkutatom őt. Ennek érdekében az első adandó alkalommal elszöktem a kórházból…
– És közben elfelejtetted, hogy van fiad és feleséged?!

*

A férfi nem válaszolt a feltett kérdésre. Nadrágzsebéből zsebkendőt húzott elő, és megtörölte az orrát. Az asszony közelebb hajolt hozzá.
– Tudod, hogy ezt mindig utáltam benned?! Azt, hogy sohasem beszélsz egyenesen, hanem folyton csak sumákolsz. Nem érdekel a gyerekkori képzelt társad, és az se, hogy képtelen vagy feldolgozni a hiányát, arra vagyok kíváncsi, hol voltál kibaszott hét éven keresztül, és miért nem tudtál egyetlenegyszer sem jelentkezni a családodnak?! A feleségednek, aki minden reggel abban reménykedett, hátha ma érkezik rólad valami hír, és minden este zokogva bújt az üres ágyba, és a gyermekednek, aki apátlanul cseperedett fel. Áruld el, másik nő volt, vagy van a dologban? Azt még elfogadnám! A háború szülte borzalmak közepette lelki-testi támaszra volt szükséged, és összejöttél valakivel. Netán gyereked is van tőle. Összetörne, de megérteném. De még ez sem ok arra, hogy ne jelentkezzél! Vagy eltévedtél az erdőben? Éveken át erdei szellemként éltél fák, cserjék és vadállatok társaságában? Nem találtad a civilizációhoz vezető utat, vagy tán nem is kerested? Rábukkantál az áhított takaros faházra a hegytetőn?!
Pillanatnyi szünet után ironikus hangnemben folytatta.
– Egyetlen helyiségében ágy és tűzhely, asztal és szék, fali polc és egy régi almárium van. A polcon kacatok sorakoznak, az almáriumon lámpa található. A ház előtt tisztás terül el, közepén egy óriási farönk, azon szoktad vágni a fát. A közelben patak csordogál. Zubogása odahallik hozzád. A bejárat előtti verandán pad áll. Onnan gyönyörködsz a szemközti fenyőerdőben, esténként innen nézed a csillagokkal teleszórt eget…
– Nyáridőben szívesen kertészkedem. Amíg megmetszem a rózsákat, a göcsörtös fa körüli fűszálakat kigyomlálom a puha földből, és sáros kezemmel megérintem a növény kérgét, felsejlik bennem az összes tudnivaló önmagamról és a világról. Mire lejegyezném őket, a fenséges gondolatok elillannak elmémből.
– Erre tehát emlékszel.
– Télidőben elcsendesedem. Hosszú sétákat teszek a térdig érő hóban, és megigézve szemlélem a fehér végtelent. Eszembe jut, hogy gyerekkoromban sokszor az ablaknál ülve figyeltem a hóhullást. Amikor havazik, most is sokszor az ablak elé ülök, nézek kifelé, és lelki szemeim előtt látom a gyereket, aki egykoron voltam.
Elhallgatott. A teát kortyolgatva némán figyelte a nőt. Az összekócolódott hajtincsek alól kikandikáló apró fülcimpát, a szabályosan ívelő, szinte pisze orrot, a kicserepesedett vékony ajkakat, az idő vájta apró ráncokat a homlokon. A könnyektől átnedvesedett, a kialvatlanságtól pedig kissé beesett szemekre összpontosítva, megkérdezte:
– Hogy van Jakab?
– Köszönjük kérdésed, jól. Alszik.
– Hát persze.
Felhörpintette a megmaradt teát, és a bögrét az asztalra tette.
– Megnézhetem?
A nő mély levegőt vett, mielőtt még válaszolt volna.
– Igen. Csak ne ébreszd fel.
– Nem fogom, és… köszönöm!
Felállt és biztos léptekkel a gyerekszoba felé indult. Az asszony szikrázó tekintettel végigmérte, majd utána ment.
A férfi óvatosan lenyomta a kilincset, és ügyelve arra, hogy egyetlen neszt sem okozzon, az alvó gyerekhez lépett. Percekig lélegzetvisszafojtva gyönyörködött benne, mire megsimogatta a holdfényben felragyogó homlokát.
A gyerek halkan felsóhajtott álmában, és átfordult a másik oldalára. A nő meghúzta a férfi ingujját, és intett neki, hogy menjenek ki.

*

Visszatérve a nappaliba, a férfi mosolyogva járkált az asztal körül. Az asszony a szék támlájára támaszkodva nézte.
– Nagyon szép fiú! Biztosan helyes és okos is!
– Igen, az.
– Nyilván sok lemondást követelő, kemény munkát végeztél, és végzel ma is, én csak gratulálni tudok hozzá, és szeretném, hogy tudd, nagyon hálás vagyok érte.
– Isti! Fogalmam sincs, milyen céllal jöttél haza, s tudom, hiába is kérdeznélek, nem válaszolnál a kérdésemre, de remélem, tisztában vagy azzal, hogy mindazt, ami történt, már nem lehet visszacsinálni, nem szabad visszacsinálni! A világ nem úgy működik, hogy évekig nem vagy, s akkor egyszer csak betoppansz, azt mondod, bocs, feltámadtam, és az élet ott folytatódik, ahol hét évvel ezelőtt abbamaradt. Nem. Az életben nincsenek üresjáratok. Az élet van vagy nincs. Rettentően szenvedtem, de annak már vége. S tudod, mikor könnyebbültem meg? Amikor eltemettelek! Hivatalosan és magamban is! Óriási megkönnyebbülést éreztem. Felszabadultam. És ezt már nem veheted el tőlem: halottnak kell maradnod! A gyerek is megszokta már, hogy nincs apja, vagyis hogy egy másik férfi az apja, az igazi apja pedig egy hős, akit időről időre megünnepelnek. Egy világ omlana benne össze, ha megtudná az igazságot: azt, hogy apja él, nem is hős, és tulajdonképpen elhagyta őt. Hidd el, mindenkinek jobb lesz, ha nem létezel! Mindent összevetve, a legjobb dolog, ami történhetett velünk, a halálod!
A férfi abbahagyta a járkálást, a nő felé fordult, és dzsekije után nyúlva alig hallhatóan csak annyit mondott:
– Mindent értek, s ha számít valamit: nem haragszom. Remélem, te sem.
A nő a székbe huppant, és felzokogott. A sírás hallatára a hálószobából átjött a férje.
– Sajnálom, hogyha bármiféle kellemetlenséget okoztam – mondta Isti a farmerdzsekijét igazgatva. – Többé nem fordul elő.
– Kikísérem – mondta a pizsamás férfi.
A jövevény vállára vette hátizsákját, a nőhöz lépett, s megérintve meztelen vállát, megcsókolta a fejét.
– Áldott légy! – mondta búcsúzóul.
A két férfi a bejárati ajtó felé indult, a nőt pedig újabb zokogógörcs kerítette hatalmába. Egész testében rázta a sírás. Kilincscsikorgás, ajtócsapódás, zárkattanás, majd csend. Ennyit hallott. A következő momentumban a férje állt előtte, és a haját simogatta.
– Elment. Most már minden rendben, gyere, feküdjünk vissza!
A nő izzadt tenyerével a férfibe kapaszkodott, és a székre lépve felült az asztalra. Felhajtotta hálóingjét, a lába szárán lecsúsztatta bugyiját, széttárt lábaival magához szorította a férfit, s a fülébe lihegte:
– Dugj meg!
A férfi kibontakozva a nő öleléséből, egy lépést hátrált, és hidegen végignézett feltárulkozó feleségén.
– Nekem így nem megy.
Megfordult, és a hálószobába ment, a nő pedig újra felzokogott.

*

– Anya, mi történt?
A nő, mintha áramütés érte volna, megremegett, és kézfejével megtörölte kisírt szemét. Gyorsan megigazította magán hálóingjét, leugrott az asztalról, felkapta a szőnyegről fehérneműjét, és magához ölelte az ajtóban ácsorgó gyermekét.
– Semmi sem történt, kisfiam.
– Akkor miért sírsz?
– Csak rosszat álmodtam.
– Járt itt valaki?
– Nem! Honnan veszed ezt?
– Úgy tűnt, mintha hangokat hallottam volna, meg olyan érzésem van, mintha lett volna itt valaki.
– Képzelődsz, biztos csak álmodtad. Ma éjjel mindannyiunknak nyomasztó álmunk volt.
– Lehet, bár nagyon valószerűnek tűnt.
– Próbálj meg visszaaludni, még nagyon korán van. Gyere, elkísérlek!
Betakarta gyermekét, majd a hálóingje alatt felhúzta mindvégig kezében tartogatott bugyiját, és az ablakhoz lépett. A hetedik emeletről remek kilátás nyílt a kivilágított városra. Fürkészve nézelődött, de egyetlen lelket sem látott az utcán, egy pillanatra úgy tűnt neki, mintha a park irányában egy árnyék suhant volna el előtte, de elhessegette a gondolatot, csak a képzeletem játszik velem, motyogta.
– Anya!
– Tessék, kisfiam.
– Mellém fekszel?
– Hát persze.
Magzatpózba helyezkedett, a gyerek pedig melléje kuporodott.
– Eszembe jutott.
– Micsoda?
– Az álmom.
– Tényleg?
– Azt álmodtam, hogy apa nem halt meg, hanem hazajött hozzánk.
Nem válaszolt a fiának, helyette átölelte és hozzá bújt. Vörös hajtincsei szétterültek a mátrixos párnahuzaton.

Illusztráció: Paul Klee

 

Szotyi

 

Paszternák Ferenc sosem volt békétlen ember, de amit immár negyvenhárom perce látott a pályán, az mértéktelenül dühítette.

Azon morfondírozott a meccs előtt, hogy voltaképpen miért csinálja ezt már harminckilenc éve, minden héten ugyanaz a hülyeség, meg persze a kedd-szerdai kupameccsek – abból legalább sose volt sok egy adott szezonon belül, a csapat még egyszer se jutott túl a harmadik körön, ahogy az legalábbis elvárható egy harmadik-negyedik osztály között liftező külvárosi egyesület részéről. A Fradi elleni az mekkora volt, emlegetik ma is a hozzá hasonló, a korhadt kispadoknál is sokkal öregebb szurkolók.

De Paszternák mégsem tudott szabadulni attól, hogy szombaton vagy vasárnap két és fél órát tömegközlekedjen a város túlsó végébe. A Reykjavík-Athén távolság nem volt ekkora arányaiban, elindult a Fóti úti réteken túlról, és majdnem nekiszaladt az áthúzott Budapest táblának, de azt már a város legdélebbi részén. Nem egyszer késte le a kezdést a harminckilenc év alatt, ha egy híd és egy fél rakpart le volt zárva, jó ha odaért a harmincadik percre. Mindig akkor alakult így, ha a csapatnak éppen ment a játék, vagy legalább egy akkora gól született aznap, amit sok évig emlegettek még utána. Paszternák összesen két ilyet látott a harminckilenc év alatt.

Paszternák sosem veszekedett buszsofőrrel, villamosvezetővel a késés miatt, mint annyi minden sorsfordulást az életében, ezt is vita nélkül elfogadta. Egyetlen fajta emberrel veszekedett életében: a meccseken sípoló játékvezetőkkel, velük viszont ordenáré módon és tényleg teljesen felesleges hangerővel. Nem is húzódott oda hozzá soha, senki a szurkolók közül a dél-budai pályán: elkönyvelték, hogy egy ideges hülye, és ezzel elég is volt. A közönség jó része persze háromszor cserélődött a harminckilenc év alatt, Paszternákról legendák születtek a szurkolók nemzedékei között: hogy hivatalnok volt, színésznőket és a környék elvált asszonyait is szédítette valaha. Valaki tudni vélte, hogy zsidó, de ezt senki nem tudta biztosan: aztán a téma ennyiben is maradt, nem firtatta senki. Beszélgetni Paszternákkal nem jött meg a kedvük.

Paszternák ezeket nem hallotta vissza, hiszen ő sem beszélgetett senkivel: ahogy minden vasárnap (vagy szombaton, ha oda esett éppen a bajnoki), most is elővette a boltban megvásárolt szotyit, teátrális mozdulatokkal kibontotta, hogy aztán az egész mérkőzés alatt talán három szemet, ha elropogtasson belőle. Ez le is foglalta két kezét, egyikkel tartotta a kis sárga zacskót, a másik benne volt a kilencven percből legalább hetvenet. Ugyanaz volt mindig a zacskó sorsa a meccsek végén is: Paszternák egy finom, mégis erőteljes mozdulattal összegyűrte az immár csak 297 grammot nyomó zacskót, és a közönséghez közelebb álló partjelzőhöz vágta.

Paszternák ezen a szombat délelőttön időben odaért a kezdésre, ami legalábbis a nagy gólok tekintetében rossz előjel volt: egy szurkoló jól hallhatóan mondta is az őt körülvevőknek, hogy ma nem kell kamerákkal szórakozni, nagy gól nem lesz, ideért mindannyiunk kedvence időben. Néhányan udvariasan nevettek.

Paszternák ekkor még nem üvöltött, azt csak a tizenharmadik percben kezdte egy rosszul megítélt kirúgásnál: szokása szerint a szögletzászlóval egy vonalban állt a lelátó felső lépcsőjén, tisztán látta, hogy a védő lábáról ment ki a labda. Paszternák vörös fejjel ordított tehát, de mint a történelemben soha, nézői bekiabálás most sem lágyította meg a játékvezető szívét: a bíró kifelé intett, a vendégek kapusa pedig előrebikázta a labdát, a játék folytatódhatott. Paszternák hangjára azonban felfigyelt  a nézőkhöz közelebb álló fiatal partjelző, kissé hátra is fordította a fejét, hogy biztosan jól hallotta-e, kihez tartozik a hang. Nem csalódott: az ócska kabátban, összeszáradt munkásbakancsban pontosan felismerte a felesége első férjét, azt a szerencsétlent, akit ott hagyott őérte, és ennek már tizenöt éve. A partjelző pontosan tudta, kit hagy el a nő azért, hogy vele legyen: egy életét a futballra tevő, külvárosi senki, elfogadhatatlan fizetéssel. Vagy legalábbis jobbhoz szokott nőnek elfogadhatatlan.

Paszternák már tizenöt éve nem tudta, kiért hagyta el a nő, szokása szerint ez sem érdekelte, mert az ügynek nem volt köze a futballhoz. Mikor a felesége közölte vele a tényeket, Paszternák egy szót sem szólt, megvonta a vállát, majd mint huszonnégy éve minden szombaton, most is elindult a meccsre;  a partjelző most visszafordult a pálya felé, majd az emlékek hatására, s mint hogy felismerte az általa is felszarvazott szurkolót, röviden elvigyorodott.

A mérkőzés túl járt a hatvanadik percén: Paszternák már egy ideje nem ordított, a szünet óta elégedett volt a csapat játékával, ilyen ellenféllel szemben a döntetlen állással bőven megelégedett, legalább most nem esünk ki, gondolta, milyen közel voltunk hozzá most is. Már több éve nem jártak a negyedik vonalban, a harmadik ligában stabil közepesnek számított a gárda, ez csak idén rendült meg kissé, de a mai eredménnyel biztosítottak még legalább egy év harmadosztályt. Paszternák olyasmit csinált, amit évek óta nem: több szem szotyit evett meg háromnál, az őt ismerő szurkolók csodálkozva figyelték, persze ők is örültek neki, hogy most nem a pályát kell nézni feszülten.

Látszott a játékosokon is, hogy megelégedtek az eredménnyel: lassan passzolgattak a pálya közepén, mint akiknek már kedvük sincs játszani. Hajtaniuk nem volt miért, a klub már évek óta nem fizetett győzelmi prémiumot. Az ellenfél elkeseredetten próbált rohamozni, nekik sürgős volt: a kis falu, ahonnan érkeztek, történelmi tettet produkált volna a másodosztályba jutással, és amióta a milliárdos polgármesterük vette át az elnökséget, minden neki nem tetsző meccs után szigorúan büntetett.

A mérkőzés legvégén járt a két csapat, Paszternák már összeszedte holmiját: úgy gondolta, akár a lefújás pillanatában is elindulhat, akkor éppen kiérne a buszmegállóhoz, és nem kell majd várakoznia. Ekkor azonban kiabálni kezdett a maroknyi szurkoló: az ellenfél labdát szerzett a félpályánál, még a középső védőjük is elindult felfelé egy utolsó rohamra. A labda a fedezethez került, felnézett, kinek adhatná: választása a középcsatárra esett, aki azonban bőven a leshatáron belül álldogállt, érthetetlen, hogy nem fogta senki. A hazaiak döbbenetére azonban a center megkapta a labdát, és a kirohanó kapust egy leheletfinom bokamozdulattal átemelte. Minden szurkoló döbbenten bámult a közelebb álló partjelzőre, de az nem emelte zászlaját, sőt meg sem mozdult: a labda hálóba gurult, a játékvezető pedig bízva asszisztense ítéletében a kezdőkör felé mutatott: a vendégek ezzel biztosan győztek.

A hazai szurkolók néma csendben álltak a betonlelátón, évek óta nem fordult elő, hogy ilyen égbekiáltó csalást kövessenek el az ő pályájukon. Egyetlen ember volt csak, aki most sem maradt csendben; Paszternák magából kikelve, vöröslő fejjel ordított a partjelzővel, hiába figyelmeztette a rendező  és jóindulatúan az egyik rendőr is.

Paszternák fékeveszett dühében maga sem tudta, hogy mit csinál, aztán ahogy mindig, most is eszébe jutott a kínálkozó megoldás: összegyűrte a kezében tartott zacskót, és teljes erejéből a partjelzőhöz vágta. Az megzavarodva és dühösen megfordult, így a szemébe nézett egykori ellenfelének. Intett a játékvezetőnek, aki kiszaladt hozzá: a partjelző a fülébe súgott valamit, mire a bíró visszasétált középre, karjával integetni kezdett, és idő előtt lefújta a meccset. A bírói hármas a rendezők gyűrűjében vonult az öltöző felé, a hazaiaknak eszébe sem jutott reklamálni, pedig ez azt jelentette, hogy hosszú idő után ősszel újra a negyedosztályban kezdik az idényt. Paszternákot két rendező is figyelte, a férfinak azonban esze ágában sem volt dobálni: fejcsóválva figyelte a közeledő játékvezetőket, nyugodtan állt, amíg a lest elengedő partjelző oda nem szólt neki: szurkolónak is olyan hülye vagy, mint férjnek…

Paszternák előrelendült, ökle a partjelző arcába csapódott: a férfi vérző szájjal esett hanyatt, a rendezők és a rendőrök azonnal Paszternákra ugrottak, hárman vitték ki a kapálózó szurkolót. Először egy gumibotot érzett a tarkóján, aztán lassan, módszeresen rugdalni kezdték: egy idő után nem érzett semmit, elájult. Ekkor sem hagyták abba.

Paszternákot többé nem látták a dél-budai pályán. Valaki úgy tudta, három évet kapott, két évre felfüggesztve, de sem a környéken, sem lakhelyén, a Fóti úti réteken túl nem találkozott vele többé senki.

A partjelző sokáig feküdt kórházban, Paszternák ökle állkapcsot talált, időbe telt, mire egészen rendbejött: még a következő szezon előtt beidézték a fegyelmi bizottsághoz, az egyik rendező ugyanis elmondta, mit szólt oda akkor Paszternáknak. A partjelzőt örökre eltiltották az elengedett les és a szurkoló provokálása miatt: nem sokkal később a nő, akit tizenöt esztendeje megszerzett, továbbállt egy vállalkozóhoz.

Az a dél-budai csapat soha többé nem jutott feljebb a negyedik osztálynál.

 

 

 

(Illusztráció: snflwrsd)

A történeti távolság átugrása

A cselekedet megszólal

A sikeres olvasat
magának az olvasásnak a halálát jelenti.
Nem kell tovább keresni a magyarázatot.
Előáll a kulcsmozzanat.
Elméletileg minden az életért van.
Hogy a hit cselekedetei megszólaljanak.
Előírta receptre az Úr.
Mert a hit tettek nélkül olyan,
mint a test szellem nélkül.
Egy üres zsák.
Puszta forma. Ami vénül.
Minden tudás, ügyesség a létet tolja.
Be a bevásárlókocsit, a boltba!
S abba rakja az árut az ész.
A gyakorlat.
Koncentráció. Elhomályosult háttérrel.
Üvegben a méz.
A szöveg nyelven túli igazság-
értéke. Nedvdús bibék.

(Illusztráció: Chris Ofili)

Irodalmi és Társadalmi Portál