Konverziós tényező

   Pontosan harminckét másodpercre volt Bibi Parkernek szüksége ahhoz, hogy fürge elméjében összeálljon a kép. Mister Parker félrelép, az egyetlen és imádott Férje (hogy mennyire nehezen becserkészett, azt csak egy bizonyos francia organikus gyorsétkezde boltjában tudnák megmondani, amelyben órákat töltött barátnőivel a leánykérés előtti hónapokban)!

   Harminckét másodperc kellett ugyanis ahhoz, hogy Bibi lejusson az előcsarnokból az alagsori uszodába, miután felfüggesztette a rekedtes, majdnem női hangon szóló Ivan hívását  (furcsa, ahogy hangunk megváltozik a telefonban), aki először arra kérte blazírt tónusban, kerítse elő mobiltelefonját és keressen ki neki egy számot, majd egy szalagszakadás után, szinte ugyanazzal a lélegzetvétellel próbálta lebeszélni, kissé természetellenes igyekezettel, hogy még sincs szüksége a hívószámra. Tizenkét lépcsőfok, melyen leereszkedve, mintha minden egyes lépéssel a kétségbeesés és az addig nem tapasztalt kiszolgáltatottság habjaiba merült volna alá, megtapasztalva anyáink időtlen sziszifuszi erőfeszítését, mellyel a férfit börtönben tartani igyekszünk. Hogy honnan jött a bizonyosság, csak a bibliakutatók vagy a szüfrazsettek tudnák megmondani. Elvégre, a nők az álcázás mesterei (a férfi, természetesen csakis ez esetben, kizárólag a második helyen szerepelhet), és mint ilyenek, hamar átlátják az eseményeket. Bibi egyébként is olvasni tudott mások hanglejtéseiből, nem véletlen járt jó iskolákba és kapott állást a zömmel férfiakat foglalkoztató Pénzügyi Lapnál.

   Félúton lefelé, egy másodpercre megtorpant, mintha csak odázni szeretné a pillanatot, de mire leért, és kinyitotta azt a bizonyos kütyüt, már nem érte meglepetésként, amit ott talált. Szavak, ó, ezek a szavak! Érezte, ahogy fejbőre hidegen libabőrösödik. Barátnőkkel megosztani az ilyen hírt nem lehet, kizárt dolog. Különben is, az incselkedő szavakból és naiv bókokból ítélve a kapcsolat kezdeti cipőkben kell, hogy járjon. Nincs férfi, aki a tajtékos éjszaka után harmatos virradatra ébred. A reggelek általában hűvösebbek, és egészen kétség nélkül fárasztóak. Izmaik fitogtatása után egyetlen férfi sem képes burukkolásra, minden nő tudja. Kissé megnyugodott, nincs minden veszve hát!

   Ivan egész nap úton volt, Előbb munkába kell mennie, figyelmeztette magát. Nem, ez nem igazán helytálló megfogalmazás. Bibi Parkernek egyáltalán nem kellett volna munkába állnia. Ivan Parker ugyanis neves politikus volt, és mint az olyan, ellátta a családját mindennel, mi szem-szájnak, s alkalomnak ingere. Örömmel tette. Gondos apa volt, és feleségére mint mentsvárára és harcostársára tekintett. Bibi Parker akart dolgozni. És miért is ne akart volna? Ő aztán nem panaszkodhatott egy percig sem, hogy évi átlagfizetése, ha a mostani tempóban növekszik, 2100-ra éri el a férfi átlagfizetését! Egyenrangú volt, minden szempontból. És valóban mint egyenértékű, éles eszű szakember, módszeresen, hidegvérrel vette nagyító alá az elmúlt pár hét eseményeit. Az irodában, íróasztalánál ülve, miután utasította titkárnőjét, hogy senkit ne engedjen be hozzá, sorra vette a vélt és kérdéses jeleket. Határidőnaplóját lapozta, és erősen igyekezett visszaemlékezni Ivan közelmúltjának programpontjaira. Nem esett pánikba, de azért ebédkor felhívta anyját.

– Mama, ebédre nálad vagyok! – jelentette be neki.

– Miért? Mi történt? – tette le a sövényvágó ollót az anyja, aki akkor jött be a kertből, de az is lehet, hogy épp a BBC kertészeti programjában szerepelt, szalmakalapban és kockás ingben.

– Beszélnünk kell! Apának nem feltétlenül kell bejelenteni, hogy jövök. – utasította anyját.

– Apád épp most indul, szervizbe viszi az autót, és aztán borbélyhoz megy. – intett csókot távozó férjének az asszony.

– Helyes! – könnyebbült meg kissé Bibi. Anyja megvárta, míg férje mögött becsukódik az ajtó és vallatóra fogta gyerekét.

– Mennyire komoly a dolog? Egytől tízig eső skálán…? – tapintott a lényegre az anyák sasszemével.

– Ez nem az a szituáció, mama, ami pontozható. – válaszolta lánya kis szünet után, ingerülten.

– Hanglejtésedből ítélve, ez az a helyzet, drágám, ha valami, akkor ez az! Na, de maradjunk józanok! Mit készítsek ebédre?

– Egy tonhalas-kukoricás szendvics megteszi. – válaszolt a lány újabb habozás után.

– Rendben. Pá, drágám… Négyesre saccolom. – állapította meg anyja sietve, és mire a lány rájöhetett volna, hogy valójában mire is gondolt, az asszony letette a kagylót.

   Bibi tanácstalanul nézett az előtte heverő irattartóra. Bármilyen szempontból is vizsgálta az eseményeket vagy elemezte a napok történéseit, sem a nappalok, sem az elmúlt esték vagy éjszakák megszokott ritmusában nem talált semmi gyanúsat. Lehet, hogy valami elkerülte figyelmét? Alig várta, hogy anyjával találkozzon. Sokszor hallotta, az okos nők nem igazán eszesek szívügyekben. Szüksége lehet tanácsra.

 Autóját az iroda parkolójában hagyva, buszra ült. A négyszáztizennégyes busz nagy kanyarral kerülte meg a Hyde Park-ot. A déli torlódásban lassan haladt a forgalom. Bibi tanulmányozni kezdte Ádám bordáit, sokrétűségüket, és megpróbált férje szemével látni. Nyilván szeretett engem, gondolta, elvégre feleségül vett. Szemével a magához hasonló nőket kutatta, a csontos arcúakat, barna hajúakat, fiús alkatúakat. Egészen addig, amíg felmerült benne, hogy lehet, párja, ennyi év után épphogy más típusú nőre vágyik, a töltött galambokra, vagy azokra az éttermi vacsorák előtt magukat elasztikus alsóneműbe préselőkre. Hallott ő már olyanról is, hogy bizonyos körökben álarcosbálokat szerveznek, ahol az erősebb nem kínai porcelán helyett puffancs Vénuszokról lefetyeli a kaviárt. Ezen a ponton józan esze leintette. Hamarabb jut zárt osztályra, mint a bizonyosságra afelől, mire is vágyik igazán egy férj, ha már az otthoni vízágy hullámai nem ringatják révületbe – annyira. Nem hagyhatta ugyanis figyelmen kívül azt a konstans igyekezetet, pontosabban annak eleven emlékét, amivel Ivan elhalmozta, úgy az elmúlt hetekben, mint házasságuk elején. „Akkor mégis, miért?” Kérdezte magától, és vette szájába mutatóujja körmét, de nem tudta lerágni, mert zselés műköröm volt.

– Miért, miért! – tárta szét karjait anyja, később, ebéd közben. – A fiúk gyengék, megbotlanak. Az anyjukat keresik minden nőben. Menedéket, ha kell, játékos izgalmat. Barátot, és szeretőt is egy személyben. Minél jobban megfelelsz ennek a követelménynek, annál nagyobb esélyed van, hogy kézben tartsd az eseményeket. Ezzel már száz éve is tisztában volt egy valamire való nő!

– Ó, mama, kérlek, ne gyere közhelyekkel! – csattant fel a lány. – Ha ezt tudom, ide sem nyomom a képem! Valamire való nő… – dünnyögött halkan.

– Miért, hasonlítsd csak össze magad megboldogult anyósoddal! – csapott a lovak közé az anya, halovány kárörömmel hangjában.

– Hogy hasonlítanám? – kapta fel a fejét Bibi. – Ivan születése óta ki sem mozdult a házból, fél életét a sütő ajtajának nyitogatásával töltötte. – és férjének anyjára gondolt, aki már ötven évesen is, mintha hatvanötnek nézett volna ki, ura elé vitte a papucsot, amikor az megérkezett a munkából, futólépésben végezte a házimunkát, és minden este kikészítette férjének másnapra az inget.

– Na! – kiáltott anyja heurékát – például, ez is egy szempont! Te mikor vártad vacsorával Ivant utóra?

– Kérlek, anyám! – hördült fel Bibi, a kamaszlányokra jellemző mindentudással, holott már jócskán elmúlt hamvas ifjúsága. – Hogy várhatod el tőlem, hogy este hat után még nekiálljak főzni. Különben is mindig van meleg étel, tudod, hogy hetente háromszor jön Gitta.. – itt megakadt. A bejárónő! Ő eszébe sem jutott. Nem, kizárt dolog!

– Én csak annyit mondok, Bibi – tért vissza az anyai megértés – a házasságot, mint minden kapcsolatot, a közös, szép emlékek segítik összetartani. Ezek ivódnak be az emlékeinkbe. Ha mindketten bolygó hollandit fogtok játszani, az évek során úgy elsodródtok egymástól, mint akik sose ismerték egymást. A bejárónő marhasültje nem fog hazahúzni, mert tudod, hogy csak bizonyos napokon találod őt otthon, tehát mérlegelni fogsz. Márpedig a mérlegelés ideje alatt, hogy úgy mondjam, sebezhetőek vagyunk. Lehet, kissé le kellene állnotok, mind a kettőtöknek …vagy legalább egyikőtöknek! – tanácsolta a tapasztaltak bölcs előrelátásával.

– Kizárt dolog, hogy pont most fog ez menni! Adóév vége előtt állunk, sokan most ruháznak be leginkább. Különben is, te azt akarod, hogy kétszáz éves módszerekkel cserkésszem be azt a férfit, akiről egyébként eddig, csak úgy mellesleg jegyzem meg, azt hittem, az enyém? És mi történik, ha sikerül? Innentől kezdve, azt javaslod, ugye, egész életemet alárendeljem neki, lessem, mikor szottyan kedve kicsapongásra, és alkalmas pillanatban lecsapjak, elriasztva a potenciális prédát, még mielőtt az maga észrevenné a reá leselkedő vadászt. És mi van, ha Ivan az, akit behálóznak? Anyám, te csak időszakos félmegoldásokat javasolsz! Jézus, miről beszélünk itt? – nézett a plafonba Bibi, és egy pillanatra húsvér nő benyomását keltette.

– Látszik, hogy beruházások elemzésével foglalkozol! – legyintette le anyja. – Egy párkapcsolat nem számokon és egyenleteken alapul, de vannak bizonyos szabályai, amiket, ha tetszik, ha nem, a te generációdnak is be kell tartania. Te összekevered az egyenjogúságot az egyenlőséggel. – folytatta anyja a hegyi beszédet, amely körülbelül annyira volt hatékony, amennyire az igyekezet az, hogy megértsünk egy mandarin szöveget.

– De én nem vagyok hajlandó utána kullogni és lógó nyelvvel, a kifulladásig lesni, mi a szándéka. – vált síróssá Bibi hangja, mint azé a kislányé, akit aludni küldenek.

– Ó, Bibi, te megoldásokat vársz tőlem, pedig még csak ötletem sincs! – csóválta meg anyja a fejét, bár különösebben nem aggasztották lánya kétségei. Családjukra nem jellemző a válás, tehát bármi is lesz, meg fognak vele birkózni.

 

   Még vissza sem ért a munkahelyére, már tudta, minden aznapi terve, hogy összehozza a tervezett cikket, és megválaszoljon pár égető mailt, kútba esett terv. De azért csak kiterítette maga előtt a dokumentumait, és becsületére legyen mondva, komoly erőfeszítéseket tett, már csak azért is, mert remélte, ha végre sikerül a számokra összpontosítani, elfeledkezhet a mellkasára nehezedő nyomásról.

   Az előzetes környezeti hatásvizsgálatról nyilván már lekésett: talán anyjának mégis igaza van, és jobban oda kellett volna figyelnie az otthon együtt töltött pillanatokra. A konverziós tényező is úgyszólván kiszámíthatatlan ebben a pillanatban: híján a nővel kapcsolatos információknak. Habár pénzügyi nettó jelenértéke nem ad okot aggodalomra, elvégre egyedül is meg tudna állni saját lábán, a hozzáadottérték-adó viszont, emlékeztette magát, túlságosan magas terheket róhat rá, elvégre Tücsök még csak 13 éves, és az iskoláztatásával járó kiadások még csak most jönnek.

   Négy óra körül aztán letette a tollat kezéből (amelyet, mellesleg, geometrikus ábrák rajzolásán kívül semmire se használt), és felállt, hogy kinézzen az ablakon.

– Valami baj van? – közelítette meg és szólította halkan, már másodszor, titkárnője. Felsóhajtott, és mosolyogva megfordult.

– Dehogyis, köszönöm, csak kerülget valami vírus. Azt hiszem, ma előbb hazamegyek! – és a hihetőség kedvéért szippantott az orrán.

   A vírus járt az eszébe, mármint a számítógépes. Hát az ő cizellált merevlemezén szabad helyet fogyasztani nem fog, de még csak rövidtávon oxidálódni sem, annyi biztos, és a tizenöt éve bejáratott operációs rendszerüket se fogja tovább bénítani, mint amennyire az ilyen sajnálatos balesetekkor megtörténhet!

   A titkárnő, kissé aggódva, még vagy kétszer benézett. Bibi négy órakor elhagyta munkahelyét, hogy hazamenetel előtt megbújjon valamelyik portobello utcai kávézóban, ahol magába gyömöszölt egy nagyobb habos-eprest. A sarokban ülve, okostelefonján rákeresett a bulvárcikkekre, persze csak miután körülnézett, hogy megbizonyosodjék, egy ismerőse sincs a környezetében, aki véletlenül belepislanthatna a „Hogyan szerezzem vissza a párom?” kezdetű pulitzer-díjas írásokba. Csak miután olvasás közben felcsipegette az összes, tányérján és körötte található süteménymorzsát, döntött úgy, hogy megembereli magát, feláll és szembeszáll, bárki is legyen az a ledér Léda.

   Késő délután volt már ekkor. Hazamenetel előtt még megállt egy étteremben, hogy felvegye a telefonon korábban megrendelt tálakat. Persze, tudta, nem épp eredeti ötlet egy éttermi vacsora otthoni tálalása, de idegei hajtották, mint a felhúzható egeret a rugó. Marble Arch-nál, a tetőtől talpig beburkolt arab nők, mint szépséges hollók szálltak feléje és festették borúsra jövőjét. Eddig sosem vette különösebb szemügyre őket. Kisebb csapatokban vonultak, vagy egyedül suhantak, maguk mögött kerekes bevásárlótáskáikkal. Látta magát koftát főzve, a konyhában, fűszerek felhőjében. Megkönnyebbült, miután maga után hagyva lebegő alakjaikat, rátért a főútra és a forgalom kavalkádja megfegyelmezte csapongó gondolatait.

 

   Egy pillanatig még habozott, aztán meggyújtotta a gyertyát. A krémszínű falak aranysárgán ragyogtak a remegő fényben. Hátrább lépett, a látvány karácsonyra emlékeztette. Anyjának igaza lehet, több időt kellene otthon, együtt tölteniük.

   Ivan komoly arccal lépett be az étkezőbe. A látvány egy pillanatra mintha mosolyt rajzolt volna arcára, közben erősen igyekezett emlékezni arra, milyen alkalomból is kerül sor a megkülönböztetett figyelemre.

   A nő figyelte minden mozdulatát, számolta a másodperceket, amíg a férje ki nem jött a vécéről vagy fel nem tűnt a ház hátsó traktusából.

– Ismerem? – kérdezte az ötödik falat után Bibi.

– Kit? – akadt el a villa félúton Ivan szája felé, majd szenvtelenül folytatta az evést.

– Azt, akivel esemeseket váltasz? – próbálta Bibi elcsípni a férje tekintetét. Az kíváncsian vonta fel szemöldökét, miközben felnézett a tányérjából.

– Melyiket? – harapta el a kérdést, megvonva vállát, és tovább nyelte az ételt, szinte rágás nélkül. Gondolatai teljesen másutt jártak.

  Bibi szája mogyorónyira zsugorodott. Megpróbálta nyugodt hangnemben folytatni:

– Ne légy cinikus! – kulcsolta össze ujjait az asztal alatt. Ültében kiegyenesedett, mint a cövek.

– Eszemben sincs – válaszolt a férfi –, add már ide a mártást, légy szíves! Ünneplünk valamit? Miről feledkeztem el? – próbálta viccesre fogni a Teremtés Koronája.

   Bibinek mély lélegzetet kellett vennie. Ilyen nincs, gondolta, ezek a jelenetek csak filmekben vagy lányos regényekben fordulnak elő. Hogy milyen gyakorlatra tett szert hazudásban! Eddig észre sem vette, pedig azt hitte, tizenöt év után már jól ismeri. A férfi közömbösen evett tovább. Aznap tényleg fáradtabb volt, ebédre is csak egy pohár vörösbor jutott neki és pár szelet sajt, amivel a tejüzemben tett látogatása során megkínálták. Túl akart lenni a vacsorán, és végigdőlni a kanapén, további pohár itallal kezében.

   Bibi tanácstalan volt. Anyja szavait mantrázta magában, aki azt tanácsolta, ha bizonytalan, vagy túlságosan zaklatottá válik, vonuljon vissza, ne bonyolódjon se vitába, se további boncolgatásokba. Szótlanul ettek, mint az aranyhalak az étkezőt a konyhától kétoldalt elválasztó, többszáz literes akváriumban.

   Csak mikor visszatette a salátaöntetet a hűtőbe, akkor vette észre, a mobiltelefon ott fekszik a bárpulton És ekkor elpattant a húr.

– Azt akarom, hogy őszinte légy velem! – nézett jeges tekintettel férje szemébe, és arra gondolt, az bizonyára kitörölte már az inkriminált üzeneteket.

– Az Isten szerelmére, miről beszélsz! – értetlenkedett a férj, alig érezhető sértődöttséggel, amiért értelmetlenül ingerlik (még nem lakott jól).

– Azt hittem, partnerek vagyunk! Társak. Emlékszel? Jóban és rosszban. – várt.

– Bibi, kezdesz komolyan aggasztani, még csak azt sem értem, mire utalsz! – emelte fel végre komolyabb érdeklődéssel fejét Ivan.

– Hogy mire? Az üzenetekre! – pislantott a mobilra a nő.

– Na, de milyen üzenetekre? És kinek az üzeneteire? – próbálta megnyugtatni. Egészen ártatlanul hangzott, és ettől Bibit elhagyta az ereje. Ennyi hamisságot és hideg számítást nem nézett volna ki férjéből, pedig, ha valaki, hát ő csak tudta, mire képes! Úgy érezte, cafat hússá redukálódott, kerekes bevásárlótáskát vonszoló, burkába csavart lénnyé, akinek a sorsa felett mások döntenek. Mutatóujja körmével a mobiltelefonra bökött.

– Tudod te, hogy miről beszélek! Kivel írogatsz? – förmedt rá végre, és mély lélegzetre nyitotta a száját, hogy kiadhassa magából minden feszültségét.

   Ebben a pillanatban belépett a Tücsök, tizenhárom éve minden bájával. Az ajtónál ledobta táskáját, és apja felé indult, hogy megölelje.

  Bibi koponyájában az idegsejtek tébolyult hangyabolylakókká tömörültek. A zsiborgás pillanatokon belül megülte a homlokát. A hangok, melyek elhagyták az ajkát, a pillanat légüres térében lebegő hangrezgésekké változtak, melyek értelmét rögtön el is felejtette.

– Micsoda infantilis üzenetek! Hogy nem sül le a képedről a bőr! Mered-e tagadni? – arca eltorzult, mint a hullámvasúton utazóé. Folytatta volna, de elcsuklott a hangja, nem tudni, vajon a haragtól, vagy a pániktól, hogy az események irányítása kikerült a kezéből, esetleg a rémülettől, mert érezte, még Tücsök jelenléte sem fogja megállítani és kiokádja magából a reggel óta most tetéződő feszültséget. Közben az apja nyaka köré csimpaszkodó kislány lassan leeresztette karjait. Megszeppenve, határozatlan léptekkel megindult anyja felé.

– Anya, miért kutatsz a telefonomban! – kísérelte meg halkan és vádlón. Bibi arcán, melyet előzőleg kivert a pír, fehér foltok jelentek meg. Tekintetét idegesen a telefonra szegezte, majd a lányára és végül a férjére. A kislány óvatosan kihúzta tenyere alól a készüléket.

– Mit akarsz ezzel a telefonnal? – próbálkozott még zavarában Bibi, meglehet jóval halkabban.

– Az én telefonom! – fordult vissza a kamasz, e pimasz, és megszaporázta lépteit, hogy apjánál menedékre találjon.

– A te telefonod piros. – motyogta a nő.

– Volt! A borítója. Tegnap este elszakadt. – magyarázta a lány, lebiggyedt szájjal.

– Nem értem. – dőlt a konyhapultnak a nő. – Ivan, te azt mondtad reggel, hogy lent felejtetted az alagsorban a hivatali mobilod. – A férfi végre átlátta a helyzetet. Megkönnyebbülve dőlt hátra a széken.

– Ott is volt. Mikor megjöttem, megtaláltam a fotelben. Tücsökét is. – húzta szélesre a száját, és előhalászta zsebéből saját készülékét.

   Bibi Parker ekkor elsírta magát. Hogy könnyeit elrejtse, hátat fordított és nekiállt a mosogatásnak. A mosogatógép örömét leplezve felcsendült: ma nincs több terror, majd pihenő üzemmódba kapcsolt.

 

 

 

 

(Illusztráció: pzzl)

a háta mint

azt mondja, fél, hogy elcsúszik,
ezért segítsek neki, mert túl magas a kád széle,
be- és kilépni se könnyű.
megkér, mossam meg a hátát, és a
kezembe adja a fürdős szivacsom,
arra gondolok, többé már nem fogom
használni, és ahogy megfordul, érzem,

ahogy repedezett bőréhez érek, behabzik,
de nem koszos, csak muszáj.
ha kész öblítsem le,  kérlek, mondja.
én meg megteszem, és mint a sebes-körös,
úgy zúdul le a hátán a víz, bele a lefolyóba.
ráncos a bőre, a
mellei megereszkedtek.

segítek neki kiszállni, megtörlöm a hátát,
és ő mesél a körösről,
de én nem szólok semmit,
és azt mondja, köszöni, és nem nézek rá,
csak az eres lábára,
és a vérre ami sebesen lüktet.

este befekszem a kulcscsont árkokba,
amiket tektonikus mozgások okoztak,
azokba, amik akkor keletkeznek, ha
kilencvenhattól kétezerig
ringatsz egy gyereket.

Egy tiszta lelkű ember (IV. rész)

TÁZLÁRI HÉTKÖZNAPOK

Amit sosem hitt volna, most bekövetkezett: féltékeny lett egy férfira. De hát miért, Uram, miért? Jóképűbb, okosabb ez a fizikatanárból lett informatikus? Nem. Gazdagabb, mert manapság már erre is rá szoktak kérdezni? (Illetve dehogy manapság, így volt ez mindig, mióta magántulajdon létezik.) Meglehet, esetleg szexibb, szórakoztatóbb, vagyis ezernyi oka lehet arra, hogy kiüssön egy csóró papot a nyeregből. Kellemetlen bizonytalanság, ami ellen csakis bizonyossággal védekezhet: ha meg lenne győződve, miszerint a lány is hasonlóképpen szereti. Sajnos nincs meggyőződve. Az nincs kizárva, hogy tiszteli, szimpatizál vele stb., ami azonban édeskevés egy totális győzelemhez. Na, és mit tesznek ilyenkor a férfiak? Tovább harcolnak: foggal-körömmel, csellel, bármivel, miközben ő máris lelécel, csak azért mert lejárt a szabija, és haza kell mennie – nézett ki a Tázlár felé döcögő autóbusz ablakán. – Nini, Soltvadkert vidéke! Még néhány perc, és át kell szállnia egy másik tragacsra. Kb. öt perc múlva le is szállt, a váróterem helyett azonban beugrott néhány percre az apjához. Elvégre kötelessége, bármennyire is harap a jó öreg, s ha még lesz idő, meglátogatja Olgát is.

– Szervusz, apa! Olgácska! Te mit keresel apánál? – fedezte fel a lányt csodálkozva, akiről eddig úgy tudta, nem igen szívleli a zsugori tanítót.

– Te mit keresel itt? – morgott a szálfatermetű „nagygazda” – Elromlott a mobilod, vagy már arra sem méltatod az apádat, hogy értesítsd, mielőtt hozzá indulnál?

– Bocsáss meg, elnéztem. Máskor igyekszem betartani a protokollt.

– Ha ez neked csak protokoll, akár otthon is maradhatsz.

– Elmenjek?

– Dehogyis menj! – lépett közéjük békítően Soós Olga. – Nem úgy gondolta, Albert bácsi. Iszol egy kis pálinkát?

– Nem, köszi, sietek. Épp Kecskemétről jövök, s két óra múlva már tovább is döcögök.

– Két óra múlva. Pompás! – krákogott vadkerti skót, ahogy egyesek a háta mögött csúfolták. – Ez az én fiam. Még arra sem kíváncsi, kigyógyultam-e tüdőgyulladásomból.

– Tudom, hogy kigyógyultál, de ezen ne múljék: kigyógyultál?

– Mit kerestél Kecskeméten? – kérdezte válasz helyett tüskésen.

– Egy barátomnál nyaraltam. Már többször meghívott, és én meg is ígértem, hogy elmegyek, de csak most kerítettem sort a dologra.

– Pedig itt is várt ám rád valaki. Mi az lányom, hova mész? Ez a mákvirág mindjárt „eldöcög”, ezért szeretném, ha máris tisztáznánk, amiről nemrég beszéltünk.

– Velem kapcsolatban? – fogott gyanút a fiatalember.

– Történetesen igen. Lennél szíves meghallgatni anélkül, hogy folyton az órádat bűvölöd?

– Bocsánat! Hallgatlak.

Az öreg tempósan rágyújtott egy pipára, és egy percig szándékosan hallgatott, hadd türelmetlenkedjék egy kicsit a fiatalúr.

– Szereted te ezt a lányt, Jánoska? – tért hirtelen egyből a lényegre.

– Olgát? Hát… izé, persze, hogy szeretem, hiszen gyerekkora óta ismerem.

– Ne te ne! – kapta ki a pipáját a szájából. – Akkor semmi dilemma! Végre mindketten egy gyékényen árulunk! És te, leányom? Nem mintha nem tudnám, azért nem árthat, ha most már neki is ápertén bevallod.

– De hát tudja.  Én… én mindig is szerettem – sütötte le a szemét Soós Olga.

– No, erre inni kell! – töltötte tele az öreg mindhármuk poharát. – Isten éltesse az ifjú párt!

A tiszteletes torkán akadt a pálinka.

– Hűha, te, nehogy még az esküvő előtt megfulladj! – ütögette hátba Madaras úr.

– De én… Édesapám, Olgácska, bocsássatok meg, de én még nem szeretnék…

– Megfulladni? Naná, ki szeretne? Istenem, köszönöm, hogy minimum ezzel a friggyel kárpótolsz az álmokért.

A lány elhalványulva, hosszan meredt Jánosra.

– Értem – indult az ajtó felé csüggedten. – Isten áldja, Albert bácsi és téged is, Jánoskám!

Az öreg értetlenül bámult egyikről a másikra.

– Hát ezt mi lelte? Elmagyarázná nekem valaki?

– Majd Jánoska elmagyarázza. További kellemes csevegést!

– Hát ez elment? Különös. Mi az, amit megértett, én viszont félig sem?

– Egyszerű: egyelőre eszem ágában sincs nősülni. Ezt látta rajtam, sőt, tudja is, csak te teszel megint úgy, mintha kettőig sem tudnál számolni.

– Már megint sértegetsz? Pap létedre lehetnél finomabb is hozzánk, főként Olgához, akit állítólag szerettél.

– Én most is szeretem, csak közben megismerkedtem egy másik leánnyal is, akit… Most mit hazudjak, nálánál is jobban szeretek – kottyantotta ki a fiatalember.

– Mikor? Hol? Ismerem?

– Nem, kecskeméti tanítónő, 23 éves és irtó helyes, majd meglátod.

– El tudom képzelni. Biztosan valami elkényeztetett, puccos affekta, aki azonnal kiveri a dilit, ha nem kapja meg, ami szerinte jogosan jár neki.

Jó szimata van az öregnek! – adott igazat neki magában Jánoska. Valahogy nekem is ez az érzésem. De majd megnevelem én, ha elveszem, ugyanis őt már szívesen elvenném.

– Jól van, fiam, te tudod. Csak aztán meg ne bánd, kire cserélted ezt a derék boltosnőt – vette szájába a gazda újfent a pipáját, amitől csak akkor szokott megválni, amikor aludt vagy étkezett.

– Juli néni merre van? És egyébként is hogy vagytok? – nyugodott meg a lelkész, látván, hogy az apja olyan simán feladta Olgával kapcsolatos házassági terveit.

Egyedül Olgát sajnálta. Szegény leány most valószínűleg keservesen sír otthon, miközben ő Margit szerelméről fantáziál. Amint megérkezik, rögtön megereszt egy e-mailt, és bocsánatot kér tőle.

– Juli néni próbál. Benne van a kultúrházi asszonykórusban. Úgy látszik, neki is fejébe szállt a Ki mit tud, vagy minek is hívják ezt a marhaságot újabban?

– Nagyon helyes, haladni kell a korral, édesapám. Sajnos most mennem kell. Add át szívélyes üdvözletem a Juli néninek!

Csaknem vidáman sietett vissza az állomásra, felszállt a buszra, és húsz perc múlva otthon volt.

– Szia, Morzsa, Bundás! Itt a gazdi, gyerekek!

Örültek ám a kutyusok, majd a földre teperték.

– Aranka néni!

Semmi válasz, ezek szerint nincs itthon. No, majd megjön estére. Gyorsan odaült a PC-hez, és megfogalmazott egy e-mailt Olgának.

Édes Olga!

Gyötör a bűntudat, amiért csalódást okoztam. Nincs szándé­komban kimosakodni, csupán annyit jegyzek meg, hogy én minden látszat ellenére szeretlek. Csakhogy szeretni egy, megházasodni kettő. Ez utóbbihoz valamivel több is kell, mégpedig szerelem.

Most hogy folytassa? Vallja be, hogy másba szerelmes? Ezzel nyílván még jobban megbántja. Viszont tisztességes és elég egyértelmű ahhoz, hogy ne keltsen hiú reményeket egy leányban.

A világért sem akarlak áltatni, ezért bármennyire is sajnálom, bevallom az igazat: drága kicsi barátnőm, én másba vagyok sze­relmes. Hogy miért nem közöltem veled ezt mostanig? Mert csak alig egy hete ismertem meg ezt a csodálatos érzést igazán. Kérem a Jóistent, vigasztaljon meg téged, és kárpótoljon minél hamarabb egy hozzád méltó partnerrel. Ettől függetlenül szeretném, ha továbbra is barátok maradnánk.

Jánoska

Elküldte a levelet, aztán megnézte, mit írt neki Amyke, akinek az e-mailje ott virított a Beérkezett levelek között.

Drága Jankó,

már többször kerestelek. Hiába. Beteg vagy, elutaztál? Mos­tanában eléggé elhanyagolsz. Nem jössz hozzánk nyaralni? Vi­gyázz, kétszer nem hívlak, és ha sokáig vacillálsz, feleségül me­gyek a legelső kérőmhöz.

Amy

Vajon megteszi? Pfuj, nem szégyelled magadat! – koppintott figyelmeztetően a homlokára. Miért baj az, ha férjhez megy? Hiszen te is megnősülsz. Nem, pontatlan: megnősülnék, ha egyáltalán létre jönne köztem és Margit közt valamilyen komolyabb kapcsolat – fogta el a bizonytalanság. Egyelőre várnom kell, udvarolni, aztán kiderül. Addig is leépítem, le kell építenem Soós Olgát, Amyt és… János, Jankó mégiscsak szégyellheted magadat. Casanova vagy pap vagy te, hogy ennyi lánnyal édelegsz? Merthogy itt van a Jolán is!

Hoppá, egy harmadik? Ja, sőt, akadt olyan is, akiről még Madaras tiszteletes úr sem tudott. Tudniillik sokan álmodoztak ám róla! Nem is méltán, hiszen fiatal, kedves és, egek, nőtlen férfi volt, ezért hol itt, hol ott hívták meg egy-egy uzsonnára, bulira. Elsősorban hajadonok, de asszonyok és katolikus lányok is. Köztük Jolán, egy szőke, 17 éves tinédzser, amúgy kiszolgáló egy tipp-topp cukiban. Éppen holnap jön hozzá, ugyanis hegedülni tanul az aranyos. Igen tehetséges leányka, annyira, hogy akár ingyen is oktatná, ha nem lenne szerelmes belé a kis szöszke. Ez viszont már nem tréfa. Először is kiskorú, másodszor túl nagy a korkülönbség közöttük. Tetszeni persze tetszik. Arca hamvas, két pünkösdirózsa, ajkai, mint az érett narancs gerezdje, ami annál vadítóbb, minél inkább tudja, hogy sohasem érhet hozzájuk. Eddig rendben van, azaz lenne, ha Jolán is moderálná magát ilyen szempontból. Az elején még így is tett, aztán csak megmozdult a kis keze, utána a lába fokról-fokra, mintegy véletlenszerűen. Hogy a végén hol köt ki? Sehol, mert már holnaptól lemondja a hegedűórákat. Ó, édes Margitkám, bárcsak te is úgy szeretnél, mint ahogy én szeretlek!

Lekapcsolta a gépet, kicsit még tett-vett a szobában, majd megvetette az ágyát, és lefeküdt. Elég nehéz napja volt, aki utazik, az meg különösképpen kimerül, így nem csoda, hogy szinte leszédül a lábáról. Csupán az nem fér a fejébe, miért nem jött haza Aranka. Eddig még sohasem fordult elő, hogy kimaradjon éjjelre. Napközben még el-kóborolt néha a faluban, de estére mindig megjelent, és beszámolt neki, merre járt. Noha szörnyen álmos volt, még elővette a Bibliát, amiből minden este elolvasott néhány verset, fejezetet. Ni csak, egy teleírt papírlap! Mikor tett ő ide ilyesmit? – futotta át álmosan a helyesírási hibáktól hemzsegő sorokat.

Kedves tiszteletes úr!

Elkellett mennem a falubol. Nem szívesen tettem, de így alakult. Kérem ne kutasson utánnam. Ha isten is úgy akarja még összehoz bennünket és akkor mindent megmagyarázok. Nősüljön meg, és legyen tovvábbra is olyan aranyszívű és szájú lelki atyánk mint ed­dig volt.

Áldás, Békesség!

Arankanéni

Mi ez? Valami tréfa vagy egyszerűen itt hagyták? Nézzük még egyszer! Nem szívesen tette. Mármint, hogy itt hagyta? Mindent megmagyaráz. Tehát bonyolult ügy? Á, majd megkérdez holnap valakit.

Másnap alig kászálódott ki az ágyból, betoppant a gondnok is, egy széles arcú, télen-nyáron kalapot hordó nyugdíjas.

– Jaj, tiszteletes úr, de türelmetlenül vártuk már!

– Miért, mi a baj? Megszállták a templomot a gonosz szellemek?

– Nagyon felkavarta a hívőket Xántus úr.

– Amennyiben?

– Nem is tudom, hogy mondjam. Túl sokat politizált. A Fidesz így, az MSZP úgy, az MDF leragadt, az SZDSZ rákapcsolt, a Jobbik taktikázik… Egyszóval pártfórumot csinált a templomból. Pedig én eddig azt hittem, és a tiszteletes úr is ahhoz szoktatott bennünket, hogy első az Ige, a Biblia, utána és csakis néhány mondatban jöhet minden más: politika, törvények, Tázlár ügyes-bajos dolgai. Többek szerint még ennyire sem. Miért kell behozni a politikát minden áron a templomba? Talán nem szép, hogy így árulkodok, de én most a tázlári reformátusok nevében beszélek, és az a tiszteletteljes kérésünk, ne Xántus úr helyettesítsen legközelebb minálunk.

– Jól van, Karcsi bácsi, nyugodjék meg! A megfelelő helyen és időben továbbítom a kérésük. Addig is maradjon köztünk a… panaszuk, mert az tényleg nem illik, hogy ország-világ előtt kitárjuk a gyülekezetünk szennyesét. Hanem mondja csak, hova és főként miért tűnt el a mi drága Arankánk? Nézze, mit ír ebben a levélben!

– Hát az nehéz lesz, mert nincs nálam az olvasószemüvegem, de ha a tiszteletes úr elolvasná…

A lelkész gondterhelten betűzte ki a sebtében odafirkált sorokat.

– Mit szól hozzá? Karcsi bácsi érti, mert én nem.

– Pedig világos. Persze a tiszteletes úr még nem tudja.

– Mit? Ne krákogjon már, bökje ki!

– Bocsánat! – törölte meg a száját a jó gondnok. – Valaki vagy valakik megfenyegethették Arankát. És nem csak őt, a többit is, mert mióta a tiszteletes úr oda volt, hol az egyik, hol a másik cigány lépett olajra.

– Cigány?

– Plusz egy zsidó, egy arab meg egy csángóféle atyafi.

– De hisz ez hallatlan! – háborodott fel a tiszteletes. – Ilyen nincs! A XXI. század hajnalán? Már megyek is a polgármesterhez, magyarázza meg, mi a csuda folyik itt!

– És? A tiszteletes úr szerint megmagyarázza? Egyáltalán mit akar megtudni, amit ne tudna az ő magyarázata nélkül is?

– Igaza van, Károly bácsi – higgadt le Madaras tiszteletes. – Maga nagyon bölcs ember.

Alig csillapodott le, újabb látogató, Kádár Sebestyén, a falu egyik MSZP-s képviselője, egy reszelős hangú, ravasz tekintetű cukrászmester kopogtatott a paplakba.

– Beszélhetnék veled négyszemközt?

– Parancsolj! – mondta a pap, miután a gondnok tapintatosan elköszönt. – De előbb foglalj helyet, Sebikém!

– Ugye, sejted, mi célból kereslek?

– Nem. Remélem, nem akarsz rám sózni megint valami „újfajta” tortát vagy süteményt.

– Mi az, hogy rád sózni? Erőltettem én rád bármilyen árut valaha? Amit vettél, az valószínűleg ízlett is, különben semmit sem rendeltél volna többé a boltomból.

– Nem, persze, csak vicceltem. Szóval miről van szó?

Nem kedvelte, sőt, kifejezetten antipatikusnak találta Jolánka főnökét, akiről nagyon jól tudta, milyen célok érdekében jön-megy, kilincsel, miközben nemcsak megfigyel, de meg is jegyez mindent magának.

– Apróság. Csupán arra szeretnélek megkérni, vedd rá a hívőket, legalább az országos választásokon ne felejtsék otthon magukat – tréfálkozott a politikus cukrász, illetve cukrász politikus. – Nem nagy ügy, egyébként is hazafias kötelesség, különben meg sem kértelek volna erre, Jánoska.

– Kötelesség? Ahogy vesszük. Még meggondolom.

– Rendben, csak siess, kérlek, siess! Maholnap szavazunk, és én számítok rád, barátom. Rád sokan hallgatnak, és ha te a szocialisták javára agitálsz, akarom mondani, prédikálsz, az már fél győzelem. Jut eszembe! Nemsokára, ugye, konfirmálsz?

– Igen.

– Engedd meg, hogy mi, szocialisták szervezzük meg az ünnepi ebédet.

– De…

– Semmi de! Kis hozzájárulás egy hívőtől, amit a választástól függetlenül is megtennék a papunkért. Ezt csak azért jegyzem meg, nehogy megvesztegetésnek tűnjön valamiképp a gesztusunk. Mi harcolunk a korrupció ellen, úgyhogy ebben nincs hiba. Ja, és még valami! Üdvözöl a Jolika – kacsintott a fiatalemberre cinkosan. – Azt üzeni, ne menj sehova délután, mert négykor meglátogat.

– Te… te róla is tudsz?

– Magától értetődik, hiszen én küldtem hozzád tanulni. Tetszik, mi? Te is neki. Igen, igen, ő mondta, a többi tőled függ, de akár be is segíthetek, ha kívánod.  

Madaras tiszteletes úgy pattant fel a székéről, mintha kígyóra ült volna.

– Köszönöm, itthon leszek. Viszontlátásra! – biccentett a férfi felé szárazon.

– Csak nem sértődtél meg? – rebbent meg a cukrász szeme gyanakvóan. – Én igaz barátsággal jöttem hozzád, és nem szeretném, ha egy félreértés miatt megharagudnánk egymásra.

– Nyugalom, erről szó sincs, „barátom”. Ellenkezőleg: most értettelek meg csak teljesen!

– Oké! Ezek szerint számíthatunk az együttműködésedre?

– Gyere vasárnap délelőtt a templomba, és megtudod.

– Hogy telt a szabadság? – érdeklődött a lány, amint négy óra körül betoppant, s már húzta is elő a tokból a hegedűt.

– Ne, kérem, fölösleges, ugyanis… ugyanis felmondok. Sajnos közbejött valami, ami miatt nem vállalhatok több hegedűórát. Ugye, megérti? Nagyon sajnálom, mert tehetséges, szorgalmas leány volt, de hát ilyen az élet, kedves Jolánka.

A lány nagy szemeket meresztett, visszarakta hegedűjét, és várakozóan ácsorgott, hátha meggondolja magát a tiszteletes úr.

– Viszontlátásra!

– Viszontlátásra! – fogott kezet Jánossal, s előbb az arcához, majd a melléhez szorította a pap meleg, erős jobb kezét.

– Mi… mit csinál? Ez nem illik – kezdett lüktetni János arcán egy erecske.

– Isten áldja, tiszteletes úr!

– Áldás, békesség! Üdvözlöm a főnökét! Legyen szíves, közölje vele… Különben hagyja, majd én közlöm vele vasárnap délelőtt.

– Esetleg miatta… ? Panaszkodott rám? Tiszteletes úr! Mi köze Kádár úrnak a hegedűóránkhoz?

A lelkipásztorból kikívánkozott az igazság, de a keserűség is, amit alig bírt… Bírt? Már nem is akart magában tartani.

– Ezt inkább nekem kellene kérdeznem. Joli, Joli, miért nem mondta, hogy a főnöke utasítására jár hozzám?

– Utasítására? Jövök én, kérem, magamtól.

– Jó, vegyük úgy, hogy ajánlására, de azt mégsem kellett volna kikotyogni, hogy tetszem magának. Nem gondolta, hogy ez… Hogy is mondjam? Magánügy, amit már rám való tekintettel sem illik világgá kürtölni.

A lány vállat vont.

– Én nem kürtöltem világgá és fogalmam sincs róla, ki súgta be a górénak.

– Vagyis nem tetszem? Jolánka, nézzen, kérem, a szemembe!

– Ezt nem mondtam. Csak azt, hogy én nem árultam el senkinek.

A pap elbizonytalanodott.

– Ebben az esetben bocsásson meg, Jolánka, és sok szerencsét kívánok az új tanárhoz. Esetleg ajánlhatnék is valakit, egy igazi profit, akitől még nálamnál is többet tanulhat.

– Hát mégis elküld? Nem értem. Esetleg az óradíjat kevesli?

– Szó sincs róla, csak hát pap vagyok, református lelkész, akinek adnia kell az etikettre, erkölcsre. No, nem az emberek nyelve miatt, bár ez sem elhanyagolható körülmény, de szerintem sem etikus, ha egy még kiskorú, tizenhét éves lánnyal flörtölnék.

– De hát nem flörtöl. És én sem a tiszteletes úrral, bármennyire is szeretem – vallotta be a lány egyenesen. – Na, kimondtam! Ugye, most nagyon pipás rám?

– Csacsi kislány – simogatta meg a tiszteletes. – Hogy is írja 1. levelében Szent János? Szeressük egymást: mert a szeretet az Istentől van; és mindaz, aki szeret, az Istentől született, és ismeri az Istent. Kizárólag az a gond, hogy Jolika nem éri be ennyivel, s még a végén engem is elfog a kísértés – kapta el a kezét a leány arcáról.

A leány szeme megvillant. Tehát mégiscsak hatott rá, épp amikor azt hitte, olyan kemény és bevehetetlen, mint egy várkapu.

– Való igaz, hogy alig múltam tizenhét éves. De ezen csak nem múlik, vagy ha mégis, legfeljebb várunk még egy esztendőt, utána akár össze is házasodhatunk, ha akarja – érvelt okosan, bár félig sem őszintén.

Ténynek tény, hogy tetszett neki az öregfiú, hanem az aggályai enyhén szólva humorosak. Végül is mit számít, hány éves, katolikus vagy református, egybekelnek vagy nem kelnek! A lényeg az, hogy lefektesse, a folytatás magától kialakul. Mással talán nem is sokat kertelt volna, de ez a papocska valahogy elüt a többitől. Ez még hisz a tündérekben, angyalokban, és nincs kizárva, hogy ilyen angyalkát lát benne is. Lelke rajta, játsszunk akkor angyalosdit! Föltéve, hogy végre nem csak hegedülnek a parókián – dörgölődzött Jánoshoz.

– Késő – tért ki előle szemérmesen a tiszteletes. – Nekem már félig-meddig menyasszonyom van.

– Hát aztán! – legyintett fölényesen a kiszolgálólány. – Attól még kipróbálhat engem is, aztán majd eldönti, melyikünket választja.

Az ördögbe, nem passzol neki ez az angyalság! Nem volna mégis okosabb, ha a jövőben, csapot-papot itt hagyva, normálisabb tanárokkal hegedül?

– Tudom, tudom, ezt meg sem hallotta. Akkor hát búcsúzzunk! Sok boldogságot a menyasszonyához! – köszönt el könnybe lábadt szemekkel.

A férfi ellágyulva kísérte egész a kapuig, s még csak nem is sejtette, hogy a lány nem is bánatában, hanem mérgében nyelte a könnyeit.

A következő napokban tartott két bibliaórát, majd meglátogatott egy ágyban fekvő beteget úrvacsora osztás céljából. Szombaton este kapott egy e-mailt Olgától. Drága kicsi lelkem, hát nem felejtetted el Jánoskát?

Kedvesem!

Köszönöm az őszinteséged. Sejtettem, hogy így érzel, azért mégis nagyon felkavart, s még csak szemrehányást sem tehetek, hiszen egyikünk sem hibás, amiért ilyen véget ért a románcunk. Éppen ezért te se gyötörd magadat, velem pedig ne törődj. Majd csak megleszünk nélküled is valahogy. Mármint én és az édesapád, aki, most már én is rájöttem, nem is olyan kőszívű, mint gondoltam. Csak csalódott, amit részben én is megértek. Természetesen maradhatunk barátok, és ha bármikor tanácsra, vigaszra van szükséged, fordulj bizalommal a te hűséges, téged mindig szerető

Olgádhoz

Olga levele megnyugtatta Jánoskát. Tehát nem gyűlöli, még csak nem is neheztel rá, amiért másba szerelmes. Ez nagy lélekre vall, igazi gyémánt az utcán heverő kövek között. Bár ilyen lenne az a másik leány is, akinek a kedvéért, lemond erről a gyémántról. Vajon van Margitnak is PC-je, hogy ugyanúgy beszélhessen vele, mint például Amyvel? – nyitotta meg izgatottan a Skype program adatbázisát. Beírta a Pethő Margit nevet, és feszülten figyelte, milyen eredménnyel zárul a keresés. Hurrá, megtalálta: Pethő Margit, Magyarország, Kecskemét!

Vasárnap. Margit nem reagált a hívásra, ami két dolgot is jelenthet: vagy rossz helyre kopogott, vagy be se kapcsolta a gépét az ibolyakék szemű tanítónő. Ekkor magára kanyarította talárját, és átballagott a templomba. Ma elég kevesen vannak! – pásztázott végig tekintetével az itt-ott üresen tátongó padsorokon. Kádár Sebi? Kivételesen jelen volt. Eljött azért a válaszért, amit a hét elején harangozott be a mesternek.

– Kedves atyámfiai! A napokban egyre többen fordulnak hozzám a következő kérdéssel: melyik pártra szavazzak, tiszteletes úr? – fogott beszédébe a bevezető szertartás, majd egy felolvasott bibliai szövegrész kommentálását követően. – A kérdés jogos és így, a választások küszöbén aktuális is egyúttal.

A hívők feléledő figyelemmel hegyezték a fülüket.

– Ismétlem: a kérdés jogos, de ez még nem jelenti azt, hogy válaszolni is tudok rá. Részemről semmi gond, de honnan tudjam, hogy János bácsi vagy Mari néni is azt akarja, amit én várok a tisztelt képviselő uraktól? Ezért csak egyet mondhatok: szavazzon mindenki saját elvárásainak arányában. Ez ilyen egyszerű, nem feledkezvén meg múltkori elvárásairól sem. Ha teljesültek, többnyire ugyanazokra szavaz, mint azelőtt. Ha nem, másokra, és kész. Ennek kapcsán mindjárt feltevődik egy másik, nem kevésbé fontos kérdés is: igen, igen, rend­ben van, de mi köze mindehhez a vallásnak, templomnak? Nem volna helyesebb semlegesnek maradni? Mielőtt erre válaszolnék, tekintsünk végig a különböző társadalmi korszakokon! Egyiptom, Babilon, Róma, Újkor, Legújabb kor! Mikor, melyik korszakban volt a templom semleges? Egyikben sem, és tudjátok, miért, atyámfiai? Mert a világi és vallási kérdések sohasem határolhatók el élesen egymástól. Vegyük példának magát a Bibliát! Miről szól: a mennyről, angyalokról, elhalt szentek, próféták mennyei életéről, vagy rólunk, emberekről, a hétköznapi élet ügyes-bajos gondjairól, testvérek? A válasz egyértelmű, a dilemma nem is itt kezdődik, hanem ott, amikor az állam akar uralkodni az egyházon, illetve fordítva: az egyház az államon ahelyett, hogy kéz a kézben, egymást segítve munkálkodna miértünk. Ennek érdekében jött létre az inkvizíció, járt Canossát valamikor a kiközösített IV. Henrik német császár, árulták el az egyházat Hitlernek, Sztálinnak, és próbálják ma is pártpolitikai eszközként felhasználni a templomot – nézett János egyenesen a cukrászmester szemébe, aki az utolsó padban törölgette izzadt homlokát. – Mindezek ellenére elképzelhető a templom, közigazgatás és politika viszonylagos semlegessége, autonómiája is. Sajnos megvan ennek is a maga veszé­lye: egyrészt a közöny, másrészt a leplezett ellenségeskedés, mely a nagy kínai falhoz hasonlóan veszi körül a feleket. Na, itt kell megállnunk, testvérek, mert, ahogy Horatius is megállapította: est modus in rebus, van mértéke a dolgoknak. Más szavakkal: ha nem lehetünk barátok, ellenségei se legyünk egymásnak, amit viszont én mondok. Kérem, emelje fel a kezét, aki másként gondolja!

A hívők egyetértően bólogattak, s ettől kezdve még az ateisták, kételkedők egy része is előre köszönt Madaras tiszteletesnek a faluban.

A napok szorgos munkában, ennek ellenére egyhangúan teltek a tiszteletes számára. Néha festegetett otthon, különböző összejöveteleken hegedült is. Hanem a lelke többnyire máshol kóborolt. Nem találta örömét az igehirdetésben, unta a keresztelést, fölösleges tehernek érezte a vallásórákat, lelki tanácsadást? Szó sincs róla, inkább hálát adhat Istennek, hogy olyan munkát végezhet, amihez ért, ugyanakkor szeret is. Mindebből mégis mindig hiányzott valami. Jelen pillanatban például… Mi is? Eleinte maga sem tudta, csak úgy érezte. Aztán rájött. Hát persze: a Margitka szép ibolyakék szemei! Milyen csodás, ingerlő teste van! – villantak fel agyában az uszodai emlékképek. Azok a csípők, a mellei… Jaj, nem szabad, ez paráznaság! Igaz, nem fizikai értelemben, azért csak bujaság az. Kerüljétek a paráznaságot – áll a Korinthusiaknak írt I. levélben. Minden bűn, melyet az ember cselekszik, a testen kívül van, de aki paráználkodik, a maga teste ellen vétkezik. Majd, ha feleségül veszi, joggal képzelődhet. Elveszi, elveszi, de hát hogy, mikor? 50 km távolból?  Hirtelen elfogta a vágy, hogy a hírös városba utazzék. Ajaj, és mi lesz Aczó Lacival? Nem vette el, vagy legalábbis kérte meg időközben Margitkát? Sajna meglehet, meg is nézi gyorsan, kapott-e üzenetet a leánytól – huppant a PC-je elé lázasan. És láss csodát: a monitor tálcáján ott virított Pethő Margit felkiáltójeles e-mailje. Gyorsan aktiválta, és egy perc alatt kiderült, miszerint a lány már régóta megkapta a levelet, s csupán azért nem válaszolt, mert lerobbant a laptopja. Webkamerád nincs? – chatelte sietve, még mielőtt újfent megtréfálná őket a technika ördöge. Margitnak ez is volt, s a következő pillanatban már láthatták is egymást a képernyőn. A lány kárminpiros köntösben ült egy fotelben, haja kibontva, keble félig kilátszott.

– Mi újság? Gondolsz néha rám, vagy elkéstem a kérdéssel, mert már férjhez is mentél Lacihoz?

– Nem mentem. Csak az anyám akarja. De honnan tudsz te erről, lelkecském?

– Csak úgy, kitaláltam. Nem vagyok én sem vak, sem annyira együgyű, hogy meglássam, amit nem is olyan nagyon takargatnak el előlem – emlékezett vissza János arra a jelenetre, amikor a tanítónő és a tanár szorosan egymáshoz simulva táncoltak.

– Féltékeny vagy? – húzta össze mellén Margit a pongyolát. – Ez új. De légy nyugodt, én csak téged szeretlek.

– Pillanatnyilag az bánt a legjobban, hogy ilyen távol lakunk és dolgozunk egymástól. Ha lenne egy kocsim vagy sűrűbb lenne a közlekedés, még megjárná. Akkor Laci sem zavarna különösképpen.

– Igen, ez kár, annál is inkább, mert szeretném, ha lefestenél.

– Hát még én! De mikor, ugyanis legközelebb már csak jövő nyáron megyek szabira. Hanem tudod, mit? – töprengett el a tiszteletes. – Kérek egy hét rendkívüli szabadságot, és azalatt megfestem az arcképed, mert azt, ugye, nem illik, hogy te látogass meg otthonában egy egyedül élő agglegényt.

– Pazar! – vidult fel Margit a képernyőn. – Hogy te milyen rendes vagy!

– Margit! Margitka! Gyere vacsorázni, kislányom! – csendült fel Pethő Istvánné hangja váratlanul a lány mögött.

– Most mennem kell. Akkor várlak, és… szeretlek – hintett csókot Margit kacéran a férfinak.

 

 

 

(Illusztráció: Steve Goad)

Konflagráció

Mint tenyeremből szétfolyó vizet
Gondolom a tegnapot.
Aranyló nárciszokon a márciusi nap fénye
Esték, amikor még hallatszott a tücskök zenéje.
Most csak rendőrautók szirénája –
Valahol vért ontani készülnek.
Bezárom a fülem,
Kérdem: „miért engeded?”
De hisz régen is engedted
Miért lenne más a Ma?
Bezárom a fülem
Várnám a választ
De mint azon bizonyos nárciszok sárgája
Úgy gyűlik tenyeremben a homok.

Egy tiszta lelkű ember (III. rész)

ANYA ÉS LÁNYA

Ez bizony szerelem volt első látásra. Az elkövetkező napokban Madaras másra sem gondolt, mint Margitra. A lány szép volt, ez kétségtelen, de korántsem olyan okos, mint képzelte eleinte. Ezt ellensúlyozandó azonban igen-igen tanulékony, amit János ki is használt alaposan, s elkezdte tanítgatni az ibolyakék szemű tanítónőt.

– Hogy te milyen jó fej vagy! – mondogatta a lány elismerően. – Honnan szorult beléd ennyi tudomány!

– Nem szorult, tanultam, és te is ilyen művelt lehetsz, ha nem éred be annyival, amit a képzőben tanultál.

Természetesen mindennap találkoztak, nagyokat sétáltak, el-elmentek a multiplexbe, s már meg is csókolták egymást, annak rendje és módja szerint.

– Még két nap, és lejár a szabadságom – sajnálkozott a tiszteletes. – Én elmegyek Tázlárra, te meg szépen elfelejtesz.

– Soha, esküszöm! Isten engem úgy segéljen!

– Szép, de jobban esik, ha egyszerűen csak nemet mondasz, mert, ahogy Szent Jakab írta: „ne esküdjetek, atyámfiai, se az égre, se a földre, se semmi más esküvéssel. Hanem legyen a ti igenetek igen, és a nem nem; hogy kárhoztatás alá ne essetek.”

– Majd meglátogatlak – ígérte meg a tanítónő. – Azért Tázlár sincs a világ végén. Én téged, te engem, amíg…

– Amíg?

– Össze nem házasodunk – gondolta anélkül, hogy ki is mondta volna, utóvégre effélét egy férfinak kell kimondani. – Amíg Kecskemétre nem helyeznek.

– No, akkor várhatsz vagy tíz, húsz évet. Nem olyan sok pap szolgál ám vidéken, hogy csak úgy átengedjék őket a városnak. Hacsak…

– Hacsak?

– Nem te jössz Tázlárra oktatni – gondolta a tiszteletes, amit viszont ő hallgatott el a lány elöl, tudván tudva, mennyire irtózik Margitka a vidéki élettől. – Inkább ne találgassunk! Hagyjuk az Úrra, és bízzunk benne, mert aki bízik benne, megerősödik és megmentetik.

Milyen szépeket mond! – pistult bele egyre jobban Pethő Margitka. Ákos szerint tehetségesen fest is a fiatalúr, továbbá hegedül, írogat. De vajon mit? Verset, regényt vagy színdarabot?

– Színdarabot.

– Nagyszerű! Talán már elő is adták őket?

– Á, dehogy, helyesebben igen: a tázlári kultúrotthonban.

A tanítónő érdeklődése úgy szétpukkant egyszerre, mint a színes szappanbuborék. Kultúrotthon, amatőrök… ! Puff neki! Hol vannak ezek egy kecskeméti színháztól!

– Nem volna kedved fürödni? Folyónk ugyan nincs, de ott az uszoda, a széktói strand vagy a szabadidő központunk.

– Csakugyan! Mióta itt vagyok, még meg sem mártóztam, holott imádok fürödni, napozni – villanyozódott fel a fiatalember. – Talán, igen, menjünk az uszodába. Ott kisebb a zsúfoltság ilyenkor.

– Menjünk, de azt már most kikötöm, semmi mélyvíz, úszás meg ilyesmi, mert úszni bizony nem tudok.

– Majd megtanítalak, Margitka, megtanítalak. Na jó, nem holnap, mert, mint mindenhez, ehhez is idő kell, de hát találkozunk mi még, ugye, máskor is – nézett a lány szemébe hosszan, szerelmesen.

A tanítónő fölemelte János állát, s úgy tett, mintha meg akarná csókolni. Aztán mégsem csókolta meg, csak nevetett egyet, és elszaladt.

Utolsóelőtti nap. Istenem, hogy elröpült az a két hetecske! János egy gyékényen elnyúlva hallgatta Margit szakszerű fejtegetéseit a legújabb divatról. A téma persze untatta, de most mit mondjon: nagyon bírlak, szépségem, de még jobban bírnálak, ha hallgatnál?

– Untatlak?

– Naná! Bocs, csak vicceltem – mosolyogta el magát. – Egyébként olvasni szoktál-e, vagy csak a gyerekektől kérsz effélét?

– Ez is vicc volt, vagy, hogy értsem? – meredt rá a tanítónő. –Természetesen olvasok.

– Mit?

– Vegyesen: divatlapokat, krimit, bestsellert…

– Egyet kihagytál: a Bibliát.

– Mert nem is olvasom – ismerte be őszintén. –Viszont most, hogy ismerlek, kedvet kaptam erre is, mi több, már bele is kezdtem Stephen King, Végítélet című művébe.

– Ej, a Szentírást olvasd, ne Stephen Kinget, kisasszony! Máté, Márk, Lukács, mindegyik leírja, mi történik a világgal, ha elfordul az Atyától.

– Mi történik?

– Gyűlölet, törvénytelenség, szülők iránti engedetlenség, a természetes vonzalom hiánya, gyönyör- és pénzhajhászás veszi át fokozatosan a hatalmat. Senki sem bízik senkiben, és képletesen szólva habozás nélkül megölnek egy tál lencséért. Tervezés helyett káosz van, az öregeket likvidálják, és már senki sem akar dolgozni, melynek következtében elsorvad a gazdaság, kiürülnek a boltok, elgazosodnak a szántóföldek. Hogy mindez hova vezet, már most borítékolható, és ez még csak a vég kezdete.

– Ne ijesztgess! – kedvetlenedett el a bájos, fiatal hölgy, aki eddig legfeljebb filmekben szembesült hasonló vízióval. – Ha már a kezdet ilyen, milyen lehet a folytatás?

– Meg van írva ez is a Jelenések Könyvében. Országok, sőt, földrészek mennek ölre egymással, miközben pusztít a járvány, éheznek az emberek. A jéghegyek sorban elolvadnak, és minden folyó, tenger kilép a medréből. Ezt állítják maguk a tudósok is, csak az okot, pusz­tulásunk igazi rugóit nem látják.

– Mondja, Jehovista maga, és egyáltalán hiszi is, amit összezagyvál ennek a csinos leánynak? – mordult a papra ekkor egy mellettük napozó, jól táplált úriember.

– Én… Mit számít! Én csak azt mondtam, ami meg van írva, tisztelt barátom!

– Barátja magának a Belzebub! Ez mégis csak hallatlan: a hölgyet sokkolja, engem meg sérteget! – pattant talpra harciasan a sörhasú.

– Üljön le, mit pattog! – avatkozott közbe egy tinédzserkorú fürdőző. – Ha jehovista, akkor jehovista. Csak nem maga akarja előírni, ki mi legyen, és mit mondjon!

– Kuss! Téged ki kérdezett! Fogd meg a taknyod, és ne dugd bele az orrodat a nagyok dolgába!

– Gyere, ússzunk egyet! – fogta kézen János a zavartan mosolygó Margitot, és faképnél hagyta az egymásra vicsorgó feleket. – Nálatok minden polgár ilyen agresszív? – kérdezte a medencében fanyarul.

– Akadnak néhányan, főleg, ha beszívnak. De hagyd a csudába! Felejtsd el, és élvezd ezt a csodálatos vizet és napocskát! – tárta oda arcát Margitka a tűző napfénynek. – Most jut eszembe, holnap még lesz egy jelenésed a… mamánál. Szeretne megismerni. És a papa is.

No fene! Hiszen még meg sem kérte a kisasszonyt. Ez viszont még odébb van. Előbb jön az udvarlás, legalábbis ő így szokta, nehogy csak akkor jöjjön rá, milyen nőnek udvarolt, amikor már elvette. Másrészt ott van még Amy meg Olgácska, akik szintén várnak rá. Egyedül az a kérdés, melyiket szereti hármuk közül legjobban. Fogas kérdés, mert mindig ahhoz húz leginkább, akivel éppen együtt van. Pillanatnyilag tehát Margithoz, de nincs kizárva, hogyha holnap meglátogatná Soós Olgát, a másik kettő képe elhalványulna átmenetileg. Ha rajta múlna, mindhármat elvenné, ami még bűnnek sem számított valamikor, lásd Ábrahámot, Jákobot, Salamont meg a többi ószövetségi figurát.

Másnap délután izgatottan csengetett be Pethőékhez, s pár perccel később már együtt römizett a családdal. Utána dominóztak, kivéve a család fejét, egy savanyú ábrázatú, feleségénél tíz évvel idősebb szabómestert. Feltehetőleg unatkozhatott, mert alig-alig szólt közbe, miközben a többiek felszabadultan traccsoltak. Elsősorban a nagyapa, Elekes Sándor úr, aki szokás szerint világháborús visszaemlékezéseivel bombázta a famíliát. Jánoska éles szemmel figyelte, analizálta a Pethő család arcait, és alig telt el fél óra, máris tudta, hova rakja őket. Legmarkánsabbnak tűnt a hófehér hajú szabónő. Kemény áll, parancsoláshoz szokott, hűvös tekintet. Itt vitathatatlanul ő hordta a nadrágot. Akárcsak az édesapám – szegezte le magában a tiszteletes. Csupán abban különböznek egymástól, hogy amíg apám megveti, Anna asszony kifejezetten szereti a divatot, egyúttal kenceficéli is magát rendesen. De még ha csak ő kenceficélné! Nagyobb baj az, hogy Margitkát is erre szoktatja.

– Nyertem! – kiáltott fel diadalmasan Sándor bácsi. – Mi volna, ha nemcsak chibritben[i], hanem monédában[ii] is játszanánk, gyerekek?

– Mi az a gibrid meg monéda? – ingatta meg a fejét rosszallóan Pethő Istvánné. – Hányszor mondjam már, hogy ez itt Kecskemét, nem Méhtelek, és épp itt az ideje, hogy te is úgy beszélj, ahogy Kecskeméten beszélnek.

– Köszönöm a játékot! – állt fel a jó öreg, és sértődötten húzódott félre egy sarokba.

– Kicsit keveri a nyelveket – magyarázta Margit édesanyja. – Magyarnak ugyan magyar, de román községből, egy Sarkadtól hét kilométerre lévő faluból származik.

– Szóval falusi. És hogy tetszik neki a városban?

– Sehogy. Már megbánta, hogy idejött, s állandóan azon spekulál, miként építhetné úgy be a kertünket, hogy disznót, kecskét, libát, tyúkot, csirkéket neveljen.

– Meg nyulakat – süvöltött feléjük Sándor bácsi a sarokból.

– Aranyos. Lehet, hogy a helyében én is ezt csinálnám.

– Halljátok? – sétált vissza erre ragyogó arccal az asztalhoz. – A tiszteletes úr okos ember ám, és ha ő is erre esküszik, abban precis, izé… biztosan van valami.

– Mindegy, itt akkor se büdösítsen nekem egy koszos jószág sem – intette le fölényesen a szabónő. – Én iparos vagyok, szabó, ha nem vetted volna észre, apukám, és semmi kedvem falusi lakot csinálni a házamból. Pista? Neked mi a véleményed, csináljunk?

– Semmi esetre se! – állt ki felesége mellett az ösztövér szabó. – El is futna egyből minden kliensünk. Másrészt engedélyt sem kapnánk hozzá. A külvárosban még megjárja, ott akár tehenet is tarthatna igen tisztelt apósom, de ez itt a belváros, kérem, a belváros.

– Megyek. Még ma pakolok, és visszamegyek a falumba.

A mama legyintett, és össztüzet zúdított a tiszteletesre. Először is arra volt kíváncsi, valóban olyan gazdag ember a vadkerti Madaras úr.

– Attól függ. Széles Gábor és Demján Sándorhoz[iii] képest szegény, hozzám vagy a körzeti postáshoz képest nyilván jól szituált állampolgár. Miért?

– Hát csak úgy kérdeztem. És maga hogy boldogul? Nem volna kedve Kecskemétre költözni?

– Most már volna, de mit tegyek, ha ez volt megírva.

– Semmi sincs megírva! Véletlenek ugyan elő-előfordulnak, de az ember nagyobbrészt mégiscsak saját sorsának kovácsa. Hát majd utánanézünk. Szerencsére régi családi barátunk az esperes, ugyanis nem szeretném, ha az én lányom… De erről majd máskor tárgyalunk.

– Ó, de jó, ó, de jó! – ugrándozott a tanítónő. – Látod? Ez az én anyukám!

Olyan, mint egy kisgyerek! – pislogott Madaras úr. Kis naiv leányka egy érett nő testében. Valószínűleg a környezet, az a sok kisdiák formálta ilyenné. Nehezebb viszont belelátni a mamába. Hol az az érzése, kedveli, hol az, hogy egyáltalán nem bízik meg benne.

– Képzeld, János színdarabokat is ír… néha! – dicsekedett el Margitka ezúttal Jánossal, hadd lássa az anyja, azért ez a fiú sem akárki.

– Az jó, föltéve, hogy rendesen meg is fizetik. Melyik színházban mutatták be a darabját?

– Nem mutatták be, s még csak meg sem fizetik, mert többnyire csak úgy magamnak írogatok.

– Fura szokás! Sohasem értettem, s még ma sem tudom felfogni, mi élvezetet okozhat olyasmin dolgozni, amiből se haszna, se öröme sincs senkinek. Igaz, az én lányom is zongorázik, ami ugyancsak nem hoz semmit a konyhára, de ő legalább elszórakoztat bennünket. Margitkám, nem játszanál nekünk valamit?

A lány engedelmesen ült a zongorához, s a következő pillanatban felcsendült Beethoven lX. Szimfóniája.

– Brávó! Éljen! – tapsolt lelkesen a fiatalember.

– Parancsolj! Papa, hozz ide, légy szíves, még egy széket, Jánosnak!

– Miért, hát zongorázni is tud?

– Csak konyítok hozzá, konyítok. Az én hangszerem inkább a hegedű, s mivel hegedű nincs…

– Itt a zongora – húzta magához a szép leány. – Beethoven: szonáta, opus 6. Ismered? Négykezesre írt zongoradarab.

– Véletlenül igen.

– Akkor los[iv] – száguldott végig ujjaival az elefántcsont billentyűkön.

– Köszönöm! Nagyon édesek, ügyesek voltatok – buggyant ki egy könnycsepp Anna asszony szeméből. – Szegény anyám, hogyha most láthatna titeket… !

Madaras tiszteletes sok mindent feltételezett az őrmester modorú mamáról, csak azt nem, amit most látott.

– Ha már itt tartunk, játsszátok el ezt a nótát is! – gyújtott rá a nagyapa egyik kedvenc dalára:

Férjhez ment a meszelő,
Elvette a reszelő.
Házasodik a lapát,
Elvette a piszkafát.

A tiszteletes együtt fújta az öreggel, amivel úgy levette a lábáról, hogy még meg is puszilta Jánoskát.

– Most pedig táncoljunk! – állt fel egyszer csak Margitka, és odalibbent a Hifihez. – A Kék Duna keringő megfelel?

– Kapcsoljad! – elevenedett meg Pethő Istvánné, aki táncolni, énekelni egyaránt szeretett. – Hölgyválasz! – húzta fel a székről szenvtelenül szemlélődő férjurát.

– Hagyj, kérlek! Tudod, milyen rosszul táncolok.

– Na és! Ki látja? Nekem meg jó vagy így is, angyalom. Tiszteletes úr, maga sem tud táncolni?

Félretolták az asztalt, székeket, és körbekeringőzték a nappalit. Sándor bácsi kapott az alkalmon, s miközben a család felszabadultan keringett, ő szépen bedobott pár pohár kecskeméti fütyülőst.

Hirtelen felbúgott a bimbamcsengő az előszobában.

– Nézd meg, lányom, ki csönget!

– Aczó László, egy kollégám a suliból – mutatott be Margit egy sűrű szemöldökű, ám annál gyérebb hajú fiatalembert. – Ő meg János, vagyis Madaras tiszteletes Tázlárról.

– Örvendek.

– Elnézést a zavarásért! Csak a kölcsönkért könyvet hoztam vissza Grétának.

– Dehogy zavar – olvadozott a víg kedélyű szabónő. – Foglaljon helyet, drága tanár úr, és kóstolja meg ezt a teasüteményt.

– Köszönöm, finom. Nagyon finom. Margitka sütötte?

– Nem – válaszolta Margit őszintén. – Főzni ugyan tudok, de a sütikhez még nem értek.

– Mek-mek! – nevetett csúfondárosan az őszbajszú nagypapa.

– Hogy telik a szünidő?

– Remekül. Mondtam már, hogy ősztől otthagyom az iskolát?

– Csak nem! – hökkent meg a mama és lánya egyszerre.

– Sajnos így alakult, illetve mit sajnos: hálát adok a sorsnak, hogy végre normális helyre kerülök.

– Igen? Hova, egyáltalán van ilyen hely a városban?

– Remélem, Anna asszony, remélem. Épp ott van mellettünk pár méterre a házunktól. Egy számítógépes szerviz, egész nyugis hely, káosz, inzultusok, gyomorgörcs és hasonlók nélkül, amivel már, biz isten, nagyon tele van a hócipőm.

– Ennyire komoly? Talán várjon még egy évet, Lacika! Nemsokára választunk, és az új kormány…

– Ugyanolyan lesz, mint az előbbi – egészítette ki a szabó józanul, aki elég ritkán nyilatkozott, viszont ha megszólalt, sohasem mondott zöldséget. – Nem új kormány kell ide, hanem új rendszer, uraim. Nem igaz, tiszteletes úr?

– Hát, nem tudom. Túl fiatal és tapasztalatlan vagyok én ehhez, Pethő úr. Elvileg… elképzelhető, de ha a történelmet nézzük, már nem vagyok annyira derülátó, mert mikor létezett olyan rezsim vagy szisztéma, melyben a mindenkori hatalom a nép, választópolgárai ügyét de facto[v] ne mellékes mozzanatként kezelte volna?

– Akkor… Maga szerint akkor nincs is megoldás? – kérdezte a szabó csöndesen.

– Nincs – horgasztotta le a fejét szomorúan Jánoska. – Legalábbis addig, amíg nem érkezik el Jézus Krisztus országa.

– Konkrétabban?

– Amíg a politika, alkotmány helyett a Szentírás elvei alapján kormányozzák a világot.

– Hű, micsoda látómás! – húzta el a száját a táncos kedvű anyuka. – Nem is tudtam, hogy Jánoska próféta is sutyiban!

De nem tetszett az ötlet Aczó tanár úrnak sem.

– Ez tényleg vízió, méghozzá elég morbid szerintem. Szinte látom a papokat, amikor az egyházi dogmák nevében, hátukon, mellükön egy-egy kereszttel ítélik máglyára az eretnekeket, buddhistákat, muszlimokat. És fordítva: az utóbbiak bennünket, ha közülük támadna valakinek ilyen ötlete, mert Jehován kívül van egy Allahunk, Buddhánk is például. Nem, nem, tiszteletes úr. A dzsihád, keresztes háborúk kora lejárt. Legalábbis remélem, amiként új Hitlerre sincs szüksége többé a világnak. Vagy igen?

– Brr, Hitler! – borzongott meg Anna asszony. – Gondolom, eleget filozofáltunk, uraim! Margitka, lécci, kapcsold vissza a lejátszót, és táncoljunk. Emelje fel a kezét, akinek kedve van egyet pörögni!

– Szabad? – kérte fel a tanár egy táncra Margitkát, amint felhangzott Szenes Iván egyik közismert slágere.

A tiszteletes mintegy álomból ébredve figyelte, hogyan táncol a két pedagógus, s egyre inkább látta, érezte, hogy kettőjük kapcsolata több mint kollegiális. Szóval egy vetélytárs.

Most kösd fel a gatyád Madaras Jánoska!

 

 

__________________________________________________

[i] Gyufában. (rom.)

[ii] Érme, aprópénz. (rom.)

[iii] Magyarországi milliárdosok.

[iv] Rajta! (ném.)

[v] Való(já)ban, ténylegesen. (lat.)

 

 

 

(Illusztráció: GonZs)

Irodalmi és Társadalmi Portál