Akazome Emon versei (2.)

Akazome Emon
(Japán, X–XI. század)

 

Egy paravánképhez költötte, melyen egy nő mereng a hóesésben.         Akazome Emon

Jön tán a tavasz?
Felkeres tán valaki?
Várok, csak várok,
míg elnézem ma reggel
hegyek közt a havazást.

(Kimaradt dalok későbbi gyűjteménye, Téli dalok, 410.)

 

Akkor költötte, amikor megszületett Maszafusza[1],
és csecsemőruhát varrt neki.

Akazome Emon

 

Fellegek fölé
ahogy felemelkedik,
szeretném látni,
a daru tollruhája
midőn sok évet megél![2]

 

Ugyanő születése utáni hetedik estén[3] költötte.

Míg ezer évért
imádkozom, szívemben
hűvös fuvallat.
Lám, családunk sohasem
szűnő szele fújdogál![4]

(Kimaradt dalok későbbi gyűjteménye, Gratulációk költeményei, 438–439.)

Fittler Áron fordításai

 

 

Akazome Emon (赤染衛門)

958 körül–1041 után

Icsidzsó császár (一条天皇, uralk. 986–1011) korának egyik legjelentősebb udvarhölgyköltője. Akazome Tokimocsi (赤染時用) lánya, ám egyes Heian-kori források szerint valódi apja a szintén híres költő, Taira no Kanemori (平兼盛, ?–990). A kor politikai vezetője, a régens és főtanácsadó Fudzsivara no Micsinaga (藤原道長, 966–1027) felesége, Minamoto no Rinsi (源倫子) mellett szolgált udvarhölgyként, de lányuk, Sósi (彰子) császárné udvarában is tevékenykedett. Idős korában is rendkívül aktív életet élt: nagyjából nyolcvan éves volt, amikor két jelentősebb költői versenyen (utaavasze, 歌合) is részt vett. Verseiből sokat beválasztottak valamennyi császári rendeletre összegyűjtött vaka-antológiába. Heian-kori arisztokrata nőként rendkívüli módon jól ismerte a buddhista szövegeket és a buddhizmus tanításait. Fiatal kora óta több buddhista témájú és buddhista szövegek motívumain alapuló verset költött, férje, a kínai nyelvű költészetben és prózában jeleskedő tudós, Óe no Maszahira (大江匡衡) halála után pedig figyelme fokozottan a tanok felé fordult. Később szerzetesnőként buzgó lelkigyakorlatot végzett, beleértve a buddhista témájú vakák komponálását is.

Borítókép: a fordító felvétele

[1] Óe no Maszafusza (大江匡房, 1041–1111), Akazome Emon és Óe no Maszahira dédunokája. A XI–XII. század fordulójának egyik legnagyobb tudósa, politikusa és költője. Egyaránt komponált vakákat és kínai verseket, de buddhista prédikációkat és más buddhita szövegeket is írt, valamint Óe no Maszafusza történetei (Gódansó, 江談抄) címen egy anekdotagyűjteményt is összeállított.

[2] A fellegek fölé felemelkedik kifejezés arra utal, hogy a császári udvarba kerülve bejut az Udvari Nemesek Csarnokába (Tendzsó no Ma, 殿上の間), amely azt jelentette, hogy az illető magas pozíciót kapott és elismerték munkáját, tehetségét. A költőnő tehát dédunokája leendő fényes udvari karrierjét reméli. Ez később meg is valósult: Maszafusza nemcsak jeles tagja volt irodalmi életének és közéletének, de három trónörököst is oktatott, amelyre addig nem volt példa. A „tollruha” a csecsemőruhára utal.

[3] Egy gyermek születése utáni harmadik, ötödik, hetedik és kilencedik nap estéjén ünnepséget rendeztek.

[4] A család szele (ie no kaze, 家の風vagy kafú, 家風) egy család nemzedékről nemzedékre hagyományozódó szokásrendjét jelenti, de – mivel a korabeli Japánban az egyes családok valamilyen tudomány vagy művészet specialistái is voltak – jelenti az adott család tudományát, művészeti stílusát is. Az Óe család tagjai a kínai irodalom specialistái voltak.

ZHÉ SHI – JU FU: Teraszon

 

Zhé Shi azt jelenti: Ami Van.
Ju Fu azt jelenti: Jól Van. Van Rá Válasz.

 

beszélgetések Fehér Tükörrel

vonateltolódás
ma nem tudok jelen
lenni, ma nem

gyere vissza velem

válaszolj ahol még nem válaszoltam
gyászold el amit nem gyászoltam
mondd ki velem ahol nem szóltam

állj fel velem ahol botoltam

kacagd ki velem amit nem kacagtam
pihenj velem ahol fáradtam
hallgasd velem amit nem mondtál
hiányozz onnan ahol nem jöttél

egy kettő három négy évesen
amikor még nem volt nevem
kérdezd amit még nem kérdeztél

erdőre ahol még nem jártam
táncra amire nem kértek fel
vitákba amikbe nem szálltam
gyere vissza, gyere velem

visszafelé visszafelé
lépj velem
míg megérkeze

 

Napfa. „és ő válaszol nekem a bőrön keresztül”

 

teraszon

A teraszon ültünk, a lombok között most jöttek át az alkonyati fényfoltok, néhányuk a falra vetült, mások a poharakra. Hallottam egy rigó énekét, zörgést az avarban a tuja alatt. A tető még vörösebb, egyébként bordó színe most válaszol az égre. Egy rész fölöttünk még mélykék, lehetetlen.

– Mit tennél most, ha azt tennéd, amit valójában akarsz? – kérdezel.
– Biztos vagy benne?
Csend. Kérdően nézel rám. Aztán a hunyorgó foltok forrása felém fordulsz, de nem egészen. Még a poharat sem veszed kezedbe. A torkomban gombóc, aztán, ej, hagyjuk
– Van egy testem. Egy kiegészítő, fehér, sápadt, férfi. Nem is férfi, inkább kamasz, felnőtt, velem egyidős. Változó. Most magam előtt látom csupasz mellel, és párbeszédet folytatok vele.  Nagyon fontos, hol: a válla alatt, a hónalj fölött , a vállcsont és a mellbimbó között félúton, a fejem ráborul, az arcom éri. Ez a párbeszéd és ő válaszol nekem a bőrön keresztül. Pontosan engem válaszol, pontosan a lenyomatát a számnak. Nem érintem végig, csak szaggatottan, néhány milliméterrel fölötte, siklok a hónalj alatt, itt felnézek a karnak arra a részére, amely a legsápadtabb, ahol kékes a bőr és még a mosott testnek is fanyar, hűvös, árnyékos és némileg szúró illata van. Itt, ahol a fekete fonalak alatt kezdődnek a bordák, ez a rész különösen drága nekem. Itt közeledem, nekem van egy rezgőtestem, egy amőbához hasonló, rezgésekből álló plazma, és most a bordák mögé megy, mert engeded. Engedi – ugyanis ez a képzelt test nekem mindig – te. Orromat és ujjaim végighúzom a bordákon és a bordák között, úgy, hogy a kulccsontnál érzed. Aztán hátrasiklom a lapockákhoz, a hajammal, a fejem, most háttal vagyunk, érted?
Miközben itt ülök, ez az amit valójában teszek.
Elgondolkozol. Babrálsz a pohárral.
– És ha tényleg megtennéd?
– Már tényleg megtettem. Ha most ismét tenném, már nem lenne ugyanaz.
– Kicsit szomorú. Ez a pillanat sohasem lesz itt?
– De már itt volt. Tényleg van benne szomorú. Tudod miért? Mert ha fordítva lenne, és ez a kiegészítő te-m kérdezné, amit te, akkor azt mondanám neki, hogy itt akarok ülni veled a teraszon.

 

Motorozó. „– Ez a pillanat sohasem lesz itt? – De már itt volt.”

 

(Illusztráció: Varga Borbála: Napfa, Motorozó)

Élő adás

 

Apa napok óta nem mozdul a laptop elől. Nem eszik, nem alszik. Ha szólok hozzá, szeme sem rebben. Tegnap reggel egy pillanatra halványan elmosolyodott, aztán a következő másodpercben megint kifejezéstelen arccal meredt a képernyőre. Este bezárkóztam a gardróbba sírni. Apa napok óta élő adásban nézi a gemenci fekete gólyák fészekrakását. Egyenes derékkal ül, keze a térdén, borostás állát óránként egyszer megvakarja. Apa nézi a fészekben a négy tojást, nézi, ahogy a fekete gólyapár elégedetten méregeti a tojásokat, ahogy lassan kikel három kisgólya, ahogy a negyedik nem bírja feltörni a tojást, és a szülők segítenek a tojáshéjat felnyitni. Én az ajtóból figyelem a monitoron a madarakat, levegőt sem veszek, mintha ott se lennék. Este a gardróbba zárkózom. Hangtalanul sírok, levegőt sem veszek. Bár itt maradhatnék a földön. Sötét van, levendulaillat. Itt senki nem keres. Apát már nem kellene apának szólítanom. Apa már nem apa, csak a férjem, és én sem vagyok már anya, csak egy feleség. Apa, azaz Ádám tíz évig udvarolt, pedig én minden nap elmondtam, hogy nem akarok gyereket, keressen valakit, aki házasságot akar, meg házat, kölyköt, mert én nem tudom, mit akarok, de olyasmit biztos nem, amit a többiek, a többi normális ember. Mert én nem tudom, mit akarok, és nem tudom, fogom-e valaha is tudni. Tíz évig jött utánam, aztán már nem volt szívem elküldeni. Az esküvőnk napján voltam először maradéktalanul boldog életemben. Nem számítottam rá. Nem vártam, hogy bármi vagy bárki feloldja a kocsonyás ürességet bennem. Aztán hat év, hat vetélés. Mégis egyre nagyobb bizonyossággal tudtam, hogy anya leszek, hogy mindig is anya akartam lenni, és semmi más. Ádám különösnek találta, mért nem szomorodom el egy-egy vetélés után. Rajta minden baba után olyan megfeszítő fájdalom lett úrrá, hogy napokig csak szótlanul feküdt. A hetedik évben született meg Áron. Azóta szólítottuk egymást Anyának és Apának. Három hét múlva volna tízéves a fiunk. Egy vihar. Egy villámcsapás. Apa napok óta nem mozdul a laptop elől. Napok óta élő adásban nézi a gemenci fekete gólyák fészekrakását. Egyenes derékkal ül, és csak nézi a monitort, a fészekben a négy tojást, nézi, ahogy a fekete gólyapár elégedetten méregeti a tojásokat, ahogy lassan kikel három kisgólya, ahogy a negyedik nem bírja feltörni a tojást, és a szülők segítenek a tojáshéjat felnyitni. Én az ajtóból figyelem a madarakat, levegőt sem veszek, mintha ott se lennék. Most nem tudom, ki vagyok, és nem tudom, ki leszek ezután.

 

(Illusztráció: Láng Eszter – Lecznában esik az eső)

ELRENDELÉS SZERINT; A KÖLTŐ MÁSSÁ VÁLIK

 

ELRENDELÉS SZERINT

A szél most nem alszik a leveleken,
elpattantak a zöld sziluettek,
a csillagfény is csak illúzió.
Egy pillanatra mégis felragyog a nyár,
mert úgy vackolta el magát íriszemben,
hogy olykor életjelet is ad magáról,
sugarán hideg szikrát pattint a hó.

A pelyhek csendes kavarodásában
kinyújtózik a sötét, ostorával oda-
csap a megbokrosodott árnyéklovak
közé; átmeneti mennybéli rendcsináló.

Közeledik az Ég a Földhöz, próbál
kitérni az éteri öleléstől, nem akar behódolni,
csak helyet keres magának a kék ürességben,

hogy összebújhasson egyszer a tartalommal,
ahogy a szerelmesek egymásra lelnek
az eredeti elrendelés szerint.

 

A KÖLTŐ MÁSSÁ VÁLIK

A köd már fürtökben lógott, a hangok
bukdácsoltak a homályban, a világ-
mindenség már csaknem belehalt a sebeibe,
a képletekben nem voltak zárójelek, a hexameterek
szétszóródtak a költő lábai elé, aki már nem
akart többé világcsavargó lenni, de nem akart
a kijelölt remetelakba sem beköltözni.
Imára kulcsolta kezét, majd az asztal alsó
fiókjából elővette az odarejtett
tükröt, s belenézett.
Ekkor felismerte önmagában Isten arcát,
az Édenkert laboratóriumából beadatta magának
a metamorfózishoz szükséges vérátömlesztést,
s a karjaiban hihetetlen erőt érzett.
Egy kicsit állt még a tükörrel a kezében, majd
felcsatolta a lételőtti csendből kimentett szárnyakat,
s az emelkedés felszabadító mámorával
átbillent a végtelen kékség kapuján.

 

(Illusztráció: John Wilhelm: The good weather umbrella)

Az elátkozott éden (regényrészlet)

 

A Tizenkét Apostol-hegyvonulata mögött, Constantiában szálltunk meg, ahol  annak idején Jan van Riebeek, a holland kolónia alapítója, vadmandulából és szederből hosszú sövényt ültetett, hogy lefoglalja a földterületeket, a kedvező klíma miatt a bevándorlók idetelepítették a szőlőültetvényeket; manapság felső-középosztálybeli családok lakják a szőlőskertek melletti, sorompókkal, biztonsági őrökkel védett lakónegyedek elegáns villáit. Apartmanunkat térdig érő kerítés választja el a házigazdák kiterjedt, pompázatos délszaki virágokkal zsúfolt kertjétől, az alacsony farácsok a kutyákat tartják távol, de a kedves, kistermetű keverék ebeket inkább azért szigetelik el, hogy esetlegesen hátrahagyott ürülékük ne okozzon kellemetlen perceket az úszómedencéhez baktató szállóvendégeknek. A teakonyhából, nappaliból és hálószobából álló lakrészük terasza előtt, a februári napsütésben teljes virágukban kelletik magukat az őshonos proteák, vagyis a mutatós cukorbokrok. A világhírű Kirstenbosch botanikuskertben a növény sokféle válfajában gyönyörködhettünk volna, ha leszállunk a városnéző autóbusz ottani megállójánál, de lustaságból ezt nem tettük meg, még sincs hiányérzetünk, mert az útikönyv erre vonatkozó fejezetét, – hasonló okból – nem olvastuk el. A ház mindenese, Gabriel gondoskodik a kényelmünkről; a magas, nyúlánk fiatalember álló nap szorgoskodik, a mosogatás és takarítás napi rutinjához hozzátartozik a mosás, a vasalás és a háztartás minden gondja, a délkelet-afrikai Malawiból vállalta ezt a munkát. A szárazföldi ország Tanzánia, Zambia és Mozambik földrajzi szorításában nem sok megélhetési lehetőséget kínál az ott élőknek, arról nem is beszélve, hogy saját rokonságában tapasztalta meg – a statisztikák nem kendőzik el az igazságot –, miszerint az afrikai kontinensen, hazájában a legalacsonyabb a várható élettartam. Malawi egyötödét a Nyasza-tó foglalja el, legmélyebb pontját hétszáz méterre becsülik, David Livingstone, a skót misszionárius orvos, akinek nevét leginkább a Nílus forrásának keresése, vagy a Viktória-vízesés felfedezése miatt emlegetik, több expedíciót vezetett ehhez a nagykiterjedésű vízhez. Gabriel a Kasungu Teacher’s Training College-ban szerzett tanítói diplomát, amely azért vált hasznára, mert iskolázott angol nyelvtudása és kiejtése vonzóvá teszi alkalmazását az álláskeresésnél a tehetős családok körében; megjelenése sem hagy kívánni valót maga után, zulu származása olyan külső tulajdonságokkal, testi adottságokkal ruházta fel, melyekkel rögtön leveszi lábukról leendő munkáltatóit. Kénytelen volt otthagyni szüleit, testvéreit, hogy havi jövedelméből komoly támogatni tudja megélhetésüket, hiszen Kasungu-ban a mai napig gyakori az éhínség, emiatt sokan meghalnak a városban. Az emberek többsége vályogtéglákból rakott, szalmával, esetleg hullámpalával fedett házakban él, ha szerencséjük van, akkor a szubtrópusi klímában korántsem kellemes, de a térségben egyetlen nyereséget hozó mezőgazdasági iparágban, a dohánytermesztésben juthatnak munkához.

David a Mercédesszel balra kanyarodik a Costantina Main Road-on, majd a legközelebbi körforgalomból jobbra felhajt az M3-as autópályára, ennek nyomvonaláról negyedóra múlva  tér le, hogy a budapesti Józsefvárost idéző utcákon eljussunk a Mnandi Beach-re, Fokváros ingyenes strandján szeretnénk megmártózni a hűvösnél hidegebb Atlanti-óceánban, ahol a fürdőzéshez a Wolfgat mészkősziklái adják a festői hátteret. Ugyanúgy fázom az óceán harsogó kék vízében, mint Warnemündében a Balti-tenger szürkészöld hullámaiban, amikor Colinnal és Eszterrel az éjszakai vonatozástól összetörten a parti homokbuckák halványodó árnyékában aludtunk. A zuluból magyarra fordított Jázmin-part fürdőzőinek zsivajában az évtizedek alatt homályossá lett régi emlék lebeg lehunyt szemhéjam alatt: a nyári szünidőben a Zúgó-folyó zsilipjénél zajongtunk, a felkavart iszaptól barnás, langyos vízzel spricceltük egymást. Idővel a régi meder a kiterjedt kertészet szomszédságában fűvel benőtt árok lett, vadkacsák költőhelye, emiatt keresik fel előszeretettel a Tébába bemerészkedő rókák. A magasból készített légifelvételen a tájba simuló  kiszáradt patakmeder rajzolata, a történelmi századok előtti civilizáció titkos üzenete is lehetne, persze, erről szó sincs, az egykori kacskaringós vízfolyás régóta a kiegyenesített, szabályozott és kikövezett csatornában folydogál északnyugati irányba, útja közben négy tavat is táplál, mindegyikben maga is új erőre kap, hogy átbukjon zsilipeken, gátakon és elérje az egykedvűen hömpölygő Dunát. A Zúgónál a mederzár deszkáin túlcsorduló víz mohával benőtt betonlépcsőkre zubogott, az így keletkezett sodrás erejét használtuk arra, hogy fenéken lecsússzunk a sekélyessé változott patakba, mert a zsilip előtt, természetesen, az átlagosnál mélyebb volt a víz, a gyerekeknek mellkasig, a felnőtteknek derékig ért, ezért népszerű volt ez a szakasza a folyócskának a vadvízi fürdőzők körében, hiszen értelemszerűen jegyet sem kellett váltaniuk, mint a Góbé kényszerleszállásakor említett újvárosi hidegvizes strandon, ahonnan az akkor divatos vietnámi papucsban is eljöttek megbámulni a szántóföldön szárnyára billent, kényszerleszállást végrehajtó vitorlázó repülőgépet.

A Zúgó vízének langyossága nemcsak a nyári hónapok napsütésének erejével magyarázható, hanem jelentős szerepet játszik az útjába eső Centrálé, vagyis a „négy tavak” egyike, amely az erőműi turbinalapátok forgásától felmelegedett vizet cirkulálta, hűtötte a földgáttal kettéválasztott mesterséges tóban. Széljegyzetként feleleveníthetjük a korábban írtakat: ennek az erőműnek tágas légópincéjében találtak menedéket a klinkertéglás vasutasházak lakói az amerikai Liberatorok az angol Lancesterek második világháborús bombázása elől. Az óceán partján újra felidézett töredékes emlékemben nem szerepel, hogy a zsilip előtt volt egy nyugodt partszakasz, ott a parasztszoknyás nénik is megmártóztak a folyócskában, de ezt a részt nem preferáltuk barátaimmal, ahogy a „nagykanyart” sem, aminek azonban sekély vize sokakat hívogatott fürdeni, neve is mutatja: egyszerűen nagyobb ívben szélesedett ki a régi meder; innen, a folyásiránnyal szemben, mintegy háromszáz méterre találtuk meg kedvenc helyünket, a „magaspartot”, ez annyi megkötéssel járt, hogy lendületesebb talpast kellett ugranunk folyócskába egy alattomos vízalatti karó miatt, de megérte a kockázatot, mert utána az otthon degeszre felpumpált, vállukon magunkkal hurcolt autógumi-belsőkön a szelíd vízáramlattal a zsilipig csordogálhattak. Ezért már felnőtt férfiként, egyik utazásom alkalmával, nem kis nosztalgiával néztem az autóbelsőkön száguldó falusi kisfiúkat az osztrák hegyi patak ijesztőnek tűnő sodrásában. Aztán eljött a gyermekkor egyik gyászos pillanata, a hatóságok betiltották a fürdést a Zúgóban, pár nappal később nehézkes munkagépek vonultak a terepre, markolókanalaikkal sáros iszaphalmokkal torlaszolták el a partot, kiegyenesítették a folyó szelíd hajlatait, a félmeztelen munkások a rézsutos partoldalakat megtámasztották terméskövekkel.

a mélység vonzásában a fából ácsolt

zsilip gerendáján egyensúlyoztak,

botcsinálta kötéltáncosok a szürkén

habzó víz felett, a kertek alján rozoga

kerítések védték az almafák korpuszait,

a tüzek Káin-füstje nem szállt az égbe,

rideg alkony ereszkedett rájuk, nem

számoltak a veszteséggel, csak futottak,

hátrahagyni az elátkozott  Édent

A Zúgó mederrendezésének nyarán a csendes utcához közeli réten találkozunk a barátokkal  – ha maga a tájék ismerős, az nem véletlen, itt szaporáztam lépteimet a Góbé típusú vitorlázógép kényszerleszállásakor – a napsütés ereje miatt a bágyadt nyárfák lombjai alatt üldögélünk a fűben, szórakozásként az távolabb elhaladó tehervonatok vagonjait számolgatjuk, vajon hova tartanak a szerelvények, hányszor válogatja szét a téglavörös kocsikat a kietlen pályaudvarokon a tolatómozdony, hogy hosszas huzavonával megérkezzenek célállomásra. A rét túlsó oldalán a kaszárnya lyukas dróthálójú kerítése a határ, (emlékezhetünk arra is, hogy az ötvenhatos forradalom bukásakor az egyik borús éjszakán innen költöztetették el a katonákat, és a kantin helyén népboltot nyitottak) a többi épület sokáig kísértetiesen kihalt maradt, aztán váratlanul nagy sürgés-forgás támadt, orvosi rendelők, kórházi osztályok költöztek a falak közé, az udvaron szirénázó mentőautók keresték a sürgős ellátásra szoruló betegekkel az illetékes pavilonokat, ilyenkor a sebtében kikövezett járdákon a vijjogó hangtól riadtan igyekeztek a dolgukra. A hátrahagyott gondozatlan lőtér egyelőre szabad prédája maradt csatangolásainknak, a golyófogódomb homokjában kispuskatöltények ólommagjait kerestük, hogy megolvasztásukkal, aprószemű légpuskatöltényeket öntsünk az üres konzervdobozokban forráspontig felhevített ólommasszából. ebben az elfoglaltságban zavartak meg minket a nővérszálló fiatal ápolónői, akik a kórtermek sápadt villanyfénye után a forrón cirógató napsugarakra vágytak. A nyári napsütés izzó érintése utáni sóvárgás lényegét akkor kezdem kapiskálni, amikor fiatal felnőttként látom a később politikussá avanzsált drámaíró darabjában a korosztályomhoz tartozó bikinis színésznőt, aki színpadon arról elmélkedik, hogy a Nap az igazi szerető, hiszen soha nem fárad el a gyengéd érintésekben.  Az ifjúság szépségétől csinos lányok a hőségtől kiégett füvön gondosan kisimítják plédjeiket, elnyújtóznak, de előtte elzavarják tébláboló, idétlen csapatunkat, hogy ügyes mozdulattal kikapcsolják bikinifelsőjük csatját a hátukon. A hófehér lánymellek igézetében másnap a hátsó lövészárokban lapulunk, orrunk előtt a fűben lódarazsak zümmögnek a lila bogáncsvirágokon, kézről-kézre adjuk az aranyszínű kopott színházi látcsövet, a lányok, megfejthetetlen női ösztönükkel bizonyára érzik a szűkülő optikán keresztül pásztázó kamasztekinteteket, de nem hagyták magukat zavartatni a napozás felhőtlen élvezetében, olyannyira nem, hogy álmomban ott fekszem a lányokkal a fűben, de hiába szeretném, nem merem megérinteni őket.

 

(Illusztráció: Szakállas Zsolt – A paranoid bolygón)

 

A kafkaizálódó kávé és egyéb különös jelenségek nyomában Plamen Dojnov Mások hangjai (költészet, dráma, kritika) című könyvéről

A magyar-bolgár irodalmi kapcsolatok egyik hídembere, Plamen Dojnov (1969) bolgár költő, irodalomtörténész, drámaíró, kritikus tett látogatást 2024. november 12-én a Bolgár Kulturális Intézetben legújabb magyarul kiadott könyve, a többműfajú Mások hangjai kapcsán. A kiadvány a Cédrus Művészeti Alapítvány, Szondi György kiadóvezető jóvoltából jelent meg. Jelen könyv azért lehet fontos olvasmány, mert a benne található szövegek merítés a már ismerhető, de talán olykor feledésbe merülő nyelvünkön olvasható Dojnov-irodalomból. Egy korábbi, 2017-es kötetbemutatója alkalmával jegyezte meg a szerző, hogy úgy érzi magát, akár egy delfin röptének zenitjén. Talán ezzel a hasonlattal jegyezhető mostani bemutatkozása is. A könyvben szereplő anyagot a bolgár irodalmat igencsak értő, rutinos műfordító, Csíkhelyi Lenke és a neves bolgarista Szondi György fordították.

A könyvet felvezető versek egy olyan ciklust formálnak, amelyben a testreprezentáció jut érvényre. A Feljegyzések a testről című szövegválogatásban a szövegtest mint posztmodern corpus úgy áll előttünk, mint amelyet olvasóként le kell tapogatnunk ahhoz, hogy érzékelni (érteni) tudjunk. A szájpadlás című versben olyan egyedi szóalkotásokat (hapax legomenonokat) teremtett a szerző, amelyeket Szondi György ismert bravúros nyelvhasználata és egyszerre intuitív és következetes fordítói énje hozott világra: télurna, akvarellszegfűk, sóhajliturgiák, opáltemplom, szájégbolt. Az ajkak pátoszi hanggal artikulálják: „Óh, az ajkak – két halacska, majd csónak…”, majd a strófazáró szóban egy megragadó-szójátékos rímválasz a „csodaszám”-ra: Csocsoszám. Ugyanakkor a homo ludens-alkatú Dojnov komor hangnemváltásra is képes: „És ha senki nem is látna, / nincs fájdalom, nincsen dráma. / Hogyha nincs test, neve sincsen, / senki legyek, ez a lényeg, / ne is jöjjek a világra…” (Az embrió gondolatai elalvás előtt). Vagy a negatív festésre mint költői módszerre épülő Búcsú a sosemvolt élettől versdarabja: „fel nem épült ház sötét padlásán / meg nem született gyermekeik toporognak…”; „hét el nem vett feleségem…”; „át nem élt világ…”; „meg nem írt könyveim…”; „ki nem épített utcákon…”; „ki nem robbant forradalmak…”(Csíkhelyi Lenke ford.)

Ezek után jutunk el a Dojnov-líra megkerülhetetlen, s éppen ezért kihagyhatatlan Kávéköltemények című munkájáig. A könyv 2007-ben jelent meg magyarul a Napkút Kiadónál, Szondi György fordításában, amely több, mint nyolcvan oldalon színes képmelléklettel illusztrálva szól a budapesti kávéházakban fellelhető kávékülönlegességekről, melyeknek receptjét is versbe szedi a költő. „Kávé és csokoládé – omló zenemű mása, / tejszínnek habja mint fodros, Strauss árnyéka rajta.” (Bécsi kávé – Kiemelések az eredetiben. – L. N.) A világ a Morik kávéházban avagy A kávé földrajzában olvashatunk a kávé élénkítő hatásáról: „Korzika kalózai rumban alszanak el, a kávé ébreszti fel őket”; majd A kávé rövid történeti poétikája fogalmazza meg esszenciálisan ezen kiemelt tér, a kávéház lényegét a kávéház szóösszetételének felmutatásával: a „kávéház elvarázsol és egybegyűjt, összebékít és elválaszt – szenvedélyekkel és melankóliákkal sugarazza teli a várost…” (Szondi György ford.) Az első kávéházak feltűnésétől, delejétől, 21. századi alkonyáig járja körül Plamen Dojnov azt az utat, amelynek vonzásköre mélyen kihatott a korok embereire. (Lábjegyzetben olvasható Pest szavunk bolgár etimológiai vonatkozása, mely szerint: „Pest szavunk, a tulajdonnév, a ’bolgár’ kemence’ jelentésű pest közszóból származik. – A ford. megj.)

A bolgár szerző „nyugati” helyszeretetének néhány opusza is bekerült a kötetbe Csíkhelyi Lenke tolmácsolásával: Bécs, látkép; Fotó Bécsben; Az ő szeptember 11-e Bécsben; Szabadság híd, Nyugati pályaudvar – felülnézet; Nyugati pályaudvar – alulnézet. Amint a Káva Téka (Napút-füzetek) 117. számának tükörszerű felmutatása, amely Plamen Dojnov Ungarszki kompleksz (Magyar komplexus) avagy mit látott Jurij Vlagyimirovics Andropov szovjet nagykövet Magyarországon 1956 ablakán át című írása. Ez a munka az Országos Idegennyelvű Könyvtár 12. műfordítás-pályázatának alapanyaga volt 2017-ben. Németh Erzsébet díjnyertes fordítását közli a jelen kötet, ahogyan még két másik Dojnov-vers (Látogatás a szentendrei Marcipán Múzeumban; Oktogon, Budapest) fordítótriászának: Lackfi János, Molnár Krisztina Rita, Vörös István magyar nyelvre való átültetését is.

Üdvözítő az a szerkesztői cselekedet, amelynek köszönhetően a drámaíró Plamen Dojnov is megismerhető a könyvből: a legrangosabb bolgár színházi kitüntetést (Askeer) elnyerő Mások hangjai című drámája teljes egészében hozzáférhető az olvasó számára Csíkhelyi Lenke fordításában. Dojnov nyolc képből álló színművének címe máris beszédes, témamegjelölő cím: a darab egy olyan telefonos szolgáltatásról szól, amelyben egy a munkájából eltanácsolt titkárnő, Margarita kitalálja, hogy a rossz híreket telefonon keresztül felveszi a „feladótól”, majd „kézbesíti” a „címzettnek”. Vállalkozásának címe: „Hang kölcsönbe.” Ezután hangzik el a következő szöveg felvételről Margarita hangján: „Mi elmondjuk mindazt, amit ön akarna elmondani. Ön kitalálja, mi hangosan kimondjuk. Bízzon bennünk, garantált diszkréció. »Hang kölcsönbe« – az ön igazi hangja. Várja meg az ön bizalmas operátorának bejelentkezését.”  Ez a szolgáltatásfajta a rossz hírek továbbítására szolgál, ugyanis a jó híreket bárki közölheti bárkivel. A rossz híreket nem merjük felvállalni, sokkal könnyebb egy közvetítő közegen át eljuttatni a másikhoz: „A jó hírek ingyen röpködnek. A rosszakért fizetni kell” – jelenti ki Margarita. A vállalkozás alapötlete valójában Margarita anyjától származik, akit a darab vége felé öregek otthonában találunk, és akinek egyik lányával való telefonbeszélgetése felvételre kerül, miként a Kishercegnő, a Vásárló, Szonja, az Igazgató, Angel, Anna, Lilija, a Nővér, Csecso, B. Lekov, az Öregember, a Metresz és a Tábornokné hangjai. A „hangtávirat” feladásához név és telefonszám szükséges, valamint háromféle gyorsasági fokozat közül lehet választani: azonnali, gyors vagy közönséges közlemény, melyeknek díjszabása is különböző. Sőt. A gyászhírért felárat számolnak fel. „Nagyon érdekes pillanat – fejti ki gondolatait Plamen Dojnov a könyvbemutatón –, amikor olyan sok embernek a hangjával rendelkezel, akkor egy idő után, aki ezeket gyűjti, elkezd gondolkodni, hogy óriási hatalommal rendelkezik. És ez egy nagyon izgalmas játék az intimitás és a publikus szereplés között, ugyanis amikor egy hangot felvesznek, hangfelvételt készítenek, az máris publikussá válik.” A darab végkifejletében Margaritát látjuk egyedül a színen a mások hangjaival, akik a különféle felvevőkészülékek egyszerre bekapcsolásával akár egy „búcsúszimfónia” szólalnak meg. A szerzői instrukcióban is ezt olvassuk: „Margarita taglejtésekkel kezdi irányítani a hangokat – mintha vezényelne.”  Plamen Dojnov párhuzamba állítja művét a legjobb idegen nyelvű film kategóriában 2007-ben Oscar-díjat nyert Mások életei (Das Leben der Anderen, 2006) című filmmel, amelyben hasonló szituáció kerül a filmvászonra.

Végezetül Dojnov irodalomtörténészi-kritikusi munkássága kerül a fókuszba. 1956 – A magyar felkelés és a bolgár irodalom (Napkút Kiadó, Bp., 2017, Temesi János ford., versek: Szondi György ford.) című nagyívű könyvéből válogatott fejezeteket a szerző, többek között a Bevezetést (A magyar ősz és a bolgár lombhullás), amelyben azonnal szembesülünk könyve kérdésfeltevéseivel: „mi történik Szófiában, ha Budapesten felkelés tör ki a nagy szovjet testvér ellen? Hogyan reagálnak a bolgár írók és szövegeik az 1956-os év szituációjára? Hogyan jelennek meg a magyar felkelés hatásai a bolgár irodalomban?” A félszáz oldalnyi szemelvénygyűjtemény után a Bronzpillák – Az új bolgár líra 125 éve (Masszi Kiadó, Bp., 2002) című antológiáról kapunk átfogó képet, amelyet Dojnov szerzősége jegyez. A négyszáz oldalas unikális versantológiát Szondi György állította össze, amelyről recenziójában Dojnov megjegyzi: „A szövegválogatás, amellyel az egyes szerzők bemutatásra kerülnek, nem ismétel egyetlen korábbi hasonló válogatást – sem magyar, sem bolgár, sem más idegen nyelvű antológiáét.”  A Szondi György 60. születésnapjára írt köszöntő szöveg – Szondi öt arca – méltán és méltón kerülhetett be a kötetbe. A bolgár kultúra „nagykövetéről”, „apostoláról” sokan zengtek már, nem véletlenül. Dojnov szavaival: „Szondi egyszerre van Ott és Itt, garanciája egy bolgár-magyar teljességnek – térnek, amely szomjasan búvik meg a Duna oltalmában, s kirajzolja a Bolgár Magyar Szellemi Birodalom körvonalait.” (Literaturen Vesztnik, 2006. évi 10. szám) A Másik olvasása című írásban Nagy László, Pilinszky, Esterházy Péter, Kertész Imre, Petőcz András vagy Csáth Géza bolgár nyelven való megjelenéseire esik a hangsúly, míg a Három szín, két zászló nem más, mint egy 2005-ös antológiabemutatón elhangzó szöveg írott lejegyzése: Három szín: fehér, zöld, piros. Fiatal magyar költészet (bolgár nyelven) és fiatal bolgár költészet (magyar nyelven). Dojnov könyvét Nagy László – Szécsi Margit: Szertartás délen (könyv+CD) című kiadvány recenzálásával zárja, valamint Egy magyar lelet címmel Binjo Ivanov Ballada a benzinről című versének szövevényes történetével.

Összeségében úgy gondoljuk: Plamen Dojnov mások hangjaiban is mindig önmagára talál rá; olvasmányélményei, kortársai, „tanárai” úgy hatnak rá, hogy közben a saját szólama mindig képes felülkerekedni azokén, sajátos hangszínt hordozva a kortárs bolgár irodalomban.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info