Nem könnyű műfajilag besorolni az első magyar női útleírást, Wesselényi Polixéna 1842-ben, Kolozsvárott megjelent Olaszhoni ​és schweizi utazását.

Hagyományos útleírásokhoz kevéssé illő módon nyíltság és titkolózás sajátos keveréke a Svájc és Itália nevezetességeit bejáró Polixéna szövegének egyik leginkább elbűvölő és legsajátabb vonása. Polixéna minden reflexiója végtelenül személyes, nemcsak szellemi benyomásairól, hanem testi, lelki tapasztalatairól (megrendültségéről, fáradtságáról, rosszulléteiről) is beszámol, miközben gátlástalanul megosztja olvasóival az arisztokrata társaság ilyen-olyan titkait is. Ám ez a nyíltság csak fátyolnak tűnik, mely mögé a szerző elrejti a legszemélyesebb motivációit.
Hogy itt nem pusztán valamiféle „nőies szeméremről” van szó (egy férjes asszony férfiakkal ismerkedik Itáliában), azt a kislányáról és a komornájáról való hallgatás is kiemeli. Polixéna futó ismerőseiről, alkalmi útitársairól is áradó kedvvel mesél, titkaikról is, nem ritkán indiszkréten beszámol – miközben keveset beszél a gyerekéről, Jozefáról, aki mindvégig társa volt a tízhónapos út alatt. (Polixéna, mint a Lord Byron társaságába tartozó nők, egyedülálló anyaként utazta be Itáliát.) Vajon hogy tetszett „Olaszhon” a kis Jozefának? Hogy bírta a kilenc éves gyerek ezt a fárasztó utat? Nem tudjuk. Polixéna erről (is) keveset beszél.

Feltűnnek kísérők, „nemes lelkű gavallérok” (többnyire név nélkül) Polixéna körül, de amire a korabeli olvasók talán a leginkább kíváncsiak lettek volna, arról a szerző mélyen hallgat. Mert mikor a műve előszavában Polixéna nyilvánosságról beszél, akkor nyilván arra a négy- ötszáz fős, magyar anyanyelvű, nemesi vagy éppen arisztokrata gyökerű társaságra gondol, akiknek a Wesselényi név még Itáliánál is többet mond. Ez a társaság nyilván hallott ezt-azt „Pólikának” a nagybátyja, a „nagy” Wesselényi Miklós iránt érzett reménytelen(?) szerelméről,[1] a Bánffy Lászlóval való házasság megromlásáról, ahogy nyilván arról is, hogy Polixéna a válóper kimondása előtt együtt élt egy angol orvossal, és együtt utazgatott vele nemcsak Olaszországban, hanem Angliában és Franciaországban.
A „művelt magyar olvasó” nyilván elvárt volna némi mentegetőzést. Hogy Polixéna a nagyközönség előtt „tisztázza magát”.
Ha léteztek ilyen olvasói elvárások – és a kor erkölcsi viszonyait ismerve ebben biztosak lehetünk – Wesselényi Polixéna útleírása csalódást okozhatott. Polixéna olyan nőszerző, aki nem szolgál sem töredelmes bűntudattal, sem további pletykálkodásra alkalmas intim részletekkel.
A Wesselényi-családban meglepően sok nő választotta az irodalmi kifejezést, Polixéna húga, Wesselényi Jozefa is szenvedélyes naplóíró volt[2]. Wesselényi Polixéna egyenes ági felmenője Petrőczi Kata Szidónia, a magyar XVII. század, sőt talán a régi magyar irodalom legjelentősebb költőnője. Wesselényi Polixéna nagy-nagynénje, az ugyanezt a nevet viselő Wesselényi Polixéna (Kemény Simonné) apját búcsúztató „Szomorú kesergő versei” 1759-ben jelentek meg Kolozsváron. És még utazó is akad a Wesselényi-asszonyok sorában! Bánffy Györgyné Wesselényi Zsuzsanna (1744-1800) 1786-os bécsi utazásáról naplót vezetett, mely utazás apropóját bátyja, Wesselényi Miklós (egy másik) bebörtönzése és kiszabadítása szolgáltatta.
A Wesselényi-asszonyok írásaira – a korban nem meglepő módon – jellemző, hogy magukat mindig valamilyen tekintélyszemélyhez (Istenhez, apához, férjhez, testvérhez) fűződő relációban látják, láttatják, Wesselényi Zsuzsanna például egy gyermekéhez szóló intelmet is csatol a naplójához.[3] Az Itáliában utazgató Polixéna viszont mintha el akarná kerülni, hogy benne bármelyik olvasó a hűséges és odaadó hitvest, testvért, édesanyát, az elkeseredett vagy épp szerelmes asszonyt lássa. Mintha a szerző saját magát akarná felfedezni / megmutatni utazgatás közben. A „magányos Polixénát” idegen földön.
Az érzelmi történésekre borított fátyol azért néha fel-fellebben. A Vatikáni Könyvtárban Polixéna Mezzofantit W. M. Balítéletekrőljének szépen bekötött példányával ajándékozza meg. Ki ez a W. M.? Nyilván Wesselényi Miklós, Polixéna kamaszkori nagy szerelme. Miért „rejtegeti” Polixéna ezt a nevet, miközben az ajándékozási gesztussal a művet ”a világ elé tárja”? Hiszen mi sem lenne természetesebb, mint hogy a Vatikáni Könyvtárban nyíltan közeli rokona munkájával dicsekszik?
A Psyché és az „érzelmeitől vezérelt szilaj, arisztokrata lány”, Polixéna, a két eltitkolt szerelem, Ungvárnémeti Tóth és Wesselényi Miklós közötti párhuzamot a nagy költő (Psyché megteremtője), Weöres Sándor felesége, Károlyi Amy emlegeti egyik szép esszéjében.[4] Az bizonyos – és ezt a költő felesége is sugallja –, hogy az önmagát és a világot egyedül felfedezni óhajtó Polixéna Weöres nőalakjának egyik legfontosabb irodalomtörténeti előképe.
Károlyi Amy bírálata azonban túl egyoldalú. A tényből, hogy Polixéna nem halt bele a halálosan nagy szerelembe, nem következik, hogy felületes lett volna. Arról, hogy keveset beszél John Paget-ről, nem következtethetünk arra, hogy John egy unalmas fráter, egy „második Zedlitz” lett volna. Ahogy a gyerekről való hallgatás sem jelenti, hogy Polixéna rossz anya. A lírai kitárulkozás egészen másféle, mint az epikai – és nemcsak a kitárulkozásnak, hanem az elhallgatásnak, egy „láthatatlan regénynek”  is lehet esztétikai súlya.
Az utazás egyfajta örökös érzelmi készenlét is. Egy sejtelmesen szép fejezet azt sugallja, Polixéna nem tud a múlt és a jövő, a régi és az új szerelem közt választani:

Éjszaka volt. A mellékszobákból poharazás közti élénk örömhangok, kacagások hallattak ki. A tenger síkján egy-egy halászcsónak csúszott el, maga után hosszú árnyékot hagyva, s a halászok egyhangú éneke fel-felhatott hozzám. Kimondhatatlan bánat lepett meg. Sírtam. Miért? Oka nem volt. Sohasem érezzük magunkat oly egyedül, mint ismeretlenek vígsága közt. Lelkünk öszveszorulva magába zárkozik. A csendes tenger mintha nyájasan csalogatott volna, hogy a magát benne tükröző holdat felkeressem; az örök nyugalom hangja hívott le vizes ölébe. Ki nem érezte valaha azon véghetetlen, ismeretlen után való esengést, hol lelke testi életétől külön válva elrejtezik? Ezer meg ezer ábrándos kép, vágy tűnik lelkünk elébe, s még egy gondolatot sem foghatunk meg. Forrón szeretett kis honom szép bércei, hol vagytok?! Messze, messze! Mily elevenen látom őket! Azok, kiket szeretek, messze, messze! Én itt egyedül, idegen földön, idegenek közt! Milyen csekélyeknek, milyen ridegeknek tetszenek ily pillanatban minden földihez való kapkodásaink, minden földi aggodalmaink, minden földi nyomorúságaink, indulatink![5]

Vitathatatlan, hogy Polixéna igen felkészült utazó – már ami a képzőművészetet illeti. Olvasmányélményeiről kevesebbet árul el, ami bizonyos – ezt a Byron-házban tett látogatásakor ismeri el, nagy rajongója Lord Byronnak (és nagy kritikusa a felszínes Byron-kultusznak). Arról tehát keveset tudunk, hogy milyen olvasmányokon csiszolódott Jékely és Károlyi Amy által is őszintén dicsért stílusa.[6] Mi lehetett a mintája az útleírásnak? Erről keveset tudunk[7]. Az Olaszhoni és schweizi utazás frissessége és könnyedsége, a Jékely által is dicsért stiláris sziporkái, a mesterien alkalmazott regiszterváltások, a csevegő-pletykálkodó és elmélkedő részek kiegyensúlyozott aránya azt sejtetné, hogy Polixéna gyakorlott prózaíró, ám nincs arra adat, hogy ezen az útleíráson és néhány magánlevélen kívül bármi mást írt volna.
A roppant gördülékeny útleírás vallomásosabb részein azért érződik az erdélyi emlékiratírók hatása – akik közül, mint Bethlen Miklós is, többen Polixénához hasonlóan megfordultak Itáliában – ámbár a vallásos odafordulás gesztusa szinte teljesen hiányzik ebből a XIX. századi útirajzból. Talán mert egy katolikus országban utazgat? Polixéna számos gúnyos oldalvágást enged meg magának a „katolikus bálványimádókkal” szemben, a pápát sem kíméli éles nyelve (a pápalátogatás is az orsovai basánál tett kirándulását juttatja eszébe), de mintha fennen hangoztatott reformátussága nem mély hitet, hanem a személyes méltóságra és szabadságra való jogot, egyfajta függetlenséget jelentene csak. Jellemző, hogy a természetben megtapasztalt fenségesség, a hegyek és a tenger látványa sem vallásos emelkedettséggel, hanem „némi babonás borzadással” töltik el.
Polixéna nem Istennek ad számot a tetteiről, hanem a művelt nagyközönségnek. De ez a „számadás” is csalóka vagy viszonylagos. Kortárs olvasói leginkább nyilván a híres dáma „veszedelmes viszonyaira” lettek volna kíváncsiak, de ő szinte elbújik a turisztikai látnivalók között, miközben mindvégig elragadóan személyes marad. Erre a bújócskázásra az útleírás műfaja tökéletesen alkalmas.
Wesselényi Polixéna az első nagy magyar nőutazó – érthető hát a feminista irodalomkritika kitüntetett figyelme[8]. És Polixéna (aki ezt az előszóban nyíltan megfogalmazza), „női szemmel” akarja Itália és Svájc nevezetességeit bemutatni, és mindezzel együtt az érzékenység és az átélés (a romantikus esztétika alapfogalmai) fontosságát hangsúlyozni.

Hanem ha már egyszer utazunk: alkalmunk van – kinek több, kinek kevesebb – a világban forogni, látni, hallani; s bár mély gondolatokkal foglalkodni nem tudtam is, de a tapasztaltak saját csekély okoskodásomat s érzéseimet gyakran felköltötték. Írok, mert visszaemlékezésem mulattat; s képzelem, hogy olykor talán helyesen okoskodni, többször pedig női tapintatnál fogva helyesen érezni tudtam.[9]

 Szerzőnk ráadásul nemcsak a műalkotásokat nézi „női szemmel”, hanem a társadalmat is, útirajzában számos egyenlőtlenségre, nőket ért méltánytalanságra hívja fel a figyelmet. A társadalombírálat élét azért csökkenti, hogy még összehasonlításként sem merül fel soha a magyar nők helyzete. Ráadásul az utazót, Wesselényi Polixénát szinte soha nem éri méltánytalanság: egyénisége, társadalmi helyzete őt minden kényes helyzetben megóvja, az olvasónak az a benyomása, vele mindig lovagiasan bánnak a férfiak. Mindez – nyilván a szerző szándékaitól függetlenül – azt sugallja: akármilyenek is a férfiak, akármilyen a világ, a Polixénához hasonló, vonzó, talpraesett, művelt nőknek nem eshet bántódása.
Itt meg kell kérdeznünk magunkat, nem várunk-e túl sokat egy XIX. századi útleírástól? Romantikus vallomást, szerelmes regényt, alapos társadalomkritikát? Polixéna csapongó érdeklődése, felszabadult attitűdje, stiláris magabiztossága, önmagát kereső szenvedélye oly rokontalan a XIX. század nőirodalmában, hogy hajlamosak vagyunk úgy tekinteni az Olaszhoni ​és schweizi utazásra, mint valami ígéretre. Ez persze illúzió. Az útleírás viszonylagos sikertelensége, kudarcos fogadtatása miatt(?) Polixéna leteszi a tollat. A XIX. század második felében számos nő számol be úti tapasztalatairól, de nőírók tollából még sokáig nem születnek nyelvileg ilyen gazdag és összetett élménybeszámolók.

[1] Fennmaradt Wesselényi Polixéna rajongó hangú szerelmeslevele Wesselényi Miklóshoz

[2] Török Zsuzsa: A bárónő naplót vezet. Kéziratosság és családtörténet Bánffy Jánosné Wesselényi Jozefa hagyatékában – In: Irodalomtörténeti Közlemények (ItK) 124(2020), 233-249.

[3] A naplót Papp Miklós jelentette meg a Történeti Lapokban (I. 1875. 46–50. sz.); B. Bánffy Györgyné, b. Wesselényi Zsuzsánna naplója címmel.

[4] Károly Amy: Kettős portré – Költészet és valóság. Wesselényi Polixéna és Psyché – In: Irodalomtörténet. 1982. I. 62-69.

[5] Wesselényi Polixéna: Olaszhoni és schweizi utazás, Budapest: Magvető Kiadó, 1981, 201.

[6] Az 1981-s kiadás (Magvető) Jékely Zoltán lelkes utószavával jelent meg.

[7] Jékely felveti Bölöni Farkas Sándor útleírásának hatását is.

[8] Márki Sándor: Magyar nők utazásai, in Földrajzi Közlemények 17, 3. sz., 1889, 89‒157, Fábri Anna: Az első magyar útirajz-írónő. in „A szép tiltott táj felé”. A magyar írónők története a két századforduló között (1795-1905). Budapest, Kortárs Kiadó, 1996, Borgos Anna: Az első magyar női útirajz – Wesselényi Polixéna, in Nőkért. hu, 2014. https://nokert.hu/tue-20140624-1938/1193/504/az-elso-magyar-noi-utirajz-wesselenyi-polixena-olaszhoni-es-schweizi-Olaszhoni és schweizi utazás, Kucserka Zsófia:Párhuzamos útirajzok – összefutó életutak: A csinosodás politikai nyelve Wesselényi Polixéna és John Paget útirajzaiban, in Nőszerzők a 19. században: lehetőségek és korlátok, ed.Török Zsuzsa, Rekonf 4, Budapest, Reciti Kiadó, 2019. 79–90.

[9] Wesselényi Polixéna, i.m. 5.