Maszkviselés. Távolságtartás. #Maradjotthon.
Nekünk ebből a távolságtartás volt a legbizarrabb. Az intimitásból éltünk, most pedig még a szomszédokat is kerülni kellett. Nem mintha nem kerültem volna őket egyébként is. Talán mégis így volt a legbiztonságosabb. Nem érdekelt, honnan jött a járvány. Az volt a lényeg, hogy itt volt, és sokan bizony belehaltak. Ha egyik napról a másikra bemehettem volna dolgozni, szaladtam volna. Valami mégis azt súgta: jobb ez így, mintha ebben a helyzetben minden nap féltucatnyi férfi lihegne az arcomba. Sőt, elég lett volna a bajhoz, hogy egyetlenegy közülünk összeszedje a vírust egy vendégtől, hogy aztán mind kidőljünk. S amiket látni és hallani lehetett – hetekig lélegeztetőgépre kötve, a hátból kilógó csövekkel lebegni élet és halál között egy zsúfolt kórházban –, az elég volt ahhoz, hogy ne akarjam kísérteni a szerencsémet.
Abban bíztam, hogy mire jön a nyár, vége lesz. Nem bírtam volna elviselni ép ésszel, ha odakint meleg van, süt a nap, és bezárva kell élnem. Mindenki más is így lehetett vele.
A napi hírek sosem érdekeltek, most viszont naponta – mit naponta? óránként – böngésztem a híroldalakat. Valamilyen oltást ígérgettek, ami majd megold mindent. S egy nap jött a hír, ami után nem az elvonási tüneteim, az unalom és a magány volt a legnagyobb problémám.
Halál, rüh és koronavírus a Fővárosi Önkormányzat idősotthonában.
Eszembe jutott a Mama, és hirtelen az összes saját bajom semminek tűnt. Csöppet sem nyugtatott meg, hogy az eset nem az ő idősotthonában történt. Szinte láttam magam előtt, ahogy lélegeztetőgépen van egy koszos ágyon, és körülötte úgy hullanak az ápolók és a bentlakók is, mint egy C kategóriás horrorfilmben. Csak arra tudtam gondolni, hogy azonnal ki kell hozni onnan fateromékhoz vagy akár hozzám, csak ki onnan a pokolból.
Azonnal izzítottam a családot Viberen.
– Pár napja beszéltem vele, nincs semmi baja – nyugtatott a fater.
– Hogy hozzuk ki az otthonból, ha mi sem mozdulhatunk ki? – tehetetlenkedett a muter.
– Hagynátok, hogy ott fulladjon meg egyedül a szarban? – kiáltottam. A kezem úgy remegett, azt hittem, kicsúszik a kezemből a telefon.
Faterom csitított.
– Nyugodj már le, oda nem visznek be rühes alkeszokat, az annál jobb hely, betartanak minden szabályt, anyádnak igaza van, hónapokig küzdöttünk, mint disznó a jégen, hogy találjunk neki helyet, most ott van, sokkal jobb neki ott, mint nálunk vagy a te garzonodban. Mégis hova tennéd, a fürdőkádba?
– Nem vagy vicces – sziszegtem a telefonba. – A Mama meg fog halni, és még meg sem látogathatjuk.
– Látogattad volna akkor, amikor még lehetett! – jegyezte meg a muterom hidegen. – De neked mindig volt fontosabb dolgod, ugye?
Úgy nyögtem fel, mint akit szíven ütöttek.
– Ez fájt!
– Na, akkor tudod, hogy igazam van – ütötte tovább a szívemet. – Akkor most meg ne kompenzálj, Vivikém!
– Nem kompenzálok. Én aggódom miatta, ti meg a seggeteket vakarjátok. És ne szólíts Vivikémnek, amikor ilyen szemétségeket vágsz a fejemhez!
Nem felelt. Nekem sem kellett volna leüvöltenem a fejét. Ettől csak jobban érezhette, hogy igaza van.
– Fogadjunk, hogy a Mama háza is ott rohad, amióta az otthonba került! – próbáltam visszavágni. – Mikor jártatok ott utoljára takarítani?
– És te?
– Én? Én dolgozom a legtöbbet hármunk közül, nekem van a legkevesebb időm, és akkor nekem kéne kijárni rendben tartani? A fater miért nem megy ki? Ő még a járvány előtt is alig dolgozott, nemhogy most.
– Apád pont a járvány előtt vett számítógépet. Nemsokára nem lesz olyan munka, amit ne tudna itthonról elvégezni. Én is otthonról dolgozom, reggeltől estig.
– Ja… bérszámfejtés home office-ban… Hát az tényleg rohadt megterhelő.
A muter épp mondani akart erre valamit, hallottam, hogy nagyon mély levegőt vesz, azonban a fater közbevágott:
– Anyád nem ért hozzá, azért nem dobott egy hátast az új PC-mtől. Tudod, milyen videokártya van benne? Az új GeForce RTX! Olyan bikaerős, hogy vízhűtéssel megy!
Erre már le kellett tennem a telefont, mert úgy éreztem, nem a fater új számítógépét, hanem az agyamat kellene jéghideg vízzel hűteni. Új PC. Bika videokártya. Igazán remek, hogy a világ épp összeomlik, a Mama rühesen fulladozik egy koszos öregotthonban, erre a fater második kamaszkorát éli, a muterom pedig azzal van elfoglalva, hogy baszogasson.
Meghalnék szégyenemben, ha olyan nő lenne a családunkban, mondta régen, amikor a faterom lekurvázott az első tetoválásom miatt.
Ha tudná!…
Arra gondoltam, talán meg kellene mondanom neki.
Akár megbocsájtana, akár nem, legalább tiszta lenne a lelkismeretem.
Nemcsak a hazugságomtól kellene megszabadulnom. Attól is, hogy mindig, minden fontosabb volt nála. Nem hívtam vissza, mert majd holnap, ma már úgyis késő van, biztos alszik. Nem megyek be hozzá, mert úgyis csak fél órát maradhatnék, majd a jövő héten több időm lesz. És mindezt miért? A munka miatt. „Holnap muszáj bejönnöd, Vivi, mert csak Kati és az egyik új lány mondták biztosra, kettejükkel meg jobb, ha ki sem nyitunk… Szia, Vivi, tudom, hogy holnapután szabadnapos lennél, de annyira jó lenne, ha mégis be tudnál jönni, mert Barbinak aznap fogorvoshoz kell mennie… Vivi, tudom hogy ma háromkor el akartál menni, de jön egy legénybúcsús csapat négyre és kevesen vagyunk…” Én pedig engedtem. „Persze, oké, Vera, hogyne, Zita, igen, első a szalon érdeke, a nagymamám meg várhat.”
Ezt most nem tudtam megbocsájtani magamnak. Mintha nem is látogatóba indultam volna, amikor végre rászántam magamat, hogy szarjak az egész járványhelyzet közepébe és elinduljak a Mamához, hanem vezekelni.
Egész úton Esztergom felé úgy éreztem magamat, mint egy tolvaj. Kesztyű, maszk, sapka a szemembe húzva, jobbra-balra sasolva, nincs-e a közelben közteres, rendőr vagy akárki, aki megállíthatna.
Legalább a buszok még jártak. Rajtam kívül alig voltak a járaton, de még így is kerültük egymást, mintha bármelyikünk leprás lehetne.
Talán jobb is volt, hogy nem kocsival mentem. Ha lett volna, azzal vágok neki az útnak a Mama otthonába, márpedig egy autót csak hamarabb megállítanának ellenőrizni, mint a menetrend szerinti buszt.
Azt még nem tudtam, hogyan jutok be hozzá. Mindenre felkészültem, a térden állva könyörgéstől a zokogásig.
Nem is sejtettem, Esztergomban mennyi az emelkedő, meg egyáltalán mennyire nagy a város. A Google-térkép rendületlenül vezetett a néptelen utcákon, amíg végül egy háromemeletes, sárga sarokház elé értem. Szégyelltem magamat, amiért csak most jutottam el ide.
Az ódivatú kapu nyitva volt. Odabent már egy rácsos ajtó vezetett volna tovább a lépcsőház felé, előtte portásfülke.
– Jó napot! – köszöntem bizonytalanul a maszkomon keresztül. Nem láttam senkit.
A portásfülke ajtaja résnyire kinyílt.
– Jó napot! – köszönt a résből egy testes férfi olyan hangsúllyal, mintha azt kérdezte volna: Hát te mit keresel itt?
Mérhetetlenül idegesített, hogy a maszkon keresztül kellett elmondanom, ki vagyok, kihez jöttem. Alig értem a végére, amikor a portás a kezében tartott rejtvényújsággal már legyintett is:
– Járványügyi intézkedés, nincs látogatás.
Megmakacsoltam magam.
– Addig nem megyek el, amíg nem láthatom a nagymamámat.
– Márpedig nem lehet.
– Akkor a főnökével akarok beszélni.
Vicces lehettem, ahogy mérgesen toppantva felemeltem a hangomat a tőlem három fejjel magasabb férfival szemben, aki a mindenható portások magabiztosságával csak a fejét rázta.
– Beszélhet az intézetvezetővel, de ő is ugyanezt fogja mondani.
– Akkor is beszélni akarok vele.
Az öreg talán csak szabadulni akart a kuckója előtt hisztiző kiscsajtól, vagy unatkozhatott, és kapóra jött, hogy végre van valami tennivalója, mert végül biccentett.
– Kérem – tárta szét a karját –, felvihetem az intézetvezető úrhoz, de ő sem fog magának mást mondani.
Az első emeleti irodában pocakos, kerek fejű, kopaszodó férfi ült egy íróasztal mögött fehér köpenyben, kerek szemüvege mögött véreres szemmel.
– Igazgató úr – kezdte a portás –, elnézést kérek, hogy zavarom, de az a helyzet, hogy én már mondtam a kishölgynek, hogy…
A szemüveges férfi úgy nézett rám, mintha egy másik bolygóról érkeztem volna.
– Igen? – kérdezte fáradt hangon. – Miben segíthetünk?
– A nagymamámat akarom meglátogatni – jelentettem ki határozottan.
Intett a portásnak.
– Menjen csak nyugodtan, Szabó bácsi!
A portás még be sem csukta maga után az ajtót, amikor az igazgató rám emelte véreres szemét.
– A járványügyi szabályok értelmében – kezdte a magyarázkodást, de félbeszakítottam.
– Uram, muszáj látnom a nagymamámat. Az minden hivatalos indokom, hogy muszáj. Tudom, mindenki ezzel jön, de én, igazgató úr, látom, hogy nagyon fáradt, és…
– Van munkahelye, ugye? – kérdezte kurtán. – Szeretné, hogy kirúgják? Ugye nem? Én sem. Látogatási tilalom van. Ha engedem, hogy megszegjék, következményei lesznek, engem pedig egyáltalán nem fog vigasztalni, hogy maga hálás lesz, amiért megengedtem a szabályszegést.
– Pestről jöttem. Végig paráztam, nem lesz-e bajom belőle. Kérem!
– Értse meg….
– Ön értse meg, hogy a saját zsebemből fizetem a nagyanyám ellátását, mert a szüleimnek nincs rá pénze. Legalább megnézhetem, milyen helyre került?
Az igazgató tekintete egyszerre megkeményedett. – Eddig még nem is járt nála?
Könyörgőre fogtam.
– Kérem, engedje meg, hogy legalább pár percig beszélhessek vele! Cserébe…
Még nem volt bátorságom kimondani.
– Na, mondja, mit kapok cserébe? – kérdezte az igazgató hidegen.
– Cserébe…. felajánlom, hogy testben-lélekben felfrissítem egy masszázzsal olyan gyöngéden és finoman, ahogy még nem volt része benne, garantálom!
Ő csak nézett rám mereven.
– Jó, én… ha önnek jólesik, én franciázok is…
Rámosolyogtam a legszebb, legfelkínálkozósabb mosollyal, ami csak kitelt tőlem a maszk mögött.
Nem mosolygott vissza. Csak ült az íróasztala mögött, és nézett egyenesen a szemembe. Nagyot nyelt, mielőtt megszólalt:
– Uramisten! – mondta, és hatalmasat sóhajtott. Levette a szemüvegét, megdörzsölte a szemét, majd a két kezére hajtotta a fejét.
Olyan sokáig úgy maradt, hogy már azt hittem, elaludt.
Egyszerre csak hátradőlt, újra felsóhajtott, rám nézett, és azt mondta:
– Legfőbb ideje, hogy ez az egész őrület véget érjen, különben mindannyian megbolondulunk. – Lassan megcsóválta a fejét. – A legtöbben pénzt szoktak ajánlani. Egy sima látogatásért. Érti?
Értettem. Meg akartam kérdezni, hogy mennyire gondol, de ő hamarabb kérdezett.
– Mi a kedves nagymamája neve?
Megmondtam.
– Jól van, a helyzethez képest… Tizenkettes szoba az első emeleten. Öt percre be tudom engedni.
– Köszönöm – feleltem halkan. Még mindig nem tudtam, cserébe igényli-e, amit felajánlottam.
– Amit pedig az előbb mondott, vegyük úgy, hogy el sem hangzott! Rendben?
A maszk mögött arcom égett a szégyentől.
– Rendben – feleltem.
– Maga egyáltalán nagykorú? – kérdezte.
– Igen, persze, csak hát ilyen alacsony vagyok.
– Na jó, mondjuk, hogy elhiszem.
Azt hittem, miután megmondtam, hogy nagykorú vagyok, meggondolta magát. Nem lepett volna meg. Az igazgató szuszogva felállt, s csak ekkor láttam a pocakját, amihez alig tudtam volna hozzáférni.
– Jobb lesz, ha felkísérem – tette fel a szemüvegét. – Akkor nem fogják zargatni az ápolók, hogy mégis hogyan jutott be látogatási tilalom alatt. Ne haragudjon, de magát még fiatalkorúnak is nézhetik, azoknak meg végképp tilos a belépés.
Felkísért a lépcsőn. Megnyugtató volt érezni a fertőtlenítő szagát, amibe egy kis levendulaillat vegyült. Az otthon egyáltalán nem volt az a lepratelep, aminek elképzeltem. A makulátlanul tiszta kőpadlón hangosan kopogott a cipőm, s a legszívesebben levettem volna, mert olyan érzésem volt, mintha okosabb volna halkan lopakodni a nagy szabályszegés közepette.
Az igazgató bekopogott az egyik ajtón.
– Kezicsókolom, Mautner néni! Reggel óta minden rendben? Hoztam önnek egy látogatót. – Majd felém fordult, s azt súgta: – Öt perc, értjük egymást?
Két ágy állt a szobában. Az egyiken egy aszott néni feküdt, feje mélyen a párnába süllyedve, karjában infúzióval. A Mama a másik ágyon feküdt, közelebb az ablakhoz, feje fölött a fehér falon virágokat ábrázoló festmény. Épp szundikálhatott, amikor benyitottunk, mert álmosan pislogva a szemüvegét kereste az ágya melletti asztalkán.
– Mama! – ugrottam az ágy mellé. – Vivi vagyok. Hogy vagy?
Kellett neki pár másodperc, hogy felismerjen.
– Vivikém, lelkem!
Elmosolyodott. Fájt látni, mennyire beesett és idegen az arca. De csak akkor jöttek könnyek a szemembe, amikor azt mondta:
– Köszönöm, jól vagyok, hála istennek!
Megragadtam a kezét. Millió kérdésem volt, s égetett a lelkiismeret-furdalás, amiért nem tehettem fel őket korábban.
– Milyen az ellátás? Ehetők az ételek? Az ápolók rendesek?
– Minden rendben – nyugtatgatott a kezemet fogva –, az ellátás, az ételek, az ápolók.
Csak az unalomra panaszkodott, és Irénkére a másik ágyon, aki állandóan tévét akar nézni, miközben ő inkább zenét hallgatna. Elmesélte, hogy apám minden héten bejött hozzá látogatóba, mielőtt „kitört volna ez a mostani bolondéria” (így mondta), sőt egyszer Zsoltiék is itt voltak, Alexandráéknál jön az első baba.
Aztán arra kért, hogy inkább én meséljek. Van már udvarlóm? Hogy megy a munka? Én is otthonról dolgozom mostanában?
Meséltem, amennyit tudtam. Udvarlóm? Nem mertem neki elmondani, hogy inkább én udvarolok Petrusznak. A munkám köszöni, jól van, bár pillanatnyilag fizu nélkülin van mindenki, de lassan majd csak jobb lesz minden. Nem, dehogyis, nem csinálok semmi bolondságot. Újabb tetoválásom sincs, ugyan…
– Büszke vagyok rád, kis unokám. Jó lány vagy. Ha csináltál vagy csinálsz is valami rosszat… Ki az, aki sosem hibázik? Huncut, önfejű kislány voltál mindig is. Jaj, mennyire aranyos kislány voltál!
Szerettem volna letépni az arcomról a maszkot, mert megint gyűlni kezdtek a könnyek a szemembe.
– Szóval, jól vagyok, pihengetek, csak hát annyira unalmas itt! Nincs más dolgom, mint pihenni, és végiggondolni az életemet. Várom, hogy nemsokára beszámoljak róla a Jóistennek. Egyszer te is ezt fogod tenni. Neked sem kell majd félned, mert ő bölcsebben nézi a dolgainkat, mint mi. Ő talán még nálam is jobban szeret, pedig hát én nagyon-nagyon szeretlek. Büszke vagyok rád, nagyon büszke.
– Én is szeretlek, Mama, és én is büszke vagyok rád – feleltem, és sírva fakadtam.
– Jaj, ne sirass még! Inkább adj egy kis paradicsomlevet! Ott van a polcon, a pohár meg itt az ágy mellett. Nem is tudom, mi van velem, újabban annyit, de annyit meg tudnék inni, pedig régen nem szerettem.
Örültem, hogy tehetek valamit. Eszembe jutott, hogy visszajövök egy raklapnyi paradicsomlével, ha ugyan beengednek még egyszer.
– Hozzak pár üveggel, Mama?
– Nem kell, Vivikém, köszönöm. Alexandrával mikor beszéltél utoljára?
– Huhh… már nem is emlékszem. Tudod, nem vagyunk annyira jóban.
– Ők sem rossz emberek, csak nem annyira bohémek, mint az apád. Zsolti mindig mindenben ügyesebb volt, jobban is tanult, de apádnak nagyobb a szíve.
Valaki benyitott a szobába. Odafordultam: az igazgató volt az, mögötte egy ápolónő.
– Lassan mennem kell, szorítottam meg a Mama kezét.
– Jaj! – súgta. – Ezek úgy tartanak itt, mint egy börtönben. És újabban azt a maszkot sem veszik le soha. Látom, te is viseled. A tévé is bemondta, mostanában sokan influenzásak odakint. Vigyázz, el ne kapd!
– Mennem kell, Mama – búcsúztam halkan. – De még mondanom kell valamit…
Diszkrét köhintést hallottam az ajtó felől.
– Mit akarsz mondani, lelkem? – kérdezte a Mama.
Nagyot nyeltem a maszk mögött.
– Hát… szóval én már hat éve… vagyis inkább csak öt…
Elsírtam magamat.
Az igazgató mellém lépett. Finoman megérintette a vállamat.
– Ne számold még az éveket, lelkem. Majd ha annyi leszel, mint én. – A Mama erőtlenül legyintett. – Szeretlek, Vivikém, és nagyon büszke vagyok rád.
– Én is rád, Mama!
Még egyszer ránéztem, és kifelé indultam a szobából.
– Hogy vagyunk ezen a szép délutánon? – hallottam az ápolónő hangját a Mama ágya felől. – Tessék? Persze, máris adom a parilevet. Aztán kicsit rendbe teszem az ágyat, jó?
– Köszönöm – mondtam könnyes szemmel a folyosón.
– Nincs mit – biccentett az igazgató. – Ne aggódjon! Szerencsénk van ebben az otthonban. Mostanra ott tartunk, hogy minden csak a szerencsén múlik. A többihez kevesek vagyunk.
– Maga nagyon jó ember – feleltem halkan.
Az igazgató a karórájára pillantott. – Jócskán túlléptük azt a bizonyos öt percet.
– Értem, persze… már megyek is, és még egyszer nagyon köszönöm!
Lépteim kopogásába egy ajtó csapódása vegyült valahonnan az igazgató szobája felől. A portás rám pillantott a vastag szemüveg fölött, végigmért, majd újra a rejtvényújságba temetkezett.
Szeretlek, kipp, büszke vagyok rád, kopp, folyt össze utolsó szavainak visszhangja a lépteimével.
Azon gondolkodtam, hogy vajon akkor is ezt mondta volna-e, ha lett volna erőm elmondani neki, valójában mit dolgozom sok éve, hogyan élek, és főleg mire lettem volna hajlandó azért, hogy pár percre vele lehessek. Azt reméltem: talán. Muszáj kapnom még egyszer annyi időtt, hogy elmondhassam neki.
Megrezzentem, amikor a kapu zárja becsattant mögöttem. Fémes, barátságtalan, hideg hang volt, mint a telefonom zörrenése a sminkasztalon két héttel később, amikor egy-két napra már be kellett menni dolgozni.
Muterék üzentek. Miután elolvastam, percekig csak bámultam a rúzst a kezemben, és talán estig ott ültem volna, mint aki jéggé vált, ha meg nem hallom a recepcióst: hol vagy már, siess, a vendéged öt perce vár!
Felálltam, elindultam a várósarok felé. Én ezt most nem fogom bírni, kipp, most, most fogom elbőgni magamat, kopp, feleseltek gondolataim a tűsarkú koppanásaival.
– Szia, Tamás vagyok, hogy vagy? – tápászkodott fel a férfi a fotelből.
– Szia, Viki vagyok, – feleltem gépiesen. – És amúgy…
Bal kezemben a tenyerembe mélyesztettem hosszú körmeimet, s miközben szétsugárzott karomban a fájdalom, hozzátettem:
– Köszönöm, jól vagyok, hála istennek.
(Illusztráció: Krebsz Áron – A kezdet vége)
