Dinók Zoltán összes bejegyzése

Ha Feri bácsi részeg

Tegnap Feri bácsinak még migrénje volt. Ma már ismét ír. Visszajött az egészsége s az alkotókedve. Már egyszerre több kéziraton is dolgozik. Feri bácsi így Feri bácsi. Amúgy beteg bácsi. Felesége nagyon örült neki. Visszakapta az ő Feri bácsiját. Rengeteg témája volt. Aznap megírt két novellát. Megígérték, hogy az egyiket közlik is. Feri bácsi hogy örült! Úgy határozott, hogy péntek este jól felönt a garatra, elvégre művész ember ő!
Magdi utálta, ha az ura ivott. Olyankor feltört benne az állati vér és  az ösztön! Ilyenkor azt hitte Feri bácsi, hogy neki mindent, az égadta világon szabad! S vajon hogy volt ezzel a másik ember? Vagy akár csak a saját felesége, Magdi? Utálták. Mert errefelé eleve utálták a részeg embert. S Feri bácsi ha részeg volt, olyanná változott, mint egy vérengző fenevad. Mi több, tudat alatt valóságos Napóleonnak képzelte magát.
Tehát berúgott a sikerre Feri bácsi. Sok mindent össze-ivott. A kocsmában is meg otthon is. Magdi nem volt éppen otthon. Amikor hazaérkezett, csak egyetlen fia, János volt otthon.
–Miért vagy ilyen ittas? – kérdezte az.
Feri hallgatott.
–Hiszen ismert író vagyok! – mondta aztán mégis.
Jánost nem érdekelte az irodalom, csak tizenhét éves volt, harmadikos gimnazista. Még maga sem tudta, mi akar lenni. Feri bácsi aztán a szatyrából elővette a kis konyakos meg likőrös üveget is s jól, alaposan meghúzta. Már illuminált állapotban volt.
Aztán elővette a lapját. Hangosan mondani kezdte.
–Apa, nem érdekel ez senkit! – mondta a fia.
–Törődj a magad dolgával! – kiáltott rá.
Majd sértődötten a szobájába vonult. Amikor a konyakkal és a likőrökkel is végzett, már nagyon álmos volt, muszáj volt lefeküdnie.
Hamarosan megjött Magdi. Ekkor már Feri bácsi aludt. Magdi beszólt Jancsinak:
–Itthon is ivott az apád?
–Igen. És hangosan mondta a novelláját!
Magdikának elege lett. Fogta az új újságot s széttépte.
–Mit fog ehhez szólni apu? – kérdezte János.
–Nem érdekel! – ordította Magdi.

A zajra felébredt Feri bácsi.
–Mi történik itt? – kérdezte.
S amikor a lapra nézett – ahogy az darabokban van – majdnem elájult.
–Mit műveltél a folyóiratommal? – kérdezte üvöltve Feri.
–Elegem van a novelláidból! Azt hiszed, mert írsz pár oldalnyi ostobaságot, akkor már hullarészegre ihatod magad?
–Megtiltod hogy igyak? Tudtommal felnőtt ember vagyok. Méghozzá olyannyira, hogy nemsokára meghalok. És te uralkodni mersz rajtam? Amiért megküzdöttem, iszok rá s ez nem tetszik neked, nagyságos asszony?
–Nem vitázok veled! – s magára hagyta.

Feri meg ezért a jelenetért megint a kocsmába akart menni.
–Nem mégy sehova!
–Félre az utamból! – mondta hangosan Feri.
–Majd rajtam keresztül! – mondta Magdi.
Feri félrerántotta az asszonyt, úgy hogy az beverte a fejét. Majd kisétált az ajtón. De Magdi még magánál volt,  s urára kiáltott:
–Többet nem jössz haza! Nem engedlek be!

Feri figyelembe se vette. Talán meg se hallotta. Azonban már olyan késő volt, hogy a kocsma is épp bezárt.
–Meddig aludtam én? – kérdezte magában.

Odafordult az egyik részeghez:
–Bezárt a kocsma?
–Igen, be. Menni kell haza. Az asszony vár.
Feri erre a kijelentésre most egy kicsit szégyellte magát. Mit kap ő majd az asszonytól, hogy félrelökte?
Egy öt perc múlva már az ajtóban állt. Magdi dühös volt ugyan, de nem értette a dolgot.
–Miért nem iszol? – kérdezte feldúltan Magdi.
–Bezárt a kocsma.
–Ja, persze. Oda a boldogságod.

Feri bácsi ezután ágynak dőlt. Csak úgy betöltötte a szobát az alkohol szag. János odament hozzá, s megsimogatta az arcát. Az újság szétszaggatottan hevert a földön. A fiú még elgondolkodott azon, hogy az apjának miért olyan fontos az a darab papír. Amikor gyerek volt, annak idején az ő játékát is elvette néha az anyja, s hogy tudott ő sírni amiatt. János haragot érzett a nő iránt.

Illusztráció: (JIM SHAW –  Stocks Painting /részlet/)

Munkanélküliek a tóparton

A tópartot nézték mind a ketten. Munkanélküliek voltak. András igen jól érezte magát. Míg Ernő csak gondolataiba merült. Régóta barátok voltak, még az elemiből ismerték egymást. András hirtelen elkezdett fütyülni.

–Hagyd már abba, te! – mondta Ernő.

–Miért?

–Mert csak idegesítesz vele!

–Haza is mehetsz..

Ernő elhallgatott. András meg fütyült tovább s nézte a szabad varjakat. Ernő elővett egy könyvet s olvasott. A klasszikus irodalmat tanulmányozta.

–Ó Istenem! – szólalt meg Bandi.

–Mi bajod van? – kérdezte Ernő.

–Itt a természet lágy ölén nem olvasni kell!

–Azt csinálsz, amit akarsz, engedd meg ezt nekem is, jó?

–Jó, de ne hidd magad a világ legokosabb emberének!

–Nagyot mondtál! Nem hiszem annak! De nálad biztos okosabb!

Bandi vállat vont.

–Kit érdekel? Ezt bizonyítsd be művészek között! Ne velem versenyezz!

Ernő hangosan nevetett.

–Micsoda ördögi nevetés!

–Nevetés és kész! Egyáltalán nem ördögi!

–Normális ember így nem nevet!

–Szerinted az ördög nem normális?

–Nem, de veled nem vitázok! Felesleges!

–Életedben hány könyvet olvastál ki? – kérdezte Ernő.

–Ezret! – mondta Bandi gúnyosan.

–Hát, ha annyit olvastál volna ki, akkor nem így beszélnél velem!

–És Edison, Newton, az nem is érdekel? Azt hiszed, hogy Goethe meg Schiller a minden!

–A tudósokat is tanulmányoztam életem során!

–Mit nem tanulmányoztál te? – kérdezte Bandi cinikusan komolysággal.

Ernő megint nevetett.

–Nem bírom hallani ezt a nevetést!

–Akkor csukd be a füled!

–Fajankó vagy!

Majd Ernő olvasott tovább. Míg Bandi rágyújtott.

–Itt nem szabad dohányozni! – mondta Ernő.

–Ki tiltja meg?

Válasz helyett Ernő tovább olvasott. Elmerült benne. Bandinak jól esett a Helikon. S csak nézte a varjakat. Ernő odapillantott barátjára s halkan kuncogott. Szeretne olyan szabad lenni, mint a madár! – gondolta.

Miután elszívta a cigit, vízzel eloltotta. A tóhoz ment majd megmosta lábait.

–Hideg a tó? – kérdezte Ernő.

–Az! De nincs semmi bajom vele!

Ernő becsukta a könyvet s ő is rágyújtott. Élvezte a napsütést már ő is, de folyton izgett-mozgott, mert ő elvégre városi ember volt, nem úgy, mint Bandi. Majd Ernő elnyomta a cigit, felállt s fekvőtámaszokat nyomott. Bandi nevette.

–Csak nem vagy ellustulva?

–Nem!

Visszajött Bandi s egy nagyot ásított.

–Álmos vagy? – kérdezte Ernő.

–Téged nem álmosít el a természet? Hiszen városi ember vagy!

–Hidd el, a városi emberek rosszalvóak. De most nem vagyok álmos.

–Jó neked! Az én vérmérsékletem valóban higgadtabb, mint a tied, de én mégis mostanában rosszul alszom.

–Szedj orvosságot! – mondta Ernő.

–Minek? Az orvosság az a hely, ahol most vagyunk!

Ernő sóhajtott.

Majd Bandi hanyatt feküdt s mélyeket lélegzett.

–Nem vagy jól?

–Semmi bajom. Csak álmos vagyok.

Ernő szendvicseket vett elő. Megkínálta barátját is. Evett, pedig nem is volt annyira éhes. Ernő pillanatok alatt bevágta a téli szalámis szendvicset.

–Neked jó étvágyad van.

–Örülj neki! A másik örömének örülni a legnagyobb kincs. – mondta Ernő.

–Az biztos!

–Neked nem nagyon van étvágyad!

–Igazából emészt a gondolat, hogy munkanélküli vagyok!

–Én is, de nem törődöm vele!

–A falu ahol felnőttem, már korán kezembe adta a kapát.

–Azt elhiszem! – mondta Ernő gúnyosan.

–És te? Csak otthon a tévén nőttél fel!

–De ma már semmilyen tévét nem nézek! – mondta büszkén és komolyan Ernő

–Azt gondoltam. Csak a könyvek meg az alkohol, igaz?

–Az utóbbi nem!

–Ne hazudj nekem!

–Nem hazudok! Nekem nincs szükségem italra!

–Nekem se!

–Egyébként te csak hallgass! Ha jól tudom, az apád alkoholista volt.

Bandi hallgatott.

–Erről ne beszéljünk!

–Te hoztad szóba!

–Munkanélküliek vagyunk, de élvezzük az életet, mint most! A tóparton vagyunk, ne panaszkodjunk, lesz ez még így se! – mondta Bandi.

–Az előbb még aggasztott, hogy munkanélküli vagy! – nézett rá Ernő.

–Fittyet hányok rá! Nem érdekel!

–Ez a beszéd! Dolgozhatunk még öregkorunkig eleget!

–Igazad van! – mondta Bandi.

Ernő ismét olvasott.

–Megmutatod nekem a könyvedet? – kérdezte Bandi.

–Csak tessék!

Bandinak tetszett a könyv. Olvasni kezdte.

–Igazából örülök, hogy ilyen okos barátom van!

Ernő zavarba jött.

–Na látod. Az előbb még kritizáltál.

–Vannak bogaraid, az tény.

–Kinek nem?

–Na jól van, veled vitázni annyit jelent, hogy az utolsó szó mindig a tied marad!

Ernő elcsendesedett. Kicsit el is szégyellte magát. Majd egy félóra múlva szedték a cókmókjukat s indultak haza. Bandi fütyörészett, míg Ernő rágyújtott ismét s a csonka hold vigyázott rájuk.

 

 

 

(Illusztráció: lég)

Éjjel írt novella

Rezső nem bírt éjszaka aludni. Csak forgolódott. Folyton nyugtalanította a dolog, hogy legújabban elküldött novelláját közlik-e?
Mivel tehát nem bírt aludni, ezért felkapcsolta a villanyt, elővett egy tollat s füzetet és írni kezdett. Az agya friss volt, áradtak belőle a szavak. Hajnali négy volt. Néha kiment dohányozni. Az még jobban erőt adott neki. Egy éjjel meg is írt egy hatszáz szavas novellát. Reggel, álmosan, felküldte annak a lapnak, amely már többször közölte. Pár nap múlva kapja a hírt e-mailen, hogy közzé teszik. Rezső igazán boldog volt. Aztán ez a novella Zoli, a barátja kezébe került. Ámulattal olvasta. Úgy gondolta, megbeszéli vele ezt az elbeszélést. Délután háromkor rácsengetett, hogy átmegy hozzá. Rezső nem bánta. Hatra tehát a lakásában fogadta Rezső Zolit, az író barátot. Köszöntötték egymást az ajtóban.
–Szia! – mondta Rezső.
–Szia! – mondta Zoli.
–Gyere be!
A konyhába mentek. Elő volt készítve az asztalon két üveg sör. Ahogy Zoli helyet foglalt, máris mondta a magáét.
–Tetszett ez az elbeszélés! Mintha nem is te hanem Goethe írta volna!
Rezső nevetett.
–Én írtam, nem a Goethe!
–Jó tudom, csak annyira más a stílusa, az egész formája, mintha nem a tollad írta volna!
–Hát éppen ez az!
–Mi?
–Hogy tollal írtam, nem számítógéppel!
–Jó értem, bár én tollal is szoktam írni, de miért nem számítógépen írtad?
–Mert éjszaka nem bírtam aludni! – mondta Rezső
–Ja, értem! De miért nem bírtál aludni?
–Vannak alvászavaraim!
–De azért jól vagy?
–Persze! Bár az utóbbi időben padlón voltam.
–Talán ezért nem bírtál aludni?
–Nem, igazából ezt általánosságban értem, hogy padlón voltam, csak néha előfordul nálam álmatlanság…
–Miért nem szedsz rá gyógyszert!
–Mert az orvosom szerint erre nincs igazi recept, csak azt mondja, legyek sokat a friss levegőn, pedig ez az egész annak a kérdése, hogy ne hét, hanem nyolc-kilenc órát aludjak… Akkor kipihent vagyok…
–Igen, a Jóistent is letagadják. De az igazság az, hogy te elég otthonülő vagy!
–Tehetek róla?
–Na mindegy, a mai egészségügy egy nagy nulla. Bolond és ideges világban élünk, talán ezért vagy te is álmatlan.
–Valószínű! Ezt a sört is álmatlanságom miatt iszom.
–Szerintem nem kéne neked innod!
–Anyukám is ezt mondja, de valamivel oldani kell a stresszt.
–Hidd el, hogy nem tesz jót!
–És én, hogy megkínállak? Azzal nincs baj, ugye?
Zoli elmosolyodott.
–Na de beszéljünk a novelláról is!
–Tényleg! Van egy érdekes rész!
–Melyik?
–Mindjárt eszembe jut.. Ja igen. Amikor azt írtad az Éjjel írott novellában, hogy „a nappali baglyok”.
Rezső erre nevetett.
–De mit nevetsz?
–A szerkesztők se vették észre a hibát, mert ez egy Éjjel írott novella. Hiába az embernek az agya is máshogy működik éjjel… Éjjel nem éjjelt, hanem nappalt írtam.. Tévedni emberi dolog…
Zoli is nevette.
–Na akkor igyunk a sikeredre! – mondta
Ittak s elkezdtek beszélgetni a fociról…

 

 

 

(Illusztráció: owl)

A hajléktalan és a zsidó

Ferenc már három éve hajléktalan. Volt egy kis zug az egyik ház sarkában, ahol szerényen meghúzódott és berendezkedett. Márta egy ötven éves munkásasszony mindig hozott neki egy kis ennivalót vagy italt. Kiflit, vagy netán fánkot, szóval amit éppen vásárolt innen nem messze, s még ennek a szerencsétlennek is hagyni tudott.

Egyszer, mikor éppen felkelt, megint éhes lett. De most volt mit ennie. Persze a segélyéből, nem Márta jóvoltából. Majd sétára indult. A környéken hemzsegtek a koldusok, hajléktalanok, de mások is. Cigány kereskedők és így tovább…

Ferit ismerték már ezek, tudták, hogy nem vesz semmit. De Feri nem volt alkoholista, az élet egészen más okok miatt juttatta ebbe a helyzetbe. Sokat volt munkanélküli. Nem az iszákosságáról volt ismert. Állítólag lopni is szokott, de ezt ő szégyellte. Nem akart éhen dögleni.

Napjai monoton teltek, de ez volt benne a jó. Amikor Márta megint bevásárolt, összefutott Ferivel s köszöntötte az asszonyt:

–Szép jó napot!

–Önnek is!

–Hozott valamit?

–Nagyon kell?

–Ha nem ad semmit, azzal is beérem.

Márta mosolygott, aztán elővett a szatyrából valamit. A hajléktalan kíváncsian nézte. Egy csokis buktát vett elő, amit a hajléktalan elfogadott, de azt mondta:

–Mindig ezt adja?

–Ha akarja, visszaveszem!

–Jól van, na, csak vicc volt!

–Jól érzi magát?

–Igen. Most tényleg jól.

–Na viszlát, én sietek tudja. Nem érek rá úgy, mint maga!

–Én sem érek rá! – mondta halkan Feri.

Márta hazaballagott.

Feri ahogy megette a buktát, kis szokásos sétájára indult. Egy sortársat látott feküdni a ház előtt, a földön. Odament hozzá. Megpiszkálta.

–Hagyjon már!

Feri csak örült, hogy nincs baja ennek a szerencsétlennek.

–Örülök, hogy jól van!

–Olyan jól nem! – s megigazította a szakállát.

–Fura alak maga! – mondta Feri.

–Melyik hajléktalan nem? – válaszolt vissza a fedél nélküli.

Feri elgondolkodott ezen a válaszon. Volt nála most elemózsia, úgy gondolta, megkínálja egy falat kolbásszal.

–Nem kér egy kis kolbászt kenyérrel?

–Hát.. Nem vagyok valami jól lakott…

Elővette a kolbászt és a kenyeret, majd egy kis bicskát is, de azt visszautasította, mert az neki is volt.

–Hogy került maga az utcára? Valahogy nem úgy néz ki, mint egy hajléktalan.

–Kíváncsi rá?

–Igen, nagyon.

–Nem tudtam a lakást fizetni s képzelje el, pedig én zsidó vagyok!

–Azok nem is szoktak az utcára kerülni!

–Hát azért mondom, hogy „képzelje” el!

–Zsidó.. – gondolkodott el Feri

–De ön szerint van új a nap alatt?

–Úgy látszik van, de tulajdonképpen nem!

–Á! Apám-anyám szegény emberek voltak, mi nem vagyunk azok a zsidók, akiknek folyton a pénz jár az eszükben!

–Igen. Ebben bizonyos voltam.

Közben a zsidó falatozott. Farkaséhes lehetett.

–És mióta hajléktalan? – kérdezte Feri

–Egy hónapja.

–Gondoltam, hogy nemrég.

–Mert nem látott errefelé?

–Nem csak azért!

–Nemrég jöttem ide, erre a környékre.

–Majd talán barátok leszünk!

–Nem tudom. Talán. De ne hogy azt higgye, hogy én az utcán fagyoskodom. Bemegyek a szállóba és kész.

Ahogy befejezte az evést már igyekezett is oda.

–Itt hagy engem?

–Majd találkozunk még!

Kezet fogtak, aztán a zsidó ment is a szállóba.

–Majd maga is jöjjön be!

–Persze!

Feri aztán magára maradt s elgondolkodott, hogy zsidó ember hogy is válhat hajléktalanná? Csak nézett maga elé némán és réveteg, de hát még sincs új a nap alatt…

Hiszen manapság az igazgató is kerülhet az utcára.

Majd visszament a szokásos kis kuckójába.

 

 

 

(Illusztráció: hmlss)

Öt Miatyánk

Egy vén, hetven év körüli férfi a templomban sétált. A Krisztus-kereszt előtt imádkozott. Nagy bánata volt. Lemondott ő már minden földi jóról. Felesége meghalt. Nem kímélte magát, alkoholistaként szenvedett, míg élt. Negyven éve éltek házasként. Sanyi nem értette az Istent. Ő már sokat megélt, mindig vallásos ember volt, de valami nem fért a fejébe. Hiszen gyerekként átélte apja halálát, az is traumaként hatott rá, akkor talán megértette az Istent, bár épp ez az, hogy akkor nem lehet igazán, de felesége mindennél fontosabb volt számára. Ahogy megismerte Évát, eleve az adott erőt az apja halálának a feldolgozásához. És  ez az ember vagyis nőszemély is halott. Mit tehet az ember ilyenkor? Ha tehet egyáltalán? Nemsokára – perceken belül – megjelent a pap is.

–Mit csinál itt Uram?

–Csak elgondolkodtam.

–Min? – kérdezte kíváncsian a pap, mert jókedvében volt.

–Meghalt a feleségem.

–Oh! – kapott a fejéhez a pap – hát őszinte részvétem.

–Ő volt, akit legjobban szerettem!

A pap lehajtva fejét sóhajtott.

–Porból lettünk és porrá leszünk. – mondta az.

–Pedig nem volt olyan öreg!

–Isten útjai kifürkészhetetlenek!

–Nekem mondja?

–Higgye el, sajnálom magát. Most mit tervez csinálni?

–Hazamegyek és megiszok öt üveg sört!

–Az ital? Nem megoldás!

–Mi lenne a megoldás? – fakadt ki dühösen Sanyi.

–Kérem, én pap vagyok, ne beszéljen így velem! Nem tehetek erről.

–Ennyire igazságos az Úr? Egy rendes, légynek nem ártó nőszemélyt a túlvilágra juttatni?

–Így látta jónak.

–Isten figyelembe se veszi a szenvedéseinket!

–No, no, ilyet ne mondjon. Az úrnak gondja van ránk. Minden egyes áldott napon.

–Ha gondja van ránk, akkor miért szenvedünk annyit?

–Mert valószínűleg valamit rosszul csináltunk. Szóval vétkeztünk!

–De az igazsághoz tartozik, hogy többet szenvedünk annál, amennyit a gyarlóságunk megérdemel.

–Ez valóban igaz. De sok minden más is. És most? Mit tesz?

–Hazamegyek. Mit tehetnék? De előtte az italboltból veszek öt üveg sört.

–Ne! Ne igyon. Azzal bűnbe esik. Inkább mondjon el öt Miatyánkot!

Sanyi nem nagyon akart hallgatni a papra.

–No?

–Mi no? – kérdezte a gyászoló.

–Sör vagy Miatyánk?

–Majd átgondolom. Most azt hiszem megyek.

De előtte a pap megfogta kezét s abból olyan melegség áradt, mint a sülő mákos kalácsból.

–Viszlát!

–Az Úr legyen magával!

Hazafelé menet Sanyi nagy dilemmába esett. Igyon vagy imádkozzon? Menne a boltba, de egy mentőautó fordult be a sarkon. Meggondolta magát Sanyi. Nem iszik. Hazamegy s elmond őt Miatyánkot. Úgy is tett. S ha hiszi más, ha nem, a lelkiállapota ettől még mámorosabb lett, mint a sörtől…

 

 

(Illusztráció: prrq)

A hajléktalan és az újságíró

Felhők takarták a Napot. Egy utcasarokban egy hajléktalan éppen felébredt. Majd kezébe vette kedvenc könyvét. Miután elfáradt az olvasástól, fogta a füzetet s a tollát, majd írni kezdett. Ez az egy dolog még megmaradt neki. Az írás. Nem vidám dolgokról írt, de ez élete miatt érthető is. Könnyű történetet ábrázolt. Valaha ő lakásban élő író volt. Most azonban az utcán él. Az emberek – akik arra jártak – megbámulták ezt a fedél nélküli embert s csodálkoztak, hogy ír. Vajon mit? S egyáltalán, miért? Aztán tovább mentek. A hajléktalan meg lázasan írt. Egyszer csak egy újságírónak szúr szemet ez az ember. Nem bírta, hogy meg ne kérdezze:
– Maga hajléktalan?
– Igen. Két éve.
– És szokott rendszeresen írni?
– Én író voltam valaha. Csak adósságban maradtam, tudja?
Az újságíró bólogatott. Aztán a hajléktalan elővett egy lapot, amiben a novellája szerepelt. Az újságíró kezébe adta.
– Olvassa csak el!
Az újságíró letette diplomatatáskáját, aztán olvasni kezdte.
– Hiszen ez remek sztori! De hogy engedhette meg, hogy az utcára kerüljön?
– Á.. nem rajtam múlott!
Az újságíró sóhajtott.
– Egyszerű munkás voltam! Íróként ismert is a nevem, csak a gyerekeim meg a feleségem miatt iszogattam is, s egy szép napon azt vettem észre, hogy magamra maradtam. S nem bírtam fenntartani a lakást. Még írógépem is volt.
– És most az utcán van!
– Igen, ott.
– Nem megy be a szállóba?
– Néha beszoktam! De kapok azért segélyt is!
– Hát ez bizony elszomorító! – mondta sóhajtva az újságíró.
Komolyan mondom, ilyen esettel még nem találkoztam!
– Maga már nem fiatalember, meglepődik ezen?
– Nem az a fontos, hogy meglepődök vagy nem. Hanem ez a jogfosztottság!
– Sok folyóiratom volt, a fiam magával is vitte, de kit érdekel, hadd olvassa csak őket! Tudja, hogy az apja egy író volt!
– Most meg egy hajléktalan! – mondta erélyes szigorral az újságíró.
– Igen, ilyen az élet!
– Mert maga olyanná tette!
– Nem, hagyja ezt a süket dumát!
– Maga talán nem tehet semmiről? Mindennek csak más és más az oka?
– Tehetek róla, hogy elesett ember vagyok? – mondta hangjában haraggal a hajléktalan.
Az újságíró fejét rázta. Ebben némi igazat adott neki. Érte haragudott már, nem ellene.
– Mit tud maga arról, milyen elesett emberként élni a mindennapokat?
– Tudok róla!
– Tud. De nem élte át.
– Nem is akarom és nem is fogom!
A hajléktalan hallgatott.
– Most éppen mit ír?
– Egy kis karcolatot. Nem nagy szám.
– Elolvashatom?
– Ha akarja…
S az újságíró a kezébe vette a füzetet. Eltűnődött.
– Maga nagyon tehetséges!
– Már ennyiből így ítélkezik?
– Hogyne! Én mondjuk nem író, hanem újságíró vagyok, de ennyit meg tudok állapítani, hogy tehetséges.
– Igen. Amíg lakásom volt, engem is ismertek az írók.
– És most? Nem segítenek magán?
– Hát látja… Nem úgy néz ki!
– Ez bizony szomorú…
– Mit várjak tőlük?
– Én, ha a maga barátja lennék, biztos segítenék önnek!
A hajléktalan elmosolyodott. Elővette a borosüveget.
– Nem kínálhatom meg?
– Nem iszom.
– Milyen jó magának!
– Magának pláne jó lenne az, ha nem inna!
– Nem iszom sokat!
– Kíváncsi lennék én arra!
– Ezt a bort már egy hete iszom, ha hiszi, ha nem! Azelőtt én se ittam!
– Mi előtt?
– Míg volt lakásom!
– És miért szokott akkor rá?
– Nem tudom. Ne is kérdezze. A bánatomat ebben éltem ki talán.
– S nem akar dolgozni?
– Ebből az állapotból hogyan lépjek ki? Először lakás kéne!
– Kívánom magának, hogy lakása legyen! – s keresztet vetett.
– Köszönöm! – veregette meg a vállát az újságírónak.
– No, mennem kell! – mondta az újságíró.
– Viszlát! – mondta az – s írt tovább.
Az újságíró meg elgondolkodott, hogy micsoda sorstragédiák vannak az életben. Hiszen ez az ember, ha nem lenne hajléktalan – bizonyos szempontból még ő nála is tehetségesebb lenne. Hiszen ő csak szerkesztőségnél dolgozik. Nem tud novellákat, karcolatokat írni. Nagyot sóhajtott s felettébb fura hangulatban igyekezett haza.

 

 

(Illusztráció: Dan Gheno)