Csodaszép reggelen ébredt Zoli, a fiatalember. Épp ment ki a konyhába rágyújtani, amikor azt látta, hogy anyja csak bámul kifelé az ablakon. Mikor Zoli is odalesett, azt látta, hogy egy halott hajléktalant tesznek a mentők a hordágyra. Olgát megviselte a látvány, közben rágyújtott. De rögvest Zoli is azonnal.
–Hogy lehet egy embert így megalázni? – kérdezte Zoli.
–Ez már halott, fiam… – mondta Olga.
–Én arra gondoltam, hogy juthatott idáig? Az nem megalázottság? – érvelt Zoli.
Olga oda se figyelt a fia beszédjére, csak nézte a mentősök munkáját. Majd hozzátette:
–Valóban, hogy lehet így meghalni?
–Ez embertelen.
–Ezért nekem tanulj, ne végezd így…
–Honnan tudod, hogy ennek nincs e egyeteme?
–Nem olyan embernek látszik.
–De hiszen halott. Milyennek látszik?
Olga nem válaszolt. Majd a mentő elvitte a halott hajléktalant, csak úgy csendesen, miközben az emberek meg az úton járkáltak. Majd a mentő teljesen felszívódott. Olga nagyot sóhajtott.
–Lám, lám… Így végezni… Mégiscsak igazságtalanság…
–Zseniális felfedezés…
–A hajléktalanok maguk is tehetnek arról, hogy ilyen sorsra jutnak. Nemcsak a társadalom a felelős…
–Nemcsak a társadalom? De érdekes hogy a múlt rendszerben szinte alig volt hajléktalan…
–Mit tudsz te a múlt rendszerről? – kérdezte felháborodva Olga.
–Nem ez az igazság?
Olga válasz nélkül mosogatni kezdett. Hamarosan elnyomta a csikket. Zoli forrt a dühtől. Mégis, hogy végezheti valaki így? Majd reggeliztek. Zoli falta a paprikát a szalámis szendviccsel, miközben tejfelt kanalazgatott. Hírlapárus volt, de most szabadságon. Olga meg már nyugdíjas. Hatvan felett volt már nem sokkal… Zoli a reggeli után a számítógéphez ült. Olga meg mosni kezdett. Hamarosan jött a postás is, aki Olga nyugdíját hozta. Örömmel vette át. Majd dél körül Zoli sétálni indult. Egy padot keresett. Majd egyszer csak egy hajléktalan közeledett feléje.
–Szia! – mutatkozott be a hajléktalan.
–Ismerjük egymást? – kérdezte Zoli.
–Nem hiszem. Te, adnál egy ezrest? Olyan helyes úriembernek látszol…
–Mire kell az magának?
–Nem szeszre, hidd el…
Zoli gondolkodott, homlokai ráncai megelevenedtek s bukszájába nézett. Kivett egy ezrest.
–Magának a kisujja törik bele, hogy megesküszik, nem italra költi? – kérdezte Zoli.
–Igen. A kisujjamat rá.
–Megtudom ám – mondta Zoli.
A hajléktalan elvette az ezrest.
–Köszi, fiacskám! – majd lelépett.
Zoli kicsit megbánta a tettét. De hát hiszen ő olyan jószívű, ezt is csak vele tehetik meg… De azért nem bánta. Majd leült egy padra. Átfürkészte a gondolatait, miközben egyenesen sütött rá az őrjítő Nap. Egy negyed óra múlva feltápászkodott, nyújtózott egy nagyot s ment haza.
Anyja a sógornőjénél volt. Zoli épp a konyhában a hűtőszekrényből egy narancslevet vett elő, amikor meghallotta a házuk alatt két férfi eszmecseréjét. Hajléktalanok voltak. Az egyik az, amelynek ő adott pénzt.
–Igyunk a halálára! – mondta ez a bizonyos hajléktalan.
Zoli meglepődött. Már nem azon, hogy a pénzén alkoholt vett, hanem hogy arról a hajléktalanról beszélgetnek, akit elvittek hulla formájában a mentők.
–Te Jóisten! – gondolkodott el magában Zoli. Ilyennek adtam én pénzt? Na mindegy.
A két hajléktalan felkelt a padról s az egyik azt mondja:
–Dél körül egy fiatalember adott nekem egy ezrest! Most nem tudtunk volna inni, ha az a kölyök nem ad pénzt nekem.
–Menjünk! – mondta a másik.
Majd felszívódtak. Zoli meg már bánta a tettét. Bekapcsolta a tévét, hátha kellemesebb híreket hall…

Borítókép forrása: Link.