Dinók Zoltán összes bejegyzése

1981-ben születtem Kecskeméten. Középiskolába a Németh László gimnáziumba jártam. 2005-ben hírlapárus 2006-ban könyvkereskedő voltam. Azóta sokat voltam munkanélküli. Ma is könyvkereskedő- ként dolgozom. De saját vállalkozásban, tehát fix fizetést nem kapok. Leginkább novellákat írok, de verseket is. Írásaimat rengeteg lap, legalább harminc közölte. Partium, Ezredvég, Várad, Előretolt Helyőrség, Napút, Szabadság, Nappali Menedékhely, Kapu, Kláris, Látó, HM magazin, Palócföld stb...

Reggel hatkor ébredtem

 

Reggel hatkor ébredtem. Kimentem a konyhába rágyújtani s kicsit a cigitől megszédültem. Egyébként is még labilis volt az idegállapotom. Mármint a fejem még az álmokkal volt tele. Valami marhaságot álmodtam. Nem tudtam kiverni a fejemből. De a lényeget értettem, mármint tudtam, mit akart ez az álom mondani nekem. Hamar megfejtettem a titkát. S az eléggé lehangolt.

– Az írók éhen halnak? – tettem fel a kérdést magamban. Ugyanis erről szólt az álmom. Láttam magam mint koldust, lehettem legalább ötven éves s ápolatlan, szakadt volt az öltözetem s szakállas az arcom.

Úgy kéregettem. S mondtam azt ám:

– Valaha író voltam!

Az emberek rám se hederítettek. Csak egy öregasszony szánt meg s adott egy ezrest. Kenyeret, szalámit vettem belőle. Behúzódtam egy sarokba s eszegetni kezdtem. Hirtelen rám támadtak. S ekkor felriadtam. Majd visszafeküdtem s átgondoltam életemet. Nem volt még kedvem felkelni s mivel még sötét volt, elővettem a füzetemet s írni kezdtem valamiféle koldusról, aki valaha író volt. Elég jó történetet sikerült kifabrikálnom a kopott tollammal. Egyébként máskor is ilyenkor szeretek írni. Ilyenkor az agy borzasztó friss, s a fantáziám élénk, dőlnek belőlem a különféle sorok. S most álmomat írtam meg. Egyszerűen nem volt kedvem felkelni. Majd fél nyolc felé mégis megmosakodtam s ahelyett hogy ettem volna, a számítógép elé ültem írni. Bemásoltam a gépbe a füzet tartalmát. Ahogy dél felé járt az idő, kezdtem rádöbbeni micsoda ostobaságot írtam. Hiszen ezen meglátszik, hogy egy álmot rögzítettem. Anyámnak megmutattam s azt mondta, ne adjam ki a kezemből. Vagy csak át kellett volna írni az egészet. Mert nem volt maga a történet rossz. Aztán délutáni sétámra indultam. Egy idősödő bácsi közelített felém, mikor éppen leültem egy padra.

– Jó napot! – mondta a padnál megállva

–  Jó napot! – mondtam én is

–  Nem tudnál adni egy ezrest?

Hirtelen meglepődtem. Habár éppen volt annyi pénz nálam, de ennyit nem akartam adni. Túl sok az a pénz.

– Minek az magának?

A bácsi erre nem válaszolt s lesújtotta a fejét. Majd erélyesen kihúzta magát, sóhajtott s azt mondta:

– A gyerekeim éheznek!

Így már rögtön segíteni akartam rajta. Ezt nem gondoltam volna. Csak némán hallgatott.

– És hány gyereke van? – kérdeztem

– Három. – felelte ridegen

Nem akartam azt is megkérdezni, hogy  hány évesek, de már válaszolt is:

– Általánosba jár mindhárom! Két fiú és egy lány.

Adtam hát neki egy ezrest.

– Köszönöm! – mondta reménységgel a hangjában

– Vegyen rajta azt, ami csak  kell magának és a gyerekeinek!

Csendben ültünk s az álmommal kapcsolatban eszembe jutott s megkérdeztem:

– Csak nem író volt maga valamikor, hajdanán?

A bácsi nevetett. Erre teljesen meglepődtem. Talán mégis? Aztán így felelt:

– Az apám volt az!

– Tényleg? – kérdeztem kíváncsian

–  Igen, de már tíz éve nem él!

– Sajnálom! – mondtam őszintén

Azt nyomban észrevettem arcán és a szemein, hogy nem akar az apjáról beszélni. Nem is teketóriázott sokat, – felkelt s elköszönt – egy bús, de őszinte hálával a tekintetében. Mikor hazaértem, egy kis szomorúság vett erőt rajtam.

– Jól érezted magad?

– Igen – válaszoltam letörten.

–  Miért vagy ilyen szomorú?

– Csak találkoztam egy idős emberrel.

–  Na és?

–  Adtam neki egy ezrest, mert azt mondta a gyerekei éheznek.

Anyám hallgatott, én meg tovább mondtam:

-Tudod mi az érdekes ebben az egészben?

– Milyen egészben?

–  Azt mondta, hogy író az apja.

Anyám nevetett.

– A te történetedben te voltál az író.

Majd gondolkodott s azt is hozzáfűzte:

– Úgy lett volna logikus, ha ő az író!

– Én is azt hittem, de nem.

Elcsendesedtem.

– Mi bajod van?

–  Csak az jutott eszembe, hogy az apám hitte írónak magát. Vagy legalábbis ő szeretett volna az lenni.

–  Igen – komolyodott el anyám – s te lettél az!

–  Úgy van, de ennek a kis sétának valami istenszerű jelentése van.

–  Ezt hogy érted?

–  Hogy értem? Talán mégis köze van az álmomhoz. Persze csak ha jobban belegondolok.

Anyám kezdte érteni, mire is gondolok. Én meg a szobámba mentem s valami nagyon jót akartam írni végre…