Gizella, az öreg özvegyasszony meg volt győződve róla, hogy lakásában szellemek  járnak. A szomszédok szerint csak a magány  meg az ura elvesztése miatt hiszi ezt. Az asszony egyszer azt mondta szomszédjának, Irénkének hogy képes bebizonyítani, hogy szellemek járnak nála.
Egy alkalommal áthívta Irénkét.
– Jól figyelj! – mondta Irénkének.
A köcsögöt az asztal szélére tette, de úgy, hogy az magától állt, nem billent semerre. És a köcsög egyszercsak leesett.
– Látod?
Irénke a szemét dörzsölte és sóhajtozott.
– Ez mi, ha nem a szellemek bizonyítéka?
Irénke megvizsgálta a köcsögöt, aztán egy asztal közepére tette. Ott is elborult.
– Látod? Rossz a köcsög.
S azzal ott is hagyta. Gizellának nem fért a fejébe a dolog. Újra visszatette az asztal szélére. Már nem esett le!
– Ez is a szellemek műve!
– Direkt nem esett le!
Visszarakta az asztal közepére, s ott sem borult fel.
De mérges lett Gizella! Tudta, hogy a szellemek fognak ki rajta.
Aztán felkeresett papot, pszichiátert s azok megmondták neki, hogy a magány és az egyedüllét miatt hiszi ezt az egész marhaságot. Kezdte kapiskálni.
Már nem foglalkozott a köcsöggel.
Lassan minden a régi lett körülötte. Nem hanyagolta el a tisztálkodást, rendesen takarított, főzött, vasalt, porszívózott és így tovább. Majd újra áthívta Irénkét, s beszámolt a gyógyulásáról.

A konyhában beszélgettek s megkínálta egy kávéval. De azért egy korty pálinkát is lehúztak.
– Szóval már nincsenek nálad szellemek?
Gizella nevetett.
– Nincsenek.
Ivott a pálinkából, s azt mondta:
– Ilyen dolog az uram elvesztése!
– Igyunk rá, s előre nézzünk! – mondta Irénke.
– Úgy legyen! – s koccintottak.
S nagyban csevegnek erről-arról, Gizella épp a köcsögről beszélt, hogy leesett az asztal széléről – miközben majdnem hasát fogta a nevetéstől – s egyszer csak, puff, a köcsög leesett a varrógépes asztalról és széttört.
Gizellának arcára fagyott a mosoly.
Irénke nevetett, kacagott, nem bírta ki…
– Ilyen az élet! Ne is törődj vele! – mondta baráti hangon.

Reggel hatkor ébredtem. Kimentem a konyhába rágyújtani s kicsit a cigitől megszédültem. Egyébként is még labilis volt az idegállapotom. Mármint a fejem még az álmokkal volt tele. Valami marhaságot álmodtam. Nem tudtam kiverni a fejemből. De a lényeget értettem, mármint tudtam, mit akart ez az álom mondani nekem. Hamar megfejtettem a titkát. S az eléggé lehangolt.

– Az írók éhen halnak? – tettem fel a kérdést magamban. Ugyanis erről szólt az álmom. Láttam magam mint koldust, lehettem legalább ötven éves s ápolatlan, szakadt volt az öltözetem s szakállas az arcom.

Úgy kéregettem. S mondtam azt ám:

– Valaha író voltam!

Az emberek rám se hederítettek. Csak egy öregasszony szánt meg s adott egy ezrest. Kenyeret, szalámit vettem belőle. Behúzódtam egy sarokba s eszegetni kezdtem. Hirtelen rám támadtak. S ekkor felriadtam. Majd visszafeküdtem s átgondoltam életemet. Nem volt még kedvem felkelni s mivel még sötét volt, elővettem a füzetemet s írni kezdtem valamiféle koldusról, aki valaha író volt. Elég jó történetet sikerült kifabrikálnom a kopott tollammal. Egyébként máskor is ilyenkor szeretek írni. Ilyenkor az agy borzasztó friss, s a fantáziám élénk, dőlnek belőlem a különféle sorok. S most álmomat írtam meg. Egyszerűen nem volt kedvem felkelni. Majd fél nyolc felé mégis megmosakodtam s ahelyett hogy ettem volna, a számítógép elé ültem írni. Bemásoltam a gépbe a füzet tartalmát. Ahogy dél felé járt az idő, kezdtem rádöbbeni micsoda ostobaságot írtam. Hiszen ezen meglátszik, hogy egy álmot rögzítettem. Anyámnak megmutattam s azt mondta, ne adjam ki a kezemből. Vagy csak át kellett volna írni az egészet. Mert nem volt maga a történet rossz. Aztán délutáni sétámra indultam. Egy idősödő bácsi közelített felém, mikor éppen leültem egy padra.

– Jó napot! – mondta a padnál megállva

–  Jó napot! – mondtam én is

–  Nem tudnál adni egy ezrest?

Hirtelen meglepődtem. Habár éppen volt annyi pénz nálam, de ennyit nem akartam adni. Túl sok az a pénz.

– Minek az magának?

A bácsi erre nem válaszolt s lesújtotta a fejét. Majd erélyesen kihúzta magát, sóhajtott s azt mondta:

– A gyerekeim éheznek!

Így már rögtön segíteni akartam rajta. Ezt nem gondoltam volna. Csak némán hallgatott.

– És hány gyereke van? – kérdeztem

– Három. – felelte ridegen

Nem akartam azt is megkérdezni, hogy  hány évesek, de már válaszolt is:

– Általánosba jár mindhárom! Két fiú és egy lány.

Adtam hát neki egy ezrest.

– Köszönöm! – mondta reménységgel a hangjában

– Vegyen rajta azt, ami csak  kell magának és a gyerekeinek!

Csendben ültünk s az álmommal kapcsolatban eszembe jutott s megkérdeztem:

– Csak nem író volt maga valamikor, hajdanán?

A bácsi nevetett. Erre teljesen meglepődtem. Talán mégis? Aztán így felelt:

– Az apám volt az!

– Tényleg? – kérdeztem kíváncsian

–  Igen, de már tíz éve nem él!

– Sajnálom! – mondtam őszintén

Azt nyomban észrevettem arcán és a szemein, hogy nem akar az apjáról beszélni. Nem is teketóriázott sokat, – felkelt s elköszönt – egy bús, de őszinte hálával a tekintetében. Mikor hazaértem, egy kis szomorúság vett erőt rajtam.

– Jól érezted magad?

– Igen – válaszoltam letörten.

–  Miért vagy ilyen szomorú?

– Csak találkoztam egy idős emberrel.

–  Na és?

–  Adtam neki egy ezrest, mert azt mondta a gyerekei éheznek.

Anyám hallgatott, én meg tovább mondtam:

-Tudod mi az érdekes ebben az egészben?

– Milyen egészben?

–  Azt mondta, hogy író az apja.

Anyám nevetett.

– A te történetedben te voltál az író.

Majd gondolkodott s azt is hozzáfűzte:

– Úgy lett volna logikus, ha ő az író!

– Én is azt hittem, de nem.

Elcsendesedtem.

– Mi bajod van?

–  Csak az jutott eszembe, hogy az apám hitte írónak magát. Vagy legalábbis ő szeretett volna az lenni.

–  Igen – komolyodott el anyám – s te lettél az!

–  Úgy van, de ennek a kis sétának valami istenszerű jelentése van.

–  Ezt hogy érted?

–  Hogy értem? Talán mégis köze van az álmomhoz. Persze csak ha jobban belegondolok.

Anyám kezdte érteni, mire is gondolok. Én meg a szobámba mentem s valami nagyon jót akartam írni végre…