Reggel hatkor ébredtem. Kimentem a konyhába rágyújtani s kicsit a cigitől megszédültem. Egyébként is még labilis volt az idegállapotom. Mármint a fejem még az álmokkal volt tele. Valami marhaságot álmodtam. Nem tudtam kiverni a fejemből. De a lényeget értettem, mármint tudtam, mit akart ez az álom mondani nekem. Hamar megfejtettem a titkát. S az eléggé lehangolt.
– Az írók éhen halnak? – tettem fel a kérdést magamban. Ugyanis erről szólt az álmom. Láttam magam mint koldust, lehettem legalább ötven éves s ápolatlan, szakadt volt az öltözetem s szakállas az arcom.
Úgy kéregettem. S mondtam azt ám:
– Valaha író voltam!
Az emberek rám se hederítettek. Csak egy öregasszony szánt meg s adott egy ezrest. Kenyeret, szalámit vettem belőle. Behúzódtam egy sarokba s eszegetni kezdtem. Hirtelen rám támadtak. S ekkor felriadtam. Majd visszafeküdtem s átgondoltam életemet. Nem volt még kedvem felkelni s mivel még sötét volt, elővettem a füzetemet s írni kezdtem valamiféle koldusról, aki valaha író volt. Elég jó történetet sikerült kifabrikálnom a kopott tollammal. Egyébként máskor is ilyenkor szeretek írni. Ilyenkor az agy borzasztó friss, s a fantáziám élénk, dőlnek belőlem a különféle sorok. S most álmomat írtam meg. Egyszerűen nem volt kedvem felkelni. Majd fél nyolc felé mégis megmosakodtam s ahelyett hogy ettem volna, a számítógép elé ültem írni. Bemásoltam a gépbe a füzet tartalmát. Ahogy dél felé járt az idő, kezdtem rádöbbeni micsoda ostobaságot írtam. Hiszen ezen meglátszik, hogy egy álmot rögzítettem. Anyámnak megmutattam s azt mondta, ne adjam ki a kezemből. Vagy csak át kellett volna írni az egészet. Mert nem volt maga a történet rossz. Aztán délutáni sétámra indultam. Egy idősödő bácsi közelített felém, mikor éppen leültem egy padra.
– Jó napot! – mondta a padnál megállva
– Jó napot! – mondtam én is
– Nem tudnál adni egy ezrest?
Hirtelen meglepődtem. Habár éppen volt annyi pénz nálam, de ennyit nem akartam adni. Túl sok az a pénz.
– Minek az magának?
A bácsi erre nem válaszolt s lesújtotta a fejét. Majd erélyesen kihúzta magát, sóhajtott s azt mondta:
– A gyerekeim éheznek!
Így már rögtön segíteni akartam rajta. Ezt nem gondoltam volna. Csak némán hallgatott.
– És hány gyereke van? – kérdeztem
– Három. – felelte ridegen
Nem akartam azt is megkérdezni, hogy hány évesek, de már válaszolt is:
– Általánosba jár mindhárom! Két fiú és egy lány.
Adtam hát neki egy ezrest.
– Köszönöm! – mondta reménységgel a hangjában
– Vegyen rajta azt, ami csak kell magának és a gyerekeinek!
Csendben ültünk s az álmommal kapcsolatban eszembe jutott s megkérdeztem:
– Csak nem író volt maga valamikor, hajdanán?
A bácsi nevetett. Erre teljesen meglepődtem. Talán mégis? Aztán így felelt:
– Az apám volt az!
– Tényleg? – kérdeztem kíváncsian
– Igen, de már tíz éve nem él!
– Sajnálom! – mondtam őszintén
Azt nyomban észrevettem arcán és a szemein, hogy nem akar az apjáról beszélni. Nem is teketóriázott sokat, – felkelt s elköszönt – egy bús, de őszinte hálával a tekintetében. Mikor hazaértem, egy kis szomorúság vett erőt rajtam.
– Jól érezted magad?
– Igen – válaszoltam letörten.
– Miért vagy ilyen szomorú?
– Csak találkoztam egy idős emberrel.
– Na és?
– Adtam neki egy ezrest, mert azt mondta a gyerekei éheznek.
Anyám hallgatott, én meg tovább mondtam:
-Tudod mi az érdekes ebben az egészben?
– Milyen egészben?
– Azt mondta, hogy író az apja.
Anyám nevetett.
– A te történetedben te voltál az író.
Majd gondolkodott s azt is hozzáfűzte:
– Úgy lett volna logikus, ha ő az író!
– Én is azt hittem, de nem.
Elcsendesedtem.
– Mi bajod van?
– Csak az jutott eszembe, hogy az apám hitte írónak magát. Vagy legalábbis ő szeretett volna az lenni.
– Igen – komolyodott el anyám – s te lettél az!
– Úgy van, de ennek a kis sétának valami istenszerű jelentése van.
– Ezt hogy érted?
– Hogy értem? Talán mégis köze van az álmomhoz. Persze csak ha jobban belegondolok.
Anyám kezdte érteni, mire is gondolok. Én meg a szobámba mentem s valami nagyon jót akartam írni végre…