Dinók Zoltán összes bejegyzése

Válogatott novellák

Fohászkodás

Megfogta a galagonya teát s ivott egy keveset. Henrik neurotikus író volt. Nem tehetett róla, hogy másnak született, mint a többi ember. Mint mind írót, mind pedig idegbaját tekintve. Agya olyan volt, mint a szeizmográf. Egyszerre rengeteg kéziraton dolgozott, de még több novella téma járt a fejében. Azon írók közé tartozik, akinek hatalmas a műveltsége, de éppen ez az, hogy csak egy határig, mert elég sokat olvasott életében ugyan, de elég sok mindent még nem. Tehát ez a tudás is elég neki, hogy szinte már nem is olvas szabadidejében, hanem zenét hallgat vagy festményes könyveket lapoz. Szabadúszóként kereste a kenyerét. Agglegény volt. Voltak szerelmei, de most aggként tengette napjait. Egy évvel ezelőtt idegösszeroppanást kapott, azóta már máshogy él. Rájött, hogy a vallás nagyon fontos az életben. Eljárt gyülekezetekre. De nem sikerült beszervezniük a Jehováknak. Ő a Buddhizmust találta a legjobb és legbölcsebb vallásnak. Mivel író volt, folyton vágyakozott, szeretett volna olyan lelkiállapotban lenni, mint egy buddhista pap. Mindig, minden percben a nyugalmat kereste. A szerelem sajnos elkerülte, csak álmodozott erről.
Ahogy megitta a teát, hozzálátott írni.

II.

Rövid témát vázolt, de igencsak „fontosat” akart irkálni. És nem valami vidám témát. Ahogy megírta a művet, lefekvés előtt imádkozott. Megfogadta, hogy ezután minden gondolatát Jézushoz viszi. Hiszen ez a rendes élet. A keresztények eszerint cselekednek. Napról napra jobban érezte magát. Semmi egészségrombolást nem tűrt meg magán, csak Jézus járt a fejében.
Egy napon elment az idegorvosához s az megdöbbenten tapasztalta, hogy állapota rengeteget javult.
– Mi történt magával? – kérdezte meglepetten az orvos.
Henrik nevetett.
– Rátaláltam a lelki békére.
– De hogyan?
– Nem árulom én el azt!
– Maga tudja! De azért a gyógyszereket szedje!
– Persze!
Majd örömmel a szívében, felvillanyozódva tért haza. Jézust egyre komolyabban vette. Fohászkodott hozzá, hogy gyógyszereket se kelljen szednie. Ám valami azt súgta neki, hogy azt nem hagyhatja el. Jézus azt sugallta neki, hogy nagy művet kell írnia. Valószínűleg ezért nem hagyhatja abba a gyógyszert. Henrik lázasan, mindent – apait-anyait beleadva írt s meg is lett az eredménye.
Sikert sikerre halmozott, miután a folyóiratok egyszer csak megkérték arra, hogy írjon egy regényt. Ám a regény, amit elvártak egészen más követeléseket célzott meg, mint amit ő saját maga akart megírni. Ennek ellenére nem csüggedt. Megbeszélte a kiadóval, hogy olyan regényt szeretne írni, amelyben a saját érzései és gondolatai, mi több – egyáltalán a világnézete is benne van. A kiadók azonban sürgették Henriket, mihamarabb írja meg. Nem is teketóriázott. A regény el is készült hamarosan s nagy siker lett. Nem gazdagodott meg, de a híre sokkal nagyobb lett. Ismert író lett. Figyelték, mit és hogyan ír. Erre vágyott egész életében. S Jézus megsúgta neki, hogy hamarosan elhagyhatja a gyógyszert. Megjárta hát a kálváriát.
Mikor legközelebb az orvosnál járt, az úgy döntött, hogy lejjebb veszi a dózist.
– Ennyi milligrammot azért szedjen!
– Oké, doktor úr!
Az orvos teljesen le volt döbbenve. Szerinte csoda történt.
– Úgy látszik, egy írónak tényleg nagy a hite! – vélekedett.
Henrik az orvostól hazatért s lepihent. Éjszaka újra megjelent neki Jézus s azt üzente neki, hogy a betegség és az egészség kapcsolatáról írjon valamit. Reggel mikor felkelt, evett pár falatot, átgondolta az álmát s egy novellát írt, melyben csoda folytán egy neurotikus embernek már semmilyen gyógyszert nem kell szednie.
Lement az italboltba s megivott egy üveg pezsgőt.
– Az egészségemre! – mondta magában – hiszen a betegsége miatt egy kortyot sem ihatott…

 

 

A rendőr ugrani akar

Varjak károgtak a kék égen. Egy búbánatos férfi épp a Lánchídnál állt s ugrani akart a Dunába. Két éve munkanélküli. Egy rendőr arra járt s megkérdezte:
– Mit csinál itt?
– Semmit!
– Semmit? Az hogy lehet? Csak nem ugrani akart?
– Nem! Ez eszem ágában sem volt!
– Na, menjen haza! Méghozzá gyorsan!
A férfi nevetett.
– Mi olyan mulatságos? – kérdezte a rendőr.
Az annál jobban nevetett kínjában. Ugyanis az öngyilkosságra készülő férfi szintén rendőr volt.
– Én is rendőr vagyok!
– Mi? – lepődött meg János.
– Két éve vagyok munkanélküli.
– És rendőr volt azelőtt?
– Úgy bizony!
– Ki volt a főnöke?
– Balázsovits úr!
– Nekem is!
– Akkor hogy nem ismerjük egymást? Mióta dolgozik Budán?
János már értette.
– Csak egy éve.
– Hát… én már két éve munka nélkül vagyok!
– Ja, hát persze! Egész biztosan rendőr? Nem akar átvágni?
Károly erre egy fényképet vett elő Balázsovits úrról meg megmutatta lejárt rendőri igazolványát. Így már hitt neki János.
– S miért akarsz ugrani?
Károly erre lehorgasztotta fejét, mint aki feleségét és három gyermekét vesztette volna el, pedig agglegény volt. Úgy érezte ez nem tartozik másra.
– Kilátástalannak érzem az életem!
– De hát miért? Miért dobtad be a törölközőt? Meguntad a bűnözőket?
Károly csak hallgatott. Síri csendben. Mintha nem is e Földön járna. De hát, aki öngyilkos akar lenni, annak már elméje se ép.
– Egyszerűen elegem lett! Rájöttem, hogy pályát tévesztettem! Miért nem lettem én tanár vagy orvos? Apám azt akart belőlem faragni.
– Él még az apád? – kérdezte János.
– Dehogy, gyerekkoromban meghalt. Tizenöt éves voltam akkor.
– Szóval nem akarta, hogy rendőr légy?
– Nem nagyon. Pedig már tizenöt évesen is erről beszéltem, hogy hős, rendőr akarok lenni.
– Talán a trauma miatt lettél rendőr?
– Igen. És nem érdekel, mit gondolsz, de most ugrok.
– Nem.
János előrántotta a fegyverét.
– Na, tessék! Lőj le! Könnyebb halál!
– Én megértelek. Ne öld meg magad, kérlek. Haverok is lehetnénk. Gyere, igyunk egy korty whiskyt.
Károly gondolkodott.
– Fizeted?
– Hiszen meghívlak!
– Jó, nem ölöm meg magam!
S erre sírógörcs kapta el szegény Károlyt. János átkarolta. Az arra járó emberek nem értették miről van szó. A két rendőr beült egy közeli presszóba s megittak egy-egy kis pohár whiskyt. Károly most már jobban érezte magát.
– És most mihez kezdesz? – kérdezte János.
– Segélyből élek.
– Á! Az nem megoldás! Egyébként büszke lehetsz magadra!
– Hogy én? Miért?
– Nem tudom. De a szemeiden látom, hogy jó rendőr lehettél. Egyáltalán nem tévesztettél pályát.
– A fene tudja ezt!
– Na, nekem mennem kell haza! Várnak a gyerekeim! Neked is azt ajánlom, hogy nősülj meg s csinálj gyerekeket!
Majd kiértek az utcára s elköszöntek. Károly elgondolkodott János szavain. Talán ha tényleg megnősülne… Szebb lenne az egész élete. Hiszen jóvágású hapsi volt. Hazament s útközben vett egy üveg vörösbort. Egy életszakasz most lezárult neki… Talán jobb lesz majd ezután… Még Istenben is hitt…

 

 

A részeg pap

A papot lesújtotta a hír. Egyik legjobb barátja halt meg. Sírt, alig lehetett anyjának megvigasztalni. Gondolta – ő temeti majd el, vagyis ő búcsúztatja el. Sőt, majd a gyászbeszédet is ő mondja el. Két hét múlva temették Simon Jánost. Feleki Dezső rászokott hamarosan az italra. János szerette a papokat. Vallásos ember volt. Utálta a kommunizmust, habár azt igazságosabb világnak tartotta, mint a mostanit. Dezső két hét szabadságot vett ki a lelkészi munkája alól. Anyjával élt. Az nem látta ugyan, de egyre több konyakot ivott. Csak annyit látott, hogy bágyadtabb, még ha az ittasság nem is látszik rajta, mert azért annyit nem ivott, de nem kisgyerek volt Dezső, ezért Anna nem figyelt oda minden mozzanatára. Pedig oda kellett volna. Amennyi konyakot megivott, annak egy alkoholista számára már meg lett volna a negatív véleménye.
Kész tény, a pap nem volt magánál. Mintha sokk érte volna s mellesleg az alkoholt se bírta túl jól a szervezete. De ennek ellenére még papi mivoltáról is megfeledkezett s főleg, mikor anyja nem volt otthon, üvegszámra vitte haza az italboltból a konyakot.
Jánost sokan szerették. Közgazdászok, tanárok, de hétköznapi, egyszerű emberek, munkások is. János szociális munkás volt, életét az elesettek megsegítésére szánta. Talán a papnak ugyanez a dolga elvégre, mint ahogy Dezsőnek is.
A temetés napján aztán összegyűltek szép számmal a barátok s János családja is. Dezső szegény – tiszta részeg volt, anyja most már végre hitt a szemének. A beszédje különleges volt, Istent nem dicsérte egy szóval sem s a gyászbeszéd végén egy különleges dolog történt. Dezső azt mondta:
– Ha lenne igazság, Jézus se lett volna megfeszítve! S ha lenne igazság, akkor egy rendes ember nem távozna az élők sorából csak úgy hirtelen.
Majd könnyezve elfutott. Az emberek le voltak döbbenve. De hát mi történt ezzel a pappal?
Ám sokan egyáltalán nem voltak meglepődve. Anna utána rohant, de az hamar felszállt egy buszra, már nem érte el. Egy közgazdász – Bálint azt mondta Dénesnek, az orvosnak:
– Szegény Dezső nagy barátja volt Jánosnak! Most az Istenre is haragszik talán.
– Meglehet! – mondta Dénes.
Anna odament János és Dezső barátaihoz s ő kért bocsánatot fia viselkedéséért.
– Ne haragudjanak!
– Már miért haragudnánk?
– Több, mint harminc éve ismerte Dezső – mondta Dénes.
Majd az emberek feloszlottak. Anna is, mint Dezső haverjai bánatosan tértek haza, de szerintük valahogy még sincs ez így rendben, hogy egy temetés így végződjön, pedig már érett felnőttek voltak, de ezt is meg kellett élniük…

 

 

Halál előtt

Az író felett már eljárt az idő. Neki szinte már tényleg nem volt új a nap alatt. De lázasan írta a regényét. Beleadott mindent. Több regényt már nem akart írni. Egyszer egy téli napon nagyon részeg lett.
Csetlett-botladozott a parkban. Leült egy padra. Átgondolta életét. Ahogy hazament, felesége Enikő már aggódott érte. Fáradtan ráakasztotta a kabátját a fogasra, majd ebédet kért Enikőtől. Adott neki. Endre az utolsó csepp falatig bevágta.
Majd lefeküdt. Minek élt ő? – gondolta magában.
Majd amikor teljesen kijózanodott, nekiült a regényét írni. Kicsit önéletrajzi mű volt ez, más szereplőkkel felruházva. Mikor abbahagyta az írást, leheveredett az ágyon s mire a felesége bement a szobába már nem élt. Enikő sírt. Így távozott el tőle? Becézgető, kedves szavak nélkül?
A temetésen összegyűltek a rokonok. Enikő nem tért még magához az események után. A pap igazán kiadott magáért. Olyan beszédet mondott, ami az igazán nagy művészeknek jár. De büszke volt urára s elmondta a papnak, hogy miután letette a tollat, sírt magában, a lelki fájdalmaktól. Amikor ezt a pap a beszédben elmondta, mindenki sírt. Vajon milyen élet az, amely úgy fejeződik be – egy író ember létére – hogy a sebektől és fájdalmaktól sír? Lefeküdt és meghalt. A rokonok pedig szóhoz sem jutottak…

 

 

(Illusztráció: Schilderij)

Végképp eldöntötték

 Végképp eldöntötték, hogy Erwint megkeresztelik.  Ha akarja, ha nem. Erwint meg se kérdezte az anyja, Gabriella, úgy volt vele – biztosan belemegy.  Ernő, az apa már nem élt, egyébként is az óta dep- ressziós. A keresztelés majd jót tesz ennek úgyis. Erwin e miatt nem is bánta a dolgot.

Egy vacsora alkalmával épp erről beszélgettek.

-De anya! Végül is minek keresztelkedjek meg? A kínaiak például nem keresztelkednek, vagy a zsidók sem!

– Te sem kínai sem zsidó nem vagy!

– Tudom! De ha egyszer elfelejtettetek megkeresztelni, akkor most már késő!

– Ez felnőtt keresztelés lesz majd!

– Miért nem figyeltetek időben oda rám?

Gabriella erre kicsit megsértődött.

– Apád nem akarta, hogy megkereszteljünk! De utólag már ő is bánta!

– Hát bánhatja!

Másnap reggel kopogtat az ajtón Erwin nagybátyja, Gábor. Az anya bevezette a szobába. Azt mondta fiának:

– Ő lesz a keresztapád!

– Jól van, ez ellen semmi kifogásom sincs!

– Így beszéltük meg!

Gábort pogácsával és sörrel kínálta. A székben ült, miután elfogyasztotta a pogácsát, rágyújtott. Nagyon aggódott unokaöccse végett. Tudta, hogy a keresztelés sokat segít lelki depresszióján. Hiszen hány olyan esetet lehetett már e Földön, e Világon hallani, hogy keresztelkedés után meggyógyultak.

Erwin mellette ült és hallgatta mi jó szóval bíztatja a keresztelkedésre.

– Apádnak nagy hibája volt, hogy elfelejtett megkeresztelni!

– Igen, tudom, de biztos lehetett dolgában!

– Hát… – nem tudom!

– De azt tudom, hogy utólag már ő is bánta!

– Most elérkezett az idő!

Gabriella még egy tál pogácsát hozott be. Öccse, aki két évvel fiatalabb volt nála, falta a sós süteményt.

– Csütörtökön megtörténik életedben a nagy csoda!

– Hát hogy csoda lesz-e, azt nem tudom!

– Bízok benne!

Megette Gabi az összes pogácsát, a sört is kiitta az utolsó cseppig s annyit mondott:

– Majd akkor találkozunk! Nekem most mennem kell!

Elköszöntek.

– No, mit szólsz a nagybátyádhoz?

– Hogy-hogy mit szólok?

– Meg vagy vele elégedve? – kérdezte Gabriella.

– Persze, ezzel nincs gond.

Erwin csütörtökig sokat olvasta a Bibliát. Még imádkozott is, letérdepelve. Anyja éppen tévét nézett. Aztán eljött a nagy nap. Csütörtök reggel Erwin kiöltözött, anyja fekete zakót vett magára s indultak a templomba. Gabi már ott várta őket. Mikor megérkeztek kettesben, Gabi kezet fogott Erwinnel s bementek a templomba, ahol László atya már várta őket.

– Késtek! – mondta a pap.

Erwinen valami megfoghatatlan érzés vett erőt. A pap imába kezdett. Megfogta a vizes tálat, mire Erwin megtántorodott s kisétált a templomból szó nélkül. A két testvér nem értette. Utána szaladt az anyja.

– Hát nem akarsz a pogányságtól megszabadulni?

– Eszembe jutott apám viselkedése. Nem adom meg neki ezt az örömet. Inkább leszek depressziós, de én nem keresztelkedek meg s ebbe nincs beleszólásod.

Fogta magát és hazament. Gabi meg a pap kijöttek az asszonyhoz s nem értették a legény viselkedését.

– Meggondolta magát! – mondta az anya.

– Az Úr kegyelmezzen neki! – mondta a lelkész.

Majd a két testvér beült egy ivóba s beszélgetni kezdtek Erwinről.

– Reménytelen eset! – mondta Gabi.

– Talán meggondolja majd magát! – nyugtatta nővére.

– Ahogy az apját ismerem, azt várhatod! – rendezte le az ügyet Gabi.

Gabriella szájában a sör keserűvé vált, nagyon keserűvé…

 

 

(Illusztráció: Jan L. Richardson)

A köcsög

Gizella, az öreg özvegyasszony meg volt győződve róla, hogy lakásában szellemek  járnak. A szomszédok szerint csak a magány  meg az ura elvesztése miatt hiszi ezt. Az asszony egyszer azt mondta szomszédjának, Irénkének hogy képes bebizonyítani, hogy szellemek járnak nála.
Egy alkalommal áthívta Irénkét.
– Jól figyelj! – mondta Irénkének.
A köcsögöt az asztal szélére tette, de úgy, hogy az magától állt, nem billent semerre. És a köcsög egyszercsak leesett.
– Látod?
Irénke a szemét dörzsölte és sóhajtozott.
– Ez mi, ha nem a szellemek bizonyítéka?
Irénke megvizsgálta a köcsögöt, aztán egy asztal közepére tette. Ott is elborult.
– Látod? Rossz a köcsög.
S azzal ott is hagyta. Gizellának nem fért a fejébe a dolog. Újra visszatette az asztal szélére. Már nem esett le!
– Ez is a szellemek műve!
– Direkt nem esett le!
Visszarakta az asztal közepére, s ott sem borult fel.
De mérges lett Gizella! Tudta, hogy a szellemek fognak ki rajta.
Aztán felkeresett papot, pszichiátert s azok megmondták neki, hogy a magány és az egyedüllét miatt hiszi ezt az egész marhaságot. Kezdte kapiskálni.
Már nem foglalkozott a köcsöggel.
Lassan minden a régi lett körülötte. Nem hanyagolta el a tisztálkodást, rendesen takarított, főzött, vasalt, porszívózott és így tovább. Majd újra áthívta Irénkét, s beszámolt a gyógyulásáról.

A konyhában beszélgettek s megkínálta egy kávéval. De azért egy korty pálinkát is lehúztak.
– Szóval már nincsenek nálad szellemek?
Gizella nevetett.
– Nincsenek.
Ivott a pálinkából, s azt mondta:
– Ilyen dolog az uram elvesztése!
– Igyunk rá, s előre nézzünk! – mondta Irénke.
– Úgy legyen! – s koccintottak.
S nagyban csevegnek erről-arról, Gizella épp a köcsögről beszélt, hogy leesett az asztal széléről – miközben majdnem hasát fogta a nevetéstől – s egyszer csak, puff, a köcsög leesett a varrógépes asztalról és széttört.
Gizellának arcára fagyott a mosoly.
Irénke nevetett, kacagott, nem bírta ki…
– Ilyen az élet! Ne is törődj vele! – mondta baráti hangon.

 

4789697

Reggel hatkor ébredtem

 

Reggel hatkor ébredtem. Kimentem a konyhába rágyújtani s kicsit a cigitől megszédültem. Egyébként is még labilis volt az idegállapotom. Mármint a fejem még az álmokkal volt tele. Valami marhaságot álmodtam. Nem tudtam kiverni a fejemből. De a lényeget értettem, mármint tudtam, mit akart ez az álom mondani nekem. Hamar megfejtettem a titkát. S az eléggé lehangolt.

– Az írók éhen halnak? – tettem fel a kérdést magamban. Ugyanis erről szólt az álmom. Láttam magam mint koldust, lehettem legalább ötven éves s ápolatlan, szakadt volt az öltözetem s szakállas az arcom.

Úgy kéregettem. S mondtam azt ám:

– Valaha író voltam!

Az emberek rám se hederítettek. Csak egy öregasszony szánt meg s adott egy ezrest. Kenyeret, szalámit vettem belőle. Behúzódtam egy sarokba s eszegetni kezdtem. Hirtelen rám támadtak. S ekkor felriadtam. Majd visszafeküdtem s átgondoltam életemet. Nem volt még kedvem felkelni s mivel még sötét volt, elővettem a füzetemet s írni kezdtem valamiféle koldusról, aki valaha író volt. Elég jó történetet sikerült kifabrikálnom a kopott tollammal. Egyébként máskor is ilyenkor szeretek írni. Ilyenkor az agy borzasztó friss, s a fantáziám élénk, dőlnek belőlem a különféle sorok. S most álmomat írtam meg. Egyszerűen nem volt kedvem felkelni. Majd fél nyolc felé mégis megmosakodtam s ahelyett hogy ettem volna, a számítógép elé ültem írni. Bemásoltam a gépbe a füzet tartalmát. Ahogy dél felé járt az idő, kezdtem rádöbbeni micsoda ostobaságot írtam. Hiszen ezen meglátszik, hogy egy álmot rögzítettem. Anyámnak megmutattam s azt mondta, ne adjam ki a kezemből. Vagy csak át kellett volna írni az egészet. Mert nem volt maga a történet rossz. Aztán délutáni sétámra indultam. Egy idősödő bácsi közelített felém, mikor éppen leültem egy padra.

– Jó napot! – mondta a padnál megállva

–  Jó napot! – mondtam én is

–  Nem tudnál adni egy ezrest?

Hirtelen meglepődtem. Habár éppen volt annyi pénz nálam, de ennyit nem akartam adni. Túl sok az a pénz.

– Minek az magának?

A bácsi erre nem válaszolt s lesújtotta a fejét. Majd erélyesen kihúzta magát, sóhajtott s azt mondta:

– A gyerekeim éheznek!

Így már rögtön segíteni akartam rajta. Ezt nem gondoltam volna. Csak némán hallgatott.

– És hány gyereke van? – kérdeztem

– Három. – felelte ridegen

Nem akartam azt is megkérdezni, hogy  hány évesek, de már válaszolt is:

– Általánosba jár mindhárom! Két fiú és egy lány.

Adtam hát neki egy ezrest.

– Köszönöm! – mondta reménységgel a hangjában

– Vegyen rajta azt, ami csak  kell magának és a gyerekeinek!

Csendben ültünk s az álmommal kapcsolatban eszembe jutott s megkérdeztem:

– Csak nem író volt maga valamikor, hajdanán?

A bácsi nevetett. Erre teljesen meglepődtem. Talán mégis? Aztán így felelt:

– Az apám volt az!

– Tényleg? – kérdeztem kíváncsian

–  Igen, de már tíz éve nem él!

– Sajnálom! – mondtam őszintén

Azt nyomban észrevettem arcán és a szemein, hogy nem akar az apjáról beszélni. Nem is teketóriázott sokat, – felkelt s elköszönt – egy bús, de őszinte hálával a tekintetében. Mikor hazaértem, egy kis szomorúság vett erőt rajtam.

– Jól érezted magad?

– Igen – válaszoltam letörten.

–  Miért vagy ilyen szomorú?

– Csak találkoztam egy idős emberrel.

–  Na és?

–  Adtam neki egy ezrest, mert azt mondta a gyerekei éheznek.

Anyám hallgatott, én meg tovább mondtam:

-Tudod mi az érdekes ebben az egészben?

– Milyen egészben?

–  Azt mondta, hogy író az apja.

Anyám nevetett.

– A te történetedben te voltál az író.

Majd gondolkodott s azt is hozzáfűzte:

– Úgy lett volna logikus, ha ő az író!

– Én is azt hittem, de nem.

Elcsendesedtem.

– Mi bajod van?

–  Csak az jutott eszembe, hogy az apám hitte írónak magát. Vagy legalábbis ő szeretett volna az lenni.

–  Igen – komolyodott el anyám – s te lettél az!

–  Úgy van, de ennek a kis sétának valami istenszerű jelentése van.

–  Ezt hogy érted?

–  Hogy értem? Talán mégis köze van az álmomhoz. Persze csak ha jobban belegondolok.

Anyám kezdte érteni, mire is gondolok. Én meg a szobámba mentem s valami nagyon jót akartam írni végre…