Felhők takarták a Napot. Egy utcasarokban egy hajléktalan éppen felébredt. Majd kezébe vette kedvenc könyvét. Miután elfáradt az olvasástól, fogta a füzetet s a tollát, majd írni kezdett. Ez az egy dolog még megmaradt neki. Az írás. Nem vidám dolgokról írt, de ez élete miatt érthető is. Könnyű történetet ábrázolt. Valaha ő lakásban élő író volt. Most azonban az utcán él. Az emberek – akik arra jártak – megbámulták ezt a fedél nélküli embert s csodálkoztak, hogy ír. Vajon mit? S egyáltalán, miért? Aztán tovább mentek. A hajléktalan meg lázasan írt. Egyszer csak egy újságírónak szúr szemet ez az ember. Nem bírta, hogy meg ne kérdezze:
– Maga hajléktalan?
– Igen. Két éve.
– És szokott rendszeresen írni?
– Én író voltam valaha. Csak adósságban maradtam, tudja?
Az újságíró bólogatott. Aztán a hajléktalan elővett egy lapot, amiben a novellája szerepelt. Az újságíró kezébe adta.
– Olvassa csak el!
Az újságíró letette diplomatatáskáját, aztán olvasni kezdte.
– Hiszen ez remek sztori! De hogy engedhette meg, hogy az utcára kerüljön?
– Á.. nem rajtam múlott!
Az újságíró sóhajtott.
– Egyszerű munkás voltam! Íróként ismert is a nevem, csak a gyerekeim meg a feleségem miatt iszogattam is, s egy szép napon azt vettem észre, hogy magamra maradtam. S nem bírtam fenntartani a lakást. Még írógépem is volt.
– És most az utcán van!
– Igen, ott.
– Nem megy be a szállóba?
– Néha beszoktam! De kapok azért segélyt is!
– Hát ez bizony elszomorító! – mondta sóhajtva az újságíró.
Komolyan mondom, ilyen esettel még nem találkoztam!
– Maga már nem fiatalember, meglepődik ezen?
– Nem az a fontos, hogy meglepődök vagy nem. Hanem ez a jogfosztottság!
– Sok folyóiratom volt, a fiam magával is vitte, de kit érdekel, hadd olvassa csak őket! Tudja, hogy az apja egy író volt!
– Most meg egy hajléktalan! – mondta erélyes szigorral az újságíró.
– Igen, ilyen az élet!
– Mert maga olyanná tette!
– Nem, hagyja ezt a süket dumát!
– Maga talán nem tehet semmiről? Mindennek csak más és más az oka?
– Tehetek róla, hogy elesett ember vagyok? – mondta hangjában haraggal a hajléktalan.
Az újságíró fejét rázta. Ebben némi igazat adott neki. Érte haragudott már, nem ellene.
– Mit tud maga arról, milyen elesett emberként élni a mindennapokat?
– Tudok róla!
– Tud. De nem élte át.
– Nem is akarom és nem is fogom!
A hajléktalan hallgatott.
– Most éppen mit ír?
– Egy kis karcolatot. Nem nagy szám.
– Elolvashatom?
– Ha akarja…
S az újságíró a kezébe vette a füzetet. Eltűnődött.
– Maga nagyon tehetséges!
– Már ennyiből így ítélkezik?
– Hogyne! Én mondjuk nem író, hanem újságíró vagyok, de ennyit meg tudok állapítani, hogy tehetséges.
– Igen. Amíg lakásom volt, engem is ismertek az írók.
– És most? Nem segítenek magán?
– Hát látja… Nem úgy néz ki!
– Ez bizony szomorú…
– Mit várjak tőlük?
– Én, ha a maga barátja lennék, biztos segítenék önnek!
A hajléktalan elmosolyodott. Elővette a borosüveget.
– Nem kínálhatom meg?
– Nem iszom.
– Milyen jó magának!
– Magának pláne jó lenne az, ha nem inna!
– Nem iszom sokat!
– Kíváncsi lennék én arra!
– Ezt a bort már egy hete iszom, ha hiszi, ha nem! Azelőtt én se ittam!
– Mi előtt?
– Míg volt lakásom!
– És miért szokott akkor rá?
– Nem tudom. Ne is kérdezze. A bánatomat ebben éltem ki talán.
– S nem akar dolgozni?
– Ebből az állapotból hogyan lépjek ki? Először lakás kéne!
– Kívánom magának, hogy lakása legyen! – s keresztet vetett.
– Köszönöm! – veregette meg a vállát az újságírónak.
– No, mennem kell! – mondta az újságíró.
– Viszlát! – mondta az – s írt tovább.
Az újságíró meg elgondolkodott, hogy micsoda sorstragédiák vannak az életben. Hiszen ez az ember, ha nem lenne hajléktalan – bizonyos szempontból még ő nála is tehetségesebb lenne. Hiszen ő csak szerkesztőségnél dolgozik. Nem tud novellákat, karcolatokat írni. Nagyot sóhajtott s felettébb fura hangulatban igyekezett haza.

(Illusztráció: Dan Gheno)