(Velence. November nonája felé)

Velence különösségére semmiféle álom vagy jóslat nem készíthet fel.
Nem akármilyen házak és hidacskák lebegnek az Adria egyik öblében, hanem nagy gonddal elkészített lebegő játékszerek, amiket talán – a tündérek idejében – láthatatlan királyi gyermekeknek építettek. Almería szigorúan egyforma körletei után öröm volt látni a tenger hullámain sziporkázó színeket.
De ezt a játékvárost nem unatkozó gyerekek, hanem ravasz kereskedők, görög tisztviselők emelték, akik láncra vert rabszolgákkal, félvad zsoldosokkal védelmezték a színes palotákat. Kereskedők, akik olyan gazdagok és hatalmasak, hogy a pénzükön végtelen erdőségeket vagy birodalmakat megvásárolhattak volna.
De akkor miért laknak egymás hegyén-hátán egy mesevárosban?
Erre ben Naftali sem tudta a választ. De Almería után nagyon óvatosak voltak. A kikötőben is olyan halkan beszéltek egymással, mintha a színes paloták óriási szemek vagy fülek volnának.

Másnap aztán Riolda erőt vett magán, elbúcsúzott az tengerészektől, és makrancos tincseit lesimítva, a Szicíliából hozott magvakat a köpenyébe rejtve elindult a Romerini-palotához.
De nem is volt könnyű ebben a tenyérnyi városban rálelni a reidenciára, és megközelíteni a tömérdek csatornán át. A hidak reszkettek a fátyolos napsütésben, víz fölött lebegő lépcsőkön alig tudott a szédülésén uralkodni.
Kopogtasson? Kiáltozzon?
– A szolgálatodra jöttem, méltóságos úr – mondta Riolda, és egyszerűen csak belökte az ajtót, vigyázva, hogy rá ne taposson a csodálatos madarakkal díszített mozaikpadlókra.
Az ablak előtt álló úr elégedetten felhorkantott:
Bocsánatkérés helyett Riolda végigmérte az előtte magasodó  nyurga, fekete ruhás alakot… és a meghökkenéstől szóhoz sem jutott: szemtől szemben állt Hanna vejével, Benjaminnal.
– Üdvözöllek, Romerini úr! Szolgálatodra jelentkezem.  – mondta óvatosan.
– Te vagy az az asszony! Lépj beljebb! Szeretem az északi cselédeket! Mindig is nagyon kedveltem a germán módra készült hallevest. – nevetett Benjamin. – Ismerkedj meg a rabszolgámmal, Shiobiannal, és foglald el a helyedet.
Riolda engedelmesen meghajolt, és betámolygott a kamrának is kicsi, szűk és levegőtlen konyhácskába. Miközben úgy érezte, a ház úgy ring vele, mint valami  csónak, lerogyott  az egyetlen zsámolyra, és megpróbált Benjamin feltűnésén napirendre térni.
Hát nem azt mesélte Hanna, hogy a veje, Benjamin is rokona a Narbonne-i Moises bácsinak? De ha ez a Benjamin az a Benjamin, akkor mért hívják Guido Romerininek? És ha ez a Guido-Benjamin Moises bácsi házában nevelkedett, akkor mért tart a házában kereszteket?
Az nem lehetséges, hogy egy városban, ahol minden valószerűtlen és lebegni látszik, rosszul emlékszik az arcokra? Benjamin!  Az lehet, hogy a vonásait nem is tudja élesen felidézni, de az biztos, hogy a szemét és ezt a másokba fúródó, hidegen eszelős tekintetet biztosan nem tévesztheti össze senkiével. Ez a Romerini bizony nem más, mint Lea gyerekének apja, a normann erdőkben kódorgó, elveszett törzseket kutató, mindig soha-nem-volt nagyurakra hivatkozó, fanatikus számolóművész.
De nem kuporoghatott a zsámolyon sokáig.
A sarkában egy megejtőenen szép arcú, koravén fiúcskával, a Shiobian nevű rabszolgával maga Guido Romerini is megjelent a konyhában.
Közölte, hogy semmi sem használ inkább az egészségének, mint a forró halleves, amit minden alkalommal „germán módra” kell Rioldának elkészítenie. Már ma este lehetőleg. És naponta kell takarítania a lépcsőket, de a könyvtárba nem szabad belépnie.
Riolda engedelmesen, lesütött szemmel bólogatott. Hát mi sem természetesebb!
–És még azt sem tudom, hogy hívnak téged, asszony – kérdezte Benjamin megpördülve, mozdulatlan szembogarát megint Riolda tarkójába döfve.
– Ermenguildének – felelte a legnagyobb nyugalommal Riolda. – És meglátja, uram, elégedett lesz a hallevesemmel.
Eszébe se jutott, hogy Benjamint emlékeztesse Hildi hercegségére, a régi találkozásukra.Szemernyi kétsége sem volt, hogyha kiderülne az ő története, Benjaminnak az lenne az első dolga, hogy jó pénzért visszavigye Almériába.
Gondterhelt sóhajjal számba vette a fazekakat.
Természetesen fogalma sem volt, hogy mi az a „halleves germán módra”, de remélte, hogy Romerini úr, vagyis Benjamin elégedett lesz vele. Ha engedelmesen felszolgálja a levest – akáármilyen levest –, ha rajongó pillantásokkal hallgatja Benjamin szónoklatait, ha a legodaadóbb figyelemmel követi a végtelen összeadásokat és kivonásokat, a soha-nem-volt ismerősökről szóló beszámolókat, akkor Benjaminnak tökéletesen mindegy lesz, mit eszik.
Riolda óvatos cseléd volt.
A gazdája pedig nagyon különös ember. Riolda még életében nem találkozott senkivel, akiről bárki ilyen könnyen elhitte volna, hogy nincs semmilyen múltja, nincsenek barátai, nincsenek szülei, és talán egy griffmadár dobta le merő véletlenségből Velencébe.  Benjamin nem hazudozott, nem tagadott le semmit, hiszen ami azt illeti, soha nem is beszélt a múltjáról. Persze úgy a legkönnyebb mindenről hallgatni,gondolta Riolda, ha emlékeinket csak olyan valóságosnak hisszük, mint a futó álomképeket, és ha azt képzeljük, a nevünk semmi más,  csak egy mindent beburkoló köntös.
És van-e a rejtőzködésre ennél a tengeren úszó városnál alkalmasabb hely?
És nem az a legjobb álöltözet, ha már magunk sem tudjuk biztosan, kik vagy mik voltunk?

Mikor pár hét eltelt, és már nem álmodott arról, hogy a tengervíz elönti a Romerini-házat, Riolda az esti halleves közben azért óvatosan szóba hozta a Narbonne-i Nagy Moises-t és a Normandiai hercegséget.  Benjaminon látszott, hogy komolyan töri a fejét – hisz megannyi fontosabbnál fontosabb embert ismert –, de végül legyintett: mintha azt akarná sugallni, ezek mind jelentéktelen helyek vagy emberek.
Én reményekkel és álomképekkel kereskedem, magyarázta Rioldának. És
nem emlékezhetem minden jelentéktelen részletre.
A reményeket illetően talán nem is hazudott, hiszen ő, Guido Romerini volt Velence egyik legtiszteletreméltóbb ereklye-kereskedője, aki a Furi-ház ügynökeként árulta a díszes dobozkákba, vagy aranyló foglalatokban rejtett csodatevő csontocskákat. De Benjamin elképesztő ügyessége és okossága még nem világított meg minden részletet. Hiszen még egy ördögien ravasz, a múlt valóságosságában kételkedő fickó sem képes pár hónap alatt kiépíteni egy óriási klientúrát, elhitetni egy egész várossal, hogy az ő családja évszázadok óta lakja a Romerini-házat.
A titkot Riolda Shiobiannal együtt próbálta megfejteni.
Mert valahol lennie kellett egy valóságos Romerini-családnak is, egy eltűnt fiatal kereskedőnek, aki ebben a játékkastélyhoz hasonló házacskában nevelkedett, aki talán a korán elhunyt szüleitől vagy nagyszüleitől szüleitől örökölte a legmegbízhatóbb ereklye-vásárlók és ereklye-vadászok névsorát. Ez a Guido évekkel ezelőtt eltűnhetett, és meglehet, a Normandiában kóborló Benjamin talánúgy döntött, eljön ide, folytatja az üzletét és megszemélyesíti. Mert melyik épeszű közösség merne a sikernek, a tehetségnek, a Benjamin minden mozdulatából áradó delejes határozottságnak ellentmondani?
Minden történet mögött ott van hát egy másik történet, egy kibogozhatatlan és megfejthetetlen. És talán tényleg igaza volt Hannának: az ő Benjaminjuk tényleg képtelen a ragaszkodásra, ezért mindent elfelejt, ami nem szolgálja az aktuális hóbortjait – most épp a hatalmas, egész Európát behálózó és felvirágoztató ereklye-kereskedelmet.
Mert Benjamin – meglehet tényleg bizonytalan volt – nemcsak gátlástalan, hanem józanul számító kalandor is volt. Az ő személyes biztonságát, a velenceiek talán mégiscsak létező gyanakvásának elaltatását éppen a „halleves germán módra” szolgálta, vagyis egy olyan cselédség, aki a hajdani famíliáról, a házban uralkodó szokásokról semmit sem tudhat. Se Shiobian, se Riolda nem beszélt jól görögül vagy latinul, ráadásul alaposan elütöttek a csatornák környékén kvaterkázó, pletykáló, intrikáló, egymás fazekába belebámuló velenceiektől. Ők ketten nem illettek a velencei famíliák világába, ahol a legutolsó mosónő is hét nemzedékig visszamenően meg tudta nevezni az őseit. Mogorva északi csavargók, mondták róluk a szomszédok: nemhogy anyjuk- apjuk nincs, de még nevetni sem tudnak, ahogy az egy tiszta lelkiismerettel élő, becsületes keresztényhez illik. Talán nem is valók egy olyan barátságos és nagylelkű úr, mint Guido Romarini társaságába.
Signore Romarini bezzeg minden szakácsnak, szakácsnőnek, nagyúrnak és kereskedőnek, koldusnak és rabszolgának azt mesélte magáról, amit az akart hallani. Mindig a megfelelő gesztusokkal és szavakkal. És mindig pontosan úgy, ahogy illik.

Ügyes ember ez a Guido, mondta Shiobian az egyik este gúnyolódva. Nincsenek titkai, hiszen semmire sem emlékszik.
De még ezek a józan következtetések is csak játszadozásnak tűnnek egy hullámok közt tündöklő városban, ahol késő ősszel két északi idegennek nem lehet más szórakozása, csak kimászni a tetőre, és figyelni a csillagokat és a hullámok tetején imbolygó házakat.
A tősgyökeres velenceiknek persze megvoltak a saját szenvedélyeik. Talán mert féltek a csendtől, vagy mert ők is fogolynak érezték magukat a víz színén lebegő házakban, ahol olyan szorosan éltek együtt, hogy éjszakánként talán jól látták egymás álomképeit.
Riolda és Shiobian megfigyelte, hogy a legtöbb velencei már a vacsoraasztalnál előveszi a hangszereit, és rázendítt valamelyik nótára, és a Miasszonyunk szenvedéseiről, az ilyen-olyan kurtizánok viselt dolgairól, a padovaiak, a szárdok vagy akárkik hitványságairól zengedeznek hajnalig. A háztetőn kuporogva számos dallamot ellesett Riolda – ha mást nem, legalább egy-egy szép dalt hazaviszek a gyerekeknek, gondolta.
És egyszercsak beléhasított, hogy abban sem lehet biztos, hogy ami megtörtént, az tényleg megtörtént-e, hogy abban a másik világban, a szigeten tényleg várnak-e rá a gyerekei. Egyáltalán léteznek-e, vagy amióta világra jött, ebben a velencei palotában álmodozik? Vajon nem álmodja-e a családját olyan eltökélt határozottsággal és szenvedéllyel, ahogy Benjamin nevezi magát Guido Romerininek?
Önmagától is elszörnyedve Shiobiant próbálta meg szóra bírni:
–Te még emlékszel a szüleidre? Vagy arra a városra, ahol megszülettél?
Shiobian, aki alig töltötte be a tizenkettőt, elgondolkodva bólintott.
És másnap Romerini úr mozaiklapos nagytermében – kicsit színpadiasan – bele is fogott a történetébe.