A Mangó nevet adták neki a tollazata miatt. Hasa alja narancssárga volt, szárnya zöld, a nyaka körül pedig mintha háromszögbe hajtott, kiwi színű kendőt viselt volna. Nem ők voltak a madár első gazdái, egy másik pártól hozták el vidékről, akik egészen szűkszavúak voltak, ha a papagájról esett szó, de jól megkérték az árát, nyolcvanezer forintért bocsátották áruba kedvencüket. Egy percre sem vették ki a ketrecből, azzal együtt adták át az új tulajdonosoknak. Új gazdái igyekeztek megfelelni a madár igényeinek. A szenegáli papagájnak napi tíz órát kell aludnia, de tizennégy a fényigénye, ami nyáron könnyen biztosítható, viszont  télen mesterséges lámpa kell hozzá. A helyiségben, ahol a papagájt tartják, a hőmérsékletnek folyamatosan tizennyolc és harminc fok közé kellett esnie, és fontos az is, hogy ne legyen hirtelen huzat, alacsony páratartalom, vagy hőmérséklet-ingadozás. A szenegáliak különösen szeretnek fürödni, úgyhogy vettek neki egy miniatűr fürdőkádat, amiben zuhany volt és elemről működött.

Hamar rájöttek, hogy madaruk gyors észjárású, már a kocsiban kinyitotta a ketrecajtót, amin egyszerű tolózár volt, le kellett húzódni az útról, hogy elkapják őt. Ezt leszámítva szeretetreméltó kis háziállat volt, remekül utánzott hangokat, fénykardot, autóriasztót és a mosógép sípolását.

Mangó eleinte jól kijött Évivel, de ahogy telt-múlt az idő, egyre inkább átpártolt Gyurihoz. Órákig ücsörgött a fején és a vállán, kis csőrével finoman csipegette az arcát, csócsálta a haját, míg ő ilyenkor orrával vakargatta a madárka fejét. Bármit is csinált Gyuri, Mangó rajta lógott, repült utána a lakásban, puszika, mondogatta. Amikor Gyuri bedugta a kulcsot a zárba, a madár már önkívületben visított. Este nem volt hajlandó bemenni a ketrecébe, hisztizett. Lefeküdtek hát aludni hárman. Amikor Évi közeledni próbált férjéhez, Mangó megtépte őt, és vadul belecsípett a karjába. Mivel erős volt a csőre, másnap válogatás nélkül legyalult mindent, ami útjába került és a nőhöz tartozott, a hajkeféjét, a kézitáskáját és a mobiltelefonját. Te kurva, rikácsolta.

Mindent magadra veszel, Évi, azt hiszed, minden rólad szól, mondta férje, majd fütyörészett a papagájnak, és az rövid rikkantásokkal tarkított, elnyújtott füttyszóval válaszolt. Csak utánozza a hangokat, fogalma sincs arról, mit beszél. Takarodj, ringyó, nyugtázta a papagáj. Ne túlozzál, Éva, Mangó nem agresszív, nem akar téged kitúrni. Aranyos, jóindulatú kismadár, csak kissé frusztrált. Mangóban valóban volt valami mániává fokozódó frusztráltság, miközben belepottyantott a nő kávéjába.

Gyuri, mivel gondos és jó férj volt, utánaolvasott a jelenségnek. Igyekezett minden tőle telhetőt megtenni. Új kalitkát vásárolt, tágasabbat, kényelmesebbet. Ezt a ketrecet már nem az ablak közelébe akarta helyezni, mint a korábbit, inkább átrendezte nappalit, áthúzogatta a szekrényeket a másik oldalra, és a nagy bőrkanapét is elmozdította a helyéről. A kalitka sehogy sem fért el, ezért Évi mindenes asztalkáját kivitte az erkélyre, ott pont jó helye volt. Új redőnyt szerelt fel, hogy szabályozni tudja a beeső fény mennyiségét. Azt is ellenőriznie kellett, hogy megfelelő legyen a mikorklíma. Előbb beszerzett egy páratartalom mérő készüléket, majd másodszorra is autóba ült a párásító berendezésért. Kicsit keményebben rászólt Évire, akit azon kapott, hogy éjszakára vastag takaróval akarja lefedni a kalitkát. Ettől csak megijedt volna Mangó, összevissza verdesett volna a szárnyával, akár sérülés is lehetett volna belőle. Megkérte a feleségét, hogy legyen türelmes, és egy darabig aludjanak külön.

Mangó valóban jobban érezte magát, mintha kicserélték volna, csak Évi kezdett furcsán viselkedni.

(Illusztráció: Valkó László – Erdőben)

Van egy hely, amit felfedeztem, magasan az Indiai-óceán felett. Alatta dübörög a víz, sisteregve dobja partra a labda nagyságú köveket. Némelyik kő emberi arcot formáz, mások kráterekkel borított holdfelszínt vagy anyaméhben fejlődő magzatot. Ezt persze az orom tetejéről nem lehet szabad szemmel kivenni, ahhoz le kell mászni a partra. Fenn a szikla kopár, peremén horgászok ülnek némán és mozdulatlanul, lábukat és pecabotjukat a semmi fölé lógatva. Magányosan bóklászom az égi pecások között, teljesen céltalanul, úgy érzem magam, mintha bezártak volna erre a szigetre, ahol merőlegesen süt az egyenlítői nap és nincs árnyék. Könnyű kendőt terítek a hajamra és vállamra, kábán, lehajtott fejjel botorkálok, mintha keresnék valamit, próbálom kerülni a tekinteteket. Így veszem észre a lépcsőfokokat.  A sziklaorom oldalába vájták azokat, látszik, hogy valamikor nagyon régen, talán még a vándorló törzsek prehisztorikus idejében, azóta felületüket simára csiszolta a sok meztelen talp és az esős évszakban hulló zápor cseppjei. Követem az ősi lépcsősort, hosszan kígyózik a hegy gyomra felé, szinte észrevétlenül megbújva a körülötte heverő szemétkupacok között, mindenütt üres zacskó, pillepalack, cigarettásdoboz és rozsdás szög. Titkos találkahelyre visz, gondolom, mégis engedelmesen követem, felkészülve arra, hogy bármikor visszaforduljak. Egy barlang szája elé vezetnek a lépcsőfokok.
A bejárat tágas és csalogató, két oldalról földbe szúrt bambuszpóznákon nyugvó, narancsszínű napernyő szegélyezi. Körülnézek, lát-e valaki, és amikor megnyugszom, hogy egy teremtett lélek sincs a közelben, belépek. A küszöbön túl fekete-fehér kockás napernyőkkel és más drapériákkal felcicomázott barlang vár. Derékvastagságú, viaszszínű sztalagmitok nőnek ki a talajból. Nem egyszerű cseppkövek ezek, hófehér szoknyát varrt és adott rájuk valaki. Ruhájukban úgy festenek, mint egy csoportnyi dermedt, csonka felsőtestű táncosnő. Száraz gallyakból fabrikált seprűt és vaslapátot is észreveszek a barlang falának támasztva, a szembeötlő tisztaság pedig azt mutatja, hogy gazdája gyakran használja takarítóeszközeit. Beljebb haladva az előcsarnokban előbb meg kell szoknom a félhomályt, majd amikor már mindent szépen látok magam előtt, újabb terem száját pillantom meg. Kevéske fény pislákol felőle. Magasságomnál alacsonyabb rés választ el ettől a teremtől és az a veszély, hogy ott lakik a seprű és lapát tulajdonosa, egy remete, vagy öreg buddhista szerzetes, aki imbolygó lángú mécsesekkel és gyógynövényes füstölőkkel körülvéve, transzban meditál a hegy gyomrában. Összekuporodva préselem át magamat a kis lyukon, majd felegyenesedem.
A világosság nem mécses lángjától származik, hanem egy repedésen át tör be kintről, az óceán felől. A nap ragyogó lángsugara fénypászmát fest a szemközti falra és arra az életnagyságú, fából faragott nőalakra, ami a terem közepén áll. Élő, vibráló, ficánkoló, aranyszín szövetbe burkolja az élettelen szobrot. Ragyogása elkábít, úgy érzem, kalandor vagyok, kincses sziget ura, a legszerencsésebb halandó az egész világon.
A szobor arca nyugalmas derűt és könyörületességet hordoz, két tenyerét felém fordítja. Körbejárom a szobrot, figyelve a fotonok játékát, és közben a terem nyirkos sötétjébe fúródva nekiütközöm valaminek. Faragványokkal díszített, fekete színű oltár az, nászágyra emlékeztető. Meg kell erőltetni szememet ahhoz, hogy kivehessem a tetejére helyezett legyezőt és a parányi, zárt fedelű urnát.

Illusztráció: Samantha Keely Smith – Beget (2016)

Meg akarom menteni

a férfit. Nem tudja, mit csinál. Az óceán embermagasságú, tarajos hullámokat vet, habja átszűrődik a fekete, lyukacsos zátonyon. Azt mondták nekem a kikötőben, ha fekete sziklát látok, a közelébe se merészkedjek, mert alámos a víz. Ezen a partszakaszon pláne tilos a fürdés, itt él a sziget egyetlen cápája. A férfi pontosan a veszélyt jelző tábla mellett áll, leveszi a pólót, cipőt. Sovány, heroinista alkat. A táblán hatalmas segélykérő szám, alatta, a póznára akasztva, narancsszínű mentőöv. Most kell megmentenem a férfit, öt perc múlva már késő lesz. Angolul kiáltok, nem hallja meg. Nagy nehezen összerakok egy spanyol mondatot, erre sem reagál. Odaszaladok, megérintem a vállát, kézzel-lábbal magyarázok, mutogatok, úszó mozdulatot teszek, és a torkomhoz kapok. Nem érted, hogy meg fogsz halni, te őrült, kiabálom magyarul. Visszaveszi a pólót és leül a sziklára.

Otthagyom a férfit, azzal nyugtatom magam, hogy megtettem mindent, amit lehetett. Kijövök az útra, ami valójában facölöpökkel határolt, homokos gyalogösvény. Egy-két terepjárótól eltekintve nem jár erre autó, aszfaltozott utak sincsenek a szigeten, csak vulkánok. Van egy vas-oxid borította vörös vulkán, egy mustársárga, egy barna csíkos és egy koromfekete. Tornacipőm marja a bőrömet. A cipő még új, bár ez egyre kevésbe látszik rajta, mentéskor vizes lett, azóta rátapadt a vulkánpor. A ragasztás is elengedett a talpánál. A sziget neve La Graciosa, kis bolondot jelent magyarul. Nem a sziget bolond, hanem én, kéretlenül segítek másokon, nem is biztos, hogy helyesen teszem, lehet, hogy csak ártok vele. Az út kilométereken át kanyarog, a szél állandóan lefújja fejemről a szalmakalapot. Vulkánok és kaktuszfarmok között kergetem a kalapot. Egyórás gyaloglás után kiérek a strandra. Divatos hely, rálátni a szomszédos szigetre, pompás színek, akvamarin, türkiz, és sötétkék víz, vajszínű homok. A part tele van fiatalokkal, mindenki napozik, csak az én bőröm hófehér és szeplős. Körülnézek, árnyék sehol, bóklászom a kiterített gyékények és kólásüvegek között, nézek a messzeségbe, hátha valahol megpillantok egy pálmafát, vagy bokrot. Nem tudom, mitévő legyek, a nap tűz, hiszen délután kettő van, nagyon ég a bőröm, lángvörös a karom és a combom. Úgy döntök, hogy lehűtöm magam. A vízben kevesen vannak, két-három fiú csak, hangosan nevetve vetik magukat a hullámok közé. Szép nagy hullámok jönnek, átfordulnak tengelyükön, partra hordják a hínárt és a csigákat. Szörfös tévéműsorokban látni ilyesmit. Bemenni nem merek, leülök a vizes homokba, míg várom a következő hullámot, egy kagylóval játszom. Megérkezik a nagy víztömeg, átcsap a fejem fölött és magával sodor. Hatalmas az óceán ereje, magába szív, egy pillanat csupán és már le sem ér a lábam. Megijedek. Azt hallottam, ilyenkor nem szabad kapálózni, tartalékolni kell az energiát. Mély levegőt veszek. Szerencsére a víz nem visz messzire, néhány méter után elenged. Kiúszom, majd a part felé botladozom, nagyokat taszít rajtam a hullámzás, imbolygok, mintha berúgtam volna. Kinn, a szárazon találok két, egymáshoz közeli sziklatömböt, ez éppen megfelelő lesz, gondolom. Törülközőből és kövekből tetőt ácsolok a fejem fölé. Bebújok a bunkerembe. Az egyik kő folyton a fejemre pottyan. Egy darabig még próbálkozom különféle méretű szikladarabokkal, és a rövidnadrágomból kioperált madzaggal, végül feladom. Összeszedem a holmimat, még utoljára megnézem a partot és elindulok hazafelé. Kiérve a strandról, kis emléktáblára leszek figyelmes. A tábla szerint 2015 decemberében egy apa a gyermekével erről a partszakaszról nézte az óceánt, amikor egy forgóhullám mindkettejüket elragadta.

(Illusztráció: Anne Rackley Berenbrok: Puddles)