Eleinte csak egy látogatója volt, azután már ketten jöttek. Pontosabban nem jöttek, hanem ott termettek. Nem jelentett számukra akadályt bejárati ajtó, biztonsági rács vagy hevederzár. Az érkezésüket sem lehetett kiszámítani, szabályt találni rá.

Az első találkozástól a mai napig kirázza a hideg. Arra ébredt, hogy bénultság kúszik felfelé a testén, a nagy lábujjától kezdett zsibbadni, végül már nem is bírta megmozdítani a lábfejét, azután a térdét, araszolt felfelé a hideg érzés, mintha műtét előtt megkapta volna az epidurális érzéstelenítőt, csak az egésszel az volt a baj, hogy nem kórházban feküdt, hanem otthon, a méregdrágán vásárolt matracán, amit már szintén nem érzett, mert a bénultság a nyakánál járt. Stroke, villant be neki és az, hogy egyedül él, digitális magányában. Vajon hány nap múlva találnak rá? Szíve mégsem vert hevesebben, az is mintha a mellkasába fagyott volna. Megpróbálta kinyitni a szemét, hátha még sikerül.
Ekkor pillantotta meg az idegent. Az a valami, amit eddig csak a Fears of War-ban látott, a mellkasán ült, és egyenesen a szemébe nézett. Mivel az ablakon át beszűrődött az utcai lámpa fénye, nagyjából ki tudta venni a külsejét. Fekete volt és síkos, bizarr formájú, mint a mélytengeri halak, annyi különbséggel, hogy volt karja, lába, és szeme előre nézett, akár a ragadozóké. Érezte a kipárolgását, az émelyítő, csatornabűzzel keveredő, édeskés dögszagot.

Egy darabig egymásra meredtek, majd az ördögi lény leugrott a mellkasáról, és elszaladt. Ekkor lassan visszatért az élet a testébe. Pár napig villanyfénynél mert csak aludni, ülve.
A következő látogatás holdtöltekor zajlott, azzal a különbséggel, hogy már két idegen volt, egyikük megfigyelőként, a szoba sarkába húzodva. Lélegzetet sem mert venni a jelenlétükben, akik továbbra is megfigyelték őt, és mintha a gondolataiba férkőztek volna. Egyik alkalommal sem volt memóriavesztése, minden másodpercre tökéletesen emlékezett.

A kialvatlanságtól egyre szórakozottabb lett, kiestek a tárgyak a kezéből, a kocsikulccsal próbálta kinyitni a bejárati ajtót. Bár állandóan a lények foglalkoztatták őt, mégsem mert beszélni róluk. Egy tizedik kerületi rendszergazda nem hihet démonokban, boszorkányokban, számára minden vallás és spiritualitás az ostobaság egyértelmű jele volt. Egyik kollégája meg is buggyant egy Windows frissítés során, aromaterápiával, kristályokkal és piócázással kezdett foglalkozni. Most ő volt az egyetlen, akihez segítségért folyamodhatott. A kolléga másnap apró dobozba zárt szelenitet ajándékozott neki, de a lelkére kötötte, hogy más nem érhet hozzá, csak ő, de semmiképp sem zsíros kézzel. A szelenit bevált egy darabig, elűzte az ártó szellemeket. Ismét tudott aludni, mégpedig egészen jól, néha még hét-nyolc boldog, öntudatlan óra is összejött.

Az utolsó látogatásra a tavaszi óraátállítás éjszakáján került sor. Már nem félt annyira, egészen addig, amíg a kisebbik lény elő nem lépett a sarokból. Ez sem volt rusnyább vagy büdösebb, mint a másik, viszont minden telepatikus tiltakozás ellenére, meglepően gyakorlott ujjal oldotta ki bénult testén a pizsamanadrágot.

(Illusztráció: Krebsz Áron – Falba sírt csend)