Rügyfakadás

Szerintem mind költőkként születtünk.
Más és más műfajban beszélünk;
Míg meg nem találjuk egymást.
Te nekem írsz verset, s én neked;
Így van hát, hogy egymásra lelünk.
Elemzéshez egy kell csak, a lelkünk.

Mint az édes májusban,
Színkavalkád villanásaiban;
Sosem tudjuk kiben hagyunk nyomot.
Röpke éltű méhekként beporozzuk egymást,
Majd megpihenünk egymás kinyílt virágaiban.

Szereteted fullánk helyett,
Rózsa tüskéit fúrta belém, szívembe tekeredett.
Hisz a töviseket metszeni én tudom csak;
Nem lehetsz az olló s a kertész is egyben.
Ejnye szépen megszúrt, egy vércsepp eleredt;
Te levélkezeddel letörölted, megmentve életemet.

 

Légszomj

Undorral megtelt szívem,
Szaporán ver mellkasom alatt.
Szemhéjam lélektükrömre nehezedve.
Száz méregcsepp, orcámon
Versenyezve leszalad.

Ki tette ezt veled? Kérdik.
Mi baja lehet? Tán nem véletlenül,
Csak körülbelül, 7-8 éve szenved.
Volt az már publikus, ma már csak
4 fal őrizte drámai jelenet.

Ismét nagy levegővétel. Kis butus.
Naív még. A tüdő megtelik oxigénnel;
De nem elég a levegő. Hiányérzet.
Légszomj.
Látszik a közelben egy temető.

 

Komfort Kabát

Van úgy hogy szeretem,
Testem, lelkem, szabadjára engedem;
S ami máskor elrontott ecsetvonás,
Most tiszta vászon, befesthetem.

Nyugtalan pszichém bőrketrecbe zárva,
Lehántom két kézzel, s dobom a kamrába.
Csupasz maradványaim eldugom,
A komfort kabátba.

Csont és hús ami vagyok,
Kitöltő elemei sóhajok.
Testképzavar homályosítja szem ablakaim;
Testi kényelmem általában andalog.

Nyugtalan pszichém bőrketrecbe zárva,
Lehántom két kézzel, s dobom a kamrába.
Csupasz maradványaim eldugom,
A komfort kabátba.

Van hogy eltűnnek a felhők.
Szememből hulló zápor ellen ernyők,
Nem kellenek. Most szélcsend van;
S lehet hogy torz tükörképemből, merítek majd erőt.

Nyugtalan pszichém bőrketrecbe zárva,
Lehántom két kézzel, s dobom a kamrába.
Csupasz maradványaim eldugom,
A komfort kabátba.

 

(Illusztráció: Yuliia Moiseieva: Red rose bud)