A nap reggeli függönyét még nem húzta el az ég. Éles csattanást hallottam magam mögött, amikor kiléptem a gangos, ódon kiépítésű lakás kapuján. Ahogy a kapu becsapódott, pár zöld festékdarab peregni kezdett róla a földre.
A buszhoz siettem. Hajnali 5 óra volt, az utcák kongtak az ürességtől, a lámpák sárga fényei néhol gyengéden ráfeküdtek a sötét horizontra, az orromba a fémes illatú, dohos, ázott falevél szag kopogtatott. Fent, a lakásban, két nyikorgó parketta-lépés között született meg a haditerv a fejemben: busszal megyek. Semmi kedvem és türelmem nem volt 12 percet sétálni az Ecseri úti megállóhoz, pláne ebben a szürke félhomályban. Séta közben látni való sincs – se fàk, se szép házak, csak a nagy város egyik széles sávú bevezető útja. A látvány mindig ugyanaz: néhány korán útnak indult sofőr, akik fáradtan maguk elé bámulnak.
Vékony barna szövetkabátomat vettem fel. Elegánsabb akartam lenni a mai találkozómra, így a vastag meleg bomberdzseki nem jöhetett szóba. A kapu csattanása után három vagy négy lépést tettem, és akkor váratlanul meleg szellő simította végig a bőrömet. A barna szövetkabáton, a kék cipzáras pulóveren és a fehér alapon világoskék csíkú ingen keresztül is éreztem, ahogy a mellkasomig hatol.
Régóta vártam a zord tél első melegebb napjait. A madarak a fák koronáin trónolva csiripeltek. Mégis erősebb volt bennem a vágy a zenére, mint a természet dallamaira. Sötétkék fejhallgatómat kibányásztam a tokjából, és a reggeli hidegzuhanytól még kissé nyirkos fejemre tettem.
Benyomtam a hangtompító gombját. Kattanás. Csak én és a zene.
Ilyenkor egy ördögi vágy hajt: bármilyen érzésvilágot teremthetek magamnak, ha megfelelő dallamokat választok. Néha felteszem a kérdést, vajon manipulálom-e magam?
Tegnap este az ablakban cigarettáztam. Bágyadt melankóliával figyeltem a távoli benzinkút pirosas-zöldes fényeit. A fejhallgatóm rajtam volt. Mintha Kharón csónakjában ültem volna, s a Sztüx habjain csillantak volna vissza a távoli fények. “Olvaszd fel jégszívemet” – zúgott a fülemben. Legalább háromszor-négyszer meghallgattam. Hol csendesen, hol énekelve két füst eregetés között.
Ahogy a hangtompító gombja kattant, ez a tegnap esti emlék villant be az agyamban.
Ki is kerestem a számot, majd elindítottam. A haditerv hamar füstbe ment tervvé változott. Nem akartam sétálni, de a zene most más irányba sodort. Elindultam hát. Hadd lássam a kopár tájat.
Pár perc sétálás után, az írásaimon kezdtem el morfondírozni, ahogy egy szülő figyeli gyermekét, merre terelgette a csemetéket – a szavakat, hogyan fejlődnek, szépülnek. De jó lenne végre kötet formájában összefogni e sok gondolatot, érzést, melyek végig mossák a lelkem. Izgága vizuális képességem hamar képekké formálta a gondolatokat. Láttam magam a színpadon, finom öltönyben. Hamar beletekertem a filmbe. Ott voltatok mind, barátaim, útitársaim, szeretteim. Láttam, ahogy kijöttök megölelni, gratulálni, velem osztozkodni az örömben és sikerben.
A sok ruha réteg alatt forró melegség tapadt a mellkasomra, mintha a zene belülről sugározná a forróságot. “Olvaszd fel jégszívemet” – szólt tovább a dal. Mintha csak engem szólítana fel névrokonom. “Olvadj fel Szilárd!”
Ekkor léptél be a képbe Apa, először ültél a figyelő hallgatóság között. Majd kijöttél a színpadhoz, hogy te is gratulálj. Zavarban voltál, vegyes érzéseid nehezen fejezted ki. Akárcsak pár évvel korábban, mikor Neked írt versemet olvastam fel a nappaliban születésnapod alkalmával. Nehezen tudtál szemembe nézni, mintha tűző nappal kellett volna farkasszemet nézned. Egy-egy pillanatra azt hihettem volna, hogy nem is figyelsz. De a felolvasás végén az esetlen, de szeretetteljes ölelésed, és az “ezt majd küldd át, kirakom az irodámban” mondatod jelezte, igen is figyeltél.
Szokatlan helyzet ez neked. Nekem is. A szemedben láttam a kényelmetlen zavarod legyőző büszkeséggel átitatott szereteted.
“Olvaszd fel jégszívemet” – szólt még hangosabban. Kattanás. A jég könnyekké olvadva folyt le a széltől piros arcomon.
Nem bömböltem, mint egy gyermek kitől kedves játékát elveszik. Nem örömömbe könnyeztem, mint szerelmes párok újra összetalálkozásukkor.
Sírtam. Megfoghatatlan lebegés volt ez, mely régóta szállni vágyott, s végre szabadjára engedték.
Jelen volt bennem a fájdalom. Miért oly nehéz e szép tiszta szeretetet egymásnak adni ajándékul köntörfalazás nélkül?
Jelen volt bennem a felszabadító öröm. Hisz szeretetem mindig feljebb való lesz, mint a harag, s elzárkózás hiúsága.
Oly szép élni – súgta testem. Megélhetem a fájdalmat, a feloldozást. Van ebben valami szeretet önmagam, s a világ felé. Ki tudja hány hosszú nap, hét, hónap, év után olvadt fel jégszívem egy deres darabja a zene lángoló kardja által?
A nap reggeli függönyét már félig elhúzta az ég. Tompa dobogást hallottam a talpam alól, amikor lesétáltam a metrómegálló szürke, márvány lépcsőin. Ahogy lejjebb lépkedtem, az utolsó pár szabadságtól csillogó könnycsepp is rászáradt az arcomra.