Késő este volt. A régi fa keretes ablakon kopogott az eső. Péter az ágyán ülve figyelte, ahogy a cseppek lassan lefolynak. Pannira gondolt. A cseppek az üveg repedéseibe szivárogtak, és elnyelte őket a sötétség.
Dörgött az ég. Péter megborzongott.
Sóhajtott, majd levette a kopott bőrborítású fényképalbumot az éjjeliszekrényről. Közös képeik voltak benne, Pannival. Kinyitotta, majd lassan az orra elé emelte a lapokat. Beleszippantott egy nagyot; magába szívta a dohos, régi illatot. Egy pillanatra női parfümöt érzett a levegőben – vagy talán csak érezni akarta.
Az album széléről gyűrött, színes cetlik lógtak ki, rajtuk bútorboltok nevei: IKEA, RS Bútor, XXL Lutz és különböző antik üzletek. Visszagondolt első találkozásukra.

Az első szemeszeterben ismerték meg egymást, olaszórán.
Péter elkésett. Már csak Panni mellett volt szabad hely. Péter kipakolta füzeteit, tolltartóját, széleiket a pad végéhez illesztette.
Ekkor valaki megbökte a lábát.
– Szia, Panni vagyok! – bazsajgott rá barna fürtjeivel.
– Peti – majd megigazította szemüvegét, és elnézett az ellenkező irányba.
A tanár kalimpálva magyarázott. A diákok alig szólaltak meg.
Aztán véget ért az előadás.
Felborult egy szék, a hallgatók kiabálva vitatkoztak a tegnap esti meccsről. Az ablakban egy ártatlan fülemüle figyelte a jelenetet.
– Nem vagy éhes? – szólította meg Panni Pétert, miközben elállta az útját.
– Öhm… De. Pont most akartam enni – felelte zavartan.
És elindultak. A Ráday utcán sétáltak végig, esőtől nedves, fakó leveleken lépkedtek. Szürkület ereszkedett az utcára.
Betértek egy sushizóba, kértek két napi válogatást, és beültek egy ablakhoz.
Elkezdtek enni. Pontosabban csak Péter. Panni letette az evőeszközöket a tányér mellé, keresztbe tette kezét, és hátradőlve figyelte Pétert.
Péter lassan evett. Lehántotta az algát, majd a tányér szélére tette. Ugyanezt megismételte a rizzsel, a garnélával, a tintahallal és az angolnával.
Panni egyre közelebb hajolt Péterhez, és amikor már szinte összekoccant a homlokuk, Péter frusztráltan megszólalt:
– Ne haragudj, hogy megkérdezem, de miért nézel ennyire? Valami nem tetszik? És miért nem eszel?
Panni visszadőlt a székbe. Száján egy kaján, szinte perverz mosoly futott végig, majd porcelán keménységűre komolyodott az arca.
– Mind színészek vagyunk. Kíváncsi vagyok, milyen a természeted valójában – felelte, és kinézett az ablakon, egy gyrost csócsáló galambra.
– Egyébként miért jelentkeztél olaszra? – fordult vissza az asztalhoz Panni.
– Nem tudom. Érdekelt a nyelv, nem volt különösebb oka – vágta rá, és lesütötte a szemét.
Ez persze nem volt igaz.
A szülei megzsarolták; ha más nyelvet választ, nem támogatják anyagilag. Az olasztudás generációkig visszanyúl családjában.
És volt más is. Gyerekként elvarázsolta a ritmus, hipnotikus állapotba került a zene hallatán. Akkoriban még nem voltak szavai rá, csak azt érezte, hogy a szabályok elengednek, a ráadott szerepek feloldódnak a zenében. Ezt a megsemmisülésben rejlő szabadságot kereste azóta, mióta pár hónapos korában meghallotta Verdi Ottellóját.
– És te miért? – kérdezett vissza Péter.
Panni nem hallotta. Éppen a szomszéd asztalnál ülő etetőszékes babát figyelte, ahogy pufi arcán szétkente a szójaszószt.
Péter egy darabig várt, aztán egy rizsadagot dobott a szájába. Nem merte még egyszer feltenni a kérdését.
Egy darabig Pannit próbálta nézni. Görcsölni kezdett a hasa. Nem szerette figyelni az embereket. Félt, hogy olyat lát, amire nincs felkészülve.
Egyszer csak Panni szomorúan ránézett.
– Te tudtad, hogy mindent csak egyszer láthatunk? Ez annyira gáz. – majd felnevetett. – Mondjuk azt nem bánom, hogy apám csak egyszer vert el a szülinapomon – kuncogott tovább.
Panni szülei mindig mézesmázosan beszéltek hozzá, de gyakran elverték.
Péter megijedt Panni hirtelen vallomásától. Egy angolna darabot tologatott tányérjában. De mégjobban megijedt saját érzésétől: bárcsak egyszer őt is elverték volna a szülei.
Péter ezután nem szólalt meg.
Panninak fel sem tűnt, elmerült gondolataiban.
Kedvenc kérdésén filózott: vajon az emberek mikor viselkednek őszintén?
Befejezték az evést, kiléptek az utcára. Péter tekert egy cigit, és rágyújtott. Panni végig nézte, ahogy elszívja. Köszönés nélkül elindultak két irányba.

Péter visszalapozott az első polaroid képhez: az Ikeában jártak azon a napon.

Kora délután volt. Az őszi szellőben bíbor, bordó, és rozsdás falevelek kavarogtak. Kék kartonpapír volt felettük az ég, fehér karcolatokkal.
Az IKEA-ba mentek ebédelni, Panni megkívánta a húsgolyót. Péter ekkora már megszokta Panni szugerálását. Zavar nélkül rendezgette az ételt tányérjában.
Visszavitték a tálcákat a szennyestartó kocsihoz, és elmentek a lépcsőszerű konektoros pihenő részhez. Útközben Panni előhalászott egy csomag rágót.
– Kérsz?
– Megint felesbe?
– Még szép, jobban esik a szájnak – vigyorgott Péterre.
Lehuppantak egy nagy párnára.
– Hogy halad a kutatásod? ­– kérdezte Péter, cinikus hanglejtéssel kiejtve a kutatás szót.
– Jól, jól – felelte Panni, miközben felrakta tölteni a telefonját. – Az biztos, hogy az evés szent dolog. Ott van egy átjáró a póz és az ösztönlét között. Olyan ez, mint egy vékony fátyol –  folytatta komoly arccal.
–Ahha. Értem – ráncolta össze szemöldökét Péter. – És hogy jön ide a szex? Arról is mindig magyarázol, meg olvasol.
Panni a távolban moslékozó konyhás nénit bámulta, és hosszasan elgondolkozott.
– Jó kérdés. Őszintén, nem tudom. Az evés és a szex a kulcs. Ez tuti. De nem értem, hogy mi kell a szexnél az átlépéshez.
Péter bárgyún bámult maga elé.
Milyen fátyolról hadovál folyton? – morfondírozott. Legyintett egyet, és elkezdett tiktokozni.
Míg Péter görgetett, Panni az őket körbeölelő kirakatlabirintust figyelte.
Egy fiatal pár king size franciaágyat nézegtett.
– Figyelj, szívem, nem tudom. Tudod, hogy szeretek beleugrani az ágyba. Nekünk minőség kell, ami elbír évek múlva is – mondta a férfi.
– Jaj, Fecó, ne szerénykedj. Ugorj bele! – vetette oda a nő, miközben gyorsan körbenézett. – Gyerünk, most nem lát senki!
A férfi hátrébb lépett kettőt, majd rávetette magát az ágyra. Ahogy matracot ért, még párat rugózott rajta. Öblösen felkacagott, majd magához húzta a nőt:
– Tökéletes. Jó kis színész vagyok, nemde? – vihogott tovább.
Ekkor Panni felpattant, megragadta Péter kezét, és maga után húzta a kirakatok sűrű útvesztőjébe. Mire Péter kettőt pislogott, már egy eldugottabb bemutatószobában álltak.
– Panni? – kérdezte Péter zavartan.
– A fátyol… a fátyol, Peti – válaszolta Panni izgatottan.
– Megijesztesz.
– Ne félj, kedves. Kutatásom új mérföldkőhöz érhet. Ugye segítesz nekem? – súgta, majd lágyan megcirógatta Péter arcát.
Panni leültette Pétert a smaragdzöld bársonyhuzatos székre, a hatalmas cseresznyefa asztal elé. Valahonnan lobbizott tányérokat, evőeszközöket is.
– Most játszd el, hogy egy hosszú iskolanap után hazaérsz. Én leszek az anyukád.
Péter megszeppenve nézett rá.
–Találj ki valamit  – noszogatta Panni. – Milyen volt a suli, kisfiam?
Péter az asztal frissen kent lakkozását kaparta.
– Szar volt, nem akarok olaszra járni. –tört elő belőle.
Panni letette elé a képzeletbeli vacsorát.
– Egyél, Péter! Igenis be fogsz járni olaszra, angyalom, vagy talán kérsz egy pofont?
Péter szeme megvillant.
– Nem értem, miért kell erőltetni, már a nagyi se beszélt olaszul, nemhogy ti apával. Nekem meg minek? –folytatta egyre erősebb hangnemben. – Képmutatóak vagytok, folyton csak baszogatsz. És…
De nem tudta befejezni a mondatot, mert Panni pofon vágta. A lány szűziesen rámosolygott, és közelebb tolta a tányért Péterhez.
–Egyél.
Megérintette kipirosodott, enyhén duzzadt arcát. Egy pillanatra el is mosolyodott, rég nem érzett ekkora izgalmat. Evést imitálva várta Panni további utasításait.

A játékok után Panni polaroid gépével mindig lefotózták a helyszínt, mintha temetés után fotó készült volna a sírkőről.
Volt valami csontig hatolóan nyugtató a közös rituáléjukban. Megszállottan kutatták a további színházakat. Panni egyre kreatívabb rendezővé vált, Péter pedig egyre bátrabban élvezte lázadó szerepét.
Majd egy fénykép nélküli oldalhoz ért.

Violaszínű, késő esti égbolt telepedett Budapestre. Egy antik bútorkereskedést látogattak meg, telezsúfolva régi műalkotásokkal. Egy ősrégi rádióból klasszikus áriák szóltak. A por csomókban tanyázott, és poshadt, savanyú levegő keringett a szuterén helyiségben.
Ahogy beléptek, Péter mellkasára éles, nyomó érzés nehezedett. Mindig várta Pannival a randikat. De most először valami nem stimmelt. Izzadt a tenyere, émelygett.
Elkezdték a játékot.
–Akkor is menj oda játszani az unokatestvéreidhez, Petike!
–Mindig rám erőlteted ezeket a marhaságokat, dögölj meg, anya!
–Elnézést, csattanást hallottam, minden rendben? – lépett oda a tulajdonos, egy hamvas szakállú öregúr. A pipájával babrált.
–Természetesen, bocsásson meg, éppen kerestünk valamit, és pakolásztunk. De megtaláltuk – nézett rá ártatlan, nagy szemekkel Panni, és felemelte a legközelebbi vázát.
–No, jól van. Én kimegyek pipázni. Itt hagyhatom magukat?
–Igen, csak nézelődünk – mosolygott tovább Panni.
A tulajdonos gyanús pillantásokat vetett rájuk, aztán elindult. Az ajtó előtt megállt, visszanézett Péterre. Majd vállat vont, és behúzta az ajtót.
–Ketten maradtunk – kuncogott Panni. –Ilyen se volt még.
Péter mellkasa még jobban benyilallt. Leverte a víz. Ekkor hallotta meg, az Ottello szól a rádióból.
–Fúhh, elfáradtam – sóhajtott Panni – Na de, főzök neked vacsorát, Petikém. – és odasétált egy régi konyhaszekrényhez. – Aztán, nehogy anyuci legyen a desszert! – kacsintott rá Péterre, kiesve a szerepből.
Péter szédült. Egyre élesebben karcolta dobhártyáját Desdemona áriája.
A nőt kereste szemével.
Felállt, odalépett a dívány melletti rézszínű szobainashoz, és lerántott róla egy piros nyakkendőt. Panni mögé lépett, megragadta a kezét, összekötötte a háta mögött. Rányomta a lány mellkasát a konyhapultra, majd felhúzta a szoknyáját, és le a harisnyáját.
Panni felnyögött.
Állát a fekete márvány konyhapult köve súrolta az egyre intenzívebb mozdulatoktól.
–Ohh, Desdemona – zilált hangosan Péter. Érezte, hogy testét elönti a forróság. Lökött még párat. És zokogva a lány hátára borult.
Panni némán kiszabadította magát Péter karjai közül. Elővett egy zsebkendőt, és letötörölte az arcára tapadt port. Elindult a kijárat felé. Az ajtóban megállt. Panni is visszanézett Péterre, mintha mondani akarna valamit, de nem szólt, csak kilépett az ajtón.
Soha többé nem látták egymást.
Egy vaskos kéz érintette meg Péter vállát. A tulajdonos volt, végzett a dohánnyal.
–Ne búslakodj öregem, ezeknek a nőknek semmi se elég. Rájössz majd te is, ezek mind elhagynak. Ezért nem is házasodtam meg soha – szórakozottan pödörgette a szakállát.
– De egyet jól jegyezz meg, öcskös: anyádra és a főztjére mindig számíthatsz.

Péter még mindig az esőcseppek vándorlását figyelte a szobája ablakán. Becsukta a fotóalbumot.
Felállt, a konyhába ment, és vizet forralt. Elővett egy csípős marhás smack levet. Belerakta egy tálba, majd ráöntötte a forró vizet. Amint ehetővé hűlt, kiment a nappaliba, a nagy tükör elé, amiben egész testét látta. Leült, belebámult saját arcába, és enni kezdett.