kiköt

éles és hideg itt a jelen múlton túl
ahogy a kimondott változás tart
oda és félelmeidben tovább fogva
ezen a ködös még sebezhetőbb
túlzásaid de most már tán századszorra
kint és egyszer reszket egyszer
a kitört ablak súg de mondod nincs ott
nem fáj mozog ha hagyod hogy
rád hogy szürkület és vastaps
az üveg bor a kínálkozás
miként ahogy ő ahogy annyiszor
létezik halál de nem öl meg
nem tett csak állapot lehetne még
a becslés a déli harang
ahogy az évek olvasztanak
ahogy egymáshoz ér de ott sehol
a nap kihátrál a színfalak
jelbeszédre váró visszavarrt
perc óra az ég és túszokat fog
ahogy téged a nyálad a vad
ravasz amint az ösztön de elhagy
aztán negyven aztán hatvan
a derekad a szíved pedig még mintha
oda üt és úgy tesz távolságban
kiköt aki kibír de minek ez már
többé egyre csak az esső és csorog
a szádból szavakat mint megmaradt
mint az egyetlen nagy hiába
és nyitod és zárod vörös távolinak
összpontosítana a vágott végtelen
megmérettetik ki de hogy ő
és soha olyan már sosem
ami reszket a végben a kézhez
a szívekben futó emlék-komplementer
és mondod nincs is volt hogy hallgat
de ott még a szavak az ablak és a tett
egybefutó mi más már földet fog
ami ott marad ajkadon nincs harag

majd a tengert tanulni

az idő derengésében nem tudni a ködben
nem látni tisztán melyik napszak melyik
áramlat, hogy a nagy hullámzásban
taszítva vonz magához a távolmaradás
lüktető giroszkópja. befészkelődik
a húsba engem kell tanulnod a szándékos
elérhetetlen le nem nyomott enter
mondja ne hagyj kihűlni a beteljesülés
elragad egyedül hagyva magára utal
mond ki: mikor elmúlik a tengerzúgás
emlékbőrt növeszt szíve dobolni kezd
s onnan csak múlik a nyakába dobott
íztelen. mondod: nehéz szülőnek lenni
de úgy hiszed gyönyörű is mert itt magát
a feledést felejti el a tett távoli teremtő
hát tanulj engem, engem kell tanulnod
szóról szóra pontról pontra ott
ahol a sirályok szárnya kitölti az eget
úgy megölelnélek, ha nem volnál itt ha
nem szeretnél én úgyszintén nem tudnék
elszakított köteleket egymásba fonni mert
én is csak áldozat vagyok tanítani nem tudok
nélküled téged tanullak az utolsó cseppet
amitől kiöntöttél, mikortól már csak fészked
a meder. egy álmos délután rajtad csóválom
fejem mellkasod megvéd pedig mondják
minden ember saját kárán tanul tengert
mindegy csak még csak több legyen mindegy
csak még csak több belőled, ami kiszorít
visz ismeretlen magasságig, nagy robajban elenged

(Illusztráció: Sipo Liimatainen: Lost and found)