I.

Nem az alvás hiányzik,
hanem az álom testtartása.
Egy jobb szimuláció.
Mostanában
úgy érzem magam, mint egy metró,
amit elfelejtettek kiüríteni,
de még menetrend szerint közlekedik.

II.

Még mindig veled sétálok,
a jelentés szélére nőtt partokon,
fél lábbal a tengerben,
a másikkal valami kihalt isten tenyerében.

III.

Aggódom,
hogy a súlyom le fogja dönteni az egész eget,
mert ami bennem maradt,
az már nem tartozik ide:
acélhabokban növekvő emlékek,
üvegcsontokból visszaverődő évszakok.

Ismertem a gerincedet,
nem mint csontot,
hanem mint egy áramlást,
amit a hangod visz végig a levegőn.

– – – – –

Szép voltál.
Az a technikailag nehezen magyarázható szépség,
egy elrontott hologram,
és én csak álltam ott,
zászlót hajtogattam a szavaidból.

Most te világítasz.
Valami belső hibából kifolyólag –
és én minden kagylót kihallok a tengerből.
Valami nyelv ez is, mondom
csak épp belém fúródik, nem belőled szól.

(Illusztráció: Elena Sokolova: Bright Ocean Sunset)

Felnövéstörténet

Egy égett ház utolsó csontjai közt
keresel – ha találsz egy túlélőt ebben a szeretetben,
ne szólj. A korrodálódott érintések
rétege alatt minden apró mozdulat
apollóni fényben született.

Litoszféra alatt próbáltunk felnőni, de a ház falai szétmálltak
a tekintetek előtt. Vér szivárog éjszakákba, a falak csendes ütései
marasztalnak, mint megszégyenített árnyak.

Otthon.
A kő emlékezete hunyorog.
De a repedések közepén nem nő már semmi.

Nyílt levél a haraghoz

Passióból beszélünk,
ellenségképeket építünk magunknak éjszaka,
és annyi harag gyűlik bennem,
hogy eltakarja előled az angyalokat,
elnyeli lassan a fényt,
mint júdásfa árnyéka.
Ki szereti haragja fájdalmát?
Ha ebben talál önmagára,
ez ad neki alakot,
formát. Csak szertelen csapongás
túlvilág és létezés
metamorfózisában.

– Békét kötünk?
– Azt már nem!
megyek bosszút állni,
mert világom valutája csak fájdalom.
Meztelenség marad távollétedben,
hiányod majd máshol pótolom.
Milyen csendes uralom kell ahhoz,
hogy felfogjak valamit ebből a korrodálódott valóságból.

De utoljára, hajnalban
laudánummal fűszerezett bort iszunk,
és kitalálom,
melyikünk szája hazudta a halált.
Reggelre békét kötünk. Örökre.

(És tisztán látok már,
Utamat nem állják angyalok.)

Túlélő

Madeira partjait színezi
a félbeszakadt vágy,
Én a távol gomolyfelhői közé zárva,
Te az est fátyol-szava mögé bújsz.

Tigris hátán pihenő álom vagy
Némán térsz vissza újra meg újra
Lassú tánc, a hiány peremén
Lépteid alatt koppan az ég.

Te még haláltáncod járod a csendben
én a zajos habok közt maradok, túlélőként
egy olyan találkozásból,
ami meg sem történt.

(Illusztráció: Carla Francesca Parachini: Red Sky in Morning Sailors Take Warning)

Lekéstem az utazást. Kalauz lépteit hallom, és egy olvasókönyvet
cipelek magammal egyfolytában.
Egy kapcsolat anatómiája.
A tartalmát tudom. Meg azt, hogy akkoriban
meghógolyóztam érted a Holdat is.
Ha lerakom a könyvet, idővel majd
könnyebb leszek. De téged, a pehelykönnyű
bomlásom mindig vonzani fog.
Ami meg engem illet,
az ártatlanok védelme.
Ennyi maradt meg a közös utazásunkból.
Hazafelé az állomásról, panelházak hideglelése közben,
magánzónaként maradéktalanul
Önmagam cipeltem tovább.

(Illusztráció: Norma Callicott: Waves of my Dreams)