Himnuszt akarok énekelni

–  Jó napot, Tanár úr – köszönt illedelmesen a huszonéves fiú a pulthoz lépő vendégnek.

– Szervusz, Csabika – mondta a Tanár úrnak szólított ötvenes férfi. – Egy sört és egy kis barackot kérnék.

Csabika sört csapolt, pálinkát töltött. A Tanár úr leült a pulthoz a bárszékre, a pálinkát felhajtotta, és kísérőnek utána küldte a korsó sör felét.

– Hogy van, Tanár úr? – kérdezte Csabika.

A Tanár úr kinézett az ablakon a szemközti főiskolára, ahonnan alig öt perce lépett ki. Elmosolyodott.

– Gazdasági válság van, Csabika – mondta. – Már negyedik éve. A termelés Kínába költözött, a pénzügyi szektor a Kajmán-szigetekre, én meg itt ülök egy fűtött kocsmában, villanyfényben, nevetgélek, költöm a pénzt. Fűtenek, ég a villany, van pénzem, és még nem fagyott az arcomra a mosoly. Hát hogyan lehetséges ez?

– Már hogyan ne lenne, Tanár úr? – kérdezte Csabika.

A Tanár úr úgy nézett Csabikára, mintha az azt kérdezte volna, miért van nappal világos, éjszaka meg sötét.

– Csabika – sóhajtott. – Magyarországon ma már alig termelnek valamit. Nézz rám. Szerinted van rajtam magyar ruhadarab?

– Hát – válaszolt volna Csabika, de a Tanár úr nem hagyta. – Csak a zoknim – vágta rá. – És a telefonom, a hajszárítóm, a kenyérpirítóm szerinted magyar? Naná, hogy nem.  Még a paradicsom és a paprika, amit megveszek a boltban, az is csak néhanapján magyar, de inkább spanyol vagy marokkói. Ráadásul a bolt se magyar, ahol bevásárolok, és ha kártyával fizetek, a bank se magyar. A fizetés meg, ami a kártyára megy, nos –

A Tanár úr felhajtotta a sör második felét.

– Szóval a fizetésem, Csabika, mert hogy közalkalmazott volnék, nem hogy nem gyarapítja, hanem direkt apasztja a magyar büdzsét. Na. Hogy ilyenekből, mint én, van még legalább egymillió, ha nem kettő. Vagy három. Vagy négy. Hát akkor honnan van nekünk pénzünk, ha nem termelünk semmit?

– Fogalmam sincs – mondta Csabika. – De majd a Tanár úr megmondja, nem?

– De bizony – mondta a Tanár úr. – A válasz a kezünkben van, nézd csak. A kezünk ügyében. Hogy apropó, Csabika, még egy sör lesz, meg egy kis barack. Köszönöm. Na idefigyelj. Szóval a sör meg a bor meg a pálinka, az ment meg minket. Hogyan? Hát úgy, hogy Magyarországon már szinte semmi mást nem termelnek, csak alkoholt. Még ha licenc alapján is. És, ami még fontosabb, itt adóznak utána csillagászati összegeket. Mert a kocsma is itt van, a főnököd is itt adózik, az a tróger Fecó, és a gazdaság nem omlik össze. A szívemre teszem a kezem, nézd csak! – és a Tanár úr a szívére tette a kezét. – Tudod, mennyi pénzt iszok el havonta? Naná, hogy tudod, jó vicc, neked pengetem ki nap nap után. Hát egy tízezrest legalább, nem? Tizenöt? Húsz? Jó, van az harmincezer is, vagy negyven, ne vágj pofákat, Csabika, inkább még egy sört és egy kis barackot légy kedves.

– Tessék, Tanár úr – mondta Csabika.

– Köszönöm. Na, ha azt a pénzt én ugye nem innám el, hanem olyan elektronikai cikket, járművet, ruhát vennék belőle, ami más uniós tagállamban készült, és nincs rajta importvám, és az interneten rendelném meg, hogy viszonteladó se legyen, akkor a költségvetésből, Csabika, egyik pillanatról a másikra eltűnne évi háromszázezer forint. Minimum! És ha egy teljes éven át egyetlen magyar ember sem inna egyetlen korty alkoholt sem, a magyar gazdaság összeomlana, az iskolákat és a kórházakat be lehetne zárni, és az utcákon éhes tanárok és orvosok randalíroznának.

– Nahát – mondta Csabika. – A Tanár úr mit is tanít a főiskolán, közgazdaságtant?

– A lófaszt, fiam, portás vagyok – mondta a Tanár úr.

– De régebben tanított, nem?

– Régebben, régebben. Még egy kört, ha volnál akkora gentleman, mert hogy ugye a költségvetésem, hát az mára már, Csabika –

– Ne haragudjon meg a Tanár úr, de nincs hitel, ezt nagyon jól tudja.

– Erzsébet utalványt elfogadtok?

– Nem épp szabályos, Tanár úr, de egye fene, most az egyszer –

– Akkor még egy sört kérnék és egy kis barackot, köszönettel. Hol is tartottam? Ja igen. Hogy ugye nem csak a magyar gazdaság, de a magyar társadalom sem lenne életképes alkohol nélkül. Mégis, mit csinálunk együtt mi, magyarok? Semmit. Családok, lakónegyedek, munkahelyek kis köreiben élünk, a nemzeti ünnepeinken egymás ellen tüntetünk, külföldön meg zavartan elhallgatunk, ha magyar szót hallunk. Hát mi az egyetlen közös pont, ami úgy-ahogy összetart minket? Na mi?

– Az ivás? – kérdezte félénken Csabika, miközben kitöltötte a következő sört és pálinkát.

– Bingó – mondta a Tanár úr, és felhajtotta a felest. – Ha nagyritkán együtt csinálunk valamit, mondjuk ünneplünk, beszélgetünk vagy ismerkedünk, akkor mindenki piál. Képzeld el, ha ivás helyett különféle drogokat szednének a magyarok. Nem sokfélét, csak pont annyit, ahány parlamenti párt van: hatot. És aki az egyiket használná, a másik ötről fogalma sem lenne. Nem értené, hogy a másik ember min nevet vagy miért mozog úgy, ahogy. És félne tőle, túlreagálná, menekülne előle vagy nekitámadna. Szoktál te drogozni, Csabika?

– Hát, Tanár úr – mondta szégyenlősen Csabika.

– Tudtam én – mondta a Tanár úr. – Mondjál nekem drogneveket.

– Tessék?

– Drogok neveit, mittudomén.

– Őőőő… Crack… gomba… speed… fű…

– Na. El tudod képzelni, mi lenne itt, ha a hajléktalanok nem kannás borba fojtanák a bánatukat, hanem crackbe? Ha az esküvőkön a részeg vonatozás helyett a menyasszony rokonai gombáznának, a vőlegény rokonai speedeznének? Ha a főiskolai bulikban nem csak néhányan tűnnének el vihogva füvet szívni, hanem mindenki? Ki maradna a tánctéren?

– Senki – mondta Csabika.

– Ugye. Magyarország néhány év alatt szétforgácsolódna, romba dőlne, a polgárháború szélére sodródna, ha nem lenne alkohol, és ha nem lennének alkoholisták. Úgyhogy a kocsmákban igenis magyarok milliói küzdnek nap nap után a nemzet megmaradásáért. –  A Tanár úr kihúzta magát egy pillanatra, aztán újra visszakönyökölt a pultra. – A küzdelmünk, Csabika, éppolyan heroikus, mint az olimpikonoké. Csak míg az olimpiai bajnokok nélkül az ország simán talpon maradna, addig kocsmatöltelékek nélkül azonnal összeomlana. Ha tehát az olimpiai bajnokokat megilleti a Himnusz, akkor a kocsmatöltelékeket is.

Csabika tanácstalanul körbenézett. – Én ezt nem hiszem – mondta végül. – Mégis az olimpia az olimpia –

– Van itt zenegép, ugye? – kérdezte a Tanár úr. – Van benne Himnusz?

– Zenegép van – mondta Csabika – de Himnusz nincs benne.

– Akkor milyen zenegép az, a kurva anyádat?

– Bocsánat, Tanár úr, lassan lehet, hogy haza kéne mennie.

– Milyen zenegép, Csabika, milyen zenegép?

– Tanár úr, későre jár, lassan zárunk.

– Himnuszt akarok énekelni, a kocsmatöltelékeknek! – állt fel tántorogva a Tanár úr. – Ha zenegéppel, ha anélkül. Baszódj meg, Csabika.

– Vigyázzon magára a Tanár úr – mondta Csabika.

 

A Tanár úr akkor a nyakába vette a várost, és minden útjába akadó részegnek elénekelte a Himnuszt.

 

A parkban a padon maga alá hugyozó hajléktalannak: Isten, áldd meg a magyart.

A diszkó parkolójában rókázó gimnazista lánynak: jó kedvvel, bőséggel.

A biciklijével az árokba fordult rokkantnyugdíjasnak: nyújts feléje védő kart.

A délutáni meccs után késő este még mindig tántorogva ellendrukkerekre vadászó skinheadnek: ha küzd ellenséggel.

Az éjjel-nappaliban vermutot és kávélikőrt vásárló, klimaxoló háziasszonynak: balsors akit régen tép.

A gázszámla befizetése helyett a sarki kocsmában söröző állástalan diplomásnak: hozz reá víg esztendőt.

A láthatósági mellénye alatt laposüveget rejtegető roma közmunkásnak: megbűnhődte már e nép.

A terhes lánya esküvője után a lagzira meg nem hívott, elvált, alkoholista apának: a múltat s jövendőt.