Soltész Béla összes bejegyzése

Banánízű karácsony

Most is egyedül maradtam itthon, sodortam egy hatalmas spanglit, és betettem az Igazából szerelem DVD-t. Négy éve már, hogy itt lakunk Tomival, és mind a négy Szenteste így telt el. Tomi ügyeletben a klinikán a gyerekekkel, én meg betépve otthon a filmmel. A kedvencem az a rész, amikor Hugh Grant és a titkárnője ülnek a taxiban, kettőjük között a zöld polipnak öltözött kiskölyökkel.

Pont, amikor ennek a résznek vége lett, csengettek. Megnyomtam a pause-t. Megint csengettek. Ki a bánat lehet, és mit akar tőlem Szenteste? Kinéztem a kukucskálón. – Ó, a kurva élet – mondtam halkan. Etelka néni állt ott, a véresszájú fideszes nyugdíjas a szomszédból. – Nyissák ki! – mondta nem túl hangosan, de nagyon határozottan.

– Tessék? – nyitottam ki résnyire az ajtót. Nagyon igyekeztem, hogy ne látsszon rajtam, mennyire be vagyok állva.

– Nagyon hangos a tévéjük, a saját gondolataimat sem hallom odaát – mondta Etelka néni. – És mi ez a szag? Égetnek valamit?

– Ja, nem… semmi… izé… füstölő – mondtam kábán. Mire felocsúdtam, Etelka néni már benn is volt az előszobában, ami konyha is egyben. – Főznek is? – mutatott a pultra kirakott cukorra és lisztre. – Tamás itthon van?

– Igen… nem… izé – mondtam.

Etelka néni megállt az előszoba-konyha és a nappali közti boltíves átjáróban, azon a ponton, ahonnan a 32 négyzetméteres lakás minden szeglete látszik, még az apró fürdőszoba is, mert nyitva maradt az ajtaja.

– Egy… teát esetleg, Etelka néni? – kérdeztem. Valójában azt szerettem volna, hogy az öregasszony menjen ki a lakásból és hagyjon engem békében tovább tépni és filmet nézni, de túlságosan jólnevelt vagyok ahhoz, hogy csak úgy kitessékeljek valakit. És különben is, Szenteste volt.

– Köszönöm, nagyon kedves – mondta Etelka néni, és leült a kanapéra a nappaliban, a tévével szemben. Bekapcsoltam a vízforralót, filtert tettem a csészébe, és amíg felforrt a víz, arra gondoltam, hogy amikor egyszer, egyetlenegyszer a négy év alatt Etelka néninél jártam, akkor az öregasszony isteni finom túrós rétessel kínált, amit ő maga sütött, de közben végig a zsidókat és a kommunistákat szidta. A konyhában pedig, ahol leültünk, ki volt rakva egy körülbelül hetvenszer száz centis Orbán Viktor-kép a falra, a nagymagyarországos és székely himnuszos hűtőmágnesekről nem is beszélve. Úgyhogy udvariasan megköszöntem a közös képviselő telefonszámát (azért mentem át, hogy elkérjem), és soha többé nem tettem be a lábamat Etelka nénihez.

Felforrt a víz, beleöntöttem a csészébe, és a nappaliba indultam. Ahogy beléptem, a meglepetéstől majdnem elejtettem a teát: Etelka néni a kisasztalra tett tálkából az ujjával kanalazta és nyalogatta ki a tartalmát. – Mi ez, gyümölcszselé? – kérdezte. – Isteni finom, ne haragudjon, de majdnem mindet megettem… úgysem volt már benne sok!

– A tea – ennyit bírtam kinyögni, letettem a csészét az asztalra, aztán kirohantam az előszoba-konyhába, ahol fél percen át hangtalanul rázott a röhögés. Hát persze, gyümölcszselé, mondtam magamban. Nem, Etelka néni, tetszik tudni, igazából ez banánízű síkosító, amivel a seggemet szoktam bekenni szex előtt! Kivörösödtem és a könnyem is kicsordult, annyira rázkódtam a nevetéstől. És azért van tálkában, Etelka néni, mert a Tomi néha nagyon hirtelen kívánja meg a szexet, és nem akar a tubussal bíbelődni! És azért van a tálka a kisasztalon, mert ma reggel épp ott dugott seggbe, ahol ülni tetszik!

– Jól van? – kérdezte Etelka néni, aki ismét ott állt, ahol az előbb, a lakás középpontjában, az előszoba-konyha és a nappali közti átjáróban. – Fullad? Vagy mi van?

– Semmi… semmi baj – mondtam, a levegőt kapkodva. Etelka néni közelebb akart lépni, de megtántorodott, és a boltíves átjáró félfájába kapaszkodott, a hirtelen mozdulatával pedig pont leverte az ott lógó mezüzét.

Ó, bassza meg, gondoltam. A mezüzét ajándékba hozta Tominak az egyik rokona New Yorkból, aki ott rendesen járt zsinagógába, nem úgy, mint Tomi, akinek fogalma sem volt, hogy mi ez a szivartok alakú izé, de utánakeresett a neten, és egészen fellelkesült, hogy akkor lesz egy házi áldásuk, ami vigyáz ránk. És gondban volt, mert a mezüzét a lakószobába nyíló ajtóra kellett volna rakni, de a mi lakásunkban nem volt a konyha és a szoba között ajtó, csak egy boltív, de azt írta a cikk az interneten, hogy ha csak boltív van, és nincs rajta ajtó, akkor is oda kell rakni a mezüzét, a jobb ajtófélfára kell erősíteni, a felső harmad aljára. Ez pedig pont Etelka néni fejmagassága volt.

Etelka néni lehajolt, felvette a mezüzét, figyelmesen forgatta a kezében, aztán megszólalt.

– Ezek ilyen zsidó betűk, nem?

– Nem, ez… őő… görögül van.

– Nézze, Marcika. Nem vagyok teljesen hülye. Kislánykoromban jártam hittanra. Tudom, hogy ezek zsidó betűk. Persze, hogy zsidó betűk, mert a Tamás zsidó. Rá kell nézni. De maga nem az. Mert maguk nem unokatestvérek, ahogy híresztelik a házban, hanem buzik. És maga a lány. Csak magára kell nézni.

– Tessék? – nyögtem ki.

– Ne vicceljen, Marcika, van nekem szemem. Meg orrom is. Azt hiszi, nem tudom, hogy nem a füstölőnek van ilyen szaga, hanem a füves ciginek? Meg azt is tudom, hogy maguk ilyen liberálisok… Hát istenem, majd kinövik.

Azt se tudtam, mit mondjak, de talán ha tudtam volna is, akkor sem lettem volna képes elmondani, annyira feszített a röhögés. Most már nem is szorítottam vissza, hagytam, hadd törjön ki hangosan.

– Jaj, Marcika, hagyja abba a drogozást – mondta Etelka néni. – Nézzen magára, milyen gyerekes. A Tamás, az egy nagyon komoly fiatalember. Mindig kezitcsókolommal köszön. Most is dolgozik, ugye?

– Igen… honnan tetszik tudni?

– Gyerekorvos, nem? És zsidó? Akkor Szenteste ő van ügyeletben. Világos, mint a nap. Tudja, az én szakmám ápolónő. Negyvenkét éven át dolgoztam a MÁV-kórházban. Szenteste mindig csak a zsidó doktorok voltak benn, ez volt a szokás.

– Hát… igen, mindig ő az ügyeletes Szenteste.

– És nem rossz magának, hogy egyedül van ilyenkor?

– Rossz, rossz, de mindegy… elfoglalom magam. Vagyis… hát igen, filmet nézek, meg tépek. Igazából… megőrülök, annyira hiányzik a Tomi. Holnap délben fog hazajönni. Nem akarok semmi mást, csak ölelni, beszívni a bőre illatát, és – itt egy kicsit megremegett a hangom – a kócos hajába túrni az ujjaimat.

– Mindig tudtam én, hogy rendes gyerek maga – mondta pár másodperc csend után Etelka néni. – Látszik, hogy nagyon szereti a vőlegényét.

A „vőlegény” szótól megint nevethetnékem támadt, de visszatartottam.

– Tudja – mondta Etelka néni – Emlékszem, amikor egyszer átjött. Emlékszem, milyen nagy szemet meresztett, amikor meglátta a Viktort a falon. A Viktor annyi idős, mint az a semmirekellő fiam… a Gyula. Hiába beszéltem neki, elvette a legborzalmasabb nőt a világon, az meg teljesen meghülyítette, kéthavonta ha felhív, nem hívtak meg magukhoz soha, még Szentestére se. Egyedül vagyok. Az uram már tizenkét éve meghalt. Az unokám öt éves, háromszor láttam eddig. Tudja, megmondtam a véleményemet a menyemről, hogy ávósnak a lánya rendes asszony nem lehet, azóta nem hívnak… Nézem néha a Viktort, és mintha a fiam lenne… illetve, bárcsak ilyen fiam lenne… Olyan okos! Olyan határozott! Félhet tőle a sok nyomorult hazaáruló!

Egy kicsit összeszorult a gyomrom, és nem voltam benne biztos, hogy Etelka néni nem sorol-e engem is a nyomorult hazaárulók közé.

– Maga épp főzőcskézik? – mutatott Etelka néni a konyhapulton a lisztre és a cukorra.

– Igen… tetszik tudni… szeretek főzni… Tominak. Magamnak soha… Amíg egyedül voltam, soha nem főztem. De amióta együtt élünk, már négy éve, azóta mindig főzök. Az egy kreatív dolog… legalább az. Soha nem receptből főzök, mindig kitalálom. Néha nagyon rossz lesz, de Tomi mindig becsülettel megeszi. De azért általában jól sikerül. Irodában dolgozom, tetszik tudni, napi nyolc-tíz órát ülök ott, azalatt kitalálok valamit. És már jobban is érzem magam, mert… gondoskodhatok róla. És amikor főzök, az olyan, mint egy spirituális gyakorlat… felajánlom az ételt valami magasabb erőnek… hálául… Tomiért… na.

Annyira belefeledkeztem a mondandómba, hogy automatikusan tekertem egy spanglit, rágyújtottam, és csak amikor passzoltam volna, akkor döbbentem rá, hogy Etelka néni ül ott.

– Marcika, Marcika – csóválta a fejét Etelka néni. – Nőjön már végre fel. Nyomja el azt a szart.

Elnyomtam, de úgy, ahogy a félig szívott spanglit szoktam: óvatosan, a dekket a hamutartó vájatába illesztve, hogy később el lehessen szívni a maradékot.

– Tudom, hogy maguk mindenfélét gondolnak rólam – mondta Etelka néni – hogy ez a fideszes öreglány így meg úgy, hogy biztos az összes zsidót utálja… ismerem, mivel tömi a fejüket az RTL meg a többi liberális szemét. De idefigyeljen. Attól még, hogy maguk liberális buzik, ráadásul maga drogos, a Tamás meg zsidó, attól még én nem akarok rosszat maguknak. Szóval ne féljenek tőlem.

Csak néztem Etelka nénire, szótlanul.

– Mi lesz ebből? – mutatott a pultra Etelka néni.

– Banános sütit kezdtem el csinálni – mondtam. – Csak közben betéptem, és leültem filmet nézni.

– És hogyan fogja megsütni, sütőben?

– Igen.

– Kristálycukorral?

– Igen… miért?

– Marcika – sóhajtott Etelka néni. – Maga egy nagyon rendes gyerek. De süteményt sütni, azt nem tud. Kristálycukorral eszébe ne jusson. Túl nagy szemű, tiszta fekete pötty lesz a teteje. Megég a cukor. Ha meg nem takarja le fóliával, és nem nyomatja le valamivel, mondjuk szárazbabbal, akkor fel fog púposodni.

– Tényleg?

– Még szép – mondta Etelka néni. Végignézett rajtam tetőtől talpig, aztán lassan, kimérten azt mondta: – Ha akarja, megtanítom süteményt sütni. Csak tegye el azt a kristálycukrot, és hozzon porcukrot. Első lecke: jó süteményt nem lehet kristálycukorral sütni.

 

Játékmester

paplovagEngem ennél a szaros cégnél mindenki csak baszogat. Hogy nézd a kocka programozó így, nézd a nagy mágus úgy. Mintha nem mindenki abból a programból élne, amit én fejlesztek. Kis, szaros cég, heten vagyunk, beférünk egy transporterbe, de a többi, az mind ingyenélő, a marketinges, meg a pályázatíró, meg a titkárnő, meg az a köztörvényes főnök, meg a seggfej fia. Csak a Flash, az nem baszogat. Ő a másik szoftverfejlesztő. A másik öt a mi vérünket szívja.

De a Flash, az nagyon fura. Tőzsdézik. Keveset beszél, akkor is csak melóról, de azt tudom, hogy tőzsdézik. Ki akar jutni innen. Engem a pénz nem érdekel, nekem megvan a saját szórakozásom. Tizenhatodik szintű paplovag vagyok, Byarron védelmezője, a Sárkány Gyermeke, és Erion városában külön hely van fenntartva a számomra Torozon Tavernájában. Ott van réztáblán a nevem, és megkeserüli, aki nem áll fel onnan, amikor megérkezem.

Nem várom el, hogy bárki bármit megértsen. Amíg az én munkámból élnek, addig tehetnek egy szívességet. Nem vagy normális, seggfej! Majdnem koccantunk az autópályán. A főnök idióta fia vezeti a transportert, úgy vezet, mint egy gimnazista a gokart-pályán. Tízre jönnek a kontrollerek, fél nyolc van, húsz kilométerre vagyunk Bicskétől. Jó időben vagyunk. Különben is, a marketinges picsa miatt indultunk negyed óra késéssel, majd kirakjuk őt az előszobába, hogy tartsa fel őket, ha mégis előbb érkeznének.

Este nyolcra haza kell érnem Pestre, mert jönnek át a srácok. Én leszek ma a játékmester, és különleges kaland várható: sárkány-tünde félvérek fognak a csapat táborhelyére törni, épp, mielőtt a vámpírúr ellen vonulnánk. Egy kolostorba fogunk menekülni, de azt még nem találtam ki, hogy kiket találunk majd ott.

Hét ötven, megállunk a ház előtt. Utolsó ház, utána már szántóföld. Én nem tudom, hogy hiheti el bárki, hogy itt működik a cég, de a főnök azt mondta, rendben lesz, csak ne essünk ki a szerepünkből. Bevisszük a székeket, az asztalokat, a számítógépeket, a nyomtatót, a mappákat, a kartotékokat. Még a kávéfőzőt is. Nem hordár vagyok, basszameg! Flash is morog, pedig az egy nagyon békés srác. A nagypicsájú marketinges bezzeg nem cipel semmit, csak egy pár mappát. Berendezzük a töküres házat, másfél óra alatt. Cigi még belefér, gondolom. A főnök ráncolja a homlokát. Ha Pesten lennénk, fél tízkor akkor is kimennék cigizni, mondom.

Kilenc negyvenkor a főnök berendel a ház elől. Ülj be a gép elé, és programozz, mondja. Programozzak, jó vicc. Elkezdek egy tetris-t írni C++-ban, haha! Senkinek nem tűnik fel, se a főnöknek, se a tökkelütött fiának, pedig elvben az is valami műszaki főiskolára járt. Flash ránéz a monitoromra, röhög. Csöngetnek.

Megjönnek a kontrollerek. Biccentek, de nem engem néznek, hanem a papírokat. Tizennyolc dosszién van EU-s zászló, ennyi papír kellett ahhoz, hogy azt a szaros ötmillió forintot megkapjuk. Meg a közép-magyarországi régión kívüli telephely. Mert a vidéket fejleszteni kell. Hát én a magam részéről most épp egy tetrist fejlesztek, basszátok meg, mert az egész szerepjáték miatt, hogy leköltözünk egy napra Pestről Bicskére, nem tudok haladni a munkámmal. Az nem úgy van, hogy másfél órára berakják az embert egy szobába, és akkor programoz. Ahhoz el kell mélyülni. Ahogy a kontrollerek a papírokban. Dél van, az egyik megkérdezi: hol szoktak ebédelni? Mindenki összerezzen. De a főnök mosolyog, és azt mondja: mindennap más munkatárs gondoskodik a kajáról. Mert olyanok vagyunk, mint egy nagy család. Most én hoztam brassóit.

Ülünk a konyhában, esszük a brassóit. A krumpli ízetlen lett és szivacsos a mikrózástól. A kontrollerek bárgyún mosolyognak. Mit fejlesztenek mostanság, kérdezi az egyik. Elkezdem mondani, fél percig követik, aztán visszatemetkeznek a brassóiba. Abbahagyom. Legszívesebben felállnék és visszamennék a gép elé, de jó képet kell vágnom ehhez az egészhez. Elképzelem, hogy tizenhatodik szintű paplovagként a plusz négyes jáde buzogányommal miszlikbe töröm a fejüket.

Kimegyek cigizni. Flash is jön, pedig ő nem cigizik. Meg a pályázatíró, az a kis kretén is. Meg a főnök fia. Kinn állunk négyen, kussban. Aztán a főnök kiinteget az ablakon, hogy visszamehetünk. A két kontroller mosolyog, mint a jóllakott napközisek. Leszopta őket a titkárnő és a marketinges? Vagy kaptak két bélelt borítékot? Nem vagyok rá kíváncsi. Csak tűnjenek már el. Elköszönnek, az egyik azt mondja, hogy papíron minden rendben van, és további jó munkát itt Bicskén. Nem tudom eldönteni, hogy volt-e irónia a hangjában, amikor azt mondta, hogy Bicskén. Viszlát, mondom, visszaülök a gépem elé, és tovább írom a tetrist, de úgy, hogy minden elem, miután leért, azonnal menjen vissza felülre, ahonnan jött.

Fél órán át még ülünk, hátha visszajönnek, aztán elkezdjük lebontani az irodát. Egy óra alatt berakunk mindent a transporterbe, irány Pest. Kuss van, a főnök hátrafordul, megkérdezi tőlem, hogy megyek-e ma is játszani. Igen, mondom, ma sárkány-tünde félvérekkel fogunk megküzdeni.

A főnök fia meg a marketinges picsa kuncog, amíg beszélek. Flash a telefonján nyomkod valami tőzsdés appot. A főnök úgy csinál, mintha érdekelné, de tudom, hogy fejben még mindig azon kattog, hogy vajon mit fognak jelenteni a kontrollerek. Mindjárt megérkezünk, kábé két óra alatt visszarendezzük az irodát a Bartók Béla úton, és mehetek haza. Öt óra van, sötétedik. Mire leszáll az éjszaka, végre megint tizenhatodik szintű paplovag leszek.

 

 

 

K

Péntek este volt, a négyeshatos megállt a Király utcánál. A fiú felszállt, a lány leszállt, három másodpercet töltöttek egymás látóterében. A lány telefonált. Beszélt, beszélt, keresztülnézett a fiún, a barátnőjének mondta éppen a telefonba, hogy hol találkozzanak negyed óra múlva. Valami K betűvel kezdődő nevű helyet említett.

 

A fiú kinyitotta a száját, de minden szó, amit mondhatott volna, kipukkant, mint a pattogatott kukorica. Csak nézte a villamosról leszálló lányt, és úgy érezte: ő az.

 

Telepattogták a fejét a szavak, ő meg csak állt némán. A villamos becsukta az ajtaját és elindult az Oktogon felé. A fiú az ablakon át még annyit látott, hogy a lány a Király utcán indult el a Kazinczy utca felé. Másfél perc múlva a villamos megállt az Oktogonnál, a fiú, mint az őrült, rohant vissza a Király utcához, három és fél perc alatt téve meg az utat. Öt perccel azután, hogy a lány leszállt a villamosról, a fiú ott állt a megállóban. A lánynak persze nyoma sem volt már.

 

Gondolkozz, mondta magának a fiú. Valami K betűvel kezdődő neve volt a helynek, ahová a lány ment, de hogy pontosan mi… Kanapé? Krinolin? Klinika? Kombiné? Kombinát? Bármelyik szó simán lehet egy szórakozóhely neve. Mindegyiket ugyanolyan logikával nevezik el. Vesznek egy főnevet, csak egyet, nem kettőt vagy hármat, nem jelzős szerkezetet. Köznevet, nem tulajdonnevet. Nem idegen, nem fellengzős nevet, hanem valami ritkább, de azért elég közismert szót. Koriander? Kolibri? Korcsolya? Kotta? Kovász? Kumisz? Kulimász?

 

Fél óra alatt megfordult a Kuplungban, a Kandallóban, a Kadarkában, a Kisüzemben és a Kőlevesben, de a lány nem volt egyikben sem. Hogy a picsába hívják vajon a helyet? Köldök? Köntörfal? Kömény? Körítés? Körszakáll? Közület?

 

Mindenhová benyitott, mindenhol ugyanazt látta. Lomtalanításból összeszedett székeket, régi plakátokat, táblákat, fekete alapon fehér krétával röviditalok neveit. Nyomulós fiúkat, nevetgélős lányokat. És valahol ott ül köztük Ő. Biztos, hogy a neve is K-val kezdődik. Kamilla? Klaudia? Vagy esetleg Kinga? Kriszti? Klári? Kornélia? Kunigunda?

 

Péntek este volt, minden kocsma minden székén ültek, minden ajtóban dohányoztak, minden sörcsapból csapoltak. A fiú egyre kétségbeesettebben próbált rájönni, hogy mi volt az a szó, amit a lány mondott a telefonba. Kugli? Kujon? Kréta? Kakukk? Krikett? Krokett? Kokott? Kupak? Kupica? Kupec? Kutyabőr? Küszöb? Kvantum? Kvint? Kvintett?

 

Ha megtalálná végre, odalépne hozzá, és valami szöveggel, akármivel, a kurva életbe, Kámfor? Kaptafa? Karambol? Karamell? Karfiol? Keszeg? Kifli? Klisé? Klimax?

 

Ha már beszélgetnének, akkor meghívná egy italra, vicceseket mondana, megdicsérné a fülbevalóját, a felsőjét, a bármit, Koksz? Koffer? Koffein? Kolbász? Kolhoz? Komód? Kompót? Kontúr? Konzerv?

 

Elkérné a telefonszámát, hívna neki taxit, vasárnap este elvinné valami randizós helyre, azt mondaná neki, hogy te meg én nagyon hasonlóan gondolkodunk, olyan, mintha már hosszú évek óta ismernénk egymást, Kacsa? Kacsó? Kábel? Kagyló? Kaktusz? Kallantyú? Kilincs?

 

Az első randin még nem, de a másodikon vagy a harmadikon már felvinné magához, reggelig kefélnének, ágyba vinné neki a kávét, sétálnának a Duna-parton, moziba mennének, nagyokat nevetnének, kiugranának Bécsbe hosszú hétvégére, összeköltöznének, összeházasodnának, gyerekeket csinálnának, Ketrec? Kelepce? Kaloda? Kalitka? Kripta? Kullancs? Kulissza? Kanossza? Kucsma? Kócsag? Köcsög?

 

Tanácstalanul megállt a Király utca és a Kazinczy utca sarkán. Naná, még az utcák is K betűsek. K! K! Kibaszott K! Minden nő K!

 

Körülnézett. Péntek éjszaka volt, fiúk, férfiak, fickók, faszik, faszkalapok vonultak innen oda, onnan ide. Minden férfi F. Biztosan ők is ugyanilyen kétségbeesetten keresnek valakit. Az egyik a Sirályban, a Sufniban és a Spílerben kutatta Sárit. A másik végigjárta a Nagymező utcát, de nem találta Nikit. A harmadik nem emlékezett, hogy a Kis Diófa utcába kell-e mennie Kis Dórihoz, vagy a Nagy Diófa utcába Nagy Diához. A negyedik szem elől tévesztette Szonját, amíg átmentek a Szimplából a Szódába.

 

És ez megy itt minden péntek éjszaka. Kocsmázás, keresgélés, kétségbesettség. Női nevek, szórakozóhelyek. Vagy inkább csak helyek. Mert hogy ez nem szórakozás, az is biztos.

 

K, mint kurvaélet.

Barátom, a bértroll

Karácsony előtt egy héttel, amikor a gyerekek az adventi naptárból szedik ki a csokikat, a szülők pedig munka után a bevásárlóközpontokban izzadnak bele kabátjukba, az egyetemista Juli a Szabó Ervin könyvtár olvasótermében ült, és egy hatalmas, hervasztóan unalmas tankönyvbe temetkezett. Kint már vaksötét volt, de még egy óra volt hátra zárásig, és Juli mindenképpen szeretett volna a könyv végére érni, hogy legalább valami halvány esélye legyen a másnapi vizsgán. Ez mégsem jött össze: pittyent egyet a telefonja, sms érkezett a barátjától, Petitől, benne két szóval: „meló van”.

Juli okos lány volt, a telefonja is okos volt, úgyhogy azonnal megértette az üzenetet és megnyitotta a megfelelő weboldalt. Egy friss cikket talált egy fiatal közgazdásztól, ami a felsőoktatási reformról szólt, hogy szerinte hogyan lehetne olcsón, demokratikusan és hatékonyan véghez vinni anélkül, hogy a diákok ezrével menekülnének külföldre a hatalmas tandíj elől. Nem volt ideje tüzetesen végigolvasni, de tudta, hogy nem is erre van szükség, hanem hogy minél gyorsabban hazaérjen.

Tíz perccel később már a buszon ült. Újra megnézte a cikket a telefonján, és látta, hogy már tizenkét hozzászólás érkezett. A kommentelők lelkendeztek, hogy milyen értelmes az ötlet, és hogy milyen igaza van a szerzőnek. Juli tudta, hogy nincs veszteni való ideje: a buszmegállótól a lakásig már futva tette meg az utat. Felrohant a lift nélküli bérház negyedik emeletére, lihegve nyitott be az ajtón. Peti az egyszobás lakás egyetlen asztalánál ült, rajta egy laptoppal és egy üveg vörösborral, ami már félig üres volt.

– Hol tartasz? – kérdezte Juli, miután szájon csókolta Petit.

– Most még DrMaximus vagyok – mondta Peti, és buzgón gépelt tovább. – A kanapé mellett van a jelmezes doboz.

Akkor van tíz-tizenöt percem, gondolta Juli. A jelmezes dobozt még nem nyitotta ki, ehelyett megtalálta az ágy mellett Peti egyik szemináriumi dolgozatát, végigolvasta, aztán felvett egy dioptria nélküli, vastag keretes bölcsész-szemüveget. DrMaximus kellemetlen, személyeskedő, tudálékos stílusát már jól ismerte, úgyhogy ehhez igazította az első performanszát.

– Elküldted a kommentet? – kérdezte Juli, amikor látta, hogy Peti hátradől.

– El. Már ki is jelentkeztem. És beléptem Gyúrós Sanyika néven.

– Nagyon jó. Akkor idd ki a maradék bort, mindjárt hozom a másik üveget.

Miután Peti megitta a bort, Juli belekezdett. – A szemináriumi dolgozatod csapnivaló – mondta, és közben egy ceruzával bökdöste Peti hasát. – Végig kevered benne a francia és a német civilizáció-felfogást. Egy kisegítő iskolás is jobbat írna, mint ez a szar. Azt meg, hogy mi a posztmodern, szerintem soha többé ne próbáld meg felfogni. Egyszerűen nincs hozzá elég agyad. A helyesírásod meg rémes. Több helyen olyan vesszőhibákat vétettél, hogy én szégyelltem magam helyetted.

– Köszönöm – mondta Peti. Juli még egy jó nagyot szúrt a ceruzával Peti hasába, aztán kiment a konyhába a második üveg borért. Peti kellően felidegesedett az intellektuális megalázáson és a bökdösésén, így Gyúrós Sanyika néven egy jó hosszú, helyesírási hibákkal tarkított és dühtől fröcsögő hozzászólást írt a cikkhez, amiben öntelt, tudálékos pöcsfejnek nevezte mind a cikk szerzőjét, mind pedig a DrMaximus nevű hozzászólót. Azt sem felejtette el hozzáfűzni, hogy nincs szükség ennyi diplomásra, és inkább mennyen (sic!) el mindegyik kapálni. Aztán lehiggadt, kijelentkezett Gyúrós Sanyikaként, bejelentkezett DrMaximusként, és néhány leereszkedő sorban kioktatta Gyúrós Sanyikát, hozzátéve, hogy ennek a cikknek az olvasói 99%-ban a funkcionális analfabéták, vagy a műszaki értelmiségiek közül kerülnek ki, ami lényegében ugyanaz.

Juli közben visszatért a borral, kinyitotta és töltött Petinek. Amíg Peti megitta az újabb pohár bort, öt új hozzászólás érkezett. Kettő még az eredeti cikkel foglalkozott, három viszont már a hozzászólásokkal: az egyik Gyúrós Sanyikát oktatta ki a nyomdafestéket nem tűrő kifejezésekért, a másik kettő DrMaximust szidta az önteltsége miatt. Peti ezek után Gondolkodó néven jelentkezett be, mind az öt hozzászólót egyenként seggfejnek nevezte, aztán kijelentkezett, és rögtön utána bejelentkezett Turbógejzír néven, és három sorban leírta nyolc magyar politikus nevét, aztán azt, hogy legszívesebben mindegyikük hulláját fellógatná a Kossuth téri zászlórúdra.

Juli eddigre beöltözött náci tisztnek. Tányérsapka, hosszú fekete bőrkabát és fekete csizma volt rajta. A már meglehetősen spicces Peti kezeit egy bőrövvel a radiátorhoz kötözte, aztán akkorát rúgott hátulról a térdhajlatába, hogy Peti a földre rogyott. Juli kiválóan beszélt németül, ami kapóra jött ehhez a performanszhoz: elszavalt egy Hölderlin-verset eredetiben, de üvöltve, és közben néha lekevert egy pofont Petinek. Peti egy szót sem tudott németül, fogalma sem volt, miket kiabál Juli, de meg volt róla győződve, hogy minden szava háborús bűncselekmény. Juli végül eloldozta Petit, aki visszatámolygott a laptophoz, bejelentkezett Hipster69 néven, és elkezdett írni egy hosszú, dühös kommentet, amiben náci fasiszta disznónak nevezte a cikk szerzőjét és a hozzászólók közül tízet, köztük DrMaximussal, Gyúrós Sanyikával, Gondolkodóval és Turbógejzírrel. Mielőtt elküldte volna, odahívta Julit, aki átnézte a szöveget, kijavította a félregépeléseket, és a végére odaírta, hogy „Európában ti már rég a pöcegödörben rohadnátok, bárcsak ne ezen a lábszagú, szaros Magyarországon élnék, ahol mindenki paraszt”.

Peti nagyon émelygett, hányingere volt, lefeküdt a parkettára hanyatt. Juli nézte az új hozzászólásokat: már egyik sem azzal foglalkozott, hogy miről szólt az eredeti cikk, hanem arról, hogy melyik kommentelő menjen el az anyjába. Mindjárt készen vagyunk, gondolta, már csak az utolsó fázis van hátra. A jelmezes dobozból kivette Kriszta blúzát, és a haját is hátrafogta copfba úgy, ahogy Kriszta szokta. Kriszta Peti előző barátnője volt, akibe sokkal szerelmesebb volt, mint Juliba. Már másfél éve, hogy Kriszta elhagyta Petit egy jóképű, fekete hajú izraeli fiúért, aki egy nagy multicégnél dolgozott, és remekül keresett.

– Peti – térdelt le Juli a parkettán fekvő fiú mellé, Kriszta blúzában. – Meg kell értened, egész egyszerűen kevés vagy nekem. Avner egészen más. Jóképű, gazdag, kedves, figyelmes… És isteni az ágyban. Nyolcszor volt orgazmusom vele. Akkor, amikor te abban a hülye kulcsosházban piáltál a hülye barátaiddal.

Peti hatalmasat üvöltött. Felpattant, a laptophoz lépett, és öt percen át verte a billentyűket. Utána felállt, az ágyhoz tántorgott és arccal előre a párnák közé rogyott. Juli átnézte a kommentet, kijavította az elütéseket az olyan komplex szókapcsolatokban, mint a hazátlan buzeráns zsidó féreg, meg a gennyesképű tetves hazaáruló, aztán elküldte a kommentet. Kijelentkezett, mint Szittyaharcos, a konyhába ment és főzött egy teát. Aztán visszament a géphez, és azt látta, hogy húsz új komment érkezett, amelyekben említés sem történt a cikk eredeti témájáról, mindenki az előző hozzászólókat, különösképpen Hipster69-et és Szittyaharcost szidta. Nagyon jó, ebből sem lesz már értelmes vita, gondolta. Kikapcsolta a gépet, leoltotta a villanyt és bebújt Peti mellé az ágyba.

Az éjszaka közepén Peti felébredt, átölelte és megcsókolta Julit, aztán bekapcsolta a laptopot. Juli nagyon fáradt volt, nem maradt ereje megkérdezni Petit, hogy miért nem alszik, visszazuhant a mély álomba.

Másnap Juli nem ment vizsgázni. Helyette a pártközpontban ült a folyosón egy fotelben. Petit várta, aki már fél órája bent volt az egyik irodában. Bentről dühös kiabálás hallatszott. – Te szerencsétlen hülye! Hogy jutott eszedbe mindenhova beírni az igazi neved? Mind a hat nyomorult nicknevedet leleplezted! Takarodj innen, te senki, meg ne lássalak többet!

Némán gyalogoltak a buszhoz. A megállóban Juli nem bírta tovább, meg kellett kérdeznie.

– Miért csináltad?

– Felébredtem éjszaka. Nem is emlékeztem, mi mindent írtam össze az este. Aztán bekapcsoltam a gépet és megnéztem… és majdnem elhánytam magam. És arra gondoltam, hogy hiába kapok tízezer forintot minden szétcseszett cikkért, amit fröcsögésbe fullasztok, én ezt a melót nem tudom tovább csinálni. Nem akarok bértroll lenni. Nem ilyen estéket akarok magunknak. És beléptem mind a hat nickemmel, és mindenhová azt írtam, hogy Bartha Péter vagyok, és hogy bocsánat.

– Értem – mondta Juli. – Jól tetted.

Jött a busz, felszálltak. Némán ültek egymás mellett tíz percig, aztán leszálltak. Esett a hó. A ház felé gyalogolva Juli megint megszólalt.

– Akkor ezentúl nem kapsz pénzt a párttól azért, hogy az értelmes cikkeket szétbarmold a hülye hozzászólásokkal?

– Így van.

– Szeretlek.

Összeölelkeztek a hóesésben. Aztán a házhoz érve Peti kinyitotta a postaládát. Csekk jött a gázművektől, harmincnégyezer forintról.

– Ezt nem tudjuk kifizetni – mondta Peti.

Juli hallgatott.

– DrMaximus, Hipster69 és Szittyaharcos nincs többé – mondta Peti. – Csak Bartha Péter van. És Bartha Péter nem tudja kifizetni a gázszámlát.

– Akkor majd Bartha Péterrel fogok halálra fagyni – mondta Juli.

 

Himnuszt akarok énekelni

–  Jó napot, Tanár úr – köszönt illedelmesen a huszonéves fiú a pulthoz lépő vendégnek.

– Szervusz, Csabika – mondta a Tanár úrnak szólított ötvenes férfi. – Egy sört és egy kis barackot kérnék.

Csabika sört csapolt, pálinkát töltött. A Tanár úr leült a pulthoz a bárszékre, a pálinkát felhajtotta, és kísérőnek utána küldte a korsó sör felét.

– Hogy van, Tanár úr? – kérdezte Csabika.

A Tanár úr kinézett az ablakon a szemközti főiskolára, ahonnan alig öt perce lépett ki. Elmosolyodott.

– Gazdasági válság van, Csabika – mondta. – Már negyedik éve. A termelés Kínába költözött, a pénzügyi szektor a Kajmán-szigetekre, én meg itt ülök egy fűtött kocsmában, villanyfényben, nevetgélek, költöm a pénzt. Fűtenek, ég a villany, van pénzem, és még nem fagyott az arcomra a mosoly. Hát hogyan lehetséges ez?

– Már hogyan ne lenne, Tanár úr? – kérdezte Csabika.

A Tanár úr úgy nézett Csabikára, mintha az azt kérdezte volna, miért van nappal világos, éjszaka meg sötét.

– Csabika – sóhajtott. – Magyarországon ma már alig termelnek valamit. Nézz rám. Szerinted van rajtam magyar ruhadarab?

– Hát – válaszolt volna Csabika, de a Tanár úr nem hagyta. – Csak a zoknim – vágta rá. – És a telefonom, a hajszárítóm, a kenyérpirítóm szerinted magyar? Naná, hogy nem.  Még a paradicsom és a paprika, amit megveszek a boltban, az is csak néhanapján magyar, de inkább spanyol vagy marokkói. Ráadásul a bolt se magyar, ahol bevásárolok, és ha kártyával fizetek, a bank se magyar. A fizetés meg, ami a kártyára megy, nos –

A Tanár úr felhajtotta a sör második felét.

– Szóval a fizetésem, Csabika, mert hogy közalkalmazott volnék, nem hogy nem gyarapítja, hanem direkt apasztja a magyar büdzsét. Na. Hogy ilyenekből, mint én, van még legalább egymillió, ha nem kettő. Vagy három. Vagy négy. Hát akkor honnan van nekünk pénzünk, ha nem termelünk semmit?

– Fogalmam sincs – mondta Csabika. – De majd a Tanár úr megmondja, nem?

– De bizony – mondta a Tanár úr. – A válasz a kezünkben van, nézd csak. A kezünk ügyében. Hogy apropó, Csabika, még egy sör lesz, meg egy kis barack. Köszönöm. Na idefigyelj. Szóval a sör meg a bor meg a pálinka, az ment meg minket. Hogyan? Hát úgy, hogy Magyarországon már szinte semmi mást nem termelnek, csak alkoholt. Még ha licenc alapján is. És, ami még fontosabb, itt adóznak utána csillagászati összegeket. Mert a kocsma is itt van, a főnököd is itt adózik, az a tróger Fecó, és a gazdaság nem omlik össze. A szívemre teszem a kezem, nézd csak! – és a Tanár úr a szívére tette a kezét. – Tudod, mennyi pénzt iszok el havonta? Naná, hogy tudod, jó vicc, neked pengetem ki nap nap után. Hát egy tízezrest legalább, nem? Tizenöt? Húsz? Jó, van az harmincezer is, vagy negyven, ne vágj pofákat, Csabika, inkább még egy sört és egy kis barackot légy kedves.

– Tessék, Tanár úr – mondta Csabika.

– Köszönöm. Na, ha azt a pénzt én ugye nem innám el, hanem olyan elektronikai cikket, járművet, ruhát vennék belőle, ami más uniós tagállamban készült, és nincs rajta importvám, és az interneten rendelném meg, hogy viszonteladó se legyen, akkor a költségvetésből, Csabika, egyik pillanatról a másikra eltűnne évi háromszázezer forint. Minimum! És ha egy teljes éven át egyetlen magyar ember sem inna egyetlen korty alkoholt sem, a magyar gazdaság összeomlana, az iskolákat és a kórházakat be lehetne zárni, és az utcákon éhes tanárok és orvosok randalíroznának.

– Nahát – mondta Csabika. – A Tanár úr mit is tanít a főiskolán, közgazdaságtant?

– A lófaszt, fiam, portás vagyok – mondta a Tanár úr.

– De régebben tanított, nem?

– Régebben, régebben. Még egy kört, ha volnál akkora gentleman, mert hogy ugye a költségvetésem, hát az mára már, Csabika –

– Ne haragudjon meg a Tanár úr, de nincs hitel, ezt nagyon jól tudja.

– Erzsébet utalványt elfogadtok?

– Nem épp szabályos, Tanár úr, de egye fene, most az egyszer –

– Akkor még egy sört kérnék és egy kis barackot, köszönettel. Hol is tartottam? Ja igen. Hogy ugye nem csak a magyar gazdaság, de a magyar társadalom sem lenne életképes alkohol nélkül. Mégis, mit csinálunk együtt mi, magyarok? Semmit. Családok, lakónegyedek, munkahelyek kis köreiben élünk, a nemzeti ünnepeinken egymás ellen tüntetünk, külföldön meg zavartan elhallgatunk, ha magyar szót hallunk. Hát mi az egyetlen közös pont, ami úgy-ahogy összetart minket? Na mi?

– Az ivás? – kérdezte félénken Csabika, miközben kitöltötte a következő sört és pálinkát.

– Bingó – mondta a Tanár úr, és felhajtotta a felest. – Ha nagyritkán együtt csinálunk valamit, mondjuk ünneplünk, beszélgetünk vagy ismerkedünk, akkor mindenki piál. Képzeld el, ha ivás helyett különféle drogokat szednének a magyarok. Nem sokfélét, csak pont annyit, ahány parlamenti párt van: hatot. És aki az egyiket használná, a másik ötről fogalma sem lenne. Nem értené, hogy a másik ember min nevet vagy miért mozog úgy, ahogy. És félne tőle, túlreagálná, menekülne előle vagy nekitámadna. Szoktál te drogozni, Csabika?

– Hát, Tanár úr – mondta szégyenlősen Csabika.

– Tudtam én – mondta a Tanár úr. – Mondjál nekem drogneveket.

– Tessék?

– Drogok neveit, mittudomén.

– Őőőő… Crack… gomba… speed… fű…

– Na. El tudod képzelni, mi lenne itt, ha a hajléktalanok nem kannás borba fojtanák a bánatukat, hanem crackbe? Ha az esküvőkön a részeg vonatozás helyett a menyasszony rokonai gombáznának, a vőlegény rokonai speedeznének? Ha a főiskolai bulikban nem csak néhányan tűnnének el vihogva füvet szívni, hanem mindenki? Ki maradna a tánctéren?

– Senki – mondta Csabika.

– Ugye. Magyarország néhány év alatt szétforgácsolódna, romba dőlne, a polgárháború szélére sodródna, ha nem lenne alkohol, és ha nem lennének alkoholisták. Úgyhogy a kocsmákban igenis magyarok milliói küzdnek nap nap után a nemzet megmaradásáért. –  A Tanár úr kihúzta magát egy pillanatra, aztán újra visszakönyökölt a pultra. – A küzdelmünk, Csabika, éppolyan heroikus, mint az olimpikonoké. Csak míg az olimpiai bajnokok nélkül az ország simán talpon maradna, addig kocsmatöltelékek nélkül azonnal összeomlana. Ha tehát az olimpiai bajnokokat megilleti a Himnusz, akkor a kocsmatöltelékeket is.

Csabika tanácstalanul körbenézett. – Én ezt nem hiszem – mondta végül. – Mégis az olimpia az olimpia –

– Van itt zenegép, ugye? – kérdezte a Tanár úr. – Van benne Himnusz?

– Zenegép van – mondta Csabika – de Himnusz nincs benne.

– Akkor milyen zenegép az, a kurva anyádat?

– Bocsánat, Tanár úr, lassan lehet, hogy haza kéne mennie.

– Milyen zenegép, Csabika, milyen zenegép?

– Tanár úr, későre jár, lassan zárunk.

– Himnuszt akarok énekelni, a kocsmatöltelékeknek! – állt fel tántorogva a Tanár úr. – Ha zenegéppel, ha anélkül. Baszódj meg, Csabika.

– Vigyázzon magára a Tanár úr – mondta Csabika.

 

A Tanár úr akkor a nyakába vette a várost, és minden útjába akadó részegnek elénekelte a Himnuszt.

 

A parkban a padon maga alá hugyozó hajléktalannak: Isten, áldd meg a magyart.

A diszkó parkolójában rókázó gimnazista lánynak: jó kedvvel, bőséggel.

A biciklijével az árokba fordult rokkantnyugdíjasnak: nyújts feléje védő kart.

A délutáni meccs után késő este még mindig tántorogva ellendrukkerekre vadászó skinheadnek: ha küzd ellenséggel.

Az éjjel-nappaliban vermutot és kávélikőrt vásárló, klimaxoló háziasszonynak: balsors akit régen tép.

A gázszámla befizetése helyett a sarki kocsmában söröző állástalan diplomásnak: hozz reá víg esztendőt.

A láthatósági mellénye alatt laposüveget rejtegető roma közmunkásnak: megbűnhődte már e nép.

A terhes lánya esküvője után a lagzira meg nem hívott, elvált, alkoholista apának: a múltat s jövendőt.