IV. A történelmi hős kábultsága

 A Báthory tűnődésében meghúzódó bizonytalanság vagy eldöntetlenség a filozófia számára is alapvető kérdésként adódik. Heidegger, amikor határozottan elválasztja a világképző embert a világban szegény állattól, éppen az  így értett metafizikai emberfogalmat kritizálva jut arra a következtetésre, hogy az ember nem hogy nem animal rationale, de egyáltalán nem is állat. A metafizika alapfogalmai erről szóló fejezetében pontosan azt a viszonylatot teszi kérdésessé tehát, amelynek Móricz poetológiája is örököse. A filozófiai megközelítés igazságigénye persze nem kérhető számon egy irodalmi művön. A keselyűarcú Báthory alakja például, aki mint beteg malac, mint felreppenő sas, mint részeg kandúr és mint vérivó tigris is belejátszik saját személyes élettörténetébe éppúgy, mint a történelembe, a filozófia bölcsessége ellenére nagyon is értelmezhető az állati viselkedést leíró heideggeri fogalmakkal. A fejedelemtől, akinek az elbeszélő szavával szólva legnagyobb (és folyton visszatérő) érzése a csodálkozás, egyes történések alkalmával mintha valóban meg volna vonva, hogy valamit mint valamit vegyen észre: érzéki kalandjait ösztönszerű odaűzöttség jellemzi, az elkövetett gyilkosságokban ¹is mindannyiszor elhárítja azt, amivel vonatkozásban áll; tehát nem egyszer mintegy „nincs lehetősége arra, hogy belebocsátkozzék a létezőbe, ami nem ő, éppúgy, mint abba a létezőbe, ami ő maga.” ² Ez utóbbi hangoltsággal függ össze az a leginkább és mégis a legkevésbé direkt módon állatiasnak mondható alapvonás is alakjában, amelyet Heidegger kábultságnak nevez, és ami által az állat mindig egy környezetben, de sohasem egy világban viselkedik. „Úgy el tudta volna képzelni, hogy egyedül ballag ki a világból, az élettől, a végtelen mezőkön s nincsen sehol falu, és nincsen sehol város, és nincs élet és nincs halál, csak ez egy: menni, menni, léptetni, lehajtott fővel, s jön a szél, felveri köpönyegét, jön a vihar, beleveri arcába az ég bánatát, jön a nap, felszárítja, s talán eltűnik a végin, mint sár a felszáradt úton…” (338.)

Báthory alakjának egy ilyen interpretációja talán elegséges kiindulópont annak belátásához is, hogy Derrida említett írásában miért éppen az állat felől nyitja meg a filozófiai és a poétikai beszédmód különbségét. „Az állatról való gondolkodás, már ha létezik ilyesmi a költészetből ered.” ³ A számunkra egy így értett költőiség engedi egyáltalán elgondolni, hogy a fejedelem magában a történelemben is úgy csillámlik mint a napban az aranyforgó madár, illetve mint egy koppasztott gúnár. Mert nem csak a repülő szédület mámoros pillanataiban (283.) merül fel, hogy az egymásnak oly ellentmondó politikai döntések egy puszta ösztönzöttség által születnek és legfeljebb utólag értelmeződnek (például épp Bethlen által) koncepciókként: a regény elbeszélt idejében az állati magánál-lét, magába húzódás egyre meghatározóbbá válik az önmagát a történelem szubjektumává megalkotni vágyó fejedelem számára.