Történelem, antropológia és a teodícea-probléma

 – Móricz Zsigmond Tündérkert című regényéről –

Mi van kívül, nem tudjuk, csak az állat

képéről, hiszen már a csecsemőt

megfordítjuk, hogy váltig csak a formát

lássa – nem a Nyitottat, ami oly mély

az állat arcán.”

(Rilke, Nyolcadik duinói elégia)

„Egyébiránt kérdezd meg csak a barmokat, majd megtanítanak,

és az égnek madarait, azok megmondják néked.”

(Jób, 12, 7)

I. Bevezetés

Móricz Zsigmond hosszú idő óta a feledés módján megőrzött regénye, a Tündérkert első pillantásra könnyedén válhat tárgyává annak a számtalan alakváltozatban létező tudományos érdeklődésnek, amit a kulturális fordulat bizonytalan terminusa jelöl. A „történelmi regény” alcím, mint a regényt is alkotó műfajmeghatározás, egy olyan összefüggés archetípusát őrzi, ami az irodalomnak a tőle sohasem teljesen független más diskurzusokkal való kapcsolatára utal. Dolgozatom e sokrétű odatartozás/elválasztottság  aporetikus tartományai között próbál tájékozódni, amikor a kultúratudomány interdiszciplináris kutatási irányához kapcsolódva, irodalom, történelem/történetírás és antropológia feszültségteli viszonyrendszerében szituálja Móricz művét ¹. Utóbbi perspektíva felvetésével kerül előtérbe az állat problémája, amelyet az új humán szakok Derrida szerint az ember-eszme, az ember-alakzatok kontextusában kell, hogy tárgyaljanak ², illetve amelyet a móriczi beszédmódnak a kortárs művészetekkel (Bartók, Rilke) és az ezredfordulós próza (Nádas, Láng) alakzataival való összjátéka is előhív.

A regénynek már konkrétan feltehető kérdéseknek teret nyitva, az antropológiai horizont integrálásának lehetőségét a történelemről való gondolkodásba Nietzsche A történelem hasznáról és káráról című művének egyik részlete pontosabban is körvonalazza. „Folyvást kiválik egy-egy levél az idő görgetegéből, aláhull, tovaleng – s visszaleng hirtelen (…). Ekkor mondja az ember, hogy <emlékezem>, s az állatot irigyli, aki nyomban felejt, s minden pillanatot valóban meghalni, (…) s örökre elhamvadni lát. Így él az állat: történetietlenül: úgy tölti ki a jelent, akár egy szám, mely nem hagy maga után valami különös törtet, nem ért ahhoz, hogy álcázza magát, nem rejteget semmit, s minden pillanatban teljesen akként jelenik meg, ami, nem is képes hát más lenni, mint becsületes.” ³ A modernitás egyik alapművének ez a részlete ezúttal nem a hegeli történelemfilozófia nagyelbeszélésének destrukciójaként érdemes a figyelemre, hanem a történelemhez viszonyuló kérdés aligha nyilvánvaló horizontja okán: Nietzsche a történelemről az állat vonatkozásában (is) gondolkodik, és részben szakítva az embert a natúra eszes állataként definiáló karteziánus meggyőződéssel, az állat másként-létét tünteti ki azzal, amiben a modern ember, éppen mint történelemmel bíró lény, hiányt szenved.

A szokatlanul kiemelt vonatkozás nyomában dolgozatommal az emberi és az állati szférák közötti átmeneteket és különbségeket újraértő Móricz-mű költői antropológiájához próbálok közelebb kerülni. Úgy vélem, Móricz okkal sorolható azok közé az alkotók közé, akivel megtörténik, amitől a filozófiai diskurzus Descartes-tól Lévinas-ig megfosztja önmagát: állja az állat pillantását, illetve, hogy Derrida számomra fontossá váló The Animal That Therefore I Am című írásának kulcsmetaforáját idézzem, benne áll az állat pillantásában (in the gaze of/under the gaze of an animal), ami azt is jelenti, nem csak látja az állatot, de ő maga is mintegy (látva) látott az állat által ⁴, művei pedig magunkonviselik egy így értett viszontpillantás idegenségének nyomát.

De hogyan és mivé alakul vajon ez a lenyűgöző pillantás épp egy történelmi regény poetológiájában? „Mint a megfélemlített madár addig verdesi magát a kalitban, míg minden szárnyát összetöri: a fejedelem vergődött s hajszolódott élete szűk karámjában.” ⁵ – mondja mintegy példázatszerűen Báthory Gáborról az elbeszélő, a  létértelmező hasonlat azonban a regény politikai dimenzióit is átjárja; pontosabban: a színrevitt történelem, mint a saját és az idegen megképzésének médiuma ennek az állati tartománynak a távlataiban alakul. Az erre való rákérdezés lehetőségét egy olyan interpretáció biztosíthatja, amelyben az állat problémája ezúttal nem a biologizmus, a szociáldarwinizmus vagy a naturalizmus (Móricz számára szintén jelentős) eszmetörténeti kontextusában, hanem középkori bestiáriumokkal, illetve bibliai intertextusként, részben a Teremtés könyvének bűn– és szabadságelbeszélésével összefüggésben kerül tárgyalásra.

A megközelítés természetéről talán sokat elárul, hogy állat, történelem és fikció egymást keresztező móriczi alakzataiban egy kritikus autonómia elsőbbségét igyekszem szem előtt tartani. A műalkotás hermeneutikai kitüntetettsége, úgy vélem, nem áll feltétlen szemléleti ellentmondásban a cultural studies vagy a Kulturwissenschaft egyes tárgyterületeiről nyert indíttatásokkal. Az értelem és a humánkondíciók mediális feltételezettségére való rádöbbenés korszakában ⁶, a Tündérkert a maga eseményszerűségében „azzal hoz vonatkozásba minket, ahogy még lenni tudunk…” ⁷, és a meghatározatlan vagy a már értetten túli felé való tájékozódás továbbra is elsősorban a humántudományok feladata. Vajon mit mond nekünk a történelem térségi  idegenségéről (Koselleck) az a mű, ami egy kódolatlan antropológiai lét nyomait kutatva válik a történelem archívumává, anélkül, hogy könnyen aktualizálható narratív sémák szerint puszta „tárolójává” válna? Részben ez utóbbi előfeltevéssel függ össze, hogy értelmezésemben a jelentéseket valamennyire előíró műfajiság utólag a történelemről szóló parabolaként íródik újra, és éppen ekként helyezi el egy kulturantropológiai távlatban is az Erdély-trilógia első darabját.