Soha Boróka összes bejegyzése

Játékasztal a világ

 Móricz Zsigmond Tromf című novellájának elemzése         
A tromf szószerinti jelentése ütőkártya. Tromfot adni valakinek, annyi mint visszavágni valamiért, amit elkövettek ellenünk. A való életben egyáltalán nem mindegy kinek a kezében van a tromf. És az sem, hogy ez az illető ismeri-e a játékszabályokat, vagy hogy tisztességes játékos-e. Ha az élet játszmájában szenvedünk el vereséget, mivel nagyobb a tét, nagyobb a veszteség is.
            De vajon tanulunk-e Móricz novellájának tanulságából. Ezt nehéz megmondani. És nehéz is tanulni a szereplők hibáiból. Ugyanis az olvasóban általában a legutolsó bekezdés, összegzés, mondat, vagy akár egy szó van az ilyen csattanóra kihegyezett novellákban legnagyobb hatással. Az lesz a summája az egésznek, az befolyásolja a leginkább miként vélekedünk. De jelen esetben az utolsó sor: „Mit? Sose törődj te azzal. Egy jó tromfot csináltam, s azon röhögök.” Nem tapasztalunk bűntudatot, inkább kaján örömöt, szétfeszítő boldogságot. Egy ártatlan embert tönkretenni nem más, mint egy jó tromf. És vállrándítás. Nem számít. Megtörtént, így történt. Ami volt elmúlt és egyéb közhelyek. De egyvalami mégis nagyon fontos. Ő megmutatta, hogy ha megtréfálták volna, nála is lett volna egy ütőkártya, mit egy? Rögtön három.
            A mű cselekményszövése nagyjából egyezik egy dráma cselekmény vonalával és drámaiságát a párbeszédek is jellemzik. Ezek tömörek, épphogy az információt megfogalmazó csattanós megnyilatkozások. Minden egyes felszólalásnak van jelentősége. Nincs fecsegés, nincs felesleg. A mű első felében azonban nincs párbeszéd. Csak Berti belső világa. A bonyodalom kibontakozása. Megszólalások, csak a felismerésnél kezdődnek. De a legnagyobb feszültség a párbeszédekből sül ki, ami az öcs és a báty között zajlik. De gyakorlatilag rajtuk kívül csak Zsuzsi szólal meg egyszer. Az ő megszólalása látszólag bárgyú, de mégis ez vezeti rá a főhőst, hogy megmutassa a lapjait. A valódi drámához csak a katarzis hiányzik a végéről. Ott már nincsenek vad érzelmek, mély megbánás, csak gyomorforgató öröm. Tehát se tanulság? se katarzis? ha csak azt nem tekintjük tanulságnak — és ez a tanulság Bertire és az olvasóra egyaránt vonatkozik — hogy nincs az összes lap a kezünkben. Nem a szereplőknél történik személyiségváltozás, nem ott láthatunk érzelmi fejlődést, a tetőpont után sincs nézőpontváltás.
De az olvasóban már van. A mű kétharmadáig szimpátiát érzünk a főszereplő iránt, részben egyet értünk indulatával, átérezzük helyzetét, sőt akár még támogatjuk is bosszúját, hiszen a kezdetektől az ő szemszögéből látunk mindent, az ő félelmeit írja le nekünk az író. Őt öleli körül az ezerjófűszagú szél. Már a novella első szava is az ő neve. Ezáltal válik biztossá számunkra, hogy ő a főszereplő, ő fogja velünk megismertetni a történteket és az ő lapjaival fogjuk végigjátszani a kört. Erősíti a szimpátiát a szerep, amiben feltűnik. Őrzi a kazlat. Vigyáz egy nagyon fontos dologra. Egy hős képe vázolódik fel előttünk. A táj, ami őt körülveszi és amit szintén az ő szemével látunk mesébe illő. Egy balzsamos nyári éjszaka. És ezt a csodás éjszakát is ő mutatja be nekünk, még akkor is, ha nem ő narrál közvetlenül. Ezt az idilli képet csúfítja meg háromszor is egymás után az ijesztő incidens. Az olvasó megrendül.
Ezt a hőst? Csak úgy, minden ok nélkül? Az ő szemszögéből látjuk és éljük át megrontott éjszakáját, felzaklatott lelki üdvét, beleéljük magunkat félelmébe egészen a fáradt reggelig, amikor minden felzaklatott kedély elcsitul. Majd újra és megint megismétlődik az eset. Berti magába fordul, senki nem tudja levertsége okát. Csak mi, az olvasók vagyunk a beavatottak kiváltságos helyzetében. Mindezek után bevisz minket egy kalandos üldözési jelenetbe is, ahol megosztja velünk a felismerését és ezzel a titok nyitját is.
            És ezért ítéljük el a most már szenvedő „bűnöst”, még ha túlzásnak is érezzük a tromfot. Személyenként változik viszont, hogy ki mikor kezdi el ezt érezni. Aki nem él abban a miliőben nem is tudja ezt teljes igazsággal meghatározni. Mi csak Berti szívszaggató félelmét ismerjük. A novellát Móricz 1910-ben írta, és maga a történet is a századforduló környékén játszódik, de mi a huszonegyedik században már nem tudjuk érzelmileg felfogni a három kereszt jelentőségét. A racionalitás elve azt sugallja, hogy már a kazal felgyújtása is erőteljes bosszú. De mivel mindannyian heves izgalmak hatása alatt állunk, ezt még hajlandóak vagyunk jogosnak érezni. Ez valószínűleg annak is köszönhető, hogy Ferit egyáltalán nem ismerjük. Gyakorlatilag nincs is szerepe. Nem is szükséges. Nem az ő személye fontos. Móricz csak eszközként használja, hogy Berti személyiségét világítsa meg általa. Az utolsó néhány sorban azonban megsajnáljuk ezt az arctalan, hangtalan valakit. Sőt kezdetben Bertit is, hiszen várható, hogy teljesen összeomlik, immár jogtalan igazságszolgáltatásának súlyos terhei alatt. És ez az, ami nem történik meg. S egyben ez az a pont, ahol az olvasó is hitét veszti Bertiben. Zavarodottan ülünk, vagy állunk a történet felett. Nehéz befogadni. Nehéz befogadni a tényeket, az események magyarázó okát és nehéz befogadni a szeretett személy reakcióját. Bár valljuk be már az esküvőjére sem szívesen mentünk el, de azt még mindig inkább elnézzük.
            A novella a személyiségek boncolgatásán kívül is egy egész szimbólum-erdő. Tele van külön-külön hosszan értelmezhető és elemezhető utalásokkal. Már maga a cím: Tromf. Ütőkártya, de már akkor sejthetjük, hogy nem egy pikk ász szívfacsaró történetét fogjuk látni, a pakli kártya megkeverésétől a diadalittas győzelemig. Illetve mégis? Ha úgy vesszük, valóban erről szól a történet. Ahogy a bevezetőben említettem. Ebben műben nem színház az egész világ, hanem játékasztal. És kártyák vagyunk mi emberek. De kitől függ, hogy mikor játszanak ki minket? A címen kívül ott van a számszimbolika, a három, a teljesség megjelenése. A bosszú teljes az ártatlanon. Aztán a búza, az élet egyik metaforája, amit őrizni kell, „Vigyázni kellett, hogy az irigyek, rosszakarók fel ne gyújtsák”. És ezután a kép után jelölik meg Bertit a halál keresztjével. Élet és halál szemben állása. Miközben őrzi az életet, megjelöli a halál. Miután Berti felgyújtja Feri kazlát, szimbolikusan már meg is ölte. A gyáva pedig utána félti a saját életét. Ő nem hagyja ott egy percre se a kazalát. De a kereszt önmagában annyi jelentéssel bír és annyi utalást tartalmaz magában, hogy felsorolni is sok lenne. Főleg, amikor a szívén érzi a nyomását. Azonkívül, az éjszaka metaforája. A rejtély, a homály, a sötétség, amikor semmise biztos, amikor semmi nem az, aminek látszik, amikor nem is látszanak tisztán a dolgok, és az éjszakán belül is az éjfél. Éjfélkor történik a legtöbb csoda és egyben rémesemény is. Éjfélkor, ha jó vagy épp rossz helyen vagyunk, megáll az idő és beesünk a két nap közötti zsákutcába, ahol az összes varázslény rejtőzködik. Hátborzongató. De ott van a tűz is. Egyszerre melengető és biztonságot nyújtó, és egyszerre veszélyes, fenyegető és gyilkos. S míg a tűz önmagában tartalmaz ambivalenciát, az ellentétek szembenállása szépen és egyszerűen nyilvánul meg a fehér és a fekete szembenállásával. Vajon mindegy, hogy a feketén van fehér kereszt, vagy a fehéren fekete? És természetesen a csalfa, hűtlen nő metaforája, aki szeretője „gyilkosával” cimborál. Sőt a nő, tudomása szerint, nem is azzal áll össze, aki miatt elveszítette szeretőjét, hanem azzal, aki a barátja volt, tudta nélkül, de mégis „duflán” áruló. 
            Rengeteg kérdést vet fel a mű, mind filozófiai, pszichológiai értelemben, vagyis a műelemző szemszögéből, mind a kíváncsi olvasó szemszögéből (akiből eddig nem volt túl sok erre a novellára nézve): vajon jön e tromfra tromf, bűnösnek ítélhető e az öcs, vajon mit gondol Bodor Feri, érti-e hogy mi történik körülötte és miért, működni fog-e a házasság, hiszen Berti, csak bosszúból szerette el Zsuzsit, számít-e ez egyáltalán, mennyire lehet csínynek tekinteni a keresztet, lehet, hogy Berti túlreagálta az egészet és még számtalan hasonló. De az ami engem a legjobban érdekel és nem kapok rá választ a novellából: Hogy került oda és mit keresett ott „azon az éjjelen” Bodor Feri?

Szerelem. Szerelem?

Él valahol Mexikóban egy fiatal, szenvedélyes férfiú. A neve Tisztán. Ugyanebben az időpontban a másik féltekén él egy harmatos, friss leány, Iszolda. Már nevük is mutatja, hogy összeillenek ők, ám közös vonásaik nem merülnek ki az alkoholizmusban. Az csak holmi kedvtelés. Szörnyű balsorsukat egy szerencsétlen tévedés okozza, amely elkíséri őket életük végéig.

Történik ugyanis, hogy Iszolda, a japán szépség, merthogy a Föld másik fele ezúttal Japánra vonatkozott, ki akar szabadulni a még mindig nagyon konzervatív országából. Erre jobb megoldást nem talál, minthogy egy internetes menyasszonyhirdetőn reklámozza magát mint egzotikus lehetőséget gazdag külföldi agglegények számára. Tisztán nagybátyja, aki történetesen gazdag agglegényi ötvenes éveit járja, ráakad Iszolda egyik fényképére. A lány nagyon megtetszik neki és elküldi érte mindig unatkozó unokaöccsét. A fiú meglehetősen kelletlenül bár, de teljesítette a feladatot és magánrepülőgépén a lehető leghamarabb Japánba utazott. Iszolda apja mélységesen megdöbben, mikor kiderül, hogy mit követett el leánya, de végül enged, hiszen az ő hitvese európai származású volt és pontosan emlékezett rá, neki mit kellett elszenvednie, hogy végre elvehesse feleségül. Persze bonyodalmak akadnak itt is bőven, az egész család azt hiszi, hogy a boldog vőlegény a fess fiatalember, aki eljött a lányért. Mikor Iszolda ráébred az igazságra, mélységes letargiába zuhan, de a valót csak édesanyjának meri elmondani. Tudni, kell az anyáról, hogy ő is menekülni akart anno Európából, ezért fogadta el a különös házassági ajánlatot. Menekülésének oka pedig a rengeteg adósság és botrány, amit meggondolatlan hippi éveiben sikerült összegyűjtenie. Szerencséjére azonban, a legjobb laborosokkal még mindig tartotta a kapcsolatot. Ők azóta is az iparban dolgoznak és fejlesztgetik a kábszereket. Iszolda anyja tehát a rossz hír hallatára azonnal, hozzájuk fordul, hogy adjanak valami tartós fájdalomcsillapítót a lányának. A pénz természetesen nem számít. A kis vegyészek azonban jobbat ajánlanak: az összes szintetikusan előállított drogból sikerült kivonniuk azokat az anyagokat, amik nemi vágyat gerjesztenek. Ezeknek megfelelő elegye, a megfelelő adagban hosszantartó (több évtized) szerelemérzetet keltenek az első lény iránt, akit a használó meglát. Az asszony rájött, hogy innentől kezdve csak az időzítés számít. Elküldi tehát Iszolda szakácsnőjét is Mexikóba a lánnyal. És megbízza, hogy az esküvői lakomán öntsön a pár poharába a különleges keverékből. A szakácsnő azonban nem tudja pontosan, hogy mi is az üveg tartalma és gondatlanul elöl hagyja az üvegcsét. A két fiatal azt hiszi, hogy valami különleges szakét rejt az üvegcse és isznak belőle egy-egy kortyot és amint egymás szemébe néznek, tudják, hogy el vannak veszve. Egymásban. A szakácsnő azonban tudja kötelességét és az esküvőn a koccintás előtt a mátkapár poharába önti a maradék kotyvaszt. Iszoldának, meglepő, de bánatában nincsen kedve inni, így csak megjátssza, hogy kortyolt a pezsgőből, ám a nagybácsi olthatatlan tüze csak tovább fokozódik a szer hatására. Mint látható rémséges patthelyzet áll fenn, ám ez a mi századunkban már viszonylag könnyen megoldható, még ha kellemetlenek is a mellékhatások. Iszolda és Tisztán természetesen nem tudják fékezni szenvedélyüket, de a nagybácsinak sem akarnak fájdalmat okozni. Ezért ráveszik a bolondulásig szerelmes öreget, hogy küldje őket Európába tanulni… Egy rendes egyetem elvégzése legalább öt év. Ennyi idejük van a szerelmeseknek egymásra.

Néhány hónap elteltével azonban kiderül, hogy Iszolda torkosabb volt és nagyobbat kortyolt a szerből, továbbá neki ez volt az első drog-közeli élménye. Tisztán szervezetét azonban gyakorlatilag a drogok tartották fenn. Így a fiú szervezetében a szer hatása kezdett lanyhulni, míg Iszolda ugyanolyan hévvel imádta őt.

Már legalább fél éve élnek Európában. Országról-országra, városról-városra járva. Iszoldának kezdenek feltűnni kedvese kimaradozásai és furcsa viselkedése. Rátör a klasszikus féltékenységi láz. És gyanúja nem tűnik alaptalannak. Tisztánban kettős érzelmek dúlnak. Egyrészről hajtja férfiúi vágya az új kalandok hajszolására, másrészről még visszatartja a szer lagymatag hatása. Ám Hollandiában az egyik sikertelen „csata” után a nő ad neki egy tapaszt, az LSD egy újított változatát, amely több hétig álomvilágba ringatja hordozóját és feledtet vele minden földi problémát. Ennek segítségével Tisztán beleveti magát az élet habosabbik felébe. Ez viszont Iszoldának nem nyeri el a tetszését. Az ő őrült szenvedélyét semmi sem képes csillapítani. És mivel szerelemben és háborúban mindent szabad, elhatározza, hogy bosszút áll a csalárdon. Ő azonban nem tud a tapaszról, így azt sem tudhatja, hogy e mellé a szer mellé semmilyen más kábítószert nem lehet használni. Iszolda tehát beszerez egy olyan gombát, amelyről köztudott, hogy két órára megjeleníti használója számára a poklot. A két drog hatóanyagának találkozása vérben azonban leállítja a vörösvértestek szabad áramlását és fájdalmas öt perc után elhalálozik. Iszolda ennek láttára nagyon megrendül, hiszen szerelme halálával a szenvedélye még nem apad el.

A boncolásnál azonban előkerül a tapasz a testről és Iszolda pusztán kíváncsiságból eltulajdonítja azt. Felhelyezi a testére és csodás változásokon megy át meggyötört lelkivilága. Azonnal határozott: Felkereste édesanyja vegyészeit, hogy nagyobb dózisú több tucat ilyen LSD tapaszt állítsanak elő. Ezek után hazautazik a férjéhez és ott gátlásoktól mentes életet él mellette. Hidegvérrel hazudik a szemébe és féltve óvja tőle a tapaszokat, hiszen ha az ő szenvedélye elmúlna, az katasztrofális következményekkel járna…