Ki olvas ma hidegháborúról szóló könyvet? A történészek, diákok, kutatók bizonyára. Nem mindegy, hogy milyen vonatkozásban. A történészi objektivitás és az egy bizonyos múlt egyfajta ábrázolásának Johann Huizinga által részletezett szemlélete is eszembe jutott Vajda Barnabás 2015-ben megjelent Hidegháború és európai integráció című kötetének olvasása közben.

A kiadvány szerzője látszólag független nézőpontból, távolról szemléli a hidegháború folyamatát, olykor dinamizmusát. Mintha hallgatott volna Arnold Toynbee javaslatára: a történész a padmalyon rekedt primitív társadalmat is kívülről, a távolból szemlélheti. Az események független értékeléséhez nélkülözhetetlen a történelmi távlat megléte. Az egy bizonyos múlt eszméje a korábbi hidegháború-szemlélettel való szembekerülés miatt merült fel bennem. Vajda Barnabás felhívja a figyelmet arra, hogy az európai egységre törekvés nemcsak a hidegháború időszakában, hanem annak kontextusában keletkezett. Azt is elmondja, hogy ez a folyamat nem értelmezhető az európai kapcsolatok szempontjából. Hangsúlyt helyez a németkérdésre. A szerző által felvetett kérdésre az olvasó választ kap. Ami érdekesebb: mi lesz később? A történész jós-e? Bizonyára nem, ugyanakkor Vajda szerint is érdemes gondolkodni arról, miképpen változhat és változik a világpolitika 2014 után.

A szerző által felvetett legérdekfeszítőbb problémakörök közé tartozik az integráció és a globalizáció kapcsolata, valamint a kormányköziség, nemzetekfelettiség, személyes-nemzeti identitás, közösségi-európai identitás fogalmának részletezése. A kérdésfeltevés, kifejtés kifejezés kézenfekvő a kötet tartalmának elemzése közben. A szerző a fejezetek címét kérdésként fogalmazza meg, majd a legapróbb részletre kiterjedő, a problémától függően időrendi, mindenekelőtt logikai sorrendben megalkotott választ ad. Az első fogalom a hidegháború, az utolsó a terror. Vajda Barnabás alapos munkájára utal, hogy a hidegháború kifejezés meghatározásakor (is) kitekint az előzményekre, a fogalom értelmezését befolyásoló koncepciókra (hagyományos, revizionista, poszt-revizionista, korporatista, világrendszerbeli, poszt-strukturalista). Miután felvázolta, hogy miről van szó (hidegháború), megmutatja, mennyire nem egyértelmű, miben rejlik a lényege, megvilágítja a korszakolás problémáját. Ennek részletezésekor tűnik fel először a kötet egyik jellegzetessége, a szövegdoboz, mely lényeges információkat rejt áttekinthető formában. Egymás mellé állítja a hidegháború korábbi korszakolásait. A következő jellegzetesség az épp aktuális probléma előzményének áttekintése. Leggyakrabban Békés Csaba, máskor Kalmár Melinda egy-egy munkájára hivatkozik. Összehasonlítja a témához kapcsolódó korábbi munkák megállapításait. Néha elveszíthetnénk a fonalat, de a fejezetek tagolása ezt megelőzi (Fisher Ferenc periodizációját a „2.2.1.” jelöléssel ellátott bekezdésben részletezi. Ez aggályos lehetne a „2.2.6.2” esetében, de a zavar nem következik be, mert világosan fogalmazott mondatok és áttekinthető bekezdések követik egymást az említett fejezetben).

A korábban említett szövegdobozok (a szerző táblázatként hivatkozik ezekre), dőlt betűvel szedett szómagyarázatok, hivatkozások, bekezdéssel elkülönített vázlatpontok törik meg a fejezetek szövegének vizuális egységét. Ez az áttekinthetőséget szolgálja. A kötet erősségei közé tartozik, hogy a szerző figyelme olyan részletekre is kiterjed, mely kevésbé közismert. Ilyen lehet a Vatikán kelet-európai politikája az 1960-1978 közötti időszakban, valamint 1978 után. Ezen kívül kiemelhető, hogy a legtöbb múltbéli folyamat tárgyalása esetében hangsúlyt helyez Kelet-Európára. A lengyel Szolidaritás-mozgalom fejlődésének említése is ide tartozik.

A kötet tartalmát tekintve kulcsszóként tekinthetünk a nagyhatalmi kapcsolatok- szókapcsolatra is. A szerző arra törekszik, hogy szakítson a hagyományos, Európa-központú múltszemlélettel. Ezáltal arra bátorítja az olvasót, hogy távolabbra tekintsen Európa földrajzi határainál, ne arra összpontosítson, hogy Eurázsiával vagy Óceániával állunk-e szövetségben, hanem a mit (jelent a hidegháborús fegyverkezési verseny) és hogyan (függött össze a dekolonizáció a hidegháborúval) kerüljön előtérbe. Figyelmet helyez arra, milyen következményekkel járt, hogy 1945 után Nagy-Britannia és Franciaország elveszítette gyarmatait. A dekolonizáció folyamatát a hidegháború egyik tényezőjeként taglalja. Felhívja a figyelmet arra, hogy érdemes nyomon követni, milyen államformát, ideológiát és külső befolyást enged magának az újonnan függetlenné vált India vagy Indonézia, miután megszűnt gyarmatként létezni, az ENSZ miképpen viszonyul a kolonializmushoz, a más népeken való uralomhoz, valamint az is, Kongó miképpen hasznosítja kiaknázható urániumkészletét a fegyverkezési verseny időszakában. A történész a dekolonizáció által előidézett politikai és gazdasági szempontból összetett folyamatot, a poszt-koloniális konfliktus lényegét is felvázolja. Okot és következményt, a Szovjetunió és az USA állásfoglalásával párhuzamosan ábrázol, egészen az Afrikai Unió létrejöttéig.

A szerző az egységesülés és összeütközés kettős voltát bemutatva igyekszik felvázolni a lehető legtöbb, egymásra épülő folyamatot, kiemelve azt a részletet is, mely hiányzik a történelemkönyvből. A végtelenszer ismételt fogalmakat (Marshall-terv, Truman-doktrína, vagy a foultoni beszéd) kiegészíti, bővíti, ezáltal új jelentéstartalommal ruházza fel az olvasó által ismertnek vélt korszakot. A hidegháború dinamikája kapcsán nyomatékosítja, hogy a merevnek, statikusnak sejtetett 1945-1989 közötti időszak rejt magában némi dinamikát/mozgást; a korszak egyaránt mutatja a változás és az állandóság ismertetőjegyét (az eseményekre befolyást gyakorló személyek, a folyamatot alkotó katonai-politikai tényezők, a gazdasági és a technikai változások, írja a szerző). A mozgás vagy inkább haladás példájaként szemlélet olyan döntéseket, melyek korábbi irányelvekkel ellentétesek. Irán és Afganisztán esete ebbe a tárgykörbe tartozik (a külkapcsolatok változása Reza Pahlavi sah bukása után, a 2010-es évek elején Irán nukleáris programja, majd 2014 után, a szíriai polgárháború következtében). A nagyhatalmak kül- és védelmi politikája személyi átfedésekkel együtt létezett, ami a statikus állapot jellemvonásaként is értelmezhető (Csou En-laj kínai politikus miniszterelnöksége 1949-1976 között, továbbá 1949-1958 között külügyminiszter).

A monográfia szerzőjének előremutató törekvése szempontjából meghatározó a németkérdéssel foglalkozó fejezet. Legalaposabban ezt akkor szemlélteti, amikor az ügyet Ernest Bevin brit külügyminiszter szavait idézi: „a legrosszabb egy olyan megerősödött Németország lenne, amely közösséget vállal Oroszországgal, vagy annak uralma alatt áll”. Üzenet ez a ma élő kutatónak 2014 után. Ezt követően természetesen részletezi a német vonatkozású válságokat (a berlini blokád és légihíd, a két Németország létrejötte, a második berlini válság, a hosszú német válság, a berlini fal felépítése, majd leomlása és Németország egyesülése). Kardinális jelentőségű a nemzetközi szerződések hátterének és mibenlétének ismertetése, melyek egyaránt befolyásolták Nyugat-Németország, valamint az alakulóban lévő európai integráció akkori jelenét és jövőjét (Dunkerque-i szerződés, Ruhr-statútum, Washingtoni egyezmények, Londoni ajánlások, Bonni szerződések, Berlin-konferencia, Párizsi szerződések). A 10. fejezetben olvashatjuk az értelmezést, melynek értelmében az európai újjáépítésben Nyugat-Németország gazdasági teljesítménye elengedhetetlen volt. Miért történt így? Vajda szerint, mert „a három nyugati nagyhatalom, de elsősorban az USA úgy akarta, hogy Nyugat-Németország gazdasági és politikai szempontból a Nyugat szerves részévé váljon” (106.). Miért? Talán, hogy ne a Szovjetunió szövetségesévé váljon.

A NSZK és a nyugati hatalmak vonatkozásában kötettett nemzetközi szerződések jelentőségének taglalása mérvadónak tekinthető a hidegháború folyamatának újszerű értelmezése szempontjából. Ettől is lebilincselőbb az utolsó három fejezet tartalma. Az európai identitás alapvető értékei, valamint az EU intézményrendszere, illetve a globalizáció és integráció kapcsolata kap helyet az említett egységben. Leginkább az utóbbi témakör vet fel érdekes kérdéseket, magyarázhat kortárs jelenségeket, egy bizonyos értelmezési keretet nyújtva az általunk szemlélt események számára. Remélem, a gondolatmenet folytatódik, és idővel a mobilitási- és technikai globalizáció, valamint multikulturalitás témakörében is olvashatunk hasonlóan problémafelvető és válaszadó monográfiát. Amíg megjelenik, marad számunkra az összecsapás és egységesülés, ciklikus fejlődés folyamatának szkeptikus, mindenekelőtt objektív szemlélete.

(Vajda Barnabás, Hidegháború és európai integráció. Régi és új szempontok a 20. század második felének történeti értelmezéséhez, Komárom, a Selye János Egyetem Tanárképző Kara, 2015, 172.)