Úri szocializmus – luxuskommunisták

A rendszerváltások mindig radikális cezúra ígéretével lépnek fel: mostantól minden másképpen lesz, semmi sem fog hasonlítani a magunk mögött hagyott korszakra. Aztán, ha közelebbről megnézzük a fordulat után kialakult új rendszereket, azok mélystruktúráit, szimbolikus tereit, gyakran alaposan meglepődünk.

Majtényi György K-vonal. Uralmi elit és luxus a szocializmusban címmel tavaly megjelent hiánypótló tanulmánya[1] az 1945 utáni magyar uralmi elit életformáját, fogyasztási szokásait vizsgálva arra a következtetésre jut, hogy a magyar kommunista vezetők nem csak hogy nem kívántak szakítani az előző kurzus viselkedési kultúrájával, hanem gesztusaikban, vonzalmaikban, mindennapi szokásaikban egyenesen annak átörökítői lettek. Ebben a tekintetben nincs különbség a Rákosi- és a Kádár-éra között: végső soron mindkettő konzervatív volt. Majtényi tanulmánya is plasztikus példa arra, hogy nem árt óvatosnak lenni a konzervativizmus / modernizmus fogalmak használatával.

Szakítás és kontinuitás, cezúra és hagyomány furcsa és disszonáns együttese nem példa nélküli a magyar történelemben.  Elegendő a magyar kommün rövid regnálására utalni. Károlyi Mihály visszaemlékezései szerint Kun Béla egyenesen elsírta magát a meghatottságtól, amikor arisztokraták keresték fel ilyen-olyan ügyben, és kimondottan örömére szolgált, ha szívességeket tehetett nekik.[2] A hatalomátvételt akkor is az előző kurzus reprezentatív szimbólumainak birtokba vétele is jelezte.[3]

A második világháború utáni uralmi elit meg sem próbálta, hogy új ízlés, stílus meghonosítója legyen: semmilyen vonzalmat nem érzett a modernség, az esztétikai kísérletezés iránt. Tény, hogy a kommunizmus már réges-rég túl volt kezdeti modernista, avantgárd korszakán. Majtényi György tanulmányában a magyar kommunista uralmi elit fogyasztási szokásait sokrétű aspektusból – lakáskörülmények, állami üdülők, „4K” juttatások, vadászat, étkezési és öltözködési szokások stb. – vizsgálja. A szerző részletesen elemzi, hogy az új elit tagjai miként foglalták el az előző kurzus reprezentatív hatalmi tereit, hogyan vették birtokba a kor igényeinek megfelelően minden luxussal felszerelt budai, Balaton-parti villáit. Az uralmi eliten belül betöltött rangot nemcsak a villák, hanem a hatalmi reprezentáció más kellékei is, az állami devizakeretből vásárolt BMW-k, Chevrolet-k, majd Mercedesek, a kiemelt fizetések és a tetemes költségtérítések, az átlagos magyar háztartásban elképzelhetetlen technikai eszközök, ahogy az ingyenes külföldi üdülési lehetőségek is jelezték. De ide tartozott a Kútvölgyi kórházban biztosított kiemelt orvosi ellátás, vagy a Kerepesi temető Munkásmozgalmi Panteonjában való temetkezési jogosultság. A privilégiumok bonyolult rendszere a vezetői hierarchiában betöltött rangoknak, az adott informális befolyásnak felelt meg. A vezető állami és pártfunkcionáriusok ugyanakkor információs monopóliummal is rendelkeztek: cinikus módon mindahhoz hozzájuthattak, ami egyébként szigorúan tiltva volt: a zárt terjesztésű könyvekhez, a zárt körben levetített filmekhez, az ellenséges irodalomhoz, zárt sajtószemlékhez, összefoglalókhoz.  

A két világháború közötti főúri, dzsentri hagyomány szerves továbbélésének egyik látványos terepe a vadászat volt. A szerző ezért is szentel külön terjedelmes fejezetet a témának. A vadászathoz való jog mindig is az elithez tartozást szimbolizálta. Miként Horthy Miklós vadászszenvedélyének kielégítésére a második világháború alatt medvéskertet létesítettek a koronauradalom szini birtokán, úgy jöttek létre a szocialista minisztériumok által fenntartott, a közönség elől szigorúan elzárt vadászterületek és rezervátumok a legfelsőbb párt- és kormánykörök számára. Tildy Zoltán saját vadásztársaságot alapított, míg Nagy Imre belügyminiszterként egy másik vadásztársaság elnöke lett. Mivel a régi vadászok szakértelméről az új elit nem mondhatott le, a vadászgrófok (gróf Széchenyi Zsigmond, gróf Teleki József, gróf Esterházy László, Horthy Miklós hivatalos vadászai) állást kaphattak a Magyar Állami Erdőgazdálkodási Üzemeknél. A közös vadászatokon, amelyeket a grófok nemcsak segítettek megszervezni, de ahol megtanították a pártfunkcionáriusokat a vadászat fortélyaira is, a régi és az új világ összeérésének szimbolikus terepei voltak.  Még kirívóbb példa az 1986-ban a Magyar Népköztársaság Csillag-rendjével kitüntetett egykori Horthy-csendőrtiszt, Nagy Endre esete, aki az 1940-es évek végén a Földművelésügyi Minisztérium vadászati felügyelőjeként a pártközpont vadászatait szervezte. Így kerülhettek közös társaságba vezető pártfunkcionáriusok, grófok és az egykori csendőr százados. 

A mindvégig puritán ember hírében álló Kádár János 1963-ban maga is megalapítja saját elitklubját, az Egyetértés nevű vadásztársaságot, ahova csak megfelelő státusszal (PB- és KB-tagok, a Minisztertanács elnökhelyettesei…) lehetett bekerülni. Majtényi megállapítja, hogy ezzel Kádár is a második világháború előtti társasági életformát élesztette újjá. A vadásztársaság egyfajta titkos klubként működött, és olyan társasági együttlétet valósított meg, amelynek sajátos viselkedési mintái, beavatási szertartásai, külön öltözködési, nyelvhasználati szokásai voltak. A vadásztársaság a hálózatépítést, az elit utánpótlást, csoportkohéziót, a kikapcsolódást (kártyázások, műsorokkal egybekötött vacsorák, lakomák….) egyaránt szolgálta. A tagfelvételről, illetve létszámstopról, a tagság megszüntetéséről maga Kádár döntött, és ez kiváló eszköznek bizonyult arra, hogy a teljes pártelitet kézben tartsa. A vadászklubban betöltött pozíció az eliten belüli rangot, befolyást tükrözte. Kádár titkos társasága nem eszmék, ügyek mentén szerveződött, hanem a hatalmi státus felmutatását szolgálta. A Kádár-rendszer ravaszságát és cinizmusát mi sem bizonyítja jobban, hogy maga gondoskodott a sokáig titokban tartott Egyetértés önkorlátozó, óvatos kifigurázásáról is a Fácán Matyi elnevezésű vicclap karikatúráin keresztül.

A kommunizmus nem szűntette meg a társadalmi egyenlőtlenségeket, s ezt a vendéglátás és a kereskedelem élelmesen ki is használta: újjáéledtek a luxusfogyasztás régi színterei. Az elitvendéglátásról a Gundel, az Astoria és a Múzeum Kávéház, a  luxusszállásról a Gellért és a Royal gondoskodott. Majtényi megállapítja, hogy a luxusberuházások a devizaéhségben szenvedő hatalmi elit és a nyugati turisták igényeit egyszerre szolgálták ki, és ezzel összeértek a nyugati turisták és a magyar hatalmi elit szokásai és életformája. A párt- és állami vezetők ruházkodását a Rotschild Klára vezette Clara Szalon, és az Arató Ferencné vezette Budapesti Divatszalon oldotta meg. Rotschild Klárának megengedték, hogy a nyugati divat követése érdekében kijárjon Párizsba. 

Továbbéltek a feudális reflexek is, az úri viselkedésminták.  Majtényi tanulmányából kiderül, hogy Péter Gábornak egyszerre 40 öltönye volt, lenézte háztartási alkalmazottait, „szakácsnőt” pedig az államvédelem keresett számára az ország egész területén, miután részletekbe menően megadták, milyen legyen a külseje az ideális jelöltnek. Péter Gábor barátnője számára az ÁVH reprezentatív pénzkeretéből (!) vásároltatott fehérneműnek való csipkeanyagot. De a pártvezetők igyekeztek származásukat is jótékony homályban hagyni, sőt stilizálni: Rákosi Mátyásnak a kor propagandája kisnemesi származást kreált, míg Farkas Mihályról azt terjesztették, hogy apja a k.u-k. hadsereg kassai hadtestének parancsnoka volt. De a hatalmi elit által közvetített úri, nemesi mintához igazodtak az elitbe beemelt szocialista sztárfocisták is. Míg Czibor Zoltán a szocialista dandy prototípusává vált, Bozsik Józsefnek a Ménesi úton villája, a Balatonon pedig nyaralója volt, nyugati autóval járt, és butikot üzemeltetett a Kígyó utcában. (Egy másik írásból, Borsi-Kálmán Béla Puskásról és az Aranycsapatról szóló kiváló tanulmányából pedig azt is megtudhatjuk, hogy a proligyerekként induló Puskás miként sajátította el a magyar nemesi viselkedés vonzó és kevésbé vonzó attribútumait.[4])

A vezető állami és pártfunkcionáriusok saját stílus-, ízlésbeli fogódzók híján a tárgyi kultúra, lakberendezés tekintetében is idegenkedtek bármiféle innovációtól: teljes egészében a második világháború előtti polgári életformához igazodtak. Majtényi kutatásaiból kiderül, hogy a legnépszerűbb lakberendezési tárgyak a vastag perzsaszőnyegek, a súlyos és díszes ólomkristály-csillárok, az antik, magas fényű, márványlapos bútorok, a kispolgári ízlésre valló porcelánszobrocskák és csipketerítők voltak.     

Az uralmi elit (és az általuk privilegizáltak) egyes osztálycsoportokhoz kapcsolódó viselkedésmintái persze sohasem jelentek meg vegytiszta formában: számos komikus, disszonáns és szánalmas elem kísérte őket. Ilyenek voltak a Rákosi- rendszer nyugati diplomatáinak kölcsönzőből beszerzett túl szűk, vagy túl bő, divatjamúlt szmokingjai, vagy a sztárfocistákhoz kapcsolódó dzsentris allűrök, ugyanakkor a hatalom által tolerált balkánias csencselések, valutaüzérkedések. Ám Kádár életformája is egy furcsa úri, elitista / plebejus kettőséget reprezentált. Kádár budai villája kertjében először maga is úszómedencét építtetett, majd PR-megfontolások jegyében mégis meggondolta magát és betemettette, helyette tyúkokat vásároltatott magának, amelyeket az őrök krumplihéjjal etettek a kertben. A villában pedig polgári bútorok környezetében hokedliről fogyasztotta a pártfőtitkár a grízes tésztát. De ez a disszonancia érhető tetten azon a Majtényi tanulmányában közzétett 1984-es fotón is, ahol Kádár János éppen egy divatbemutató részvevőjeként pózol. A képen a pártvezető egy hanyagul leterített (kemping-) asztalnál más kommunista előkelőségek társaságában foglal helyet. Nem visel nyakkendőt, szája sarkából hanyagul cigaretta lóg ki, miközben meglehetős unalommal bámulja a selyem (valószínűleg műselyem) pizsamában előtte felvonuló szőke modellt.

A szerző külön fejezetet szentel a sztahanovistáknak. A munkáshatalom dacára az uralmi elitbe csak elvétve kerültek be igazi munkások. Egy-egy esztergályos, sztahanovista munkás kiemelésére azonban a hatalmi legitimáció szempontjából szükség volt. Ez lehetőséget teremtett arra, hogy a protokolláris rendezvényeken a pártvezetők a gondosan kiválasztott munkások társaságában pózolhassanak, vagy a televízióban propagandafilmeket készíttessenek róluk. Ugyanakkor Majtényi példákkal bizonyítja, hogy az állami elosztás rendszerében, például a lakásigények kielégítésekor a munkáshatalomban a hivatalnokokat szinte mindig előnyben részesítették. A szocialista munkáslétet a munkásállam vezetői nem érezték különösebben vonzónak: a kiemelt munkásoknak szinte kivétel nélkül hivatali karriert ajánlottak. „Az azonosulás a munkásosztállyal (-) csak elvi síkon és nyelvi szinten történt meg.” – vonja le a következtetést a szerző. Miközben a paneléletformát a tömegek számára, mint pozitív perspektívát mutatta fel, a hatalmi elit életforma, életstílus tekintetében az azonosulást, a követendő mintát másutt, egyrészt a múltban, majd egyre inkább a nyugati fogyasztási szokásokban kereste.

A munkáshatalom vezetői – miközben a szocialista rendszer felsőbbrendűségét hirdették, átmenekítették a múlt feudális reflexeit, úri allűrjeit, majd egyre inkább arra törekedtek, hogy a „rothadó” nyugati fogyasztói társadalom vívmányaiból is részesüljenek. Ezzel pedig maguk mondtak ítéletet a kommunizmus felett.

Majtényi György kiterjedt kutatásokon alapuló tanulmánya nemcsak hiánypótló, de nagyszerű képanyaggal ellátott, fordulatos olvasmány is. A laza szerkezetű, hol elméleti fejtegetésekkel, hol elemző részekkel tarkított kötet olyan, néha a témához szorosan nem kapcsolódó történetekből, kitérőkből építkezik, amelyek akár önállóan is megállnák helyüket. Műfaja nehezen meghatározható: esszének, akár szociológiai tanulmánynak is tekinthető, nyelvezetében pedig úgy tudományos, hogy közben a széles közönség számára is élvezetes olvasmány marad.

Mivel a hatalmi elit képviselőiről az is sokat elárul, hogy kiket engedtek közel magukhoz, Rainer M. János kritikájával[5] ellentétben a kötet külön erényének tartom, hogy belekerült az egykori csendőrtiszt, Nagy Endre rendszereken átívelő, valamint két sztahanovista regényes, ugyanakkor szociológiailag rendkívül tanulságos pályaképe, portréja is. Jóllehet a szerző maga is bevallja, hogy tanulmánya nem tart igényt a teljességre, hiányérzete az olvasónak talán csak annyiban támad, hogy az elemzés kiterjeszthető lett volna az uralmi elit és a támogatott értelmiség, művészvilág viszonyára is. Ezt a kötet tematikája, szerkezete lehetővé tette volna, hiszen a szerző számtalan olyan jellegzetes típust (vadászatok szervezői, focisták, sztahanovisták, beszervezett prostituáltak…) is felvonultat, akiket nehezen, vagy egyáltalán nem lehet az uralmi elit részének tekinteni, mégis szoros kapcsolatban álltak vele. Így nem tudjuk meg például, hogy kik voltak azok az írók, művészek, tudósok, akik a párt és állami vezetők villáinak közvetlen szomszédságában lakhattak, ahogy azt sem, hogy milyen kiváltságokban részesültek. Érdekes szempont lehetne továbbá, hogy a szűk elitből kiszorult, kizárt állami és pártvezetőknek milyen túlélési lehetőségük maradt (pl. egykori vezető államvédelmisek elhelyezése / elhelyezkedése irodalmi kiadóknál…), és mit tarthattak meg kedvezményezett helyzetükből. Az irodalomba való “beköltözés” mellett még egy fontos szimbolikus területet nem vizsgál a könyv, a nemesi ál-világ műfaját, az operettet, amely szintén kitüntetett igazodási pont volt. Honthy Hanna, Rátonyi Róbert, Kellér Dezső stb. nem a Horthy-kor, hanem a szocializmus pimadonjai és primadonnái voltak. Joggal tehetnénk fel a kérdést, hogy a szocialista „késő-feudalimus” miért támogatta, szerette ezt a műfajt annyira.

Majtényi kiváló tanulmánya nyomán talán egy olyan kötet is előbb-utóbb megszületik, amely az 1989 utáni új (és régi/új) politikai elit fogyasztási, életmódbéli szokásait, az átörökített, illetve elvetett mintákat is feldolgozza, ahogy azt is, milyen sorsra jutottak a kádári elit uralmi terei (budai villák, kormányzati rezidenciák, központi pártszékház, üdülők, vadászati rezervátumok…) és életmódbéli szokásai. Sejthető, hogy egy ilyen tanulmány is számos meglepetéssel szolgálhat majd.

Majtényi György: K-vonal. Uralmi elit és luxus a szocializmusban. Nyitott Könyvműhely, Budapest, 2009.


[1] Valuch Tibor: Hétköznapi élet Kádár János korában. (Budapest, 2006, Corvina); Huszár Tibor Az elittől a nómenklatúráig (Corvina Kiadó, 2007.), Tóth Eszter Zsófia: “Puszi Kádár Jánosnak” – Munkásnők élete a Kádár-korszakban mikrotörténeti megközelítésben (Budapest, 2007. Napvilág Kiadó); Tabajdi Gábor – Ungváry Krisztián: Elhallgatott múlt. A pártállam és a belügy (Corvina Kiadó, 2008.) – néhány példa az elmúlt évek írásaiból arra, hogy közelmúltunk egyre több kevéssé ismert, vagy egyenesen elhallgatott momentuma kerül feldolgozásra.

[2] „Maga Kun, aki eredetileg alacsony sorból származó vidéki újságíró volt, mélységesen élvezte, amikor az egykor hatalmas arisztokraták felkeresték és valami szívességet kértek tőle. Nemigen tudott tőlük bármit is megtagadni. Erősen megvolt benne fajtájának szentimentalizmusa. Könnyen sírt. (…) József főherceg fiát, akit túszként fogtak le, saját lakásában őriztette és sok más arisztokratát mentett meg személyes közbelépéssel.” Károlyi Mihály: Hit illúziók nélkül, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1982. 186. o. „Miközben az ország bajainak tulajdonképpeni előidézői (mármint az arisztokraták) Kunnál előszobáztak útlevélért, hogy elhagyhassák az országot, és az ő védelmét élvezték, a kisemberek, az elégedetlen parasztok és munkások ellen megtorló akciók folytak.” Ui.:. 174.o.

[3]  Szamuely Tiborné emlékiratában többek között arról is beszámol, hogy férje azzal bízta meg, keressen otthont kettejük, illetve a Lenin-fiúk számára. E célból az ifjú feleség végül két budai grófi palotát nézett meg.  In Szamuely Tiborné Szilágyi Jolán: Emlékeim. Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1966. 68.o.  Még pikánsabb az a részlet, amikor Szamuely és a Lenin-fiúk beveszik Kalocsát és néhány napig az érseki palotában laknak. Ennek apropóján Szamuelyné Brodovics Stefán, lengyel vöröskatona visszaemlékezését idézi: ”A szobákban csinos, selyemharisnyás szobalányok szolgálták ki őket. A gondnok külön akart teríttetni a Lenin-fiúknak, de Szamuely Tibor úgy rendelkezett, hogy együtt ebédeljenek a díszteremben. Magas támlájú székeken ültek. A falakról szentek és királyok arcképei néztek rájuk. Fehérkesztyűs lakájok szolgálták ki őket.Ui.: 110.o.  

[4] Borsi-Kálmán Béla: Az Aranycsapat és a kapitánya. Sorsvázlatok a magyar futballpályák világából. Kortárs Kiadó, 2008. Lásd továbbá a cikk szerzőjének Borsi-Kálmán tanulmányáról szóló kritikáját: Hammerstein Judit: A siker és a kudarc magyar alaktana – Borsi-Kálmán Béla: Az Aranycsapat és a kapitánya. – Sorsvázlatok a magyar futballpályák világából. Kortárs Kiadó 2008.in Egyenlítő Társadalomkritikai és kulturális folyóirat, VI. évfolyam 2008/10. 48-49. o

 [5] Rainer M. János: Másnap lett fácán (is)  (Majtényi György: K-vonal. Uralmi elit és luxus a szocializmusban). In: http://mozgovilag.com/?p=1131