„Csak az történt meg, aminek a történetét megírták”

Ménesi Gábor interjúja Bánki Évával, Bárka, 2008/2.

 

Már négy éve, hogy napvilágot látott első regénye, az Esőváros. A Magvető Kiadó elsőkötetes szerző bemutatkozásakor meglehetősen szokatlannak mondható kampányt szervezett a megjelenés kapcsán. Hogyan élte meg mindezt? Ennyi idő elteltével módunk van rálátni a regény fogadtatá­sának körülményeire. Úgy vélem, a recepció – olvasók és kritikusok részéről egyaránt – viszonylag kedvezőnek mondható. Hogyan látja ma, harmadik könyve megjelenése után az Esőváros szerepét? Mit tapasztal, inkább árnyékba vonta későbbi műveit, vagy éppen erőteljesebben ráirányította a figyelmet az újabb szövegekre?

 

Bár senki nem gondolta korábban rólam, hogy regényt írok, csak néhány hétig tartott, amíg a tanítványaim azt újságolták, hogy van egy „híres névrokonom”, akinek a regényét még a metróban is kiplakátolták. Egy ilyenféle „kampány”, amit a Magvető az Esővárosnak szervezett, nem volt minden tekintetben kellemes, és természetesen sok ellenséget is szerzett. A barátaim, kollégáim leginkább nem is a szépírás tényét furcsállták, hanem magát a témaválasztást. Sokan nem gondolták, hogy egy arisztokratikus hagyomány, az udvari kultúra kutatása után majd csallóközi parasztokról fogok regényt írni; a népi irodalomról egyébként soha egy sort nem publikáltam korábban. A témaválasztásnak a Csallóközben sokan nagyon örültek, de akad­tak olyanok is, akik nehezményezték, hogy én, aki csak nagyszüleim elbeszéléséből, „távolról” ismerem az ottani dolgokat, „betolakszom” az ő történeteikbe. Ezt bizonyos mértékig (embe­rileg) megértem, de az Esővárost nem is dokumentarista tényregénynek szántam. A témaválasz­tás a későbbiekben nemcsak áldásnak, hanem átoknak is bizonyult. Többen nehezményezték, hogy az Esőváros után másféle nyelvet, másféle problémakört keresek, „letérek a helyes útról”, vagyis eltávolodom a népi témáktól. Az Esőváros kritikai fogadtatása – magam is úgy gondo­lom – kedvező volt, bár kritikus és irodalmár barátaim (ellentétben azzal, amit az ön kérdé­se feltételez) azt sugallják, hogy második könyvem, az Aranyhímzés „igazibb”, egyenletesebb, kiegyensúlyozottabb regény lett. Hogy miért ilyen témát választottam az első regényemhez? Hogy miért választottam ezt a sokféle elbeszélői műfajt és nyelvet ötvöző szerkezetet? Nyilván a családtörténet önmagában is nagy önbizalmat adott, hiszen ez az „én” történetem. Másrészt a sok-sok mellékszál, a sokféle nyelv, az Esőváros néhány kritikusa által felrótt „csapongás”, kísérletezés vagy éppen „szertelenség” talán alkatilag is jól illik hozzám, ezért az Esővárosszü­letésekor – mikor kevesebb distanciát tartottam az írással, mint most – ez nagyon adekvát választásnak tűnt.

 

Ha jól tudom, korábban egyáltalán nem foglalkozott prózaírással, hanem versei jelentek meg kü­lönböző irodalmi folyóiratokban. Mit tudhatunk meg ezekről a versekről? Mennyiben hatott költői beszédmódjára tudományos tevékenysége, melynek során a középkori világirodalmat, elsősorban a trubadúrok és a lovagregények világát vizsgálja?

 

Valóban, egyáltalán nem készültem az Esővárosra, nem írtam korábban prózát, nem folytat­tam a Csallóközben „tudományos kutatásokat” sem. Sok verset írtam, köztük trubadúrparó­diákat is, ezek lapokban meg is jelentek, de nem tartom, nem is tartottam magam soha igazi költőnek. A lírai szövegek nálam csupán „előkészületek” a prózai műhöz, vagyis mottóként, „jegyzetként” vagy épp stílusgyakorlatként funkcionálnak. Tehát nem vagyok költő: egyesek jegyzetekkel készülnek fel a regényeikre, én versekkel. Sokkal nehezebb kérdés számomra a szépírás és a tudományos gondolkodás viszonya. Nem arról beszélek, hogy egy tudósnak „jó stílusa” van, vagy egy regényíró „okosakat mond”, ha meghívják egy kritikai tanácskozásra, és ezzel elbűvöli saját olvasóit is. A két világlátás tényleg gyökeresen különbözik, és az alkotó ezzel traumatikusan szembesül is, ha nem akar esszéregényeket írni, miként Szerb Antal vagy Umberto Eco tette. De valamilyen okok mégiscsak elvezetnek oda, hogy szakítunk a racio­nális-fogalmi gondolkodással, és „átengedjük magunkat” a fikciónak, vagyis egy bevallottan másféle világlátásnak. De milyen okok ezek? Az Aranyhímzésben a Gellért után „nyomozó” történetíró, Sebe, a Dekameronban pedig a jezsuita tudósból, egy antropológusból lett író, Tóth Imre alakja vethet fel ilyen kérdéseket.

Ámde mielőtt magyar regényeket kezdtem írni, soha nem foglalkoztam magyar irodalom­mal, csak romanisztikával. Ez igen szerencsés distanciának bizonyult, hiszen viszonyom a ha­gyományos kelet-közép-európai témákhoz talán játékosabb, felszabadultabb, mintha egész életemben a magyar népi írókat kutattam volna. A középkori irodalomnak pedig nagyon sokat köszönhetek: nem is témákat elsősorban, hanem szabadságot. Hiszen egy középkori regényíró olyan „elmaradott” volt, hogy még nem igazán tudott arisztokratikus és populáris elvárások között különbséget tenni. Az első nagy regényírónak, Chrétien de Troyes-nak még természetes volt, hogy műveit egyszerre olvassák kalandregényként, lovagi tanmeseként, misztikus elbeszé­lésként – és természetesen nagy nyelvi invencióval, nagy tudatossággal megalkotott szövegek­ként is. Ez az ars poetica (amitől azért a mai latin nyelvű irodalmak sem távolodtak el annyira) engem tudat alatt mindig is nagyon befolyásolt. Így egyáltalán nem bánom, hogy az Esővárost „lehet” olvasni hagyományos népi regényként, az Aranyhímzést krimiként, a Magyar Dekame­ront szerelmi példázatgyűjteményként – noha egyik sem pusztán az.

 

A fülszövegben Szilasi László Márquez, Darvasi és Závada ízeinek felfedezésével ajánlja az ol­vasók figyelmébe a regényt. Már első kritikusai a mágikus realizmussal, és főleg Márquez világával hozták kapcsolatba az Esőváros beszédmódját. Mindez persze nem véletlen, hiszen portugál szakon végzett az egyetemen. Hogyan látja, mit adtak hozzá írói látásmódjához, prózapoétikájához és -nyelvéhez a latin-amerikai alkotók?

 

Az Esőváros előtt azt tervezgettem, hogy spanyol nyelven fogok regényt írni: vonzott, hogy egy hatalmas, anarchisztikusan átláthatatlan, sokközpontú irodalmi élethez tartozzam. De az­tán magyarul jöttek a szavak, nehéz lett volna spanyol nyelven visszaadni a galántai vásár miliőjét, vagy szlávos hangulatokat spanyolul kifejezni… hiszen nemcsak a kis nyelveknek, a nagyoknak is megvannak a maguk természetes határai. Ennek ellenére tagadhatatlan, hogy az Esővárosra nagy hatással voltak a latin-amerikai írók (nemcsak Gárcia Márquez természetesen), sőt a „mágikus realizmus”, a latin-amerikai regény sajátos politikai ideológiája is. Hogyan lehet „ellen-történelmet” írni úgy (nem a gyarmatosítók, hanem a gyarmatosítottak szemszögéből, mondjuk), hogy az mindeközben az elit irodalom kritériumainak is megfeleljen? Talán nem­csak nyelvi oka van annak, hogy a latin-amerikai írók ezt a feladatot a közép-európaiaknál sike­resebben oldották meg. Mivel az Esőváros egy parasztregény, én is szembetaláltam magam ezzel a problémával, így hát tudatosan igyekeztem a magyar népi írók örökségét a latin-amerikai regényhagyománnyal keverni. (Miközben az Esőváros sokkal-sokkal szkeptikusabb egy ilyen „ellen-történelem” kialakításának az esélyeivel, mint mondjuk a Száz év magány.)

 

Tudna-e megnevezni mestereket a magyar irodalomból? Kik hatottak leginkább Önre?

 

Egy mondattal is válaszolhatok: leginkább Tar Sándor és Bodor Ádám. De szeretném hoz­záfűzni, hogy mindig rossz lelkiismerettel válaszolok erre a kérdésre. Olyan értelemben, ahogy az írók általában példaképekről beszélnek, talán nincsenek is példaképeim – miközben persze nagyon sok írótól tanultam, a legtöbbet talán az imént említett két szerzőtől. Móricz és Jó­kai nagyon karakteres írók, miközben nem nevezném őket példaképeimnek, mégis egy-két témájuk vagy írói megoldásuk évek óta arra inspirál, hogy „kiforgassam őket”. És persze az is kísérletezésre buzdít, hogy a tanítás és az internetes lapok révén állandóan nagyon fiatal költők és írók között élek.

 

Az Esőváros szervesen kapcsolódik a paraszt-, illetve a családregények hagyományához, amen­nyiben két felvidéki parasztcsalád egybefonódó történetét állítja középpontba. Ugyanakkor provo­kálja is az említett műfajokkal kapcsolatos elvárásainkat. Mennyire volt tudatos mindez?

 

Említettem, hogy korábbi olvasmányaim miatt mindig is mennyire felemás módon tekin­tettem ezekre a hagyományokra. De nem parodizálni akartam a „parasztregényeket”, hanem másfajta összefüggések közé írni. Hagyjuk is most a latin-amerikai regényeket, amelyek nálam sokkal optimistábban tekintenek az „ellen-történelem-írás” lehetőségére. Van egy különös mű a magyar irodalomban, amelynek a témája „Zrínyi Miklós halála”, a szerzője pedig (egy) Zrínyi Miklós. Mi erre már közömbösen, szinte unalommal tekintünk, pedig milyen furcsa lenne ma egy ilyen regény: „Kovács Béla halála”, írta Kovács Béla. Pedig az elbeszélővel és főszerep­lővel különös módon, szinte családiasan összefonódott szerzői tudat túlélheti az elbeszélőt és a főszereplőt… miközben a mű „jóvátehetetlen pusztulásról”, elviselhetetlen és feldolgozatlan történelmi traumákról szól. De egyben a túlélésről is… Ám a remény nem teljesen vagy nem igazán materialista dolog. Mivel megfogadtam, hogy 2004-ben nem fogok egy sokadik „bú­suló regényt” írni Trianonról, de közben mégiscsak a magyar történelemről akartam írni, ezért valamilyen metafizikát kellett keresnem. Ez például egy olyan kiútkeresés volt, amely meglehe­tősen messze vitt a 20. századi népi hagyományos regények tematikájától.

 

Ez az Ön története, mondta a beszélgetés elején az Esőváros kapcsán. Valóban így van, hiszen a Csallóközből kitelepített nagyszülei által mesélt történetek is beépültek a mű világába.

 

Ennek a regénynek tényleg van egy mágikus, gyerekkori elbeszélésekben megőrzött rétege. Nagyanyám tényleg híres halottlátó volt, és én a regényírás során igyekeztem is ezt a sajátosan archaikus népi emlékezéstechnikát valahogy megragadni, nemcsak mint egzotikus érdekessé­get ábrázolni, hanem a „megírás módjává” is tenni. A különféle történetek „kitalálását” elő­segítette, hogy amikor nekem a nagyszüleim meséltek, már ők sem voltak élő kapcsolatban a Felvidékkel. Nagyon különös koordináták között mozogtak ezek az elbeszélések. Nagyapám számára (akit polgárosodott nagygazdaként a háború után egy somogyi tanyára telepítettek) ugyanis a Csallóköz – és különösen Dunaszerdahely – a „haladás és felvilágosodás” fellegvára volt, de egyben az álmok, mítoszok, paraszti legendák földje is. Tehát mindazt jelentette, amely a hetvenes évek Magyarországán olyan keservesen hiányzott. A képzelet határait. Egy olyan Los Angelest, ahol csak feltalálók, mesehősök és angyalok járkálnak. Nem volt nehéz ezt felnőtt fejjel továbbálmodni. Már csak azért sem korlátoztak a meséi, mert ő maga nem volt igazán jó mesemondó. Emellett kicsit prűd is volt. „Na, ezt azért sem mondom el, mert nem való egy kislánynak” – mondogatta gyakran. Számomra a meséinél fontosabbak voltak a társadalmi ta­pasztalatai. Ő „csehszlovák szemmel” – és furcsa mód a Monarchia polgárának képzelve magát – egyformán elmaradott, átokverte magyar ugarnak látta az urambátyámozó Horthy-kort és az egyébként épp úgy urambátyámozó magyar szocializmust. A Monarchia polgárának képzelte magát, pedig haladásba vetett hitével és naiv vallásosságával annyira amerikai volt! Nézőpontja nem hasonlított a népi irodalom „bölcs parasztembereihez”, sem a szocializmus „felszabadí­totta” parasztfiatalokéhoz. És az ő szemüvegén át a századforduló mesékbe süllyedt nemzeti liberális öröksége is olyan szokatlannak látszott, hogy könnyen megmozgatta a képzeletemet.

 

Az Esővárosban végig egy férfi, Torma Imre hangját halljuk, az eseményekről az ő egyes szám első személyű elbeszéléséből értesülünk. Miért választotta ezt a különösnek mondható narrátort?

 

Egy „lehetetlen alakot” akartam narrátornak, aki ott teng-leng a paraszti és értelmiségi élet­forma, a népi és urbánus hagyomány határán. (Nekem soha nem volt ilyen karakterű vagy ilyen nevű rokonom.) Szerettem volna egy olyan, hol cinikus, hol érzelmes narrátort találni, aki ellensúlyozza a főhős robusztusságát, és – mint örök vesztes – egy szerelmi háromszögbe is be tud kapcsolódni. De ezek csak utólagos magyarázatok. Nagyon keveset tudtam a re­gényírásról, mikor belefogtam az Esővárosba. „Hallottam” viszont egy hangot: ez Torma Imre hangja volt.

 

Az Aranyhímzés főhőse Sebe, Gellért püspök tanítványa, egyben utódja a püspöki székben, kísé­rőivel 1083-ban Velencébe utazik, hogy a szentté avatási folyamat részeként fényt derítsen Gellért származására. Mi keltette fel az érdeklődését Gellért püspök élettörténetében? Miért fordult a közép­korhoz és a legendák világához? Hogyan formálódott a kisregény szövege?

 

A népi-családi mítoszalkotás, történetmondó-emlékező mechanizmusok után az foglal­koztatott, hogyan is zajlik a politikai mítoszalkotás. Hogyan „írják” a történelmet? Hogyan „íródik” a múlt? Hiszen csak az történt meg, aminek a történetét leírták, ilyen értelemben ahogy Sebéé Gellért, az én nagyszüleim is a saját teremtményeim. De a politikai mítoszalkotás másfajta dolog. Természetesen azt sem gondolom, hogy minden múltra vonatkozó megértési kísérlet politikai porhintés, „manipuláció”. Ám az egyén gyakran szembesül azzal, hogy nehéz az igazságot, a manipulációt, a középkorban egy esetleges misztikus eseményt és csalást szét­választani. Ezért választottam a bűnügyi regény és a misztikus elbeszélés kombinációját – egy egyszerű kis történetet, amin nagyon sokat (az Esővároshoz képest rengeteget) és nagyon fe­gyelmezetten dolgoztam.

A történet azért is felkeltette érdeklődésemet, mert ma sem tudjuk biztosan, hogy valójában ki is volt Gellért. Amikor László király korában kutatni próbáltak utána, már sok történet ke­rengett róla. A mítoszalkotók, a legendaszerzők (és tulajdonképpen a hagyományos regényírók is) „sorsképletekben” gondolkodnak. De vajon tényleg létezik-e ilyesmi, vagy csak történelmi szerepek vannak – maszkok, amiket bárki választhat?

 

Nyomozómunkája során Sebe egyúttal saját identitásának kérdéseire is keresi a választ, Gellért történetét kutatva ugyanis rendre saját múltjával szembesül. Ugyanakkor meghatározó tapaszta­lata az lesz, hogy lehetetlen egyetlen érvényes és megfellebbezhetetlen Gellért-legendát megalkotni, csupán annak egy változatát. Erre utal a kötet alcíme: Egy Gellért-legenda.

 

Igen, egy kettős identitású főhőst szerettem volna találni. Egy túl okos, intrikákban, a so­rozatos identitásváltásokban megkeseredett kelet-közép-európai politikust, aki miután min­denen „átlátott”, mindent „leleplezett”, ráébred arra is, hogy személyes elfogultságok nélkül se élni, se meghalni nem lehet. Egy olyan „detektívet” kerestem, aki rájön arra, hogy a természet­fölötti szerepét a történelmi eseményekben bizonyítani sem lehet, ugyanakkor kizárni sem… Hiszen az alcímben az „egy” szó („Egy Gellért-legenda”) önmagában nem jelenti azt, hogy ne létezhetnének érvényes igazságok. Hiszen Jézus feltámadása megfellebezhetetlenigazság a hívők szemében, ám a történetét a Bibliában mégis négy szerző négyféleképpen mondja el. Így a személyes nézőpont mintha az isteni igazságnak is része lehetne. De vajon szubjektív okaim is voltak? Torma Imre pozícióját nem sikerült megfelelően árnyalnom az Esővárosban? Sebe igazán az én ízlésem szerint való történetmondó: érzelmesen odaadó, közben elviselhetetlenül ravasz, cinikus és tárgyilagos. Néha az emberrel olyan megrendítően sokféle dolgok történnek, hogy a személyiségét csak az istenhit tarthatja össze. ,

 

Újabb kötete a Magvető Könyvkiadó Novellárium című sorozatában jelent meg. Már a cím, a Magyar Dekameron utal a nagy klasszikussal kialakított párbeszédre. A könyv szövegeit ugyanis egy olyan kerettörténet fogja egységbe, amely szinte mindenben az eredeti Dekameronét idézi. Főhősei ugyanazokat a neveket viselik, ugyanúgy a középkori Firenzéből menekülnek a pestis elől, ám egy sajátos időutazás után a budai Körszállóban találják magukat, ahol történetekkel szórakoz­tatják egymást. Hogyan született meg a novellaciklus alapötlete?

 

A politika és a magánélet („szerelmek”) viszonyának bemutatására tartottam alkalmasnak a reneszánsz keretet. Boccacciónál egy járvány (vagyis egy természeti-politikai kataklizma) szol­gál apropóul szerelmi történetek meséléséhez, hiszen a jól végződő történetek „gyógyító hatá­súak”, segítenek életben tartani az elbeszélőket. Filostratót és társait a szakirodalom többnyire a „reneszánsz embereszmény” megtestesítőinek tartja, de én mint Boccaccio-olvasó soha nem osztottam ezt az álláspontot: én mindig is öntelt, nagyképű fiataloknak tartottam őket, van bennük valami – ez csak az én értelmezésem – az alsóbb néposztályok kalandjain is jót derülő playboyokból. Az én Dekameronom a „félreértések könyve” is, hiszen ezek a régi „villalakók”, vagyis a Boccaccio által megálmodott aranyifjak rendszeresen félreértik a kelet-európai tör­téneteket. Nem tudnak egy átpolitizált, agyonfrusztrált világgal mit kezdeni, miközben őket személy szerint a járvány, a politika meg sem érinti. Hamarosan el is vesztik a történeteik fö­lötti uralmat, miközben vendéglátóik, az „őslakók” irigylik, kinevetik és egyre csak gúnyolják őket. De az örökös „félre-értés” sem zárja ki az empátiát vagy a szerelmet. A firenzeiek – mi­közben elvesztik a történeteik (a történelem) feletti uralmat – itt maradnak, itt ragadnak, és belevesznek a mi történeteinkbe. De talán nem is valami bonyolult allegória, hanem a szüleim élete inspirált a kerettörténet kialakításában. Anyám és apám ugyanis teljesen másféle világból származtak, elbeszéltek egymás mellett, mindig tele voltak mulatságosabbnál mulatságosabb félreértésekkel, ám mégis életre-halálra ragaszkodtak egymáshoz. Ez gyerekkorom óta nyitottá tett a „megértés” problémája iránt. Megérthetsz – mondjuk – egy polinéz halászt, de attól még mi közöd hozzá? A szerelem viszont utat nyit egy teljesebb megértés felé is, ahol a szavakat talán külön-külön nem is érted, csak az egészet, „úgy általában”. Egy agyonpolitizált világban talán helyesebb is ez, mint vég nélkül rágódni az egyes sérelmeken. Én amúgy sem hiszek abban, hogy a kultúrák teljes egészében „átfordíthatóak” volnának egymásba. A szokványos szerelmi félreértéseket, kommunikációs bakikat viszont alkalmasnak láttam arra, hogy a szoká­sostól eltérően – talán megengedőbben, megbocsátóbban – vessek fel történelmi vagy politikai kérdéseket.

 

„Ez a mese úgy kezdődik, mint egy Boccaccio-novella, aztán úgy végződik, mint egy nyomo­rúságos határvidéki történet” – olvashatjuk az egyik novella végén a hallgatók kommentárjában. „Az elbeszélések nagyobb része valamilyen módon a (magyar) történelem és fikció »Határvidékeit« járja be. Ez a sajátos, hely nélküli hely, a határ (…) a legkülönfélébb formákban meghatározza a Magyar Dekameron történeteit: a nyíltabban magyar történelmi vonatkozású novellák fontos színhelyei rendre egykor Magyarországhoz tartozó, ma már határon túli vagy határ menti vidékek, az olvasó számtalan határátlépést követhet nyomon…” – írja a kötet kapcsán Kulcsár-Szabó Zol­tán. Miért foglalkoztatja a határsáv, a határhelyzet poétikája?

 

Nyilván az én kettős identitásom is oka annak, hogy „egyik lábam itt van, a másik ott van”. A Határvidék-teória nekem arra is alkalmas, hogy nemzetiségi ellentétek, hagyományos nemzeti traumák emlegetése nélkül beszélhessek Kelet-Közép-Európáról. És a „határ” alkalmas arra, hogy kiforgassak az európai vagy magyar irodalmi hagyományban megszentelt története­ket, Winnetou-ét, Goethéét, Zrínyiét, Ludas Matyiét, Trisztánét, vagyis gyerekkori közös nagy olvasmányokat. De a „Határvidék” nem pusztán egy Bibótól, Szűcs Jenőtől örökölt teória. Hanem egyfajta idegállapot és beszédhelyzet is. Egyik novellájában a lengyel Olga Tokarczuk beszél egy Bardo nevű, eredetileg németek lakta faluról, ahol betelepített lengyelek próbálják „kitalálni” saját mitológiájukat.

 

Ha megnézzük eddigi három könyvét, azt vehetjük észre, hogy mindegyikben új hanggal és for­mával kísérletezik. Közös pontokat keresve legelőször a kelet-közép-európai látószög jutott eszembe, valamint az, hogy a szövegeiben hangsúlyosan tematizálódik ember és történelem viszonya, vagyis a történelem viharába vetett ember sorsa. Mi a véleménye erről?

 

„A történelem mint átok” – úgy vélem, ez nemcsak belém, hanem a magyar nyelvbe, a magyar irodalmi hagyományba is beleivódott. Az biztos, hogy spanyolul biztosan nem írnék ilyen történeteket. Bizonyos mértékig használ bennünket az a nyelv, amelyen megszólalunk. Számomra az a kérdés, hogy puszta médiumok vagyunk-e, vagy van-e mód alakítanunk a sza­vainkon és a kifejezéseinken. Ezért nekem „beszélőim” vannak, nem szereplőim.

 

Már az Esőváros elbeszélésének hátterében ott kavarog a huszadik századi magyar történelem – a Monarchia bukásától a rendszerváltozásig és hangsúlyossá válik a történelemmel való szembe­nézés, a kimondás, a kibeszélés fontossága. Nyilvánvalóan ezzel függ össze, hogy szinte valamennyi szereplő ír valamit, cikket, regényt, vagy akár verset.

 

Azt már említettem, hogy szerintem csak az történt meg, aminek a történetét megírták. Az érzelgős Bujdosó Anci, a bolond és hazug Aranyhímzőnő, a hetyke Ludas Panni a ma­ga gyűlölt Döbröghyjével, ahogy aDekameronban mesélő más prostituáltak is „történelmet írnak”. Aki beszél, azt nem lehet legyőzni – én ebben fanatikusan hiszek. Ezért mindenféle stíluskérdés nemcsak mágikus döntés, nemcsak politikai választás, hanem élet-halál-kérdés is. A fenti leányzókat azért is hoztam fel szívem szerint való példáknak, mert a magyar történelmi emlékezet szívesen rangsorol nemek és osztályok alapján történelmi tapasztalatokat. Az előbb a példaképeket kérdezte: ott van Kosztolányi, aki Édes Anna történetével mennyi mindent el tudott mondani Trianonról, a Tanácsköztársaságról. De számomra ez az Anna nem „igazi”: őróla csak beszélnek, de ő maga nem tud beszélni, nem képes önmagát kifejezni.

 

Ugyanakkor a könyveiben kirajzolódó történelemkép egyáltalán nem tragikus, a traumák, meg­próbáltatások sorozata ellenére felfedezhető egyfajta groteszk, ironikus távolságtartás.

 

Igen, a zordon, puritán sértődöttség nagyon távol áll tőlem. A magyar irodalomban az ilyes­mi „emelkedettnek” számít – ezért is különös öröm, hogy a Dekameronban mindennapi sze­relmesek (pfuj! még boldog szerelmesek is…) beszélnek sorsfordító eseményekről, történelmi kataklizmákról. Hiszen a távolságtartásnak nemcsak az „irónia” vagy a „groteszk” az egyetlen formája, bár Kelet-Közép-Európában ez igazi hagyománynak számít. Nagyon sokféle distanci­át be lehet az egyén és a történelmi tapasztalatok közé iktatni, nemcsak a fanyar iróniát, hanem a humort vagy akár a vallásos tapasztalatot is.

 

Három antológia szerkesztőjeként, összeállítójaként is találkozhatunk nevével. Barátdalok és szerelmi énekek címmel válogatást kapunk a középkori galego-portugál szerelmi lírából, A ta­vaszidő édessége a középkor nyugat-európai szerelmi költészetének legjavát reprezentálja, míg 2006-ban jelent meg a középkori obszcén költészet antológiája, az Udvariatlan szerelem. Mind­három esetben hiánypótló vállalkozásról van szó, ugyanis néhány újraközölt fordítástól eltekintve olyan, a középkorból származó verseket olvashatunk, amelyek magyarul eddig nem kerülhettek az olvasók elé. Miért tartja fontosnak ezeknek a szövegeknek a közreadását?

 

Az az elvem, hogy a múltat is „csinálni” kell, nemcsak „tanulmányozni”, hanem újrate­remteni a verseket. Nincs bennem olyan szándék, hogy a „középkori költészetet minél alapo­sabban meg kell ismertetni a magyar olvasókkal”, bár egyáltalán nem tartom megvetendőnek Babitsot, aki politikai okokból is fontosnak tartotta a latin középkor, a „közös európai gyökerek” fordítását. Nekem komoly fenntartásaim vannak a „megértéssel” és a „fordítói hűség­gel” kapcsolatban. A magyar fordítóhagyományban hűségesnek tartanak egy fordítást, ha úgy „nagyjából” közvetíti az eredeti hangulatát, és „formahű”: vagyis betartja a szótagszámot, és – például – az angol jambusokat átfordítja magyar időmértékre, ami lehet, hogy „szép”, de nem túlságosan „hű” dolog. Nekem nincsenek illúzióim a fordításokkal kapcsolatban. Úgy gondolom, a magyar irodalomban létezik egy olyan versíró hagyomány is, amely bevallottan idegen nyelvű szövegek alapján inspirálódik, és ezt mi „fordításnak” nevezzük. Jó lehetőség, hogy fiatal költők kipróbálják a tehetségüket, és a fordítás ürügyén hagyományt, formát, nyel­vet tanuljanak. Persze nem mindegy, milyen hagyományt. Középkori szövegekkel szerintem azért olyan jó foglalkozni, mert ezek a gyakran nagyon választékos szövegek (akkor is, ma is) a mai irodalomnál nyitottabbak a populáris irodalomra.

 

Számomra az említett kötetek olvasásának legfőbb tanulsága az volt, hogyan lép párbeszédre egymással a régi szöveg a kortárs irodalmi törekvésekkel, a friss, mai olvasatok és fordítások révén.

 

Ez kétségkívül a fordítók, a tehetséges, fiatal költők érdeme.

 

Megalakulása óta szerkeszti a Palimpszeszt című internetes folyóiratot, és részt vett az Újnautiluslétrehozásában is. Beszélne ezekről a tevékenységekről? Milyen a személyes viszonya az internet vi­lágával?

 

Még soha nem beszéltem internetes újságokról egy irodalmi szövegekről szóló interjúban! A Palimpszeszt, amit barátaimmal 1996-ban alapítottam, az első hálózati tudományos folyóirat, az Újnautilust pedig – amely egy kortárs irodalmi lap – nemrég hoztuk létre a tanítványaim­mal. A Palimpszesztnek semmi köze nincs a kortárs irodalomhoz. De ha jól meggondolom, az Esőváros a „csomagkapcsolásos telefonközpontok” álmával végződik, egy mainál sokkal „fej­lettebb” internet látomásával, ahol nemcsak távollevő barátokkal, hanem minden „határon túlival”, tehát halottakkal és szellemlényekkel is lehet beszélgetni. Azt hiszem, engem annak idején nagyon megragadtak az internet és a szabadság összefüggéséről alkotott legendák. Vala­hogy a rendszerváltás (egyik, meg nem valósult) társadalmi ígéretét láttam a „szabad, autonóm közösségek” hálózatában, amely nagyon is jól illett nagyapám gépimádatához és plebejus de­mokráciaeszményéhez, a nagyanyám képviselte „szellemezéshez”, ezért kerülhetett az internet az Esővárosba. És egy tekintélyelvű társadalomban talán én magam is tápláltam illúziókat a „szabad és független gondolkodók hálózatával” kapcsolatban. Ma már csak az internet peda­gógiai jelentőségét tartom sokra. Kezdő tudósok, írók, műfordítók számára biztosít kibonta­kozási-publikálási lehetőséget, teremt valamilyen ifjúsági kultúrát.

 

Jelenleg középkori világirodalmat tanít a Károli Gáspár Tudományegyetemen, és irodalomtörté­netet az ELTE portugál tanszékén. Mit jelent Önnek a tanítás?

 

Annak megtapasztalását, hogy a gondolkodás egyfajta sokszor megszakított és mindig be­fejezetlen párbeszéd. De nem akarom ezzel a közhellyel lezárni a beszélgetést. Hogy mit jelent a tanítás? Valami felemelőt kell mondanom? Én nem tudok beszélgetés nélkül élni, ezért úgy érzem, rengeteget kaptam a tanítványaimtól. Másrészt a tanítás egyre fokozódó aggodalmat jelent, hogy a tanítványaim nagy része mit kezd (kezd-e egyáltalán valamit?) azokkal a fan­tasztikus dolgokkal, amire az egyetemen megtanítjuk őket. Egy szép provanszál költeményt le lehet fordítani magyarra, de mire lehet becserélni a boltban? Nagyon hülye kérdésnek tűnik, pedig a középkorban többen megélhettek a trubadúrlírából, mint manapság. Akkoriban min­den vár eltartott egy trubadúrt. Vagy legyünk praktikusak, mondjuk azt, mi csak „készségeket” tanítunk. A trubadúrok arra valók, hogy segítsenek a fiataloknak jó költőkké, jó műfordítóvá vagy akár fantasyszerzővé válni… De hánynak fog majd ez megadatni? Az is lehet, hogy nem kell aggodalmaskodni. Talán minden feladat megtalálja a maga emberét.

 

————————————————————————————-

 

Poós Zoltán: Városbújócska – KultúrPart

 

Poós Zoltán interjúja Bánki Évával

Bánki Éva az Esőváros és az Aranyhímzés című irodalmi bestsellerek után Magyar Dekameron címmel novelláskötettel állt a nyilvánosság elé. Túléltük a könyv képzeletbeli pestisjárványát, a novellák elolvasása után gyógyultan távoztunk, de előtte feltettünk néhány kérdést a szerzőnek.

 

Nem sajnálod, hogy a Magyar Dekameron című prózakötetét – mely valójában nem is novelláskötet – a Magvető a Novellárium sorozatában jelentette meg a sorozat nem túl feltűnő borítójával?

A kiadónak megvoltak a maga szándékai: sorozatot akart indítani. Nekem is megvoltak a szándékaim: számos ponton érintkező, de egységes cselekménybe nem foglalható történeteket szerettem volna írni. Kicsit szétzilálni, nem-paraszti szereplőkkel szétbeszéltetni az Esőváros egységes, néha mitikus világszemléletét. Igen, egyetértek veled, ez valóban nem novelláskötet.

Bár könyveidnek jócskán vannak kortárs vonzatai, a kiindulópontok mind a távoli múltban vannak. Nem vonzanak a „tiszta”, kimondottan 21. századi történetek?

Íróként kétféle élményanyaggal tudok dolgozni. A teljesen elfelejtett vagy elfelejtettnek hitt eseményekkel, amik egyszer csak „berobbannak” az ember emlékezetébe, vagy az épp most kezdődő, sejtett, a közeljövőben bekövetkező dolgokkal. Mindig is szerettem volna sci-fit írni például. A közelmúlt emlékeivel, saját egyetemi éveimmel, mondjuk, semmit sem tudok kezdeni. Régen jártam egyetemre, de azért nem annyira régen. Nekem az tetszik, mikor nagyon régi dolgok hirtelen más fényt kapnak, és teljesen másra lehet őket használni, mint korábban. Ez tényleg hasonlít egy kicsit a mágikus realizmus eljárásához. De nemcsak a szépprózában szeretem ezt. Mikor megalapítottuk az első magyar tudományos, internetes folyóiratot, trubadúrfordításokat közöltünk. Mert varázslatosnak tartottuk, hogy egy új médium segítségével nagyon régi szövegeket kortárs magyar versekként reprezentálunk.. De ha jól értem, te inkább arra vagy kíváncsi, minek ez a sok történelem. Az ember nincs röghöz kötve, választhat más nyelvet (engem ez mindig kísértett), de ha már választott egy nyelvet, akkor a nyelvvel együtt sok téma is rászakad. És ezzel nem is vagyok egyedül: ld. a magyar irodalom hihetetlenül erős anyázós-apázós vonulatát. De az idő túlstrukturálása, az egyéni emlékezet meghosszabbítása csak a családregényekre igaz? „Molnár főhadnagy megpiszkálta a fogát, és úgy döntött, eszi a fene, mégicsak kikérdezi a harmadik emeleti szomszédokat”. Egy amerikai krimiben mindegy lenne, hogy a főhadnagy az ötvenes, hetvenes vagy a kilencvenes években piszkálja a fogát. Nálunk nem.

Életrajzodban írod: „költőnek készültem”. A múlt idő azt jelenti, hogy felhagytál az „életmódszerű” versírással?

Igaz, harnimchat éves koromig csak verseket írtam. De a verseim előkészületek a „történetekre”, hiszen nem a vallomás, hanem a történetmondás dominál bennük. Ez igaz az „Esőváros” című versciklusra is. Meghittebb, bensőségesebb felkészülés verseket írni, mint könyvtárban, levéltárakban kutatni, motívumokra vadászni. Persze sok trubadúrparódiát is írtam, részint azért, hogy megnevettessem a tanítványaimat, másrészt, hogy egyszer felkészüljek egy „lírai regényre”. Életmódszerű versírás? Amíg prózát írok, verseket is fogok írni.

Mikor rendezed kötetbe a verseidet?

Én már kötetbe rendeztem a verseimet ─ három prózakötetbe. Nem tartom magam költőnek. Csak versírás közben valahogy „kiköltődik” bennem egy történetsor és egy nyelv. (Amúgy nem is vagyok biztos abban, hogy lírai verseknek ma a legmegfelelőbb „kerete” egy kétszáz példányban megjelenő verseskötet.)

Második regényed, az Aranyhímzés László király országlása idején játszódik, és a Szent Gellért-legenda történetét dolgozza fel. Adott lett volna, hogy nagy történelmi tablót fess, hisz az ilyen témák valahogy 500 oldalas könyveket kívánnak. Miért lett az Aranyhímzés mégis csak 180 oldal?

Mert nem akartam történelmi tablót írni. És nem „dolgoztam fel” Szent Gellért életét, ezt megtették a legendaírók, ámbár talán ők sem tudtak többet a történelmi figuráról, mint te vagy én. Egy nyomozás történetét szerettem volna megírni. És az első magyar íróét, akit azért küldenek el Velencébe, hogy bizonyítékokat gyűjtsön egy hajdanvolt történelmi személyiségről, és írja meg (persze a kor kedvelt műfajában) a század történetét. De rájön, hogy „bizonyítékok” nem léteznek, vagyis annyiféle „bizonyíték” van, ahányféle érdek, de a történelmet valahogy mégis meg kell formálni. A téma miatt a bűnügyi regények pörgősebb cselekményvezetését alkalmaztam, ezért is lett a regény rövidebb. És távol állt tőlem, hogy ismeretterjesztő szándékkal a művet középkorral kapcsolatos kuriózumokkal telezsúfoljam. Az Aranyhímzés is egy „emlékezet-regény”, csak a „mire, miért emlékszünk” és a rendszerváltás (bármilyen rendszerváltás) kérdését a politika felől gondoltam át.

Az ELTE portugál tanszékén is tanítasz. A portugál kultúra egzotikuma eddig nem jelent meg a prózavilágodban. Miért?

Vannak olyan hosszú, sikeres és tartalmas házasságok, ahol a felek jól tudják, hogy a szívük mélyén ki nem állhatják egymást. Így vagyok én a portugállal. Rengeteg mindent köszönhetek a portugál kultúrának: kitekintést a latin világra, a tenger-élményt, a Pessoa- és Saramago-hatást, sok érdekes hónapot Lisszabonban, a középkori irodalmat, az ötletet, hogy a latin-amerikai mágikus realistákat népi regényként olvassam és így írjam vissza… Életem legjobb döntésének tartom, hogy felvettem a portugál szakot. De a portugál életet belengő búskomorság és szentimentalimus mindig idegen volt tőlem. Vagy mégis szükségem volt azokra a hónapokra, mikor a többi portugállal borongtam Lisszabonban, és megállás nélkül esett? Mindenesetre az soha nem jutott eszembe, hogy portugál témákat keressek, vagy portugálul írjak. Ami azért is furcsa, mert azon viszont sokat morfondíroztam, hogy az Esővárost spanyolul kezdem el.

Az Esőváros csallóközi családregény. Milyen volt a könyv csallóközi fogadtatása? Amikor egy regény erősebb hangsúlyokkal szólít meg egy elszakított nemzetrészt, akkor van arra a kiadóknak speciális terjesztési stratégiája, hogy optimálisan célba juttassanak egy könyvet? Azaz: szállítottak felvidéki boltokba a kötetből?

A regény első bemutatója Dunaszerdahelyen volt, a kötetből szállították felvidéki boltokba, és sok ottani olvasótól nagyon sok jó visszajelzést kaptam. A Kalligram 2007-ben megjelentette szlovákul. Nincs sok információm a regény szlovák fogadtatásáról, bár azt hiszem, szerencsésebb lett volna, ha szlovákul nem a szlovák-magyar viszony elmérgesedése idején jelenik meg.

Bár van egy „gésás” versed, de a lírádban és prózádban sem artikulálódik olyan hangsúlyokkal az erotika, ahogy azt számos kortárs költőnőnktől/írónőnktől megszoktuk. Miért?

Érdekes kérdés. Nagyanyám, az Esőváros Ancija túlművelt parasztasszony és halottlátó volt, ifjúkorában a Felvidéken a harmad-vonalbeli nőirodalomhoz tartozott. Egész életében úgynevezett „női verseket” írt: sóvárgás, erotika, be nem teljesült vágyak, női melankólia, női szomorúság… azt is mondhatnánk, nemcsak nő, igazi portugál volt. Lévén én az ő médiuma, ezért úgy érzem, én már túlvagyok ezen. Ezt ő megírta, tehát úgy gondolom, ez már megtörtént velem. Az erotika, mint irodalmi téma (sőt kötelező „női téma”) egy kicsit tényleg untat. Mentségül szolgáljon, hogy mint irodalomtörténész egész életemben ezzel a témával foglalkoztam. A sóvárgás, beteljesületlenség kultuszát költők találták ki a XI. században: irodalmi érzés volt, ami aztán áthatotta a mindennapokat – korábban nem létezett, és nem vagyok abban biztos, hogy a XXI. század végén még létezni fog. A Dekameronomban a nők nyíltan beszélnek a szexualitásról, más dolgokat viszont igenis eltitkolnak. Mert úgy hiszem, ma másféle tabuk vannak, mint régebben: erőszak, erőszakkal kapcsolatos vágyak és félelmek, sóvárgás a transzcendensre, halál, ilyenek.

Úgy tűnik, termékeny prózaíró vagy. 2004-ben jelent meg a nagysikerű Esőváros, a következő könyv, az Aranyhímzés 2005-ös, a Magyar Dekameront 2007-ben publikálta. Verseket írsz, tanulmányokat készítesz… Hogy tudod beosztani az idődet?

Most van egy gyönyörű féléves kislányom, és ez teljesen megváltoztatta a dolgokat. De azért most is dolgozom, egy thrillert írok. Úgy gondolom, nem minden év 365 vagy 366 napos, a napok számát sok minden befolyásolhatja: tervek, remények, ambíciók. Persze egy adott idő nem tágítható a végtelenségig. Az Esővárost rövid idő alatt írtam, keveset aludtam, és úgy kifáradtam, hogy mire befejeztem a regényt, elfelejtettem két idegen nyelvet és sok saját emlékét. Néhány dolgot újra kellett tanulnom, hogy megint tanítani tudjak. Ez a nagy hajtás, mámor nyilván nem ismételhető meg gyakran.

A Magyar Dekameronban írod: Szabó Magda az édesanyád nevét használta az Abigélben, amint ráakadt egy ELTE-tablóképre… Nos, ez igaz történet? Az Esőváros milyen arányban tartalmaz fikciós és életrajzi vonzatokat? Van-e olyan női életmű a magyar irodalomban, mely példaértékű a számodra?

Vidéki, középosztálybeli lányként természetesen Szabó Magdán is nevelkedtem, az anekdota pedig (nem tablóval, hanem kifüggesztett névsorral) édesanyám nagy anekdotája. Ő egy rádióbeszélgetésben hallotta. Egyébként Szabó Magda írásmódja mindig idegen volt tőlem, ahogy Kafka Margité is, bár természetesen tisztelem mindkettőjüket. Hogy van-e nőirodalom egyáltalán? Hogy én teljesen másként írnék, ha férfi lennék? Én magam sem tudom eldönteni, hogy a nők tényleg másként írnak-e, tehát érdemes nőirodalomról beszélni, vagy csak a férfiak által megunt témák feldolgozását nevezzük nőirodalomnak. Nyilván erre 50-100 év múlva könnyebb lesz válaszolni. Életrajziság? Én nem vagyok kitárulkozós alkat, és eszembe sem jutna, mondjuk, életregényt vagy vallomást írni. Női vallomást sem. De az ember mért írjon puszta elmejátékokat? Mért keressen olyan kitalált világokat, amikhez személyesen semmi köze? Így hát két álláspont közt lavírozom. Az Esőváros valahogy a nagyszüleim története, de csak valahogy: nem ők találták fel az internetet, még telepatikusan sem álltak kapcsolatban kémekkel, és számos dolog, sőt a dolgok nagy része fikció. A Dekameronban viszont sokkal több önéletrajzi elem van, noha én nem vagyok Zrínyi Miklós felesége, erdélyi prostituált, és Ludas Panni sem. Nem törekszem önéletrajziságra, szívesen elkanyarodom, ha a nyelv, a történet, az anyag úgy kívánja, de szerencsére van mitől elkanyarodnom.

 

—————————————————————–

 

Szepesi Dóra: „A szerelem, ellentétben a madarakkal, mindenféle nyelven világosan beszél.” – prae.hu

 

A legfrissebb hír: Bánki Éva holland irodalmi díjat nyert a Magyar Dekameronnal. A novellafűzér a „határvidék” csapongó történeteit gyűjti egy csokorba, Zrínyitől Kádárig, nagy emberektől kisasszonyokig. Ez a határvidék, pedig Magyarország, ahol ”a szerelmet eltorzítja a bosszú, a bosszút a politika, a politikát a szerelmi cselvetések… Magyarországon az emberek nem érnek rá a járványra, a betegségre, másfajta „baj” sújtja őket: Örökké politizálnak.”

PRAE.HU: Kevesebbet hallunk most rólad. Min dolgozol éppen?

Most kevesebb időm van. 2008 januárjában megszületett Eszter lányom, azóta az idő kicsit másképpen folyik. Hatalmas öröm ez, de a napok azóta rövidebbek. Novemberben kezdtem el újra dolgozni egy, amai Magyarországon játszódó detektívregényen.

PRAE.HU: Most jutott el hozzám, hogy harmadik könyved, a Magyar Dekameron megnyerte a hollandiai Mikes Kelemen Kör 2008-as irodalmi díját. A te novellásköteted, amely az elmúlt másfél évben kapott a kritikusoktól nemcsak elismerést, hanem hideget-meleget is, Boccaccio novelláihoz hasonlóan a válság vagy inkább járvány sújtotta Firenzében kezdődik. Mit szólsz ahhoz, hogy angol lapok, a The Guardian publicistája is, párhuzamot vonnak a mai válság és a régi nagy, Boccaccio megírta pestisjárvány között?

 

Amikor én elkezdtem a novelláimon dolgozni, nem volt világválság. Még a madarak sem csiripelték. Vagy nem az én fülembe csiripelték. De azt érzékeltem, hogy átláthatatlanabbak a politikai-társadalmi kulisszák, és hogy a mi valóságérzékelésünk (kincstári optimizmusunk vagy éppen besavanyodott, mindent lehuhogó depressziónk) egyre inkább távolodik a nyugatias valóságérzékeléstől. Valamifajta józan világosságtól, ami, valljuk be, mégiscsak jellemzi a boccacciói életszemléletet.

PRAE.HU: Igen, a te novelláid a Határvidéken játszódnak, ahol az emberek alig tudnak a bosszú, a szerelem, a politika között különbséget tenni, ez a három minduntalan összekavarodik. Hogy jött az ötlet, hogy megírd ezt a novellafűzért?

Szerettem volna olyan novellákat írni a magyar történelemről, amely nem a szokásos nemzeti traumákra fűződik föl, amelyben a magánélet (a “szerelmi szálak”) és a politikum nem választódik szét élesen, amelyben főleg nők szemszögéből láttatják a történelmet. De nem akartam egyoldalúan lírai vagy szubjektív lenni, ezért alkalmaztam a távolságtartásra, iróniára is módot adó kerettörténetet: művelt (érdeklődő, de olykor felületes) külföldi aranyifjak hallgatják Budapesten az itteniek “nyavalygásait”. Az volt a célom, hogy az olvasó se a kerettörténet szereplőivel, se a mesélőkkel ne tudjon kizárólagosan azonosulni. De azt vallom, hogy a félreértések nemcsak mulatságosak, hanem tanulságosak is lehetnek, és nem zárják ki, hogy egymás felé empátiával közeledjünk.

PRAE.HU: Írástechnikádban két kulcsszót is jellemzőnek érzek: átfantáziálni, átszellemezni. Pl. első regényed, az Esőváros, amely egy csallóközi nagycsalád története; van benne szellemidézés, boldog-boldogtalan szerelmeken átívelő családtörténet, és amelyről azt írták, hogy a közelmúlt fiatal irodalmának egyik szenzációja – tele van spiritualitással. S most a Magyar Dekameron, alcíme szerint A test és a lélek kísértetei. Honnan a spirituális érdeklődésed? Kik hatottak rád?

Van erre egy köznapi és egy intellektuális válaszom is. Egyik nagyanyám híres halottlátó volt, bár én már spirituális élményeket nem babonák, hanem olvasmányok révén élhettem át. Mint irodalomkutató, nemcsak a középkorral, hanem a mágikus realizmussal is foglalkoztam, de azért meg kell jegyeznem: én csak kém vagy turista vagyok a “szellemek világában”, hiszen soha nem tudom kikapcsolni a kíváncsiságomat, a gyakorlatiasságomat vagy az iróniámat.

PRAE.HU: Segíti a regényírót, hogy költő is vagy, hogy fordítasz trubadúrlírát, szerkesztesz „Udvariatlan szerelmet”?

Sok csodálatos, tehetséges tanítványom van, és én felelősséget éreztem azért, hogy a fordításaik antológiákban megjelenjenek. Emellett érdekes feladat volt egy másféle arcát is megmutatni a középkornak.

PRAE.HU: Úgy tudom, az Esővárost egy ugyanilyen című versed ihlette. A vers és a próza mégiscsak különbözik egymástól. Érdekelne, hogy lesz egy versből regény? Költőből író?

Írtam verseket, sőt trubadúrparódiákat is, de nem tartom magam igazi költőnek. A vers (a saját versem) nekem olyan mint egy gongütés, előhív bennem egy történetet. Nem igazi versként, hanem mottóként funkcionálnak.

PRAE.HU: Második regényed, az Aranyhímzés Gellért-legenda. (Nekem különösen tetszett, mert tényleg olyan finom és míves a meseszövése, mint egy aranyhímzés!) Tulajdonképpen egy krimi, amelyben egy társadalmi regényt és egy vallásos történetet komponálsz egybe. Mondtad egyszer, hogy foglalkoztatnak a sci-fiben rejlő lehetőségek is. Miért? Hogyan tudod összeegyeztetni a sci-fit a középkori világirodalommal, a romanisztikával?

Az Esőváros egy mitikus tudatot (is) a történelmi emlékezethez közelítő “parasztregény”, de miután befejeztem, elgondolkodtatott, hogyan is zajlik a történelemben a mítoszképzés, hogy gondolkodik erről a “hatalom”. A történészt (a középkori történészeket is) és a hagyományos detektíveket számos hasonlóság köti össze: mindketten a tények, a részletek megszállottjai, ráadásul mindketten egyfajta racionálisnak látszó similacrum-valóságban mozognak. De persze az “igazság” másféle dolog: nem minden misztikus tapasztalat manipuláció.

Ma unalmas, komoly emberek foglalkoznak középkori irodalommal, ezért elfelejtjük azt, hogy a lovagregények annak idején populáris elbeszélések voltak. A középkor még nem képzelte, hogy a népszerű műfajok “alantasak”, hogy a művészet a műveltek, a kevesek kiváltsága.

PRAE.HU: A provanszál udvari költészet, trubadúrlíra és az „udvariatlan szerelem” költészetének szakértője vagy. A János vitéz szerelmi szimbolikájáról is írtál. A Magyar Dekameronban is a szerelem a téma, amelyben firenzei „villalakók” magyar szerelmeseket idéznek meg, és az ő sorsuk, félig értett vagy félreértett történeteik rajzolnak meg egy országot. Azt írod, a Dekameronban, hogy „Ami a népeket illeti, az egyetlen politikailag korrekt megoldás a szerelem.”… „A szerelem ellentétben a madarakkal, mindenféle nyelven világosan beszél.” Életművedben miért kap a szerelem ekkora hangsúlyt?

A magyar elbeszélő irodalom nem nagyon szereti a szerelmi történeteket, olcsónak, gyanúsnak tartja őket – ha pedig a szerelmesek a végén „összejönnek”, akkor kész… vége, tudjuk, hogy az a történet csak ócska lehet. Így hát nekem külön elégtételt okozott, hogy néhány sokat ócsárolt Jókai-mesét újramondhattam a Dekameronban. Ha Jókai olasz vagy portugál író lenne, akkor senki sem a szerelmi történetei miatt róná meg…

De komolyabbra fordítva a dolgot: mi, magyarok annyit szenvedünk, hogy nem érünk rá boldognak lenni. Nem szabad Mohácsot és egy boldog vagy boldogtalan szerelmet összekeverni. És nemcsak savanyú vagy korlátolt kritikusok gondolják ezt. Ott a Szigeti veszedelem nagy tanulsága: a magyarok elvtársias, bocsánat, bajtársias viszonyban vannak a feleségeikkel, míg a török táborban lobognak az igazi szenvedélyek: a szerelem, mint az ellenség (vagyis a kárhozottak, a jövendő vesztesek) „művészete”.

És az is igaz, hogy „korrekt” dolognak tartom a szerelmet. Ha őszinték vagyunk, akkor azt hihetjük, hogy itt Kelet-Közép-Európában nemzedékeknek kell kihalni ahhoz, hogy el tudjuk viselni egymás történeteit és emlékeit. Az itt élők ellentétei fojtogatóak, és én nem hiszek sem az elhallgatásokban, sem a trendi politikai lózungokban. De abban igen, hogy az emberek annyi félreértés ellenére… hogy is mondjam… megkedvelhetik egymást. Mint a szüleim: teljesen más világból származtak, egyáltalán nem értették egymást, sőt, ami azt illeti, tele voltak mulatságosabbnál mulatságosabb félreértésekkel, de azért nagyon szerették egymást.

PRAE.HU: Dekameronodban a gazdag életismeret, és az ezt körüllengő csapongó fantázia, mintegy elvarázsolja az olvasót. Van benne csillagjóslás, varázslás, van benne egy nő, aki kesztyűkből, kalapokból olvassa ki gazdája gondolatait, azonkívül a madarak tudnak latinul, és különös dialektusban dalolnak… Szóval megint a varázslás, és amellett a nyelvek, az állatok nyelve, meg a varázslás nyelve, egyáltalán a nyelv (az írói is, meg az idegen nyelvek), különösen a latin nyelvek iránti szenvedély. Nálad úgy érzem, ez ad egy szertelen szabadságot. Erről mondanál valamit?

Valóban a nyelvet egyfajta „érzékszervnek” is tekinthetjük. Látás, hallás, tapintás… nyelvtudás. Az is különös, hogy a nyelveket szisztematikusan tanulja az ember, szorgosan biflázik-biflázik… aztán egyszercsak egy idegen nyelvű környezetben élve feltárul előtte a nyelv. Nem fokozatosan, hanem hirtelen. Olyan érzés, mint amikor egy matekpéldát vagy rejtvényt megfejtünk, vagy valaminek hirtelen „rákapunk az ízére”.… A „szellemezés” szerintem csak a megismerésnek ezt az eksztatikus oldalát hangsúlyozza.

PRAE.HU: Egyszer azt nyilatkoztad, hogy talán nem csak az olvasók hagyták el a magyar irodalmat, hanem a modern, posztmodern irodalom is elhagyta az olvasókat. Meg, hogy egy jó regény átjárást biztosíthat a populáris, egyszerűbb gondolkodásformák és a mindenkori elit kulturális hagyományai között. A közönségsikered jelzi, hogy te nem akarod elhagyni az olvasót, nálad ugyanolyan fontos a téma, a stílus, mint az olvasó. Gondolsz erre, amikor írsz?

Ma is vállalom ezeket a gondolatokat. Nem valamiféle dacból, hanem mert olyan irodalmi hagyományokon nevelkedtem (középkor, mai latin nyelvű irodalmak), ahol soha nem is volt szokás elit és populáris irodalom között ilyen éles különbséget tenni.

Amellett nemcsak a történetmondás nyelvi megalkotottságában (húh!…de hogy mondjam másként?), hanem mágikus (gyógyító vagy akár megrontó) természetében is hiszek. Ezért úgy gondolom, tényleg nem mindegy, milyen meséket „forgatunk ki.”, vagy miféle történeteket mesélünk el.

PRAE.HU: Szépírást lehet tanulni, vannak mesterek, példaképek, de valami más is kell hozzá, ami nálad, úgy tűnik, a meseszövés (csapongó fantázia – pl. Winnetout összehozod Goethével –, életismeret, amivel átfantáziálod, átszellemezed a szövegeidet.) Milyen lesz vajon a krimid, következő könyved?

Ennyi „csapongás” után – amire egy keretes elbeszéléskötet tényleg módot adott – öröm egy szikár, lineáris vonalú történeten dolgozni. A bűnöket ott is elkövetik, de vannak nyomok, amelyeken el lehet indulni.

 

————————————————————————————-

 

Váradi Péter: “Ebben a történetben a nők győznek…” – Nők Lapja Café

 

Nincs még két hete, hogy Magyarországon megjelent Bánki Éva regénye a Magvetőnél. A könyvben egy csallóközi nagycsalád történetét ismerjük meg szellemidézésen, boldog és boldogtalan szerelmeken át.

– Először hadd gratuláljak olvasóink nevében is első regényéhez, mely az év eddigi legnagyobb meglepetése a hazai könyvpiacon. Regénye egyszerre idézte fel bennem a kortárs női regény legfrissebb fejleményeit, Rakovszky Zsuzsa és Bódis Kriszta könyvét, valamint a régi magyar női memoárirodalmat. De mindezekkel szemben ön férfit választott elbeszélőnek! Mi az oka ennek?

• Ez egy több rétegű dolog. Igaz, hogy regényem mesélője férfi (Torma Imre), de magának is állandó problémái vannak identitásával. Bátyjának házában lakik, állandóan váltogatja neveit, hol azért, mert menekülnie kell, hol írói álneveket választ. Egész életében függ bátyjától, a regényben ironikusan maga is úgy említi magát, mint a bátyja második feleségét – miközben persze mindvégig reménytelenül szerelmes bátyja igazi feleségébe, Bujdosó Anciba, és emellett szerelmi kalandok sokaságát bonyolítja le – afféle falusi dekameron formájában. Imre egy balsikerű népi író, aki valami olyasmit próbál megcsinálni a harmincas években, amit Marquez-féle mágikus realizmusnak hívunk. Ezért is van nagy szerepe a könyvben – az enyémben is, és Imre könyvében is, melyből részleteket „idézek” – a szellemezésnek.

– Könyvén tényleg végigvonul az okkultizmus, szellemidézés témája – milyen szerepet szánt ennek?

• A szellemezés a halottakkal való kapcsolattartás formája. A regény két főszereplő családja közül az egyik a technikát fetisizálja, repülőgépekről és cséplőgépekről álmodik, míg a másik együtt él a szellemekkel, miközben ősapjuk kísért a faluban. A kettő aztán valahol összeér, mégpedig nyolcvan év után az Interneten – bár igaz, hogy az már egy másik generáció, de valahol ugyanazt a mágikus funkciót látja el. Bár a határ, melyet összeköt, már nem inneni és túlnani világ, hanem két ország között húzódik, mely ugyanúgy részeire szabdalta a családokat.

– Imre, a regény főszereplője és mesélője szinte láthatatlan médiumként viselkedik. Szinte mindenkiről többet tudunk meg, mint róla magáról, és annak ellenére, hogy a történelmi eseményekre sem reflektál közvetlenül, mégis, még a történelemről is többet tudunk meg, mint az ő, mondjuk lelki életéről.

• Imre saját határai is folytonosan változnak, nincs rendes munkája, néha falusi könyvtáros, olykor népi író, rövid ideig újságíró Prágában, Kafka baráti köréhez is hozzácsapódik, mindösszesen amit csinál, az a paraszti-polgári értékrend szerint, nagyapám szerint nem munka. Egyébként ő tökéletesen kitalált személy bármiféle családi előzmény nélkül – egyszerűen őt tartottam megfelelő elbeszélői pozíciónak ahhoz a történethez, melyben empátiára és függetlenségre egyaránt szükség volt. Személyiségének gyökere beteljesületlen szerelme saját sógornője, Bujdosó Anci iránt. De minden egyéb szerelmi kalandja ellenére sem engedhettem, hogy a regény afféle budoár-nézőpontúvá váljon.

– Ugyanakkor a regény fontos motívuma az a regény, melyet Imre ír Petőfi meseszerű kalandjairól, melyek természetesen annak halála után estek, melyet, természetesen, túlélt.

• A regény fő motívumai a gépek, a szerelem és szépirodalom, és ezeknek a mítosza olyan paraszti mítoszokhoz tartozik, mint a Petőfi-kultusz.

– Érdekes módon Petőfi több verset írt halála után, mint halála előtt. Erre gondol?

• Igen, gyakran elfelejtik mára, hogy a szellemidézések egyik legkedveltebb alakja Petőfi volt, aki egész könyvtárnyi verset kopogott és diktált le a legkülönfélébb spiritiszta szeánszokon, és a legkülönfélébb minőségben. Ez is része volt a Petőfi-kultusznak. Ezt is, és az egész népi irodalmat is kifigurázza valamelyest Imre regénye, melyből többször idézek, és melynek végén maguk regényem szereplői is „elutaznak” az Újvilágba, vagy legalábbis valami más világba, mint a miénk.

– Regényében a női szereplők sokszor határozottabb karakterűnek tűnnek, mint a férfiak. Egyetért ezzel a megállapítással?

• Igen, és minden alávetettségük ellenére eljutnak a megszólalásig. Ez egy elfogadó, de távolságtartó viszony a sorshoz, mellyel szemben a beszédben megvalósuló boldogság, vagy a főszereplőnő, Bujdosó Anci által írt versek szavaiban foglalt boldogság áll. A regényben munkamegosztás van férfiak és nők között, ahogy a harmincas évek parasztvilágában is volt ez: a nők iskolázottabbak, míg a férfiaké a gazdasági hatalom. A katolikus családokban volt egyfajta népies vallási kultusz is, szentszobrokkal és falvédőkkel, melyek szintén a nők hatalmában álltak. Szemben a református regényhősnőkkel, itt sok-sok boldog szerelemről is szó van. A másik, hogy azért is választottam egy ilyen furcsa férfi narrátort, mert azáltal a regény beszámol arról a jelenségről is, hogy a két világháború között létrejött másodlagos női irodalom, a naplók és el nem küldött levelek, asztalfióknak írt versek formájában élt. Imre egyrészt értékelni tudja sógornője, Anci verseit, másrészt azonban ironikus kommentárokkal is ellátja őket.

– Ugyanakkor a versek elég modernnek tűnnek ahhoz, hogysem egy műkedvelő háziasszony ügyködése termékeinek tűnjenek.

• Igen, a verseket természetesen nem a nagymamám írta.

– Ez az ön családjáról szól?

• Igen. De ez tulajdonképpen a nagyszüleim története.

– Ezek szerint a regény végén megjelenő unoka ön lenne?

• Nem, mert igaz, hogy ez a nagyszüleim története, de ebből egy szó sem igaz. Tudja, én evvel a világgal már csak mint egy mesevilággal találkoztam, a kitelepített, a Csallóközből kirakott nagyszüleim meséltek erről, és én persze gyerekkoromban megvetettem az ilyen öreges történeteket, de mivel gyerekkoromban hallottam, és soha nem szembesültem a valóságos oldalukkal, egyfajta mesevilágként jelent meg. Ennélfogva aztán sohasem éreztem magam korlátozva attól, hogy átfantáziáljam vagy átszellemezzem. Erről gyerekkoromban csak úgy hallottam, mint a „másik világ”, és annyi maradt meg belőle, ami egy 10-12 éves kislánynak fontos volt. Dunaszerdahely így lett meseváros.

– Ezek szerint erre vonatkozik az Esőváros cím? Pedig a regényben Pozsony kapcsán is előkerül.

• Igen, mert nem akartam, hogy egyetlen kisvárosra kelljen ráismerni – tudja a nagyszüleim meséiben Szerdahely nem egy egyszerű kisvárossá vált számomra, hanem olyanfajta metropolisszá, mint mondjuk Los Angeles – gyerekkoromban azt képzeltem, hogy ez egy olyan város, mint Prága, ahol hatalmas gyárak vannak és repülőterek, ahol robbanómotorokkal és szellemekkel foglalkoznak… Olyan népi regényt akartam írni, mely a népi emlékezettel foglalkozik.

– A regény szereplőinek mintái élnek még?

• Nem, nagyszüleim nem élnek már, akikről az egészet mintáztam, és főszereplőmet pedig, Imrét, egészében én találtam ki.

– Aki sokban hasonlít Orlandóra, Virginia Woolf nemet váltó, férfiból nővé váló és évszázadokig élő hősére…

• Nagy hatással volt rám az a regény, és nálam a nemváltás Imre alakján túl abban is előtérbe kerül, hogy a nagypapa, aki korábban mindig fiú örökösre vágyott, aki majd tovább viszi a nevét, találmányait az Amerikai Szabadalmi Hivatalnál jegyzi be, tudós és felfedező lesz, csalódik a férfiakban, és már a lányunokákba helyezi a bizalmát. Ám az Orlandóval ellentétben itt nemcsak a személyeknek, hanem a családoknak is van egyfajta személyiségük, mely ebben az esetben úgy folytatódik tovább, hogy már a nők folytatják. A nők győzelmével ér véget a történet. Valóban, van benne némi feminista jelleg. Sőt, Bujdosó Anci verseit is végül a lányunoka porolja le, és menti meg a névtelenségtől.

– Hogyan készült a regény?

• Másfél éve egyszer csak elkezdtem írni, és fél év alatt készen lett. Eredetileg a verseimet szerettem volna összekötni egy prózai szöveggel, mivel felötlött bennem, hogy ezeket a verseket akár a nagymamám is írhatta volna. Azután az első mondat leírásával hirtelen belekerültem a regénybe, és hat héten át másra sem tudtam gondolni. Magam is meglepődtem, hogy már mi minden állt belőle készen úgy, hogy magam sem tudtam róla. Korábban sohasem gondoltam volna, hogy regényt fogok írni, pláne nagyszüleim ásatag történeteiről. Bár bennem is sok elfojtás élt a történtekkel, a kitelepítéssel és álnevekkel kapcsolatban, már korántsem annyi, mint szüleimben. Alapvetően ott kezdett felfesleni mindez, amikor verseimet újraolvasva azt a fajta érzelmességet éreztem, mely egy efféle regényes keretet szinte előhívott. Onnantól pedig nem volt megállás. De csak regényem befejezése óta írok egyáltalán novellákat is. A könyvet 2003 tavaszán fejeztem be, azután még sokat javítgattam, de nagyjából már készen állt.

 

————————————————————————————-

 

Csehy Zoltán: Dunaszerdahely: Esőváros

 

Csehy Zoltán, Új Szó

Beszélgetés Bánki Évával Csallóközben játszódó regényének nagymegyeri bemutatója előtt

Bánki Éva Esőváros című regénye a közelmúlt fiatal irodalmának egyik szenzációja. A mű két család szövevényes viszonyán keresztül ábrázolja Csallóköz lakóinak hol történelmi rémregénybe, hol tündérkerti regébe illő sorsát.

A kötet ősbemutatójára Dunaszerdahelyen, a Vámbéry Irodalmi Kávéházban került sor, a magyarországi prezentációt egy héttel megelőzve. A szerzővel ma Nagymegyeren találkozhatnak az olvasók.

– Esőváros című, a Magvető kiadásában megjelent regényed egyik síkja a kitelepítésről szól. Honnan jött az ötlet, hogy budapesti létedre a Felvidékről írj?

• A Felvidék számomra egy „Fel-vidék”, egy spirituális álomország, a gyerekkorban hallott történetek és mesék színhelye. Nagyszüleim, akiket a Csallóközből telepítettek ki, állandóan erről az „álomországról” meséltek. Míg kicsi voltam, azt sem hittem el, hogy valóban létezik – a térképen csak Csehszlovákia és Magyarország volt. Azért fordultam ehhez a vidékhez az első regényemben, mert már gyerekként felszabadította a képzeletemet.

– Milyen szerepet játszik a regényben az emlékezés és milyet a dokumentarizmus? Miért éppen az Esőváros metaforája rejti Dunaszerdahelyt?

• Nem a nagyszüleim emlékeit írtam meg – bár az „emlékek terét”, a regény világát az ő emlékeik határozták meg. Az „Esőváros” már az én történetem is. Sokat olvastam a kitelepítésekről, de a dokumentumanyagok az ilyenfajta regényben nem jól használhatók. Esőváros (ahogy én képzelem) nagyanyám városa: a nők selyem zsebkendőt szorongatnak, elsétálnak a templomba, a fényképészhez, a kalaposhoz, míg szörpöket készítenek, titokban drukkolnak a DAC-nak, sírnak, sírnak, vagy ha ők meghaltak, és a szeretteik se emlékeznek rájuk, akkor az eső emlékezik helyettük.

– Melyik hősöd áll hozzád a legközelebb?

• Igazából nem konkrétan valamelyik szereplő emlékeztet rám vagy áll közel hozzám, hanem a szereplők egymáshoz való viszonya, ez a különös, életen-halálon keresztül is megnyilvánuló kapcsolattartás, ami nagyon közel áll hozzám. Olyan emberekről írok, akik soha nem mondanak le egymásról, tehát „nem is múlnak el”, a kíváncsiság, az életszeretet, a szerelem állandóan élet és halál határán tartja őket.

– Merítettél-e a Trianont tematizáló magyar regénykurzus nem igazán sikeresnek mondható, erősen agyonretorizált trendjéből?

• Nem olvastam olyan regényt Trianonról, ami tetszett volna. Természetesen a regény történeteinek kiindulópontja a nagy „robbanás”, Trianon, de én nem „politikai irányregényt” szerettem volna írni, hanem olyan emberek egymáshoz való viszonyát bemutatni, akiket a politika fojtogat.

– „Márquez, Darvasi és Závada ízei… felvidéki családregény az új évezred elejéről” – állnak Szilasi László sorai a hátsó borítón. Hogyan viszonyulsz a nevezett szerzőkhöz? Lévén, hogy portugál szakos vagy, és a dél-amerikai, az újlatin irodalmak bűvkörében élsz, vélhetőleg Márquez áll hozzád a legközelebb…

• Az én konyhámban – hiszen tudok „főzni” – nagyon sok más íz és fűszer is van. A latin-amerikai regényekből és a portugál Saramagótól merítettem a bátorságot, hogy a népi elbeszélést mint alternatív emlékezetet „idézzem be” a regényembe. Az Esővárosban szinte mindenki ír, még a betűktől irtózó II. Bujdosó Károly is regényt akar a családjáról íratni. Hiszen a függőség, a kiszolgáltatottság elől való menekülés egyik módja – az a szabadság, ami megadatott a hőseimnek – az önkifejezés. Leginkább számon tartott mestereim a magyar irodalomból Nádas Péter és Mikszáth Kálmán.

– Regényedet lényegében egy férfi, nevezetesen Torma Imre írja. Mi a véleményed a szöveg „neméről?”

• Ez nem férfi- vagy női regény, hanem kétnemű regény. Férfiak beszélnek benne nőkről vagy nők férfiakról. Mikor a korrektúrát olvastam, akkor döbbentett meg, mennyire meghatározza a nyelvezetét egyfajta játékos erotika. Nagyon örülök. A magyar parasztokat a szexualitás iránt méltóságteljesen közömbösnek szokás ábrázolni. Az én parasztjaim nem ilyenek: legyenek bár nőcsábászok vagy „tisztességes, szófukar házasemberek”, mindig valami kíváncsiság, önkifejezés-vággyal terhes Erósz lobog bennük. Ez nem kifejezetten a másneműekhez való viszonyukban nyilvánul meg, hanem például a zene iránti rajongásukban.

– A pesti metróban is plakátokon reklámozott könyvek közt valóságos unikum a tiéd. Nemrég például a Ribanc a házban című ponyvakiadvány mellett láttam… Mi a véleményed erről a szélsőséges mellérendelődésről?

• Pirulok… pirulok… De most már nélkülem kell a saját regényemnek eligazodni. Önmagáért megfelelni.

————————————————————————————-

 

Mohai V. Lajos: Egyenlítő-beszélgetés Bánki Éva regényíróval

 

(Egyenlítő)

 

Bánki Éva vérbeli regényíró; a történetszövés és a cselekmény iránti elkötelezettsége kortársai között talán csak Spiró Györgyéhez hasonlíthat. A főleg középkori költészettel és a portugál irodalommal foglalkozó egyetemi oktató későn , harminchat tévesen debütált az irodalomban. Három hónap alatt elkészült regénye az Esőváros, 2004-ben valódi meglepetés volt. Azóta történelmi regényt publikált Gellért püspökről (Aranyhímzés, 2005), ősszel pedig új könyvvel, a Magyar Dekameronnal lép a színre.

– Vajon hány olvasója van a mai magyar íróknak? Nemrégiben erről egy neves költő és prózaíró azt mondta nekem, hogy legfeljebb 15 ezer ember olvas élő írókat?

• – Ez a becslés egy kicsit pesszimista talán. Van egy szélesebb olvasótábor, akik akkor hajlandók kézbe venni kortárs irodalmat, ha az valamilyen kedvenc témájukról szól: szlovákokról, Erdélyről, bántalmazott nőkről, egyebekről; az ő érdeklődésük nem elméleti vagy kritikai jellegű, de én ezt egy cseppet sem nézem le. Van egy idős svájci barátnőm, aki egész életében író-olvasó találkozókra járt, és lelkes irodalomrajongó volt. Ám mikor átesett az infarktusán, rájött, hogy az egész irodalom nem jelent semmit. Nem kínál válaszokat világnézeti kérdésekre, sem a halállal kapcsolatos szorongásra… Pedig a 19. századi műveket még lehetséges volt ilyen szemmel olvasni: ki vagyok én, hogyan is éljünk. Talán nemcsak az olvasók „hagyták el” a magyar irodalmat, hanem a modern és posztmodern irodalom is „elhagyta” az olvasókat.

– És ez a kis szám nem elbizonytalanító egy író számára?

• – Mikor az ember ír, nem törődik a számokkal. De maradjunk a „tizenötezernél”! Szerintem nem kicsi ez a szám, hanem szerencsétlen. Egy kisebb, vagy kevéssé büszke vagy nagy múltú irodalomban – ilyenek Spanyolországban a kisebbségi irodalmak – az írók azért tartanak össze, mert annyira kevesen vannak. Egy igazán nagy irodalom pedig – ilyen az angol vagy a spanyol nyelvű irodalom például – olyan sokközpontú, hogy külső szemmel már-már anarchisztikusan szabadnak tűnik. Itt egyetlen kánon, iskola, intézmény, hagyomány sem lehet kizárólagos. A magyar irodalom szerintem közbülső helyet foglal el. Nálunk jóval több író van annál, hogy mindenki mindenkit szeressen – viszont nincs annyi olvasó, („piac”), kulturális központ, öntörvényű kulturális hagyomány, hogy az irodalmi élet független lehessen a központi támogatástól. És ez nem szerencsés szerintem.

– Van ma egyáltalán írói pálya?

• Manapság annyi íróiskola van, hogy felvetődik, maga az írás tanítható-e. Kit tiszteljünk az írókban? A nyelvi kifejezés mestereit vagy öntörvényű géniuszokat? A szépírásnak tényleg van egy szakmaként elsajátítható része. Petőfi tényleg a „természet vadvirága” volt, de emellett képezte magát, fordított, nyelveket tanult, példaképeket keresett – és erről mintha megfeledkeztek volna a zseni öntörvényűségét hangsúlyozó irodalom-tankönyvek. De persze attól még senkiből nem lesz jó író, ha egy fizetős iskolában vagy egy nagy mester lábainál minden fogást elsajátít. Valami más is kell hozzá szerintem. De írásból – amennyire én látom – úgy tudsz a legkönnyebben megélni, ha kritikusként, szervezőként vagy szerkesztőként is részt veszel az irodalmi életben. Tehát egy csomó olyan dolgot csinálsz, aminek a szépíráshoz semmi köze.

– Mintha nem fogadta volna meg a saját tanácsait… Önnek volt-e pályakezdése például?

• Én nagyon sokáig, harminchat éves koromig nem írtam prózát, csak verset. A cselekményes prózához való vonzódásom miatt nem is láttam kapcsolódási pontot a kortárs magyar prózához. Azt terveztem, hogy az első regényemet spanyolul írom, mert a cselekményes prózának ott nagyobb a hagyománya. Végül is letettem erről. A kései pályakezdés miatt aztán sokan kérdezték, hogy annyi éven át ugyan mit is csináltam. Anyagot gyűjtöttem az Esővároshoz? Kutattam a csallóközi levéltárakat? De semmi ilyesmit nem tettem. Az Esőváros ötlete hirtelen jutott eszembe, és három hónap alatt be is fejeztem.

– Akkor szabadjon, megkérdezni, mit csinált annyi évig?

• Irodalomtörténész vagyok, középkori világirodalmat tanítok. Romanisztikából doktoráltam. A barátaimmal mi alapítottuk meg a Palimpszesztet, Magyarország első tudományos, hálózati folyóiratát. Itt barátaimnak, tanítványaimnak hála, annyi műfordítást sikerült összegyűjteni, hogy abból megjelentethettük a Tavaszidő édességét, aztán a trubadúrok pornográf verseinek gyűjteményét, az Udvariatlan szerelmet. Nem vagyok dúvad, szeretek közösségekhez tartozni. Most is van a tanítványaimmal egy közösen szerkesztett hálózati folyóiratunk: az Ujnautilus. De tény, az Esőváros előtt semmilyen személyes kapcsolatban nem voltam a kortárs irodalommal.

– Mikortól vált az Ön számára megkérdőjelezhetetlenné az a tény, hogy író?

• Természetesen nagyon varázslatos volt, mikor annyi arisztokratikus figura után – lovagok, trubadúrok, ez a szakterületem – egyszercsak ott találtam magam egy csomó alkudozó paraszt között, a galántai vásárban. Az ember nem vesz tudomást a világról, bezárkózik, ír és ír, és szép lassan megszállottja lesz a dolognak. Majd szembenéz azzal, hogy ez mibe kerül. A regényírás átalakítja az ember memóriáját, az én fejemből is nyelvek, ismeretek, emlékek, évek hullottak ki. Három hónap múlva az egyik tanítványom letett az asztalra egy trubadúr-verset, azt is alig ismertem fel, milyen nyelven íródott.

– Hová nyúl, hol találja meg a saját történeteit? Van-e hozott anyag, hazai pálya, amit be lehet játszani?

• Egyfelől az ember rengeteget olvas és tanul. Habzsolja az újdonságokat, amíg nagyon fiatal. Huszonvalahány évesen még közel van a gyerekkor, szülők világa, olyan kínos az egész, nem is jó rá emlékezni, úgy érezzük, szinte agyonnyom bennünket. Aztán később minden megváltozik. Én általában gyerekkoromban hallott, családi történeteket írok, és még a teljességgel fikciós prózáimnak is (ilyen az Aranyhímzés) olyan hőse van, aki – hozzám hasonlóan – egymásnak ellentmondó hagyományok mentén nevelkedett. De ez már nem tisztán “hozott anyag”. Hiszen ezek a családi történetek (valóságos és kitalált nagybátyáim, maga a magyar történelem) velem együtt világot jártak. Ennek így kellett lennie. Mint annyi közép-európai, én is úgy érzem, hogy az én ellentmondó családi hagyományaimnak is egy többszólamú, több nézőpontot variáló regény a megoldása. Nem állítom, hogy erről szólnak a regényeim – de nyitottak egy ilyen hagyományos olvasatra.

– Vannak kapcsolódási pontok a nagy világirodalmi teljesítményekhez, de vajon vannak-e hazai írókhoz? Beleszületett-e, mondjuk, a Marques-i hagyományba, de beleszületett-e valamely divatos hazaiba?

• Nemzedékemmel együtt Kosztolányi-kultuszban nevelkedtem. Ismerem és szeretem Kosztolányit és Ottlikot, de én nem kötődtem a nevükkel jelzett irodalmi hagyományhoz. Rám sokkal nagyobb hatással volt a társadalmi regény Móriczcal, Tar Sándorral fémjelzett hagyománya – miközben a Móricz-prózát korlátoltnak, túl egysíkúnak,és rusztikusnak, olykor didaktikusnak éreztem. Hogy is van ez? Olyan férfit szeretsz, akivel tíz percig sem tudsz együtt üldögélni. Egyetemista koromban volt egy elméletem: a latin-amerikai írók – a modern és posztmodern hagyományhoz bátrabban kapcsolódva, és persze jóval kevesebb ideológiával – megvalósították azt, amiről a népi írók álmodoztak Európában. Lehet, hogy ez az elmélet vitatható, de nekem a latin-amerikai próza segített lazítani a magyar társadalmi regény örökségén. A ma élő magyar írók közül Bodor Ádám a kedvencem, de nagyon sok írótól tanultam, és nem vagyok elkötelezett egyetlen irodalmi hagyomány mellett sem. Az Aranyhímzésben és a Dekameronban pedig ettől a móriczi örökségtől is eltávolodtam.

– Úgy gondolom, nem, mégis az egyik legfrekventáltabb könyvkiadó, a Magvető házi szerzője.

• Hogy miért a Magvető? Ezt nem tudom megmagyarázni. Kellett egy kiadó, és én ismeretlenül bevittem hozzájuk az Esővárost. Végül is mit veszthettem volna? Nem volt ajánlom se a kicsi, se a nagy könyvkiadókhoz.

– Érdekes, hogy noha egyetlen írószervezetnek sem tagja, mégis besorolják a feminista íróhoz.

• Mikor az Esőváros 2004-ben megjelent – épp az Írószövetség-vita idején – mindenki azt kérdezgette, hova is tartozom. Ha azt mondtam, feminista vagyok, utána már nem volt több kérdés. De félretéve a tréfát, a feministákban azt szeretem, hogy ők – elvben – nem távolodnak a társadalmi tematikától.

– Mit akar az író? Ez a nevezetes kérdést annak idején a hatvanas évek második felében a pálya szélén állók, az „irodalompolitikailag lepasszoltak” nevében Mándy Iván tette föl. Majd meg is válaszolta. „Írni. A tehetsége törvényei szerint”.

• Nagyon könnyen “lepasszolhatnám” én is a kérdést. Mondhatnék valami trendi vagy kevésbé trendi választ. Azért írok, mert jólesik: az íráskényszer is egyfajta függőség, ezért nem is tudnám abbahagyni. Azt is mondhatnám, hogy azért írok, mert Közép-Európában a regény tűnik a legadekvátabb történelmi emlékezetnek. De kijelenthetném azt is, azért írok, mert a nyelvben rejlő lehetőségek érdekelnek. Az összes válaszban van valamennyi igazság – de egyik sem igaz teljesen.

  Ám a kérdést én mégsem érzem értelmetlennek. Egy jó regény átjárást biztosíthat a populáris, egyszerűbb gondolkodásformák és a mindenkori elit kulturális hagyományai között. A regény már születése óta kevéssé konvencionális műfaj, a posztmodern pedig elvszerűen is teret enged az ilyen kezdeményezéseknek. Ám mintha a mai magyar irodalom nem élne eléggé az ilyenféle átjárás lehetőségeivel. És nemcsak a popkultúra, a popkultúra beemelése tartogat izgalmas lehetőségeket. Nem tudom, észrevetted-e, hogy az utóbbi tizenöt évben nálunk, Magyarországon minden rettenetesen leegyszerűsödött, fekete-fehér lett. Vagy-vagy. Felszabadítás vagy megszállás. Jók és rosszak. Mohamedánok kontra keresztények. Mintha a bulvármédia – miként az értelmiségi közbeszéd is – egyre kevésbé lenne képes tolerálni árnyalatokat, belső ellentmondásokat. A mások tapasztalait. Ez az elfogult intolerancia a múltat is elborítja. A helyzet paranoiájára jellemző, hogy ma Magyarországon – talán a tatárjárást kivéve – egyetlen történelmi eseménnyel kapcsolatban sincs közmegegyezés.

  Ma Magyarországon nem feltétlenül kell egy regényírónak a történelemmel vesződnie – bár igaz, hogy a közép-európai történelemről éppen a regények őriztek meg egy árnyaltabb képet. Minden olyan regény (legyen az krimi, kísértethistória, szerelmesregény), ami arra késztet, hogy legalább kétszer elolvassuk, arra tanít, hogy igen, a világ szavaknól áll, de nem jelszavakból.

  A dolgokat érdemes többször is megfigyelni.

————————————————————————————-

Lengyel Valéria: HuBook-Interview mit Éva Bánki

 

Éva Bánki (1966) lehrt am Portugiesisch-Lehrstuhl der Eötvös-Loránd-Universität und am Lehrstuhl für Literaturwissenschaften an der Károli-Gáspár-Universität der ungarischer reformierten Kirche in Budapest.

– Was ist Ihr Forschungsinteresse als Mediävistin?

• Mein Spezialgebiet ist die Troubadourlyrik, innerhalb derer ich mich mit der Gattung Frauenlied beschäftige. Es ist ein besonderes Lied innerhalb dieser weit verbreiteten Dichtung des Mittelalters, in dem der männliche Sänger eine weibliche Perspektive fingiert. Für meine Vorliebe haben unter anderen zahlreiche meiner Studenten Interesse gezeigt, in dem sie z.B. seit Jahren Lieder ins Ungarische übertragen. In der literarischen Internetzeitschrift Palimpszeszt, in der ich seit ihrer Gründung Redaktionsmitglied bin, können ihre Übertragungen problemlos veröffentlicht werden. Außerdem publizierten wir 2004 die Troubadour-Anthologie A tavaszidő édessége (Die Süße der Frühlingszeit) und jetzt kommt eine Sammlung von erotischen Frauenliedern in der Zeitschrift Prae heraus. Meine Studenten sind unermüdlich, ich bin sehr stolz auf sie, und die Entfaltung ihrer Fähigkeiten ist deutlich zu spüren.

– Haben Sie selbst Troubadourlyrik übertragen?

• Ja. Einige habe ich sogar selbst geschrieben, aus dem Blickwinkel des ersten Troubadours Prinz Wilhelm. Ich bin nämlich der Meinung, dass diese unikale Dichtung nicht bloß rezipiert werden sollte. Die Beschäftigung mit mittelalterlicher Literatur sollte ebenso eine schöpferische Tätigkeit sein, was sich außer der Übersetzung von Liedern auch im Verfassen eigener Gedichte dieser Art manifestieren kann. Aber das ganze Mittelalter mit seinen vielschichtigen Zeitabschnitten reizt und inspiriert mich. Zurzeit arbeite ich z.B. an der Novellensammlung Magyar Dekameron (Ungarisches Dekameron), in dem die Florenzer Jugendliche nach Ungarn fahren und sich beim Anhören von ungarischen Liebesgeschichten vergnügen. Und mein zweiter Roman Aranyhímzés (Goldstickerei) spielt im 11. Jahrhundert in Ungarn, in dem ein Lehrling der venezianischen Vergangenheit des vor Jahrzehnten ermordeten ungarischen Bischofs Gellért nachgeht, um den Lebenslauf des Geistlichen für die Heiligenweihe fertig zu stellen.

– Beide ihrer zwei Romane (Verlag Magvető, 2004; 2005) haben in der ungarischen Öffentlichkeit eine beachtliche Anerkennung gefunden, wobei der zweite vor allem für seine ausgeglichene Handlungsführung und die konzentrierte Schilderung einer Epoche im Gegensatz zu Ihrem ersten Roman gelobt wurde. Sind Sie damit einverstanden?

• Im Großen und Ganzen ja. Aus meinem ersten Roman esőváros (regenstadt) habe ich sehr viel gelernt, was mir beim Schreiben des zweiten nützlich war. esőváros habe ich damals nachts geschrieben und war vom Text durchaus mitgerissen. Als beginnende, experimentierende, von Erwartungen freie Prosaistin, die früher nur Gedichte verfasst hat, konnte ich der Geschichte einen komischen, grotesken Humor und eine packende, dunkle Transzendenz verschaffen, wozu ich vielleicht nicht mehr fähig sein werde. Aber nun bin ich erfahren und könnte die Ungleichheiten der ausschweifenden Handlung mit Hilfe von meinen heutigen Kenntnissen gerade biegen. Aber das will ich eben nicht. Das Buch soll durch seine Impulsivität und Wildheit seinen Reiz bewahren.

– Auch der Roman esőváros spielt nur teilweise in Ungarn. Inwieweit ist es ein ungarisches Buch?

• Durch die Schilderung von Episoden zweier Bauernfamilien auf der Großen Schüttinsel, die heute zur Slowakei gehört, wird das 20. Jahrhundert dem Leser vor Augen geführt. Beide Familien sind in schwer nachvollziehbare Liebesgeschichten verwickelt. Aus der Perspektive des literarisch erfolglosen Ich-Erzählers Imre Torma wird seine eigene und die Geschichte der Familien erzählt, währenddessen sich die Handlung auf Nord-Mittel- und Osteuropa erstreckt. Das Buch erfasst also einen größeren Raum Europas als Ungarn, allerdings ist es auf Ungarisch geschrieben, was auch ein Merkmal des Buches ist.

-Der Roman zeigt deutliche Abweichungen von den gewöhnlichen Bauerndarstellungen in der ungarischen Literatur. Was waren Ihre Gründe dafür?

• Die Bauernschilderung in der ungarischen Literatur ist z.B. von Autoren wie Zsigmond Móricz oder Dezső Szabó geprägt. Ich wollte einerseits von ihrem expressiven, trüben Bild von dem schweigenden, belasteten Bauern wegkommen und eine andere Art von Volkstümlichkeit erfassen, andererseits wollte ich die Geschlechterrollen differenzieren, indem ich meine Frauengestalten sprechen bzw. dichten lasse. Die Hauptfigur ist auch kein typischer Bauer, sondern ein aus dem Bauernmilieu herausfallender, manche weibliche Züge zeigender Autor, der seine Umgebung und die im Alltag erlebten Leiden des 20. Jahrhunderts aus einem breiten intellektuellen Blickwinkel schildert und ironisch kommentiert. Durch diesen Außenseiter mit seinem feinen Spott konnte ich nämlich traumatische geschichtliche Ereignisse, die entweder verschwiegen oder in der Öffentlichkeit lautstark ausgetragen werden, anders erzählen oder in neue Zusammenhänge setzen. Es wäre interessant zu erfahren, ob das Buch sich in dieser Hinsicht vor einem größeren Lesepublikum in Europa behaupten kann. Bald erscheint jedenfalls seine slowakische Übersetzung, was auch ein sehr guter Anfang ist.

————————————————————————————-

 

Szénási Zsófia: Hogyan is emlékezünk saját történetünkre? – Könyv Hét

 

Bánki Éva és a Gellért-legenda

Egyik első, nem magyar származású, ám magyarként számontartott szentünk, Gellért históriája olvasható detektívtörténetként, történelmi, sőt vallásos regényként is Bánki Éva második regényében, az Aranyhímzésben. Van benne krimi, diplomáciai cselszövés, nagy társadalmi „átrendeződések” emléke, eszmefuttatások nyelvről, igazságról − miközben a mű atmoszféráját a szorongás és a hitkeresés határozza meg. A történet szerint egy magyar delegáció érkezik Itáliába, hogy a szentté avatáshoz információkat gyűjtsön Gellért származásáról.

− Mi vonzotta legendákban és miért éppen Gellért legendáját választotta?

• − Nem a középkori legendákat tartom izgalmasnak, hanem amelyre utalnak az evangéliumokat. Talán azért sem szeretem a legendákat, mert többnyire egy végig nem gondolt lélektani paradoxonra épülnek. Arra, hogy modern elbeszélésekként lehet vizsgálni régi szövegeket, csodálatos tanárnőm, az azóta elhunyt Halász Katalin tanított meg. Õ hívta fel a figyelmünket, hogy Jézus személyiségét épp azért nem érezzük paradoxnak, mert őt a tanítványok meglepődésén, rácsodálkozásain keresztül ismerjük meg. Nem is egy evangélium van, hanem négy különböző Jézus-történet, melyekben így mintha a személyes nézőpont is megszentelődne. A legendák nem ilyen jól felépített szövegek. De azért mégis érdekesek! Az első ismert magyar rendszerváltásról szinte csak annyit tudunk, amennyit ezek a királyi megrendelésre írt, reprezentatív történetek elárulnak. Nem folytattam tudományos kutatást, de mint olvasónak a legendák Gellértje olyannak tűnt, mintha három különféle személyiségből gyúrták volna össze.

− Nyilván segítette, hogy ön középkori irodalmat tanít az egyetemen.

• − Nagyon keveset tudunk a 11. század mindannapjairól, nehéz is volt ezt valamiféle teljes valóságként bemutatni. És mikor a regényt írtam, még nem jártam Velencében. A történelmi tények sem köthették meg a kezemet: nem tudjuk, hogy ki követte a püspökként Gellértet, így aztán a főhős, Sebe teljesen kitalált alak. Arra gondoltam, majd én is egy paradoxon köré álmodok egy országot. De ki legyen a hős, akinek a szemével látjuk mindezt? Ezzel az ismeretlennel kezdetben is már sok minden összekötött: ugyanazt a nyelvet beszéljük, többé-kevésbé ugyanolyan társadalomban élünk, és van egy közös olvasmányunk, a Biblia is. Úgy formálódott a történet, hogy egy öreg túlélő szemével olvastam el néhány ó- és újszövetségi könyvet. A Biblia az én szememben a szabadság könyve, egyébként is a felszabadítás teológiájával rokonszenvezek. De hát nem egy latin-amerikai forradalmár-papról akartam regényt írni − róla egész biztos, hogy később majd írok − hanem egy közép-európai íróról és politikusról.

− A főhős egyszerre ravasz diplomata, nyomozó, betegségektől, sőt vallási kétségektől gyötört ember, aki az utolsó percig vágyik a megismerésre és a hitbéli bizonyosságra.

• − Igen, Sebe a predestinációról, a kegyelemről és a kiválasztottságról olvas. Gellért − aki, ha úgy vesszük, az első magyar író − Dániel könyvéhez írt kommentárja ma sem tanulságok nélküli: gondoljunk a kiválasztottság, a hatalommal való összeütközés és kompromisszum problémájára. Dániel nem annyira bátor és felforgató fiú, mint Jézus. Alakja élesen felveti a rejtőzködés, a beilleszkedés, az identitás kérdését, vagyis csupa mifelénk fontos kérdést. A való életben nem mindig rokonszenvezünk a minden rendszert kiszolgáló túlélővel, még akkor sem, hogyha olyan okos, mint Sebe. De közben én annyi mindent kölcsönöztem neki a saját szorongásaimból, hogy a végén már sajnáltam, mikor a kissé paranoid, mindent tudó és látó narrátor búcsút vett tőle Velencében. Jellegzetesen kelet-közép-európai történetet szerettem volna írni, amelyben a gyilkos ugyan lelepleződik, de a mögötte lévő titkok megfejtetlenek.

− Mennyire aktuális ma vallásos regényt írni?

• − Mennyire aktuális ma regényt írni? A középkorban a megtérés gyakran társadalmi okokkal függött össze, de hát az igazi megtérés talán más dolog. Ez mások megismerésével, és − hiszen Kelet-közép-Európában vagyunk − a történelemmel is összefügg. Noha valószínűleg nincs történelmi igazság − de biztosan még ezt sem állíthatjuk. Ez az érzékeny, és közben makacsul titkolózó figura, Sebe egy ki ismerhető apa-figura, Gellért alakján keresztül kezd el a dolgok „értelmén” töprengeni. És mivel semmilyen földi válasz nincs − de még ezt a nincset sem lehet általánosítani − eljut a megtéréshez.

− A történetet átszövő miszticizmus a vallásos vagy a középkorban játszódó regény követelménye, vagy az írásaiban megjelenő „szellemezés” egyik megnyilvánulása?

• − Az emberek csodálkoznak, mikor Sebe a gyilkosság helyszínén „kihallgat” egy halottat. De hát az emlékezés nem furcsább még ennél is? Hiszen egyáltalán miért emlékezünk, és mikor emlékezünk, akkor vajon nem a halottakkal beszélgetünk?

− A regényben állandóan visszatér a magyar és latin nyelv, egyáltalán a nyelv kérdése.

• − Az elbeszélés nyelvválasztás is. A középkor is fogékony volt erre, hiszen kezdetben a műfajok nyelvek szerint oszlottak meg. Sebe, mikor „magyar grammatikát” akar írni (ez az ő nagy vágyálma) akkor a saját krónikási munkásságára készül fel.

− Hasonlították ezt a regényt Umberto Eco műveihez is.

• − Pedig én soha nem írtam elméleti, filozofikus kérdésekről elbeszéléseket − bár természetesen az is izgalmas lehet. A középkor, mint olyan nem érdekel, talán nem is tudom benne érzékelni, ami a mi korunktól radikálisan különbözik.

− Előző beszélgetésünkkor említette, hogy következő regényével is szembe megy az irodalmi kánonnal. Így történt?

• − Az Esőváros alighanem az Aranyhímzésnél csapongóbb könyv. Az Aranyhímzés kiegyensúlyozottabb, egyszerűbb regény szerintem, bár talán nem szokványos, hogy egy krimi, egy társadalmi regény és egy vallásos történet van egybekomponálva. Van egy be nem fejezett regényem egy hányatott sorsú, mai kislányról, aki a falujában ír scifi-ket. Régóta foglalkoztatnak a sci-fikben rejlő lehetőségek. De most egy novellafüzéren, a Magyar Dekameronon dolgozom, amelyben a firenzei „villalakók” magyar szerelmeseket idéznek meg, és az ő sorsuk, az ő félig értett vagy félreértett történeteik rajzolnak meg egy országot.