Az élet értelmére (ahogyan Heidegger mondaná, Sinn von Sein) irányuló kérdés feltevésekor először különösen azt kell tisztáznunk, mit értünk ‘értelem’ alatt ebben a kifejezésben. Legalább három értelmezés jön szóba ugyanis: 1. jelentés; 2. jelentőség; 3. cél. Itt csak az első két értelmezéssel foglalkozunk. Látni fogjuk, hogy ‘jelentés’ és ‘jelentőség’ kérdése szorosan összefügg, amennyiben jelentőségről (fontosságról) csak ott beszélhetünk, ahol egyáltalán van jelentés – minden jelentőség a jelentésben (vagy inkább a jelentés lehetőségében) alapozódik meg.

Mielőtt elkezdenénk taglalni ezeket az értelmezéseket, le kell szögeznünk, hogy bár az élet a lét egy modusza, ‘a létkérdés’ tárgyalásakor első közelítésben mégsem az egyetemes létezés értelme az érdekes, hanem kizárólag az, hogy nekünk, ‘az egyetlen kérdező lénynek’ (a-mint Heidegger és Sartre mondanák) mit jelent a saját létünk mint kifejezetten emberi lét, amelynek kezdete van és vége, moralitása és meghatározhatatlanul nagy tétje, legalábbis a mi számunkra. Erre szoktunk gondolni, amikor hétköznapi értelemben beszélünk az ‘élet értelméről.’

Az ilyen értelemben vett élet jelentésével kapcsolatos első kérdésünk nyilvánvalóan az, hogy vajon egyáltalán van-e jelentése az életnek? De az, hogy a jelentés kérdése egyáltalán felmerül, már maga is a jelentés előzetes jelenlétére (fundamentum-jellegére) utal: egy esetleges negatív válasz is kikerülhetetlenül csak azon a logikai alapon lehetséges, hogy az életnek lehet tulajdonítani jelentést és jelentőséget. E választási lehetőség felismerésével kezdődik továbbá az ember szabadsága is.

Másként szólva, ez a ‘küszöb előtti’ választási lehetőségünk azzal kapcsolatban, hogy az életnek egyáltalán van-e jelentése, maga is egyfajta jelentés. Az élet ezen a – konkrét kérdezést megelőző – szinten is eleve jelentéssel és ezért jelentőséggel telített lét. A jelentés (illetve a jelentés lehetősége) ugyanis minden kérdezés előfeltétele. Ha jelentés nem lehetséges, akkor kérdést sem lehet megfogalmazni.

Ezzel máris egy lépéssel a kiindulási kérdés mögé kerültünk (Hinterfragung). Ebből a felismerésből ugyanis az következik, hogy az embernek titokzatos módon eleve van egy elemi vagy ‘küszöb előtti’ választási lehetősége. Az ember úgyszólván egy ajtó előtt találja magát, és maga döntheti el, hogy belép-e rajta vagy pedig nem.

Ezen a ponton pedig értelemszerűen a következő kérdés merül fel: mi az, ami az embert ebbe a (döntés)helyzetbe helyezi? Az élet értelmét kereső kérdezés másfelől úgy is megfogalmazza ugyanezt a kérdést, hogy mi az, ami eleve jelentést ad az életnek (és csak ezután kutatja azt, hogy mi is ez a jelentés). A jelentés lehetőségét és a közölt jelentést ugyanis nyilván egy jelentésadó adja és határozza meg. Ez a két kérdés annyiban lényegileg azonos, hogy az, ami az embert az egzisztenciális döntés (kierkegaard-i) helyzetébe hozza, feltehetőleg ugyanaz, mint ami képes jelentést adni az életnek.

A ‘döntéshelyzetbe helyező’ és a ‘jelentésadó’ azonosítása azért ésszerű vélemény, mert ember és jelentés viszonya a kérdés – márpedig a jelentésre irányuló kérdés elé feltehetőleg az képes és főleg az akarja odahelyezni az egyetlen kérdező lényt (az embert), ami képes és főleg akar jelentést adni az életnek. Mindkét esetben – ha lehet így mondani – a feladvány feladójáról van szó, a világrejtély (Welträtsel) vagy jelen esetben inkább életrejtély (Lebensrätsel) kigondolójáról. Nem ésszerű két okot keresnünk ott, ahol egy ok elégséges magyarázatul szolgál – Ockham borotvája elvágja a felesleges szálat.[1]

A ‘döntéshelyzetbe helyező’-re, illetve ‘jelentésadó’-ra irányuló kérdések ezek alapján  összefoglalhatóak úgy is, hogy mi az, ami biztosítja a kérdezés lehetőségét egyáltalán? Ezzel kapcsolatos első meglátásunk az, hogy kérdésnek, tehát egyáltalán jelentésnek nem volna szükséges megnyilvánulnia. Leibnizot idézve azt mondhatjuk ugyanis, hogy – a jelentés (tehát végső soron egyáltalán a jelentést hordozó lét) megnyilvánulása helyett – sokkal egyszerűbb lenne a semmi. Miért van egyáltalán jelentés? És általában: „Pourquoy il y a plustôt quelque chose que rien? Car le rien est plus simple et plus facile que quelque chose.”[2] (A leibnizi kozmológiai istenérv kiindulási kérdése.)[3]

Az élet jelentésének kérdése így elvezet a lét (és ezzel egyben az élet) okának kérdéséhez. A lét oka a lét feltétele, a lét feltétele pedig egyben a jelentés feltétele is, hiszen jelentés a lét közegében nyilvánul meg, a léten kívül nem lehetséges jelentés sem – ez Parmenidész tézise.[4]

De mi lehet a jelentés feltétele? Az elégséges alap elve (principium rationis sufficientis, Satz des zureichenden Grundes) szerint az okozat minden tökéletessége magyarázható kell legyen az okból, vagy simpliciter (a szó szoros értelmében) és a valóság ugyanazon rendjén belül maradva, vagy eminenter (secundum eminentiam, a meghaladás értelmében), a valóság valamely magasabb rendjére való utalással. Ez azt jelenti, hogy a jelentés feltétele vagy maga is jelentés, vagy a jelentést tökéletességben meghaladó, a valóság más rendjébe tartozó, de jelentés felmutatására vagy létre hozására képes dolog. Nevezzük a jelentés ezen alapját vagy feltételét végtelen jelentésnek!

Azt ígértük, hogy miután megkíséreltük tisztázni, mi az, ami eleve jelentést ad az életnek (most ezt azonosítottuk a jelentés feltételében mint végtelen jelentésben), ennek alapján megpróbáljuk megválaszolni kiindulási kérdésünk első értelmezését is, amely az élet értelmét mint az élet jelentését kereste.

Láttuk, hogy az életnek kikerülhetetlenül van jelentése, és ebből fakadóan jelentősége. Ezt a jelentést és jelentőséget attól kapja, amit végtelen jelentésnek neveztünk. Ez a jelentés először egyfajta kérdést megelőző kérdésen át tűnt megközelíthetőnek, amelyet úgy fogalmaztunk meg, hogy „Van-e egyáltalán jelentése az életnek?” Most, hogy első közelítésben azonosítottuk a jelentés feltételét, láthatóvá válik, hogy ezt a kérdést, mely az ember létkérdése, valójában a jelentés feltétele mint a jelentés ura teszi fel az embernek (akit most már úgy definiálhatunk, hogy „az a lény, aki megért”). Ha ezt a kérdést átfogalmazzuk annak megfelelően, ahogyan a jelentés urának és feltételének szemszögéből nézve megjelenik, akkor a következő formát ölti: „Akarod-e, hogy legyen jelentése az életednek?”

A létkérdéssel kérdezzük a létet, de a lét (illetve azon keresztül a lét és a jelentés feltétele) visszakérdez. A visszakérdezés a végtelen jelentés műve, azé a hatalomé, amely jelentést ad (képes és akar is adni). A végtelen jelentés odafordul a megértő lényhez, és a létkérdés visszafordításával bevonja őt a lét jelentéssel való felruházásába (a jelentés létre hozásába).

A visszakérdező végtelen jelentés az a hatalom, amelynek hatalmában áll jelentést ruházni arra, ami a létbe megy, létre jön. Ha a végtelen jelentés, a jelentés alapja visszatükrözi az ember létkérdését, azzal célja van. Mondottuk, hogy a végtelen képes is és akar is jelentést adni annak az életnek, amelyik ezt kéri. A létkérdés visszafordításának nem lehet más célja, mint a valóságos jelentés létre hozatala abban az életben, amelyik felfigyel minden jelentés alapjának hangjára. A végtelen jelentés hangtalan hangja ugyanis hallható; a végtelen jelentés megnyilatkozó jelentés.