Mondanom sem kell, hogy az ökonómia jelentése sokkal általánosabb a „régi világban”; eszméjét nyugodtan tekinthetjük egy lecsengett, régi világ alapgondolatának, jellegadó címkéjének is. Ez a „régi világ” most nem kritikai fogalomként szerepel szóhasználatomban, hanem rekonstrukció: egy utópia rekonstrukciója. Egy ideális gazdálkodás elemeit próbálom a tizennyolcadik századi magyar társadalomban utolérni, úgy, ahogy akkor és ott, részben és töredékesen, jól-rosszul megvalósult. Földi János Horatius-fordítását idéztem egy alkalommal a blogomon (http://pragaitamas.blog.hu/2009/09/18/kik_boldogok_alternativ_okonomia_iii).  Horatius „Kis gazdaság: nagy boldogság” kezdetű költeménye (Földi fordításában) az ökonómián alapuló életvitel himnusza és zsoltára. A „jó élet” (minden politikai eszmélkedés első kategóriája) alapja, véli Horatiussal Földi,  a mérték. Az emberi léptékű társadalom, vagyis az ökonómia Horatius (és Földi) világában még az életvitelről való gondolkodás centrumában kapott helyet.

Földi a regényes tizennyolcadik századi életvitelnek regénybe illő típusa. Nagyszalontán született 1755-ben (Arany „földije”), és mintegy végszóra, 1801-ben, a tizennyolcadik századdal szenderült örök nyugalomra. Orvos, természettudós, költő. Idézzük a wikipédia rövid szócikkét teljes terjedelemben: „A debreceni Református Kollégiumban tanult, 1784-től a pesti Tudományegyetem Orvoskarának hallgatója. Orvosi tevékenységét Szatmáron (Szatmárnémeti) kezdte. E teendői mellett a nyelvtan, a verstan, a természetrajz és a természettudomány magyar terminológiájának kialakítása is érdekelte. Levelezett Kazinczy Ferenccel, s folyóiratainak állandó munkatársa, valamint a Magyar Múzeum korrektora lett. 1792-ben megnyerte a Hadi és Más Nevezetes Történetek című lap pályázatát, amelyet a lap két szerkesztője, Görög Demeter és Kerekes Sámuel hirdetett meg új magyar nyelvtan  írására. Dolgozatában kimutatta, hogy nyelvszokásunk tele van ellentmondásokkal. 1791-ben a Hajdú kerület orvosa lett, s Hadházra (Hajdúhadház) költözött. Ott érdeklődése a magyar nyelvű állat- és növényrendszer kidolgozása felé fordult. Egy értekezésében (Rövid kritika és rajzolat a magyar füvésztudományról – Bécs, 1793) a magyar növénynevek rendszerezését és osztályozását tűzte ki célul. Linné  Critica Botanicáját véve alapul, részletes bírálat alá vette az akkor ismert magyar növény- és állatneveket, behatóan tárgyalta eredetüket, és javasolta sok – általa hibásnak, megtévesztőnek vagy sértőnek vélt – név kicserélését vagy javítását, továbbá újak alkotását. E munka szolgált alapul Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály első magyar nyelvű növényhatározója, a Magyar Füvész Könyv (Debrecen, 1807) elkészítéséhez. A svéd  tudós rendszerét magyarul az általa tervezett sorozat (Természeti História) első és egyetlen kötetében: A’ Linné Systemája szerént. Első tsomó. Az állatok országa. A Földi halála után fél évvel Pozsonyban megjelent könyv az első rendszeres magyar nyelvű állattan.” Ez a boldog és sokoldalú tizennyolcadik századi lendület él tovább a magyar romantika nagy munkáiban (Berzsenyi cikket ír A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairul, Vörösmarty maga is Széchenyi reformjaiért rajong, aktív közéleti szereplő, szerkesztő, akadémikus, képviselő, korántsem világtól elvadult romantikus); ám megtörik a legjobb szándékú, ám részlegesnek maradt ’48. árp. 11-i államreform, még inkább az alkotmányosság kontinuitását megteremtő ’67-es kiegyezés kompromisszumaiban.

Félreértés ne essék: a jobbágyi munkán alapuló feudális társadalomszervezet ugyancsak megérdemelte a dinamitot. De Bibó elemzéseit olvasva aligha marad kétely, hogy negyvennyolc után is a magyar politikai vezető réteg – részben a nemzetiségi kérdések megoldatlansága, részben a társadalomszerkezeti feszültségek feloldására való erélytelenség miatt – színlelt egyensúly fenntartására szövetkezett Ausztriával. Az a bizonyos „boldog békeidő”, hiába jelent látszat-gyarapodást, látszat-polgárosodást, látszat-kultúrát: részeredményeire ellenére alapvetően beteg és velejéig hazug. Mikszáth Milyen a magyar iparos? című munkájában (1883) megrajzolja Sziráki uram, a szegedi késes portréját. Híres késeit keresik országszerte, sőt: Angliából tízezer szegedi bicskára szóló megrendelést kap. De szinte ajándék, ha vásárolni lehet tőle: iparát nem fejleszti, legényeivel mezei munkát végeztet dologidőben, az angliai megrendelőnek ajándékba küld csak mutatódarabot. „Hanem ‘iszen azért magyar ember sziráki uram – vonja le Mikszáth a konzekvenciát -, hogy ilyen legyen, ne értsen az üzlethez és ne csiklandozza a nyereségvágy.” Csoda, hogy ez a „magyar ember” értetlenül a tizenkilencedik századi, kapitalista társadalmi fejlődés áramában, s a helyett, hogy helyes, kedvező életstratégiáit latolgatná, erényt kovácsol korlátaiból? Sziráki uram: lúzer, és néhány év, néhány évtized múltán már annak is érzi magát; és mindinkább antiszemitizmussal ellensúlyozza majd, hogy a kapitalizmust „a zsidónak” hagyta. Csodálom, hogy Bibó nem hivatkozik többször Babitsra, akinél talán legtisztábban rajzolódik meg az eltévedt politikai vezető réteg arcéle. A nagy jelkép a Fekete ország, de a pontos alakrajzot a Halálfiaiban találjuk meg. A szétcsúszó, deklasszálódó dzsentri világában Cenci néni, a mitikus, megszállott patróna, szekszárdi szőlőtulajdonos idegenül mozog. Fejébe veszi, hogy mivel „…a bor megölte férjét, tönkretette régi gazdagságát: amit a bor vétett, azt a szőlőnek kell megfizetni”. Nem meglepő: a „régi gazdagságról” beszélünk. Cenci: gazdálkodó, még ha nem is mindig a legjobb értelemben. (Megszorításait lányai is sínylik.) De valamit megtanul; és ezt a valamit a gondolkodás struktúraváltásának, szebben: belátásnak nevezném. Bort termel, tehát borkupecekkel tárgyal – akik többnyire zsidók – , és kivívja a kupecek elismerését. „Cenciben tisztelték a józanságot és erős érzéket a pénz iránt, ámbár az egészen más volt, és más forrásokból táplálkozott, mint az övék” – jegyzi Babits; ám látni kell, hogy Cenci az úri társadalomban: kivétel, szinte ellenpélda. Rokoni vitapartnere, a kiöregedett ügyvédnek,  Döme bácsinak omlásnak induló városi háza, a padlásra vándorolt, régi Horatius-kötetekkel jelképszerűbb, jobban általánosítható.

Ne ragadjunk le itt; de látnunk kell, hogy a vidéki élet jelenkori dichotómiáinak a tizenkilencedik században, ha nem korábban erednek a gyökerei. Az ökonómia fogalma kigurul az életvitelről való gondolkodás centrumából;  a helyett, hogy az a szemléletmód, melyet képviselt, újra- és átértelmeződne a hazug díszletekkel bélelt kapitalista korban – ehhez az átértelmezéshez ’49 után nem mutatkozik társadalmi erő! –, az életvitelről, a társadalomról, sőt, létről való gondolkodás, a „létérzés” köreinek peremére pottyan. Ha a vidéki élet alternatíváiról beszélünk, előbb-utóbb belátjuk majd, hogy a feladat az, hogy  ontológiai távlatot adjunk az ökonómia fogalmának. Ezt a belátást tekintem a gondolkodás ökonómiai fordulatának. Ma is létezik ugyanis ez az alternatíva. Bármikor hozhatunk olyan döntést, hogy a posztindusztrializmus kereteit szétfeszítő megoldásokat az ökonómia szempontjai alapján mérlegeljük. Az alternatív ökonómia ennek az alternatívának a meglétét sugallja. A távlatot nyújtó alternatíva lényege pedig az, hogy az életvitelről való gondolkodás középpontjába az emberközpontú ökonómiát helyezzük.

Az alternatív ökonómia keresőszó (alternative economy vagy economics) több millió találatot ad a google keresőben; nyilván népszerű fogalom, tartalmát hamar körülírhatjuk olyan fogalmakkal, mint „fenntarthatóság”, „holisztikus” vagy „emberközpontú” – és ezek a fogalmak többnyire mind indokoltak. Még egyet vegyünk ehhez a csokorhoz: a „jó élet” fogalmát. A „jó élet” a politológiából származott el, a társadalom szempontjából számon tartott célok közül az egyik cél, talán a legfőbb cél – a jó életre minden adott társadalmi berendezkedésnek törekednie kell. A konzervatív John Kekes ezt írja nagyon logikusan megírt könyvében (A konzervativizmus ésszerűsége, az Európa adta ki): „A jó élet kialakítása és megélése azonban egyetlen, s nem két folyamat. A jó élet a jól élt élet, jól élni pedig azt jelenti, hogy az életet jóvá alakítjuk.” A jó élet tehát nem „van”; nem adottság vagy állapot; hanem folyamatosan „lesz”. A társadalomban nem érvényesek a newtoni fizika törvényei. Mintha a társadalmi fizika a középkori elveken állna: ha egy mozgó tömegre nem hat erő, az nem folytatja változatlanul a pályáját. Minden folytatáshoz állandó erőbevitel szükséges. Ha a „jó életről” komolyan gondolkodunk, nem függetleníthetjük magunkat sem a társadalomtól, sem a természettől: a jó életnek ugyanúgy része az emberi világ szociális, és az ökoszféra naturális világa.

Az általános ökonómia fordulata alighanem ott kezdődik, hogy a dolgokról saját jelentőségüknek megfelelően kezdünk gondolkozni. A mérték, amelyet megtalálunk, más számára nem fog zsinórmértéknek bizonyulni. Az életvitelről való gondolkodást nem lehet, nem szabad az általánosítás szintjére emelni. Az ökonómia első alapelve: mindig a maga helyén való legjobb megoldást keressük; lehetnek jó gyakorlatok, de nincsen legjobb gyakorlat. Nemrég újraolvastam Móricz Nagy fejedelem című regényét. Bethlen Gábor gazdálkodása, ahogy Erdély sorsáról gondolkodik: az általános ökonómia szempontjait követi. A dolgok számára a legjobb helyet, a megvalósulás legjobb lehetőségét keresi. Erdély fejedelmeként nyílik lehetősége erre az összetett szempontú cselekvésre. (Móricz prózaíró tehetségét dicséri, hogy nem csak hősének politikai és erkölcsi gondolkodását jellemzi az általános ökonómia elvével – Bethlen a kisebb rossz fenntartásával békére és hosszabb távú egyezségre, egyensúlyra törekszik, már legalábbis Móricz történelmi értelmezésében – de még sorsa is van!) De nézzük kisebb léptékben a példát. Ahogy Bethlen gondolkodik – a maga portáján úgy gondolkodik a gazdálkodó. Egy-egy védett zugba fagyérzékeny növényt ültet; majd azon tűnődik, hogy a talajból kiforgatott követ legjobban hogyan hasznosítsa. Megkeresni mindennek a legmegfelelőbb helyét – talán nem is megfelelő a „hasznosság” szó! Hiszen ma már szoros kapcsolatban áll a profittal – az én értelmezésemben pedig ennél sokkal tágabb a jelentéskör. Haszon az is, ha a kő az ablakpárkányra kerül, és a virágcserepek közt természetes szépségével örvendezteti meg az érkezőt. Az idős Heidegger, amikor a vidéki élet szépségéről beszél, gyakran kerül közel ehhez a gondolkodáshoz. És ez a gazdálkodás az, amit iránymutatónak kell tekintenünk egy általános ökonómia kialakításához.          

Nem akarom szaporítani a szót: nyilvánvaló, hogy ma vidéken élni, ez halmozottan hátrányos helyzetet jelent. A javakhoz, szolgáltatásokhoz való hozzáférés korlátozottabb; a szolgáltatások minősége rosszabb. Az utazás körülményes és drága, az egészségügyi ellátás és az elérhető oktatási intézmények nem megfelelőek, a helyi kisboltban az áruházi ár többszörösébe kerül a termék.  Ám az a sejtésem – és reményem is egyben – , hogy a vidéki életben rejlő minőségi lehetőségek még kiaknázatlanok, vagy csak igen kis részben kiaknázottak. Részben a természeti, részben a szociális lehetőségekre gondolok. Egészen biztos, hogy ahhoz, hogy előnyre váltsuk lemaradásunkat, a gondolkodás egész más, új struktúráira van szükség; ehhez a váltáshoz pedig átgondolt változtatások sora szükséges. A jó gyakorlat néha egyszerűbben megvalósul, mint gondolnánk. A Polyface farm (USA, Virginia) valódi “zöld üvegzseb” – szabadon látogatható, és ezzel havonta több százan élnek; de a kétórás vezetett túra 800 dollárba kerül (igaz, ez független a résztvevők számától, száz főnek is ugyanennyi az ár). Minden évben van néhány ingyenes nap is, ezekre szinte lehetetlen bejelentkezni. A farmon hagyományos tartásban marhát, sertést, csirkét, nyulat nevelnek. Mi ebben a különös? Talán néhány alapelvük: a  takarmányozás alapja a legeltetés (mozgó karámokat használnak); az állatokat a fajtának megfelelő körülmények között tartják; természetes mintákat követnek, pl. nem szarvasmarha-őrleménnyel etetik a szarvasmarhát, ahogy az egyébként elterjedt az Egyesült Államokban, hanem fűvel; élő talaj kialakítása a céljuk. Ennyi? Kicsit leegyszerűsítve: igen! Ebből is látszik, mennyire kevés elég a sikerhez! Nem a technológia forradalmára van szükség, hanem a szemlélet forradalmára – számomra ezt jelenti a Polyface. Elég volt visszatérni az állattartás bevált, természetes, ha úgy tetszik: hagyományos gyakorlatához, és a farm kiemelkedett a futószalag-termelés élelmiszergyárai közül.                

Lehet, hogy a jó megoldás néha közelebb van hozzánk, mint gondolnánk; és azért nem vesszük észre, mert túl messzire akarunk tekinteni? A fenti példával persze nem azt akarom sugallni, hogy legyen mindenki állattartó – de azt igen, hogy a maga helyén kezdjen el gondolkodni az életminőség javításán, amitől az általános ökonómia fordulatát remélhetjük. Átgondolt tervekre és jól megvalósított együttműködésre van szükség. Valószínű, hogy az egész tervezetet hozzá lehet hangolni az Európai Unió vidékfejlesztési programjaihoz, de az áthangolódásnak a portákon kell elkezdődnie, és az önkormányzatok által kell támogattatnia. A vidék alternatívája: egy jobb minőségű mezőgazdaság, ezen alapuló, minőséget és nem tömegcikket termelő feldolgozóipar, és ezen a talajon támaszkodó infrastruktúra, egészen az informatikai szolgáltatásokig. A Mórahalmon működő Mórakert Szövetkezet a feldolgozás és értékesítés biztosításával hatalmas, részben külföldi piacot jelent a helyi termelőknek – vajon mért nem találunk hasonló példát minden régióban? Pedig, ha a kérdés mélyére nézünk, ez lenne az első lépés; és ez az első lépés még csak az érdekek összehangolását jelenti, nem is igényel olyan szemléletmód váltást, amely mondjuk a biotermeléshez, netán organikus kozmetikumok előállításához szükséges. Úgy tűnik, hogy már a szociális szerveződéshez is szemléletváltás szükséges. Mintha a magyar társadalom úgy lépett volna a harmadik évezredbe, hogy közben megszűnt társadalom lenni…. De akkor mi maradt? Sajnos, még mindig nem találunk jobb fogalmakat; még mindig időszerű a Magyarokhoz dörmögő, zsörtölődő Berzsenyit citálni: „Nem sokaság, hanem / Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.”