G. István Lászlónak

Romok – talán csak angyalok vigyázzák,
mint láthatatlan kőre írt jelet,
virágkehelynyi tájba szórt talányok
maradnak megfejtetlen, mint a Szfinksz,
s a felgyűlt szóknak pánikviharában,
mintha rejtett félgömbjét a holdnak,
örök trükkök és metaforák rejtik
arcod valódi mását, vélt korod.

 

A szó feledte régi tartományát,
űrbe kong, mint elhangolt harang,
s már semmit nem jelent, de mégis hangzik
idők sebzette, fals elégiád,
episztoláid félbe-szerbe hagytad,
mint lázadó, ha túlhevül korán,
és nem lakhatva jól magát emésztve,
fogával tépi szét a könyveket.

Szóvár indul romlásnak, torz remek
düledékein, korok határán,
hitek palánkján áttört mellkasokkal
bagózunk mélán: hős utódaid;
lila ködben, felszántott rommezőkön
dalol s botorkál sok szibéri váz,
festett talányban vélt korod kutatják,
mint láthatatlan kőre írt jelet.