Prágai Tamás összes bejegyzése

Vidék és alternatíva

 

Az ökonómia szó jelentése az idegen kifejezések szótára szerint: gazdaság; gazdálkodás, takarékosság. Jelenleg úgy tűnik, hogy csaknem minden termelési ág perifériáján megjelenik az ökonómia fogalma; a vadászattól a bodzatermelésen át a parafadugó-gyártásig, leginkább a maradékok legjobb hasznosításának szinonimájaként. Házi fogalomtáramban először a költészet kapcsán merült fel ez a szó: abban a modellben, melyet eddig legrészletesebben nemrég megjelent, Kivezetés a költészetből – Hogy olvassunk kortárs verset? című munkámban dolgoztam ki, a költészet ökonómiájának fogalomkörét a versnek mint sajátos, nem a hétköznapi kommunikáció keretei közt értelmezendő, közlő szövegtípusnak  a jelölő és nem jelölő elemekkel való gazdálkodására alkalmazom.

 

Mondanom sem kell, hogy az ökonómia jelentése sokkal általánosabb a „régi világban”; eszméjét nyugodtan tekinthetjük egy lecsengett, régi világ alapgondolatának, jellegadó címkéjének is. Ez a „régi világ” most nem kritikai fogalomként szerepel szóhasználatomban, hanem rekonstrukció: egy utópia rekonstrukciója. Egy ideális gazdálkodás elemeit próbálom a tizennyolcadik századi magyar társadalomban utolérni, úgy, ahogy akkor és ott, részben és töredékesen, jól-rosszul megvalósult. Földi János Horatius-fordítását idéztem egy alkalommal a blogomon (http://pragaitamas.blog.hu/2009/09/18/kik_boldogok_alternativ_okonomia_iii).  Horatius „Kis gazdaság: nagy boldogság” kezdetű költeménye (Földi fordításában) az ökonómián alapuló életvitel himnusza és zsoltára. A „jó élet” (minden politikai eszmélkedés első kategóriája) alapja, véli Horatiussal Földi,  a mérték. Az emberi léptékű társadalom, vagyis az ökonómia Horatius (és Földi) világában még az életvitelről való gondolkodás centrumában kapott helyet.

Földi a regényes tizennyolcadik századi életvitelnek regénybe illő típusa. Nagyszalontán született 1755-ben (Arany „földije”), és mintegy végszóra, 1801-ben, a tizennyolcadik századdal szenderült örök nyugalomra. Orvos, természettudós, költő. Idézzük a wikipédia rövid szócikkét teljes terjedelemben: „A debreceni Református Kollégiumban tanult, 1784-től a pesti Tudományegyetem Orvoskarának hallgatója. Orvosi tevékenységét Szatmáron (Szatmárnémeti) kezdte. E teendői mellett a nyelvtan, a verstan, a természetrajz és a természettudomány magyar terminológiájának kialakítása is érdekelte. Levelezett Kazinczy Ferenccel, s folyóiratainak állandó munkatársa, valamint a Magyar Múzeum korrektora lett. 1792-ben megnyerte a Hadi és Más Nevezetes Történetek című lap pályázatát, amelyet a lap két szerkesztője, Görög Demeter és Kerekes Sámuel hirdetett meg új magyar nyelvtan  írására. Dolgozatában kimutatta, hogy nyelvszokásunk tele van ellentmondásokkal. 1791-ben a Hajdú kerület orvosa lett, s Hadházra (Hajdúhadház) költözött. Ott érdeklődése a magyar nyelvű állat- és növényrendszer kidolgozása felé fordult. Egy értekezésében (Rövid kritika és rajzolat a magyar füvésztudományról – Bécs, 1793) a magyar növénynevek rendszerezését és osztályozását tűzte ki célul. Linné  Critica Botanicáját véve alapul, részletes bírálat alá vette az akkor ismert magyar növény- és állatneveket, behatóan tárgyalta eredetüket, és javasolta sok – általa hibásnak, megtévesztőnek vagy sértőnek vélt – név kicserélését vagy javítását, továbbá újak alkotását. E munka szolgált alapul Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály első magyar nyelvű növényhatározója, a Magyar Füvész Könyv (Debrecen, 1807) elkészítéséhez. A svéd  tudós rendszerét magyarul az általa tervezett sorozat (Természeti História) első és egyetlen kötetében: A’ Linné Systemája szerént. Első tsomó. Az állatok országa. A Földi halála után fél évvel Pozsonyban megjelent könyv az első rendszeres magyar nyelvű állattan.” Ez a boldog és sokoldalú tizennyolcadik századi lendület él tovább a magyar romantika nagy munkáiban (Berzsenyi cikket ír A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairul, Vörösmarty maga is Széchenyi reformjaiért rajong, aktív közéleti szereplő, szerkesztő, akadémikus, képviselő, korántsem világtól elvadult romantikus); ám megtörik a legjobb szándékú, ám részlegesnek maradt ’48. árp. 11-i államreform, még inkább az alkotmányosság kontinuitását megteremtő ’67-es kiegyezés kompromisszumaiban.

Félreértés ne essék: a jobbágyi munkán alapuló feudális társadalomszervezet ugyancsak megérdemelte a dinamitot. De Bibó elemzéseit olvasva aligha marad kétely, hogy negyvennyolc után is a magyar politikai vezető réteg – részben a nemzetiségi kérdések megoldatlansága, részben a társadalomszerkezeti feszültségek feloldására való erélytelenség miatt – színlelt egyensúly fenntartására szövetkezett Ausztriával. Az a bizonyos „boldog békeidő”, hiába jelent látszat-gyarapodást, látszat-polgárosodást, látszat-kultúrát: részeredményeire ellenére alapvetően beteg és velejéig hazug. Mikszáth Milyen a magyar iparos? című munkájában (1883) megrajzolja Sziráki uram, a szegedi késes portréját. Híres késeit keresik országszerte, sőt: Angliából tízezer szegedi bicskára szóló megrendelést kap. De szinte ajándék, ha vásárolni lehet tőle: iparát nem fejleszti, legényeivel mezei munkát végeztet dologidőben, az angliai megrendelőnek ajándékba küld csak mutatódarabot. „Hanem ‘iszen azért magyar ember sziráki uram – vonja le Mikszáth a konzekvenciát -, hogy ilyen legyen, ne értsen az üzlethez és ne csiklandozza a nyereségvágy.” Csoda, hogy ez a „magyar ember” értetlenül a tizenkilencedik századi, kapitalista társadalmi fejlődés áramában, s a helyett, hogy helyes, kedvező életstratégiáit latolgatná, erényt kovácsol korlátaiból? Sziráki uram: lúzer, és néhány év, néhány évtized múltán már annak is érzi magát; és mindinkább antiszemitizmussal ellensúlyozza majd, hogy a kapitalizmust „a zsidónak” hagyta. Csodálom, hogy Bibó nem hivatkozik többször Babitsra, akinél talán legtisztábban rajzolódik meg az eltévedt politikai vezető réteg arcéle. A nagy jelkép a Fekete ország, de a pontos alakrajzot a Halálfiaiban találjuk meg. A szétcsúszó, deklasszálódó dzsentri világában Cenci néni, a mitikus, megszállott patróna, szekszárdi szőlőtulajdonos idegenül mozog. Fejébe veszi, hogy mivel „…a bor megölte férjét, tönkretette régi gazdagságát: amit a bor vétett, azt a szőlőnek kell megfizetni”. Nem meglepő: a „régi gazdagságról” beszélünk. Cenci: gazdálkodó, még ha nem is mindig a legjobb értelemben. (Megszorításait lányai is sínylik.) De valamit megtanul; és ezt a valamit a gondolkodás struktúraváltásának, szebben: belátásnak nevezném. Bort termel, tehát borkupecekkel tárgyal – akik többnyire zsidók – , és kivívja a kupecek elismerését. „Cenciben tisztelték a józanságot és erős érzéket a pénz iránt, ámbár az egészen más volt, és más forrásokból táplálkozott, mint az övék” – jegyzi Babits; ám látni kell, hogy Cenci az úri társadalomban: kivétel, szinte ellenpélda. Rokoni vitapartnere, a kiöregedett ügyvédnek,  Döme bácsinak omlásnak induló városi háza, a padlásra vándorolt, régi Horatius-kötetekkel jelképszerűbb, jobban általánosítható.

Ne ragadjunk le itt; de látnunk kell, hogy a vidéki élet jelenkori dichotómiáinak a tizenkilencedik században, ha nem korábban erednek a gyökerei. Az ökonómia fogalma kigurul az életvitelről való gondolkodás centrumából;  a helyett, hogy az a szemléletmód, melyet képviselt, újra- és átértelmeződne a hazug díszletekkel bélelt kapitalista korban – ehhez az átértelmezéshez ’49 után nem mutatkozik társadalmi erő! –, az életvitelről, a társadalomról, sőt, létről való gondolkodás, a „létérzés” köreinek peremére pottyan. Ha a vidéki élet alternatíváiról beszélünk, előbb-utóbb belátjuk majd, hogy a feladat az, hogy  ontológiai távlatot adjunk az ökonómia fogalmának. Ezt a belátást tekintem a gondolkodás ökonómiai fordulatának. Ma is létezik ugyanis ez az alternatíva. Bármikor hozhatunk olyan döntést, hogy a posztindusztrializmus kereteit szétfeszítő megoldásokat az ökonómia szempontjai alapján mérlegeljük. Az alternatív ökonómia ennek az alternatívának a meglétét sugallja. A távlatot nyújtó alternatíva lényege pedig az, hogy az életvitelről való gondolkodás középpontjába az emberközpontú ökonómiát helyezzük.

Az alternatív ökonómia keresőszó (alternative economy vagy economics) több millió találatot ad a google keresőben; nyilván népszerű fogalom, tartalmát hamar körülírhatjuk olyan fogalmakkal, mint „fenntarthatóság”, „holisztikus” vagy „emberközpontú” – és ezek a fogalmak többnyire mind indokoltak. Még egyet vegyünk ehhez a csokorhoz: a „jó élet” fogalmát. A „jó élet” a politológiából származott el, a társadalom szempontjából számon tartott célok közül az egyik cél, talán a legfőbb cél – a jó életre minden adott társadalmi berendezkedésnek törekednie kell. A konzervatív John Kekes ezt írja nagyon logikusan megírt könyvében (A konzervativizmus ésszerűsége, az Európa adta ki): „A jó élet kialakítása és megélése azonban egyetlen, s nem két folyamat. A jó élet a jól élt élet, jól élni pedig azt jelenti, hogy az életet jóvá alakítjuk.” A jó élet tehát nem „van”; nem adottság vagy állapot; hanem folyamatosan „lesz”. A társadalomban nem érvényesek a newtoni fizika törvényei. Mintha a társadalmi fizika a középkori elveken állna: ha egy mozgó tömegre nem hat erő, az nem folytatja változatlanul a pályáját. Minden folytatáshoz állandó erőbevitel szükséges. Ha a „jó életről” komolyan gondolkodunk, nem függetleníthetjük magunkat sem a társadalomtól, sem a természettől: a jó életnek ugyanúgy része az emberi világ szociális, és az ökoszféra naturális világa.

Az általános ökonómia fordulata alighanem ott kezdődik, hogy a dolgokról saját jelentőségüknek megfelelően kezdünk gondolkozni. A mérték, amelyet megtalálunk, más számára nem fog zsinórmértéknek bizonyulni. Az életvitelről való gondolkodást nem lehet, nem szabad az általánosítás szintjére emelni. Az ökonómia első alapelve: mindig a maga helyén való legjobb megoldást keressük; lehetnek jó gyakorlatok, de nincsen legjobb gyakorlat. Nemrég újraolvastam Móricz Nagy fejedelem című regényét. Bethlen Gábor gazdálkodása, ahogy Erdély sorsáról gondolkodik: az általános ökonómia szempontjait követi. A dolgok számára a legjobb helyet, a megvalósulás legjobb lehetőségét keresi. Erdély fejedelmeként nyílik lehetősége erre az összetett szempontú cselekvésre. (Móricz prózaíró tehetségét dicséri, hogy nem csak hősének politikai és erkölcsi gondolkodását jellemzi az általános ökonómia elvével – Bethlen a kisebb rossz fenntartásával békére és hosszabb távú egyezségre, egyensúlyra törekszik, már legalábbis Móricz történelmi értelmezésében – de még sorsa is van!) De nézzük kisebb léptékben a példát. Ahogy Bethlen gondolkodik – a maga portáján úgy gondolkodik a gazdálkodó. Egy-egy védett zugba fagyérzékeny növényt ültet; majd azon tűnődik, hogy a talajból kiforgatott követ legjobban hogyan hasznosítsa. Megkeresni mindennek a legmegfelelőbb helyét – talán nem is megfelelő a „hasznosság” szó! Hiszen ma már szoros kapcsolatban áll a profittal – az én értelmezésemben pedig ennél sokkal tágabb a jelentéskör. Haszon az is, ha a kő az ablakpárkányra kerül, és a virágcserepek közt természetes szépségével örvendezteti meg az érkezőt. Az idős Heidegger, amikor a vidéki élet szépségéről beszél, gyakran kerül közel ehhez a gondolkodáshoz. És ez a gazdálkodás az, amit iránymutatónak kell tekintenünk egy általános ökonómia kialakításához.          

Nem akarom szaporítani a szót: nyilvánvaló, hogy ma vidéken élni, ez halmozottan hátrányos helyzetet jelent. A javakhoz, szolgáltatásokhoz való hozzáférés korlátozottabb; a szolgáltatások minősége rosszabb. Az utazás körülményes és drága, az egészségügyi ellátás és az elérhető oktatási intézmények nem megfelelőek, a helyi kisboltban az áruházi ár többszörösébe kerül a termék.  Ám az a sejtésem – és reményem is egyben – , hogy a vidéki életben rejlő minőségi lehetőségek még kiaknázatlanok, vagy csak igen kis részben kiaknázottak. Részben a természeti, részben a szociális lehetőségekre gondolok. Egészen biztos, hogy ahhoz, hogy előnyre váltsuk lemaradásunkat, a gondolkodás egész más, új struktúráira van szükség; ehhez a váltáshoz pedig átgondolt változtatások sora szükséges. A jó gyakorlat néha egyszerűbben megvalósul, mint gondolnánk. A Polyface farm (USA, Virginia) valódi “zöld üvegzseb” – szabadon látogatható, és ezzel havonta több százan élnek; de a kétórás vezetett túra 800 dollárba kerül (igaz, ez független a résztvevők számától, száz főnek is ugyanennyi az ár). Minden évben van néhány ingyenes nap is, ezekre szinte lehetetlen bejelentkezni. A farmon hagyományos tartásban marhát, sertést, csirkét, nyulat nevelnek. Mi ebben a különös? Talán néhány alapelvük: a  takarmányozás alapja a legeltetés (mozgó karámokat használnak); az állatokat a fajtának megfelelő körülmények között tartják; természetes mintákat követnek, pl. nem szarvasmarha-őrleménnyel etetik a szarvasmarhát, ahogy az egyébként elterjedt az Egyesült Államokban, hanem fűvel; élő talaj kialakítása a céljuk. Ennyi? Kicsit leegyszerűsítve: igen! Ebből is látszik, mennyire kevés elég a sikerhez! Nem a technológia forradalmára van szükség, hanem a szemlélet forradalmára – számomra ezt jelenti a Polyface. Elég volt visszatérni az állattartás bevált, természetes, ha úgy tetszik: hagyományos gyakorlatához, és a farm kiemelkedett a futószalag-termelés élelmiszergyárai közül.                

Lehet, hogy a jó megoldás néha közelebb van hozzánk, mint gondolnánk; és azért nem vesszük észre, mert túl messzire akarunk tekinteni? A fenti példával persze nem azt akarom sugallni, hogy legyen mindenki állattartó – de azt igen, hogy a maga helyén kezdjen el gondolkodni az életminőség javításán, amitől az általános ökonómia fordulatát remélhetjük. Átgondolt tervekre és jól megvalósított együttműködésre van szükség. Valószínű, hogy az egész tervezetet hozzá lehet hangolni az Európai Unió vidékfejlesztési programjaihoz, de az áthangolódásnak a portákon kell elkezdődnie, és az önkormányzatok által kell támogattatnia. A vidék alternatívája: egy jobb minőségű mezőgazdaság, ezen alapuló, minőséget és nem tömegcikket termelő feldolgozóipar, és ezen a talajon támaszkodó infrastruktúra, egészen az informatikai szolgáltatásokig. A Mórahalmon működő Mórakert Szövetkezet a feldolgozás és értékesítés biztosításával hatalmas, részben külföldi piacot jelent a helyi termelőknek – vajon mért nem találunk hasonló példát minden régióban? Pedig, ha a kérdés mélyére nézünk, ez lenne az első lépés; és ez az első lépés még csak az érdekek összehangolását jelenti, nem is igényel olyan szemléletmód váltást, amely mondjuk a biotermeléshez, netán organikus kozmetikumok előállításához szükséges. Úgy tűnik, hogy már a szociális szerveződéshez is szemléletváltás szükséges. Mintha a magyar társadalom úgy lépett volna a harmadik évezredbe, hogy közben megszűnt társadalom lenni…. De akkor mi maradt? Sajnos, még mindig nem találunk jobb fogalmakat; még mindig időszerű a Magyarokhoz dörmögő, zsörtölődő Berzsenyit citálni: „Nem sokaság, hanem / Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.”

Inka utazás – Vágunk

        A kocsi csikorogva fékez, a rakodótérben (rosszul!) rögzített bőröndök közül egy a földre zuhan, barna, félkemény kartontáska, egyik sarka a zuhanástól megzúzódik, kilátszik a farostlemez bélés.
    A férfi kiugrik az autóból, és az árokszélre rohan:
    – Megvan!
    A fű közül apró, fekete, kétszemű, első karjaival vadul hadonászó dolgot emel fel, és fölmutatja az öregasszonynak.
    – Megvan! Tudtam, hogy meglesz, a héten harmadszor veszítem el, de a háromból kétszer meglett. Egész jó arány, nem, mama?
    – Hála Istennek, kisfiam! – sóhajt az idős hölgy, és leakasztja a szalmakalapot a fegyverállványról; széles karimájával kiválóan legyezheti magát.
    A férfi fölrakja a napszemüveget, visszaül a volánhoz, gázt ad, és teljes sebességgel ráereszti az Apache-ot az országútra.
    A zúgás Pálmajor határában lassul. Itt sokkal keményebb a levegő, nehezebb, tömörebb, sűrűbb – kímélni kell a gépet, nem lehet olyan vadul hajtani. Azzal, hogy megspórolsz öt-tíz percet; vagy nyolc perc tizennégy másodpercet; vagy hat perc hetvenegy másodpercet; de tönkreteszed a hengerfejet? A befúvószelepet? A Sieger-gyűrűt? A karburátort?
    Megéri?
    A gép megint fékez, és az út szélén pihengető, falkáját vigyázó állattartó gazdálkodót kedves, szalonnaebéd utáni álmából riasztja a fékcsikorgás.
    A férfi kis könyvet vesz elő a kesztyűtartóból. A Baedecker Kiadó baedeckere: Száz Legfontosabb Inka Mondat Turistáknak (SZLIMT). Kétnyelvű Szótár Kiejtéssel (KSZK).
    A szótár a Kerti Ünnepség (KÜ), majd a Vízi Közlekedés Alapszabályai (VKA) fejezetnél nyílik ki; ám a férfi hamarosan megtalálja a keresett mondatot:
    – hdjn ‘sten!
    Majd rövid keresés után:
    – mr vischen ‘Z ‘t Qtybrny’r?
    Fonetikusan: /háá ádjon ísten. merre viszen ázs út kutyaberenyére/
    Jelentése: Jó napot kívánok! Hogyan jutok el Kutyaberenyére?
    A férfi keresztülhajol a vezetőfülkén, bal kezét a kormányon tartja, jobbjában a SZLIMT, ujjai a két szükséges cikknél; kidugja fejét a menetirány szerinti bal ablakon, és fölolvassa a könyvből:
    – Háá ádjon isten. Merre viszen ász út kutyaberenyére? Vagy hova az isten csudájába? Hova megyünk, mama?
    – Péterpusztára, édes fiam, Péterpusztára, de ne idegeskedj, mert nem tesz jót a szívednek. Szegény jó atyád is szívelégtelenségben szűnt meg, és Jozefát tanti is: sajnos a családban gyakori a szívbetegség.
    – No még egyszer: Háá ádjon istin. Merre vejszenazút Petárpusztinába?
    Az állattartó gazdálkodó bajsza lekonyul, szemei kimerednek. Füle mögött rőföskolbász. Kackiásan megpödörinti vatelinja kurta ujját, kihúzza magát, majd huszárosan kiböki:
    – Kutya legyek, ha értem. Hova mennek?
    – Beszél magyarul, mama! – jelenti ki a férfi elégedetten, és hátradől az ülésen. – Magát az Isten állította ide, jóember. Megmondaná, jó felé megyünk Péterpusztára?
    – Nem hiszem. Az az átkozott Fügedi bótos állított ide, azt mondja, ha a birkák belegyalogolnak a hecsedlivetésbe, kezembe adja a fülemet; de azt próbálná meg! Én sem olyan hücski hücsbe gyerek vagyok, az apám Jázminka lány volt, úgy a fejéhez baszom a sörösüveget, hogy kettéáll a haja. Ami meg az útirányt illeti: mit mondott? Kálmán-tanya?
    – Nem, dehogy, Jakabfa, Jakabfát mondtam, azaz Dennapusztinát, itt áll a térképen, a halastó után a második elágazásnál balra, Melk felé! Nem, hülyeséget beszélek: a testvérvárosa Melk!
    – Rekecsinmajor? Hadd lássam csak – én ezen a vidéken születtem, de még a nagyapám is itt volt kanász, amíg az öntözőkanna kiöntőjét a fejébe nem állította az a kurva Sobri Jóska – nekem beszélhetnek ezek a népművelők, amit akarnak, de azt a kutyapecért én nem tudom megszívelni… De komolyan mondom: Koplalóról még nem is hallottam ezen a vidéken… No, lássa, megvan! Fordítva tartották a térképet, aztán menetiránnyal szembe jöttek, nem jobbra kellett volna fordulni, hanem balra, és nem a benzinkút előtt kétszáz méter, hanem utána. Így már megvan. Egyébként nem járnak rossz helyen, mert itt van Szentacsöcs nem messze, csak hát: földúton kell menni, bár most azt hiszem, elég jó, kemény az út, a juharantilopok kitaposták, meg képzelje, struccot tart az a féleszű Debi-gyerek, azok egészen kilegelik az utat, ha erre mennek, meglátják a kerítését, de ne menjenek közel, a drótban áram van, úgy lopja a magasfeszültséget, annál sütik a rántottát reggelire, csak közel tartják a tojást, és kész.
    – De én Répapusztát mondtam… vagy mit mondtam? Mit mondtam, mama? Reteklápost?
    – Pétermajort, fiacskám, Pétermajort, szegény jó Lujza nénéd is ilyen rövid eszű volt, nem kelekótya, de rövid eszű, ha elaludt, elfelejtett fölébredni, ha meg letett valamit, nem vette fel. Megmondta Sára ángyunk, hogy egyszer, ha villámlani fog…
    – Itt nincsen Répapuszta, én tudnám, már a nagyapám is… de már mondtam, hanem tudja mit, készítsünk új alapállást. Azt árulja el nekem végre, hogy kit keresnek. Akkor aztán megmondom, elvégre nem hücski hücsbe…
    – Arnold Sobriewiczet keressük.
    Az állatállományi gazdálkodó ráncai kisimulnak, arca meglágyul, átöleli a bal sárhányót, a reflektort és a férfi autóablakból kilógó fejét:
    – Hát mért nem mondja, barátom, mért nem mondja…. A professzor urat Pálmajorban… Hát mért nem mondja… Hát csak egyenesen ezen az úton tovább… Ha nem beszélgeti el az időt, már ott lennének….
    Az Apache kékesen, kiszámítottan, keményen töri a kőkemény levegőt, a férfi kemény, kimért tekintetét (kőszobor a sziklás hegységben! igen: az Apache főnök: Kőszáli Kecske vagy Kondor Keselyű!) nem látjuk most, eltakarja a napszemüveg, sötét, sötét üveg; szinte átláthatatlan.
    – Mi volt ez a tábla, mama? Nem Pálmajor?
    – Péterpusztát keressük, kisfiam, mondtam neked, hogy Péterpusztát, de sajnos neked sincsen valami jó memóriád, nálunk a családban csak Gizi nénédnek… vagy Jolán nénédnek? Nem is tudom már pontosan, kinek volt olyan ki-fo-gás-ta-lan memóriája! Pálmajor, persze, ez itt Pálmajor, ki volt írva, hát nem láttad a táblát?
    A terepjáró csikorogva fékez, befarol, keresztbe áll az úton, nekicsapódik egy szál kapornak, hatalmas csörömpölés, háromszor megpördül a levegőben, de kerekére esik, hanem akkor megszólal a ködduda, átugrik egy árok, egy kerti slag, három éti csiga és egy homokozólapát felett, a homokozóból mind kikotorja a másfél köbméter homokot, majd nagy csörömpöléssel bevágódik a sarki szerelőműhelybe: Pál István, karosszéria, kaszni, teljes festés.
    – Valami lehet odafönn – siet el Jolánka néni a ház előtt, elfelejtett köszönni – mert a Huizinga boltos nagyon jön lefelé a kerékpáron!
    A kerékpár nyomában máris fölbukkan egy égszínkék terepjáró, mint a fehér bálna, vagy a rózsaszín párduc. Tetején égszínkék üst, katlan, sátorlap, vadeledel. A kocsi felgyorsul a lejtőn, majd a ház előtt csikorogva fékezni kezd, és visszatolat a bejáratig.
    – Ötven! Mondtam, hogy ötven! Nem negyvenhét, a negyvenhetet már elhagytuk, az volt a pálinkafőző! Ötvenet mondtam, nem ötvenegyet!         
    – Fehérek – állapítom meg riadtan. A selyemdohányt kapálom a ház előtt, az a kis birkaalom jót tesz majd neki. Majd betekerem a szárakat telefonkábellel: akkor nem rágja meg a káposztalepke.
    A homályos kép hirtelen kitisztul…
    – Jules bácsi!
    – Szevasz kölyök, micsoda szalmakalapod van, mint egy buffalohunter, te, ezt nem tőlem kaptad? Pedig tényleg jó, hát mire idetaláltunk! Valami gerilla itt az út mellett el akart téríteni Retekpusztára, még jó, hogy idejében észbe kaptam, vigyázni kell a bennszülöttekkel, nem figyelsz, aztán ücsöröghetsz a bográcsban, már rakják is alád a tüzet, na nyisd már ki a kaput, csak beszélsz itt hetet-havat, pedig arra később is ráérünk, mert nem kerget a tatár. (a feleségemet. Nem mondtam? Két hete vettem el, de válófélben vagyunk – kiderült, hogy Mirrha tudatú, telefüstölte nekem az egész lakást), majd ide beállok a kertbe, csak nyisd már ki azt a nyavalyás kertkaput!
    A terepjáró szép óvatosan megáll a húsevőnövény-bokor előtt, majd félgőzzel kelet-északkelet felé fordul, gázt ad, tülköl és rátolat a filodendronokra.
    – Te jó ég! Nagyi!
    – Kisfiam!
    – Na, te is szépen fogadod az embert, mondtam már, hogy szólítsd Sári néninek, nem kell öregíteni nagyanyádat, ezt tedd hidegre – dinnye; ismerik itt nálatok? – mert fölforrt, vagy nincs hűtőd? Tudod, mit kérdezek, az a fehér zümmögő, ami a konyhában ál. Akkor ereszd le a kútba, gyerekkoromban mindig a kútban hűtöttük a dinnyét Iharostelepen, behajigáltuk a dinnyét, aztán vödörrel kimertük, jegyezd meg, a dinnye hitünk szerint a legszentebb gyümölcs, a legtöbb fény éri, valósággal magába szívja a fényt, mint a szivacs, és megfigyelted, hogy a magoknak éppen olyan a hegyük, mint a gyertya lángja: barátom, egy kivilágított székesegyház!
    Nagyi violakék köpönyege kékítőt old az ég vizében, hatalmas karjaival valósággal összeroppant.
    – Kisfiam! Szegény, szerencsétlen gyermek! Hogy te milyen érthetetlenül sovány vagy!
    Jules bácsi pengeélesre vágott, ún. Belmondo-bajszával elhasítja a tetőpoggyász tartóhevedereit; hiába, a legszebb férfikor! Ötvenes éveinek derekán, amikor a sör már keserű, de a méz még édes – korai még házasságon gondolkodni… Majd, ha a bor kiforr a hordók szerzetescelláiban!
    A. csodálattal figyeli, ahogy Jules ruganyos léptekkel a lóherekazal felé halad, a tehenet szempillantás alatt behajtja a kecske óljába, (egy gyökeres parasztgyerek megirigyelné), aztán ugyanazzal a mozdulattal szélnek kergeti a gyöngytyúkokat, és magára vadítja a méheket, majd szabadon ereszt három süldő disznót – egy ember, aki az, ami.
    – Szép itt nálad. Afféle parasztromantika. Nálunk is volt ilyen állat Naftapusztán, csak az szőrösebb volt, kicsit kisebb és folyton ugatott. Mi ez, zsiráf? Tavaly megnősültem, vagy már mondtam? De újra szabad vagyok, ténylegesen, érted fiam: nem papírforma szerint, de ténylegesen, a nőről kiderült, hogy Mirrha-tudatú, most mit kezdjek egy Mirrha-tudatú nővel: nem ismeri el a Fénykrisztust sem, nálam ez egy kapcsolatban döntő. Hogy úgy mondjam, a kapcsolat supra nonja, nem is tudom, hova tegyük a poggyászt, mángorló! Meglátod, milyen hasznos lesz ez itt neked, félautomata, a technika éve kiállításon kaptam, gondoltam, majd jó lesz, ha másra nem, szöget egyenesíteni, Laposkán mindig a küszöbön egyengettük a rozsdás szöget, igazi recycling, az összes szöget kiszedtük Béni bátyád starfonádlijából, szét is esett darabokra, na hogy mit kaptunk! Mondtam is anyádnak, milyen jó kis helyen leszel, fogadjunk, a dzsungel szívében, na szép, a gumikádat nem láttad? Hoztunk egy gumikádat, nem mintha tudtam volna, hogy itt nincsen, de inkább hoppra kopp, mint koppra hopp, akarom mondani, fordítva, ez a vikingkalap Csöpi néni ajándéka, jó lesz diószüretkor –
    A felszerelés pillanatok alatt elárasztja a házat és a kertet, Jules bácsi felállít egy tábori sátrat az udvaron, egy pillanat alatt megvan, „csak nem kell egy kis munkától beszarni”, de beletekeredik a szúnyoghálóba, a napszemüvegben úgy fest a gubanc közepén, mint egy különösen ritka szitakötő, de a postás Micivel valahogy kiszabadítják, aztán rádől a hálókamra, csöndesen vonaglik a viaszosvászon ponyva alatt, míg a rózsabokor közelében végre kikígyózik a szabadba.
    – Kicsit nehezebben megy, mint gondoltam, de semmi vész, egy kis segítséggel megoldjuk, Ön, ha már úgyis itt van, igen magához beszélek, Kutasi Albin? Albin, legyen szíves, tartsa ezt az alumíniumoszlopot, nem, nem a ruhaszárító, arra jön majd a keresztrúd, Ön pedig – Zöld István, nos, Zöld István, feszítse meg ezt a kötelet, én majd itt a cölöpöt, vagy tudja mit? Majd én tartom a cölöpöt, István, maga csak üsse be, itt van ez a kalapács, kicsit nagy? Tizennégy kiló, ilyennel krampácsolják Normandiában a vasutat, krampácsolt már vasutat? Még nem? Sose bánja, never mind, ahogy az angol mondja, az egy művelt nép, tizenhét szava van a sörre, itt hogy mondják a sört? Kir… Krig….Nem érdekes, ne kalandozzunk el, csak sózzon rá egy nagyot, az semmi, egy bolhának is kevés lenne, jóval nagyobbat, ne kímélje – ááááááááááááááááá!!! – a cölöpre gondoltam, de most már mindegy, valahol a csomagtartóban van gyorskötés, nézzen oda, mit csinált, jaj, istenem, mit csinált, no, nem baj, úgy, talán nem vérzem el, na mindegy, úgy, kész, ide függesztjük fel a gumikádat, Ön mit is mondott? Jakab? Állítsa fel a paravánokat, maga pedig, István, legyen szíves, helyezze ide a tábori füstölőt, a fújtatót majd széliránnyal szemben….
    – Éhezel itt, szegény fiam – jön ki a kamrából Nagyi, vállán kolbásztekercs, jobb kezében irdatlan csülökcsont –, ezeket fölakasztom a padlásra, majd kicsit fölhizlallak, ne félj!
    – A padlásra? Majd én talán fölviszem, a padláslétra ugyanis…
    – Te csak ne fáradj, galambom, fáradsz te eleget, látom a szemeden, egészen karikás, szoktál mosakodni? Ne felejts el minden este mosakodni, kisfiam, ha tiszta a közérzet, sokkal jobb az étvágy…
    A padlásfeljáró felől zuhanás, majd sikoltás hallatszik, aztán valamiféle vonítás, ahogy azok üvöltenek, akiknek kettétört a gerincoszlopuk vagy a nyakcsigolyájuk; mint mikor egy dió összeroppan. A kisebbik Kutasi és Zöld Pista ledobják a gumikádat, és rohanni kezdenek a padlásfeljáró felé… az ajtóban, halálsápadt arccal megjelent Nagyi:
    – Egér! Igazi egér! – jelenti ki. – Élő!
    – Ha véget ért a nagyjelenet, majd legyenek szívesek, emeljék le a kádat a nagylábujjamról, igazán, szóra sem érdemes, egy kicsit összelapult, meg úgy nézem, ki is ficamodott, na nem baj, éppen így jártam Pápua Új-Guineában, csak ott a farcsontomat zúzta össze az evezőlapát, de még mindig jobban jártam, mint a hajóskapitány: beleült egy tarronébe! Képzelhetik! Hetekig sebláz gyötörte, alig tudott nyelni, még Monacóban is úgy járt, mint aki beszart a gatyába, mondhatom. Nem, azt a kicsike hordót, fiam, amiben a grogesszencia van, ott kell, hogy legyen a tűzivíz és a vízpor között, a hátsó ülésen – buzivíz, hahaha! hát ezt még nem hallottam, ez jó, Jaffaszörp? Hahaha! Kóstoljuk meg akkor ezt a kis háztájit, jó ugye, bár van valami bukéja, nem a fagyálló volt? Ja, nem, az ott van abban a bádogkannában, össze ne keverjük, mert még beszarunk, hahaha! Majd idetámasztom a létrát, maga meg, Albin, csak adja fel a tetőponyvát, hogy kapaszkodjak? Jó vicc, nem tudok egyszerre fogni és kapaszkodni, nincsen három kezem, a… aaaaa…..
    A két Kutasi, Zöld Pista és az Alsós érdeklődve nézi, hogy mi kerül még elő a terepjáró hátuljából: egy teljes böllérkészlet vágópaddal, egy röplabdaháló, néhány heti hideg élelem, a LE nemzetbiztonsági szervezetének túlélőkészleteiből, néhány golfütő, horgászbot, szigonypuska és búvárszemüveg, valami bizonytalan, bebugyolált csomag (álcaháló? ejtőernyő? vegyvédelmi fölszerelés, azaz edegumi?), egy vízfertőtlenítő berendezés, néhány üveg ananászlikőr, egy műanyag akvárium.
    – Ott van faszén a hátsó ülésen, fiam, én majd darabolok, te addig indítsd be a szenelőt.
    – Szegény kisfiam – rebeg Nagyi, halványkék szeme megrebben, és egy hatalmas bárddal egy suhintásra lecsapja a tehén fejét. Kankalin után hajolt le a gyanútlan állat – feje másodpercekig a levegőben lebeg, (figyeld csak meg: ez bizony levitáció!) mielőtt a földre huppan: nyelvét a virág felé nyújtja, de már nem éri el.
    Jules bácsi az ülés alól előhúzza az Ezerlövetűt. Betáraz. Komor, célzásra élesített szemmel megindul az istálló felé. A. rémülten utána akar sietni, de Nagyi (szemei könnyben áznak, mint a Szent Inkvizíció (SZIV) ítélőbírájáé, amikor Johannára kimondja a halálos ítéletet), és lefogja A. karját:
    – Hagyd csak, fiam!
    Iszonytató lövöldözés veszi kezdetét. A lőporfüst kitódul az istállóablakon, és jótékony lepelbe takarja a kertet. Egy gyöngytyúk, áttörve a füst kőfalát, kitör az ostromlott várból, megáll a felvonóhíd előtt, majd egy magas kerítéskaróra kapaszkodik. Itt éri a halálos lövés. Magával rántja a mélybe a feje fölé emelt bóbitát, a zászlót. Az egész nem tart tovább három percnél – de évszázadokon keresztül emlegeti majd a nemzet emlékezete. Csend lesz, mint egy napórában, és Jules bácsi leereszti a puskát.
    – ….nem történik semmi, itt vidéken meg azért mindig történik valami, ha más nem, valakire rádől a kémény, vagy fölrúgja a ló, vagy belelép a kaszába. Ezt szeretem én vidéken: nem lehet unatkozni, még utazni sem kell, itt már eleve el vagy utazva… a piszkos munkát megcsináltam neked, már csak a darabolás következik, az már gyerekjáték, akár te is meg tudnád csinálni, ha arról van szó, bár láttam egy matrózt Hongkongban, annak olyan bicepsze volt, ha behajlította, kiszakadt a vállán az XL-es matróztrikó, de mit is akartam mondani: olvastam a regényedet! Kisfiam! Szenzációs! A legyező, az egy baromság! Abszolút érdektelen! Mi vagy te? Népi író? A falu élete alkonyattól napestig? Szociográfia? Fiam… De a Párhuzamos életrajzok, az igen! Az, kisfiam, telitalálat! Érteni nem értem, és a koncepció alapvető tévedés: de ahogy Kálmánról írsz: hogy aszongya: púpos, szőrös és hebegő… Ez a ,,hebegő”, ez fiam, ez szenzációs, nem azt mondod, hogy ,,dadog”, így parasztosan, vagy hogy ,,beszédhibás” (ezt a szót nyugodtan hagyjuk meg a pedagógiának, azoknak is kell foglalkozni valamivel). Hebegő! De mért nem viszed tovább? Szerepeltethetnéd Kálmánt! Járjon, a kezed, fiam, ne csak a szád, hogy aszongya: ,,váhágyahaha mmmmm vovo kikikijelentetete….” Egy regény a hebegős elbeszélésében, ezerkétszáz oldal, mi, öcsi?! Háhá! Ez aztán az ötlet, mi! Senki sem olvassa el, de nem érdekes, a világhír garantálva. Vagy megnyújthatnád a sztorit mindkét irányban: előbb az inkvizíció, aztán Mohács; még töprengened se kell, a legjobb poénok le vannak írva; ,a káldi Regoes tátust niuzópadra voniak”, már kezd is melegünk lenni, mi? Dehogy, a húsdarálót ne a kondenzátorra kössék, hogyan? Bálnavadászhajókon használnak ilyet, fölül jön ki a zsír, alul a velő, csak oda, a vágópad szélire…
    – Szegény, szerencsétlen, éhező kisfiam! – suttogja könnyes szemmel Nagyi, és egy mozdulattal kitépi a süldőmalac hátsó combját. Fejteni kezdi: lerántja a bőrt, és belehajítja a toroskáposztába: attól lesz jó, sűrű, erős leve.
    A hevenyészve fölállított kampón malacok, nyulak, szárnyasok teteme lóg, a vér kicsiny csatornákat váj a patakig, a medertorkolatnál egészen alámossa a partot, omlani kezd a partfal, az omlás viharosan terjed a posta felé.
    – Fogd csak meg! Úgy! Nyissz! Látod, nem olyan nagy dolog, csak ne legyél olyan élhetetlen – veti a kampóra nagybátyja a kibelezett macskát, és darabolni kezdi a füstifecskéket (fecskefészek sanghaji módra, à la natur). Nagyi a tehén máját hasítja ketté (a posta felől kiáltozás hallatszik), Jules mesélni kezd valami hastáncosnőről – de A. csak a májak, lépek, vesék és tüdők táncát figyeli, kezében szótlanul jár a kés.
    Jules bácsi a hátsó ülésről megsárgult papiruszköteget vesz elő. A Fáraók titka? Vagy a Tibeti halottaskönyv? Föláll az Apache lökhárítójára, majd leugrik, és máris a vágóasztalon: igazi, színészi pózban, mint Petőfi a Múzeum előtt; de bokáig vérben:
    – ,,A pogányok nincsenek alávetve az egyházi kanonoknak… Nem vétkezik az, aki állati áldozatok bemutatásával tiszteli a Napot, ha ezt isteni kinyilatkoztatás fényénél teszi: és ezt a régi magyarok papjainak a javára mondom, még akkor is, ha ez a kinyilatkoztatás a régiek legfőbb lényétől ered, mert ez Istennel azonosítandó…” Most leesett az állad, mi? Százhuszonnyolc oldal jegyzetem van, bejutottam a Vatikánba, nem volt könnyű… említettem? Nézz oda, véres lett, itt, ahol a kegyelemről ír, nézz oda! a kutyafáját! nem tudom elolvasni! hogy mi van a kegyelemmel? na mindegy, ezt majd kihagyom, tedd oda a hátsó ülésre, fiam, a térképek mellé, hát mit szólsz? Ő az inkvizítor! Paulus Hungarus (nem, nem a rudabányai lelet, az Samu): Magyarország első inkvizítora, és a dátum? Odafigyelj: ezerkétszázhuszonhárom! Még nem herélték ki az egyházat, fiam! Ferikém, legyen szíves: oda, a diófára tegye a bendőt: ha nincs papsajt, jó a szamár is, és ha felfüstölöd, mint az angolnát…
    – Találtam három szöcskét – jegyzi meg sötéten Nagyi, és kötényében letörli a vért. – A combjaikat bepanírozom, csak kiveszed a mélyhűtőből, és kirántod.
    – A sarokban láttam egy pókot – teszi hozzá Jules bácsi.
    A teknőkben, a füstölőben, a kampókon húshegy tornyosodik, a gumikád már megtelt. A légysonka mind a sózóba kerül; a kutya és a tucatnyi gyöngytyúk jó lesz szalonnának. Fel kell készülni a télre, mert az időjósok keserű hideget mondtak.
    – És amikor… – kérdezi az ifjabbik Kutasi, Albin.
    – Ne szóljon mindig közbe, fiatalember, félbezavar, aztán nem tudom, zöldséget beszélek-e – magyaráz Jules bácsi, is iszonytatóan forgatja a kést –, hogy mondom neki: magad is elismerted, hogy az első ember nem Adam Kadmon, hanem a Fénykrisztus, aki foglyul esett, százezer atomra hasadt az anyagban. Akkor meg mi kifogásod a manicheizmus ellen? De ő csak magyarázott, hogy Mirrha így, meg Mirrha úgy, persze én már tudtam, hogy honnan fúj a szél! Utálta a dinnyét, mi, manicheusok pedig különösen becsüljük a dinnyét, apropó: leeresztetted a kútba, fiam? A hűtőbe? Na, jól van, a dinnyét meg a szőlőt, na, mondjuk, a szőlőért sem volt oda, de a Kardinált meg a Hamburgi muskotályt megette, egyébként mondtam, hogy az erdélyi Gyulák is manicheusok voltak? Manicheusok vagy bizánci keresztények, de ez egyre megy, még a tizedik század végén, ezért akasztottak tengelyt Istvánnal. Ez volt számomra a megvilágosodás, az erdélyi Gyulák! Elvégre, druszáim, hozd csak ide azt a fejet, fiam, a szemét kivesszük, a többi jó lesz a pácba, ugye megmondtam, hogy világot kell látnod…
    Nagyi kijön a házból és hosszú, harcsához hasonló, gülüszemű halat tart a kezében:
    – A te székedben ült a piszok. Még a számítógépedet is bekapcsolta!
    – Jaj, ne! – kiált fel A., de sajnos későn. Nagyi bárdja félresöpör a padról másfél kiló epét, és hosszában metszi el a gyomevő halat. Egyszerre kifordulnak a belei.
    Benne, valahol a máj és a szív között egyszerre halnyi űr támad. Nem tud másra figyelni. Egy halnyi terem, egy valóságos katlan. Nagyi és Jules bácsi macskákat és kabócákat mészárolnak le odabenn, a hajat elégetik, külön gyűjtik a csontot, külön a macskahájat. Jules bácsi rendületlenül magyaráz:
    – Ha másért nem, a vidéki levegő! A levegő a harmadik elem: szoros párhuzamban a vízzel! A víz és a levegő kerekei emelik magasba a fényt (persze, persze, a hold az, de bárkának is mondjuk; a kormánynál Cicelle ül, és dirigál a hajólapáttal. Nem bírom a dirigáló nőket.) És ne mondd nekem, hogy honnan szerzel majd tejet meg tojást, nem lehetsz ennyire töketlen! Itt? Vidéken? Amikor minden háznál van bika meg kakas? Mintha a tejföl közepében laknál, fiam, ne beszélj nekem itt tejről meg tojásról!


[1]    Részlet az Inka utazás, vagyis Arnold Sobriewicz gentleman úti breviáriuma című kötetből. Újabb fejezetek a pragaitamas.blog.hu oldalon. – http://pragaitamas.blog.hu/2009/04/12/idovasalo_an_iron_of_time